In memoriam Nell Lajos (1942-2017)

Tudod, ki a teniszpartnerem Leányfalun? Nell Lajos! Nem felejtem el Ricsi, Török Richárd tekintetét, ahogy sugárzó arccal dicsekedett egy alkalommal,  mikor az utolsó időkben egyszer nála jártam. Régen volt, talán utolsó találkozásaink egyikén, még a kilencvenes évek legelején. Ricsi már régen nincs, és most Lajos sincs, kurta hír tegnap óta a fejemben, hetvenöt éves korában meghalt a Vasas és a Győri ETO legendás labdarúgója.

Az utóbbi hónapokban elég gyakran vagyok távol a falutól, decembertől április végéig bár otthon voltam, de akkor is a drámámmal voltam elfoglalva, inkább az erdőbe jártam a kutyákkal, a falun esetleg végighasítottam a biciklimmel, beszélgetni végképp nem álltam meg senkivel. De még így is feltűnt, hogy Lajost nem látom. Nem azonnal, csak mostanában gondoltam rá többször is, hogy hol lehet. Hiányzott alakja, mert korábban is sokat voltam távol, de legalább a piros lámpa előtt összefutottunk, Lajos jött, én mentem, az út közepén üdvözöltük egymást, aztán ki-ki a dolgára tovább, vagy legalábbis ha otthon játszott a csapat, a pálya szélén, a büfé közelében nagy valószínűséggel megpillantottam összetéveszthetetlen alakját, mert még támaszkodva is kitűnt a körülötte állók közül. Őt nem volt nehéz észrevenni. A kapuba is illett volna, olyan magas volt, mint Buffon, de Lajos csatár poszton játszott.

Június 25-én halt meg. Tegnap, amikor meghallottam, nagyon elszorult a szívem, hát nem véletlen, hogy nem láttam! Beteg volt, igaz, tudtam, hogy beteg, de akkor is. Elment Vancsó István után, igaz, de akkor is! Élhetett volna még, nem volt öreg, hányszor elmondtam már, és most is ezt mondom, mert szeretném még hallani, amint kérdezi, Csinálod még?, Hogy veszed a levegőt rúgás közben?, vagy ahogy biztat, Mindegy ám, mit csinálsz, a lényeg, hogy mozogj!, Jól csinálod!, meg hasonlókat. De nem kérdezi már soha többé, hogy mi újság, ő is kikerült már a temetőbe, ahol a fejfán csak az évszámok hirdetik a megmásíthatatlant, és a magyar labdarúgás történetében is lezárult a pályafutását tárgyaló fejezet, a Vasas és az ETO játékosa itthagyott bennünket örökre. Szálfaegyenes alakjával nem tűnik föl soha többé a bolt előtt, vasárnap délután nem támaszkodik a korlátra a pálya szélén idényben, a világ pedig megy tovább nélküle, nem is veszi észre, hogy megint mennyivel szegényebb. Nyugodj békében, Lajos!

In memoriam Szijártó Tünde (1960-2017)

Olvasom Saci bejegyzését, Tündi is itthagyott bennünket, idén a második osztálytársunk, de nem hatol el a tudatomig, hogy az a Tündi, akivel utoljára telefonon beszéltem valamelyik találkozós szervezkedésünk idején, és akivel személyesen ebben az életben immár utoljára Bakonyjákón, a kisvasút előtt talán, amikor mesélte a bajait, de vidám volt, mosolygós, mint mindig, ahogy csak visszaemlékszem rá, hogy ez a Tündi nincs többé.

Ülök itt bambán vendéghelyemen a vajdasági Kishegyesben, nézegetem a könyv fedelét, amelyről délután majd beszélni fogok, délutánra fagyizni hívom vendéglátóim kamaszlányát meg az unokatestvérét, és közben vissza-visszatér a gondolat, Tündi nincs, és nincs itt senki, akivel megosszam ezt a veszteséget. Az előbb ebéd előtt már a nyelvemen volt, hogy mondom Évikének, a nagymamának, akinél tavaly laktam, ő hetven elmúlt, hozzá mégiscsak közelebb áll a halál gondolata, mint az unokájához, aki fotót válogat az unokatestvérével. Aztán meggondolom magam. Minek? Elmondhatnám, hogy Tündi beteg volt, fertőzést kapott a siófoki kórházban, onnan eredt minden baj, ami később érte, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia, pedig szeretett volna még egy kicsit élni, élvezni unokát, dédunokát, tudomisén, ahogy a magunk korabeli nők élvezik a családjukon keresztül az életet, a fiatalságot, de neki ez már nem adatott meg.

