Kékbe zárva

Harmadik nap. Mátraszentistván – Kékestető

Nem esik nehezemre elhagyni Szentistvánt. A Vidróczki csárda végképp elveszett, nem látom viszont, pedig nyilván létezik még, ott ért ki a jelzés, amelyet Szorospatakról fölfelé jövet nap mint nap követtünk. Nászutas kedvezménnyel igénybe vett szállásunkról mindennap meg kellett másznunk a Mátrát, nem volt könnyű, viszont akkor még sokkal inkább a természetről, a természetjáró turizmusról szólt a Mátra, ma meg már a pénzről, a kizsigerelésről, ezt láttam eddig, és a Kékesig is ezt fogom látni.

A falu vége rokonszenvesebb, mint az eleje volt, talán őriz még valamit abból a hangulatból, amit szerettem volna viszontlátni, de hiába, harmincegy év az harmincegy év.

Piszkés-tető, Galyatető az útirányunk, az erdőbe érve egy hatalmas törzsű kidőlt fát látunk, még fektében is él. Nem tudjuk megállapítani a levelei alapján, hogy micsoda. Nagyon szép az út Piszkés-tetőig, az obszervatórium kerítéséhez érve különös felirattal fogad bennünket a magyar állam és az Európai  Regionális Befektetési Alap ismerős fehér táblája, amely a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontnak a kozmikus hatások és kockázatok, valamint a tranziens asztrofizikai objektumok kutatására szánt 941,11 illetve 687, 37 millió forintos támogatását hirdeti. Vajon hogy áll most ez a kutatás, mikor ez a kutatóközpont gyakorlatilag már nem is létezik? Az ELTE-re vándorolt minden, forrás és kutatás is?

Galyatetőig is nagyon szép az erdő. Egy kis bükkfa előtt hosszabban állunk, vetekszik Hamvas Béla Koloskai hársával, amely dacolva a sziklákkal, még mindig áll. És ez a fiatal bükk is élni fog, együtt a kővel, látszik rajta, hogy van benne erő, a szikla szorításában is megtalálja majd azt a kis rést, amerre fejlődhet a törzse. A növényi élni akarásnál nincsen lenyűgözőbb.

Galyatetőre érve első utunk a boltba vezet, hiszen Szentlászlón nem volt. Elhaladunk Kodály temploma előtt, ott áll Kodály szobra, aki ennek a templomnak az orgonáján komponálta a Missa brevist. Ezt persze akkor még nem tudtuk, a Mátrai képek sem jutott eszünkbe, meg azt sem tudhattuk, hogy Kodály maga is hozzájárult az 1941-ben fölszentelt templom építésének költségeihez.

A boltban fölszerelkezünk élelemmel, banánnal pótoljuk szervezetünk káliumveszteségét, aztán indulunk tovább.

A kilátóba nem mászunk föl, maradunk a korábbi emlékeinknél, hiszen haladnunk kell, hogy fogyjanak a kilométerek, nehogy ránk esteledjen, mire a Kékesre érünk. A Turistacentrumban találunk bélyegzőt, feltankolunk vízzel, és már mehetünk is tovább.

Elhaladunk a nagyszálló előtt is, a környéken nagy sürgés-forgás, alig találunk rá a jelzésre, annyi kamion, földmunkagép dolgozik a terepen.

Az erdőbe érve különös vízfolyásra leszünk figyelmesek. Úgy néz ki, mint valami frissen fakadt forrás. Látszik, hogy nem régóta folyik, ahhoz viszont elég régen, hogy kész medret vájjon magának. Rejtély, hogy mi lehet.

Lejtős szakasz következik, fölfelé tart egy házaspár Parádsasvárról. Azt mondják, olyan bőségesen bereggeliztek Parádsasváron a kastélyszállóban, hogy úgy döntöttek, lejárják, feljönnek ide Galyatetőre. Dicséretes vállalkozás.

Előttünk szinte elérhetetlen messzeségben ott a Kékes, valószínűtlennek tűnik, hogy még ma odaérünk.

Vércverés a következő pecsételőhelyünk, némi dilemma után megállapodhatunk, hogy a lúdvérccel lehet összefüggésben a hely. Szép innen a kilátás, de leginkább az a kidőlt vadcseresznyefa látványa ragad meg bennünket, amelyik egyidős lehet Rákóczi kétbodonyi vagy romhányi fájával.