Ülök itt magamban, nem tudok sírni se, mintha nem férne meg egymás mellett élet és halál itt és most ebben a házban, ez a két nevetgélő kamaszlány messze űzi még a gondolatát is, mindenen nevetnek, amire csak ránéznek, és akad is téma bőven, amin nevetni lehet. Hogyan sírjak itt én most érted, Tündike?

Eszembe jut, amikor Nemecsek temetése után hazafelé tartanak a fiúk, Boka hátul kullog, és szomorúan hallja, hogy a gittegylet tagjai ott előtte már a másnapi latinleckét beszélik meg. Az élettel nem fér össze a halál. Gyászolni pedig kell, de a gyászhoz is idő kell, meg hely, kell az a tér, ahol senki nem lát, vagy ha lát is, az csak olyan legyen, aki veled sír, nem szánakozik fölöslegesen, hanem pontosan tudja, hogy milyen veszteség ért. De így? Itt, most, ahol ajtót csapkodnak, nevetgélnek, szaladgálnak, mutogatják új sminkjüket, frissen készül műkörmüket az utcának, mert élvezik az életet, a fiatalságukat ezek a kamaszlányok körülöttem? Tündikém, itt csak Megyer tanár úr juthat eszembe, aki engem a P. Mobilba küldött, olyan hülye vagyok, odavaló vagyok, neked meg azt mondta, ha nem tudod megoldani ezt a példát, férjhez adunk. Emlékszel?

Emlékeztek?

Egy vita margójára

Nem követem a Szépírók vitáját, nem is tartozik a nyilvánosságra, mivel azonban állítólag a Klubrádióban is szóba került az ominózus közgyűlés (az adást szintén nem hallottam), csak ismételni szeretném, amit majdnem napra pontosan két évvel ezelőtt írtam, és ami aztán némi szerkesztői húzás után meg is jelent az ÉS-ben. Idemásolom annak az írásnak az eredetijét, azzal, hogy hagyjuk békén egymást, Dés Mihály pedig nyugodjék békében.

Egy levél margójára

Dés Mihály levelét Hogyan nem lettem Szépíró címmel, így, nagy kezdőbetűvel közli az ÉS május 22-ikei száma. Döbbenten olvasom, és bár nem voltam jelen, van néhány kérdés, amelyben szeretnék állást foglalni.

Inkább nem minősíteném az írást, mindenkinek szíve joga azt írni, amit akar, a történet kapcsán nekem mindössze két dolog üt szöget a fejembe: vajon mi szükség volt erre a levélre? És ha valaki nem volt ott azon a közgyűlésen, akkor hogyan illethet szavakkal, személyében hogyan sértegethet bárkit is, aki ott megszólalt, ahelyett, hogy elhangzott állításait pontról pontra, tényekkel alátámasztva cáfolná? Persze, más kérdés, hogy vajon hogyan kerülhet valaki tények birtokába, mikor jelen sem lehet ott, ahol a tények elhangoznak. Felfoghatatlan. Ha nem szó szerint hallgatta vissza a közgyűlésen elhangzottakat, akkor a közvetítéssel óhatatlanul csorbul az igazság.

A másik elgondolkodtató momentum ebben a levélben számomra a következő: „A Barcelonában töltött 23 év során kötetnyit írtam hazai szerzőkről, az oda látogató íróinkat ismertettem, bemutattam, jó néhányuk esetében én jártam ki, hogy publikálják őket spanyolul. Ilyen volt például Kertész Imre. Évekig házaltam a Sorstalansággal – sajnos pusztán szerelemből –, míg végre sikerült kiadót találnom neki egy olyan időszakban, amikor Magyarországon inkább csepülték, mint becsülték szerzőjét. A rettenetesre sikeredett fordítást próbáltam kijavítani, ismét csak ad honorem, és amikor pár év múlva – már a dicsőség árnyékában – egy másik kiadó újrafordíttatta, a könyv végre méltó tolmácsolója hozzám járt ingyenes értelmezési tanácsadásra.”

Kertész Sorstalanságának spanyolországi történetéről írja mindezt Dés Mihály. Évekig házalt vele. Elhiszem. Xantus Judit is ezt mondta nekem 1998-ban, Kovacsics Ádám is ezt tette, évekig házaltak a magyar szerzők műveivel, mígnem 1999-től, Frankfurt után, mindenki magyar irodalmat akart kiadni Spanyolországban. Nem rejtem véka alá, nagyon megemelkedett a gyomrom, mikor Dés Mihály fentebbi sorait olvastam, és Xantus Judit nevében is kikérem magamnak, hogy így írjanak róla. Ő a regény fordítója, de sajnos ő már nem tud védekezni. Sehogy sem fér a fejembe, hogyan írhat le egyáltalán ilyet egy honfitárs, egy kolléga, a halott kollégája fordításáról, még ha így is történt, ahogy állítja, hogy ő próbált javítani rajta? És hát az idézet előző része: „…míg végre sikerült kiadót találnom neki egy olyan időszakban, amikor Magyarországon inkább csepülték, mint becsülték szerzőjét.” Ezen elcsodálkoztam, én ezt másképp látom. 2000-ben, amikor a könyvfesztivál vendégeként Julio Llamazares Budapesten járt, némi zavarodottságot keltettünk a spanyol követségi ebédre érkezvén, mert én nem szerepeltem a meghívottak listáján, de ő kikötötte, hogy márpedig mennem kell, ha a fordítója nem mehet, akkor ő se megy, szóval ezen az ominózus ebéden hirtelen-hamarjában Kertész Imre mellé ültettek, Sra. Llamazares, ez állt a névtáblán előttem az asztalon, nem álltam meg mosolygás nélkül, aztán hamar arcomra fagyott a mosoly, és utána inkább egész végig szégyelltem magam, mert Kertész Imrétől a Sorstalanság vonatkozásában mindössze annyit tudtam kérdezni, hogy Imre, ugye, a maga regényét is Xantus Judit fordította? Spanyolországban a nagyközönség előbb ismerte Kertész Imre nevét, mint itthon szapulhatták volna. Először a Plaza y Janés adta ki 1996-ban, utána több kiadást megért, 2000-ben például Kovacsics Ádám előszavával a Círculo de Lectores adta ki (hasonló, mint nálunk a Könyvklub volt). Itthon a Nobel-díj előtt szinte csak a szűk szakma ismerte, meg aki Spiró György 1983-as ÉS-beli méltató cikke alapján gyorsan nekilátott és elolvasta. A barátaim közül is egyedül Száraz Gyuri olvasta, mert neki még az első megjelenés idején kezébe adta az édesapja. Az Acantilado, minden magyar szerző legkedvesebb kiadója 2006-ban nem fordíttatta újra, éppen a 14. kiadásánál tart, és máig Xantus Judit szerepel benne fordítóként, Kovacsics Ádám pedig mint kontrollszerkesztő.

Nem tudom, mit mondhatnék még. Szakmai szempontból elfogadhatatlannak tartom az ilyesfajta hozzáállást. Hogyan gondolhatja valaki, hogy egy anyanyelvű kolléga nem barátságból ad értelmezési tanácsot a fordítónak? Nem is értem. Ennek az ellenkezőjét én még soha életemben nem tapasztaltam, pedig a Spanyol Elbeszélők eddig megjelent tizenkét kötetének szöveggondozása során volt néhány kollégával dolgom, akik nem értelmezési tanácsot adtak, hanem teljes regényt megszerkesztettek nekem, és amikor kérdeztem, hogy mivel tartozom, egytől egyig azt válaszolták, hogy csak nem képzeled… Hát, igen.

Patak Márta

Quim Monzó: Csipkerózsika

Csipkerózsika
Egy tisztás közepén a lovag megpillantja az alvó lányt a tölgyfaágakból összerakott
ágyon, körülötte ezer színben pompázó virágokkal. Gyorsan leszáll a nyeregből, és
letérdel mellé. Megfogja a kezét. Hideg. Orcája fehér, mint a halott arca. Ajka keskeny, szederjes. A lovag tisztában van vele, hogy mi a szerepe a történetben, ezért lágyan megcsókolja. A lány hirtelen kinyitja a szemét, hatalmas, mandulavágású, sötét szemét, és rátekint: csodálkozó pillantása hirtelen (amint rájön, hogy kicsoda, hol van, miért van ott, ki lehet az a férfi ott mellette, aki, gondolja, az imént megcsókolta) ellágyul. Ajka szederjes színe lassan eltűnik, s mikor visszatért belé az élet pírja, rögtön mosolyra nyílik. Gyönyörű a foga. A lovag egyáltalán nem bánja, hogy feleségül kell vennie, ahogy a hagyomány előírja. Mi több, már látja is önmagát, nős férfiként, mindig a lány mellett, mindent megosztva vele, az első fiuk, aztán a lányuk, s végül a második fiuk megszületésekor. Boldogan élnek egymás mellett, együtt is öregednek meg.
lány orcájáról eltűnt a halotti fehérség, már rózsaszín, érzéki, szinte kínálja
magát, hogy beleharapjanak. A férfi föláll, nyújtja a kezét, mind a kettőt, hogy a lány fogja meg, s aztán fölsegítse. S akkor, miközben (mindvégig a férfi szemébe nézve, szerelmes pillantással) a lány (a fekve töltött hosszú idő miatt még gyengécskén) fölegyenesedik, az erős férfikar segítségével, a lovag észreveszi, hogy (húszharminc méterrel odébb, sokkal előbb, mint a tisztás az erdőbe nyílna,) fekszik egy másik alvó lány, és az is ugyanolyan szép, mint aki az imént fölébredt, az is ugyanolyan tölgyfaágakból összerakott ágyon fekszik, körülötte ezer színben pompázó virágok.

Pávai Patak Márta fordítása

In memoriam Józsa Gyula (1961-2017)

A lélek örök, Gyuszikám, most mondta Sanyikánk, ő pedig tudhat valamit, mert azt is mondta, hogy a világ teremtése óta létezik – ahogy mi valamennyien, akik megszülettünk. Mert a lélek örök, igen, úgyhogy akárhol jár is most a te lelked, és még ha majd a temetéseden azt mondom is, hogy legyen könnyű a föld elhamvasztott testednek, a lelked akkor is itt marad örökre, tudod, fizikán is tanultuk, energia, elég a rád gondolás, és hipp-hopp itt leszel.

Kedves óvodás társam! 1966, Kaposvár, Zrínyi utcai óvoda. Erzsi néni, Márti néni. Talán Attila mellett állsz a képen, vagy Sturm Jóska mellett, pontosan nem is emlékszem, aztán Bartók, alsó tagozat, négy év, majd mentél a C-be, a sportosokhoz, persze számon tartottuk egymást, attól még, hogy a C-sek voltak a kivételezettek, a sporttagozatosok, Halmos Laci bácsi és Hollósy Ágota tanítványai, mi meg a mezei A-sok, a végén aztán a biológia ismét egy osztályban hozott össze bennünket, a negyvenkettőből mi heten a Bartókból, azért ez nagy dolog – és már hárman nem éltek! –, négyen maradtunk, Ernő és Miki után már is a lélekben jelenlevők közé kerültél.

Nem veszem elő a képeket, most nem veszem elő, elég mára a kétsoros üzenet, amit Julcsi tett föl a falára, ma reggel örökre elaludtál.

Kavarog bennem a múlt, a jelen, a két héttel ezelőtti hívásod, hogy lányok Spanyolországba mennek, ha van ötletem, szóljak. Olyan vidám volt a hangod. Aztán még egyszer hívtál, már véletlenül, mert elmentetted a számomat az új telefonodba. Két hete sincs még, ugye?

És már nem vagy. Hát nem, nem vagy, te sem. És ez a nem vagy, ez vajon hogy férhet össze az örökkévaló lélekkel, ezt még nem tudom megérteni. Talán nem is lehet, ezzel a földi eszemmel föl se foghatom, esetleg a félbemaradó mozdulatom végén érezhetem, hogy eddig, nincs tovább, kár emelni a telefont, mert te már nem veszed föl, veled is csak gondolatban beszélgethetek majd ezután.

Isten veled, drága Gyuszikám!

Vathy Zsuzsa (1940-2017)

Szombatra virradó éjszaka tragikus hirtelenséggel 76 éves korában elhunyt Vathy Zsuzsa. Ez áll a híradásokban, és következik utána a szokásos felsorolás, díjai, művei, munkásságának rövid összegzése, a végén talán még az is, hogy Lázár Ervin felesége.
Bethlen Kata önéletírását olvasom itt éppen, próbálok most az irgalmas istenre gondolni, mint élete számtalan megpróbáltatásai idején ő maga, hogy nagy az isten kegyelme, ember nem tudhatja, mikor mit miért cselekszik, de nem tudok nem az emberre gondolni, arra, amit az ember cselekszik, nem tudom kiverni a fejemből a képet, nem tudok nem lázadni a sors vagy az isteni akarat ellen tehetetlen haragomban, kétségbeesésemben vagy bánatomban. Hát mi végre gondoljuk, hogy majd mi megelőzzük a bajt, mikor a megelőzéssel talán még nagyobb bajnak nyitunk utat? Előrelátón cselekedni, mi, emberek? Hagynánk a dolgot arra, akire tartozik? De mi cselekedni akarunk a legjobb szándékkal is akár, és lám, ez a vége. Az emberi mulasztásról meg nem is beszélve, hogy amikor cselekedni kéne, nem ismerjük föl a helyzetet.
Vathy Zsuzsa influenza elleni védőoltást adatott be magának, amitől rosszul lett, a kórházban hosszú órákon keresztül várakoztatták, és mire ellátták volna, már nem tudtak rajta segíteni, összeomlott a keringése. Ez történt. Ma, Magyarországon, Budapesten, a Honvéd kórházban vagy melyikben, bánom is én, melyikben. Nem eret vágtak rajta, mint szegény Bethlen Katán számtalan nyavalyáinak egyike alkalmával, nem tanyasi javasasszonyok próbálták boszorkánykonyhájuk bétellevesével talpra állítani, hanem az egészségére vigyázó, a megelőzéssel komolyan törődő embertársunk halálához vezetett az orvosi gondoskodás megléte és egyszersmind hiánya.
Nem tudok mit mondani, cserbenhagynak a szavak, átkozódnék, verném fejemet a falba, kiáltanám bele a budapesti éjszakába, hogy miéééééért?, pedig tudom, hiába minden, ez van, Zsuzsi nincs többé, és ha az irgalmas isten szólította is magához, mert terve van még vele, akkor sem tudhatom meg soha már ezzel a földi eszemmel, hogy miért, és a kórházat is hiába okolom már a tehetetlenségéért.

A pápai könyvbemutató

papaMielőtt elindultam, tudtam, legszívesebben inkább majd én kérdeznék attól, akit a könyvtár vezetője kiszemelt nekem beszélgetőtársul a pápai könyvbemutatóra, mert ritkán fordul elő, hogy egy lehetséges regényalak ott üljön az író mellett a pódiumon, és arról kérdezze, amiről ha jól meggondoljuk, ő maga sokkal többet mondhatna, mint ami a szóban forgó regényben áll. Márpedig ez történt. A kulisszául szolgáló lepkekiállítás, Jókai összes, Révai és egyéb kötelező kézikönyvtári állomány előtt ott várt a pódiumon Pápa egyik nevezetessége, élő legendája, Huszár János, akit talán nem is a véletlen, hanem a sors sodort mellém erre az estére, mert ilyen véletlen nincsen, az sem véletlen tehát, hogy Jung mester maga is szinkronicitásnak nevezte az ilyen helyzeteket. Azért szeretnek engem az istenek, hogy egy lehetséges regényalakommal élőben is beszélgethetek.

Minden azon az osztálykiránduláson kezdődött Gyékényesen, igen, mert mi minden évben találkozunk, mindig máshol, mert ki-ki a lakóhelye környékén szervezi meg a találkozót, és a két-három nap alatt megmutatja nekünk a környék kulturális és természeti nevezetességeit. Osztálytársam, biológus társam, mert mindketten az osztály biológus és latinos feléhez tartoztunk, Duga Erika, teljes nevén Horváthné dr. Duga Erika, a járás tiszti főorvosa ott mondta nekem szeptemberben, hogy Pápán majd ő szervez nekem könyvbemutatót, és így is lett, még egy hónap sem telt bele, már hívott is, és miután kigondolta, a tőle régről megszokott precizitással minden apró részletet kidolgozva le is vezette ezt a beszélgetést, olyan profizmussal, mintha világéletében pódiumi beszélgetések moderátora lett volna, és bennem megint csak igazolta, amit már eddig is tudtam, mert ahogy a beszélgetés elején bemutatott bennünket, abból rögtön látszott, ő tudja, mivel kell megfogni a közönséget, mert akárki akármit mond, természetes hangnál nincs hitelesebb.

Nem emlékeztem magára a gyakorlatra, amelyikre békát kellett vinnünk, csak a művelet helyszínére, ahol azt a szegény varangyot zsákmányul ejtettem, állóképen látom egykori önmagamat, amint a lehetséges áldozatot keresem a zsombékoson, és ahogy Erika a bemutatásomkor az esetet fölelevenítette, olyan érzéssel hallgattam, mintha nem is én lettem volna, aki az ötliteres befőttes üveg fenekét csapkodta, amiben elhoztam, nehogy idő előtt elpusztuljon szegény, de a béka nem akart kijönni, aztán amikor elszabadult, kergettük az osztályban, még Teri néni is mosolygott, pedig ő aztán ritkán mosolygott, mert a biológia komoly dolog, a mosoly legföljebb egy-egy állattársnak szólhat, ha a viselkedését érzékeltetjük, de nem gyakorlaton, amikor minden idegszálunkkal a tárgyra koncentrálunk. Hallgattam Erika fölvezetését, mint valami fikciót, melyben én magam is a történet kitalált alakja volnék, és szinte láttam magam előtt a biológia termünk hosszú padsorát, a hatalmas asztalainkat, éreztem a formalinszagot, a viasszal kiöntött szürke bonctál hidegét, a szike érintését, és láttam magam előtt a béka kétpitvaros, egykamrás szívét, amint ott lüktet benne a padon, mi meg fölé hajolunk, nézzük megbabonázva, miután már túlvagyunk az üldözésen.

És még csak most jön János bácsi, vagyis Huszár János, Pápa város egyik nevezetessége, akiről én már szeptemberben megtudtam, hogy ott van ő a regényem jelenetében, lehet, hogy azzal a Miklóssal együtt ugrik ki Csantavérnél a gépből, akit aztán a zentai kórházba visznek, Bozsik Péter kolléga döbbenetére, aki a tavalyi veszprémi beszélgetésen meg is kérdezte az írótárs cinkos malíciájával, hogy miért pont Zentára viszik, mikor Szabadka kézenfekvőbb lett volna, mert ilyen az élet, összefutnak a szálak, ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, akkor jó esetben nem szaladnak el mellette a részletek, jobban mondva ő maga nem szalad el mellettük.

Hosszan kell mesélnem, összetett a történet, szerteágazók a szálai, mint a regényé is, melynek nagy része a Fenye-hegyen kapta végleges formáját, a János bácsihoz köthető pápai epizódnál például ottani messzi szomszédomnak, a hajdani veszprémi vadászrepülő alezredes Gerlei Józsefnek köszönhetően futottak össze a szálak, mert amikor a készülő pápai találkozót említettem, ő már mosolygott, János bácsit ismeri, minden év április 12-én ott van ő is a találkozón, amikor a lezuhant gép parancsnokáról megemlékeznek.

(1941. április 11-én a 3. hadsereg gyorsan mozgó alakulatai néhány nap alatt elérték Újvidéket, a szerbek visszavonultak, csak a félkatonai csetnikek tartottak ki utánunk, de április 14-én be is fejeződött a délvidéki hadművelet, melynek része lett volna az ejtőernyősök bevetése. Tizenkettedikén történt. Kétszázan mentek volna Pápáról. A Ferenc-csatorna hídját kellett volna elfoglalniuk, hogy Újvidék felé biztosítsák az átjárást a szárazföldi csapatoknak. A négy SM-75-ös szállító repülőgéppel két hullámban kellett volna végrehajtani a műveletet. A pápai repülőtér nem volt alkalmas a felszállásra, ezért a jutaspusztairól szálltak fel. Tizenhat ötvenkor azonban a vezérgép ismeretlen okokból lezuhant. Odaveszett a tizenöt ejtőernyős katona, a repülőgép személyzetének négy tagja és a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is, aki a bevetést irányította.) Négy gép volt, egy lezuhant, maradt három, és a három egyikén János bácsi maga is ott lehetett, mint fiatal ejtőernyős.

Hogyan volt, ott volt-e János bácsi maga is a három közül valamelyik gép fedélzetén, vagy csak a földi személyzet sorából kellett végignéznie, ahogy lezuhan a gép, mert aztán rohantak mind, hogy a lángoló roncsokat eloltsák, és a bajba jutott gépen mentsék, ami menthető, nem tudom, János bácsi azt mindenesetre elmondta, hogy negyvenötben a Farkasréti temetőben exhumálták az első világháborús katonai hőstetteiért Mária Terézia-renddel kitüntetett Bertalan őrnagy hamvait a díszsírhelyről, és elvitték a temető végébe, majd onnan is, míg végül a rendszerváltáskor visszakerült, aztán 2013-ban ismét exhumálták, és átvitték a Fiumei útra, a nemzeti sírkertbe, és ott katonai pompával végső nyugalomra helyezték. Nem mondta, csak én teszem hozzá, remélhetőleg ott már nem bolygatják tovább, akik időről időre át akarják írni a történetet.

János bácsi kérdez, kérdéseire szinte lehetetlen válaszolni, hogyan is mondjam el, hogy képtelen vállalkozás lenne ezt a regényt vonzóvá tenni, rossz a megközelítés, hiszen mivel tehetnék vonzóvá egy nehéz olvasmányt, amely nagyobbrészt mégiscsak borzalmakról szól, hogyan magyarázzam, hogy amit el akartam mondani erről a világról, azt beleírtam, én erről többet mondani nem tudok, szívem szerint inkább őt magát faggatnám, de lassan rájövök, saját csapdámba esnék, ha kérdeznék, úgy járnék, mint oly sokszor, amikor megállapítottam, hogy nem kell sok, elég egy apró momentum, a többit majd hozzáképzelem a történethez, így hát most is beérem azzal, amit vadászrepülő szomszédom mondott, így megadón hallgatom, amint János bácsi a kilencvenötödik évében járó ember vékonyodó, öregesen meg-megbicsakló hangján olvassa az újabb részletet, Erika egy idő után odaül mellé,  odatartja a mikrofont neki, én meg közben lopva a közönséget figyelem, látom, össze-összesúgnak többen, de hallgatják türelmesen, én magam pedig egyre különösebb érzéssel hallgatom János bácsi szájából a regényrészletet, a Trombitás Janó esetét, vagy ahogy Boros honvéd Újvidéken a parancsnok utasítását követve célba veszi a Rebeka ruhaszalon próbababáját, amit a razzia előtt nyilván kinn felejtettek a második emeleti erkélyen. Nem múlik el, közben végig ott marad az a furcsa érzés bennem, mintha nem is írtam volna ezt a szöveget, úgy hallgatom, sőt ahogy a beszélgetés végén azt a két bekezdést felolvasom, átvillan bennem, hogy itt ezzel az egy szóval többet elmondtam, mint amennyit egy egész fejezettel mondhattam volna. Egyelőre. És ehhez kellett ez a pápai beszélgetés, Erika szervezésében, János bácsi közreműködésével, ahol ismét csak megállapíthattam, sokkal, de sokkal fontosabb nekem ez a személyes közelség, ahol mindenki számára érezhetően tisztán cseng minden hang.

Békával kezdtünk, békával is fejeztük be a beszélgetést, magamban újra megállapíthattam, lám, az emlékezet mennyire segít feldolgozni a múltat, mert ma már biztos képtelen lennék megfogni azt a békát, mikor tudom, úgyis az lesz a sorsa, hogy éterrel elaltassák, és utána fölboncolják, így utólag pedig már hiába tudtam meg, mi történt, ugyanolyan lesz majd ez is, mint minden emlék, amit utólag fölidéznek, mint János bácsi emlékezetében az az 1941. április 12-ikei nap, amelyről minden év április 12-én megemlékeznek parancsnokuk sírjánál a Fiumei úton az ejtőernyősök.