Itt ebédelünk, közben három fiatal hegyikerékpáros fölér, meg is kérdezem, van-e rásegítője. Nem semmi. Aztán jön egy fiatalember, lazán, hátizsák nélkül, egy szál alkalmi túrabotjával. Harmadszorra meg is szólítom, mi járatban van ezen a lidércűző helyen, mire ő, hogy a parádsasvári utat keresi. A kerékpárosok bevárják egymást mielőtt továbbmennek, az első érkező biztosít bennünket, hogy a következő szakasz nem lesz nehezebb, mint amelyik ide fölvezetett. Nyilván nem először járnak erre, de akkor is, minden elismerésem.

A lefelé vezető útról látjuk Parádsasvárt, előttünk a Kékes, embermagasságú fű, magányos bükkök. Ami a vihar után maradt.

Irány a Csóri hegy, aztán ereszkedés a Mátra-nyereg felé. Brutális szakasz, hatszáz méteren száz méter mínusz szint. Leérünk, irgalmatlanul zajos útkereszteződés előttünk, a szentistváni körtével fejelem meg a lejövetel élményét.

Az úton átkelve elakadt kamion, szívesen mondanék egy-két biztató szót a sofőrnek, szolidaritásból vagy megkönnyebbülésképpen, hogy leértem ide, aztán mégis beérem egy köszönéssel. Nyilván várja, hogy segítsenek rajta. Nem szövöm tovább a gondolatot, mert megérkezünk a Vörösmarty turistaházhoz, ahol pecsételnünk kell. Nocsak. Kutyákkal őrzött terület. Természetesen zárva, életnek, kutyának semmi nyoma, hajdani berendezése, bútorai az udvaron hevernek. Nem is értem. Illetve sajnos értem, ez a módi, hagyni lepusztulni, bagóért megvenni, kizsigerelni, hasznot húzni belőle. Szegény Mátra!

A túloldalon vezet be az út Mátraháza felé, egy darabig az út vonalát követi, aztán egy gyalogoshídon átkelünk a patakon, majd araszolunk fölfelé, amíg kb. 710 méteren el nem érjük a mátraházi műutat.

Mátraházán aztán se bolt, se szállás, ez majd csak később derül ki, egyelőre van egy buszmegálló, üdülőház, ahol pecsételni lehet. Szállás tehát nincs. Egyelőre hezitálunk, Mátraháza vagy a Kékes. Még otthon végigzongoráztam minden mátraházi lehetőséget, most az edzőtábort ajánlják, ők adnak ki szobát, ha nincsen náluk teltház. Reménykedünk, biztatnak bennünket, éppen hazafelé tartanak néhányan, de visszamennek, megkérdezik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy itt fogunk éjszakázni. Lepakolunk, fölmegyünk a Kékesre zsák nélkül, és visszajövünk, holnap meg majd fölmegyünk az első busszal. Jól hangzik a terv, csakhogy az edzőtáborban éppen kárpittisztítás folyik, úgyhogy nem tudnak elszállásolni bennünket.

Szárnyaszegetten haladunk tovább, hátha a  büféknél tud valaki valamit. Semmi. Se az Ózon, se a Négy évszak, se az Akadémia. Marad a Kékes. Mire végre fölveszik, kiderül, hogy kettőig kellett volna jelentkeznünk, kettőkor elmegy a szobaasszony, és így nem tudnak szobát biztosítani. Nem hiszem el. Bevetek mindent, itt állunk Mátraházán, sehol semmi, mikor korábban beszéltünk, nekem senki nem mondta, hogy kettőig kell jelentkezni, direkt kérdeztem, nem voltam biztos benne, hogy fölérünk a Kékesre, mi van, ha csak Mátraházáig jutunk el, ezért nem mertem előre lefoglalni. Utánanéz, hol a szobaasszony, és majd visszaszól. Remek. Akkor a büfében rendelünk egy kis vacsorát, rászolgáltunk. Persze, én is nyugodtabban ennék, ha tudnám, hogy nem a buszmegállóban fogunk éjszakázni, mikor még hálózsákunk sincsen. Már elfogyott a svéd húsgolyó meg a rántott sajtom is, de még semmi válasz a Kékesről. Én bizony felhívom, mi a helyzet? Ja, éppen akart szólni, most sikerült beszélnie a szobaasszonnyal, van egy szoba, mert előre dolgozott, holnap tíz után érkeznek a vendégek, addig el kell majd hagyni…

Mit mondjak, ennyi tortúra után azt mondtam, én bizony most szívfájdalom nélkül felülök a buszra. Így is tettünk, szépen fölvitettük magunkat a Kékesre. A gyógyszálló portája előtt megtaláltuk a pecsétet, botjaimat kinn hagytam, aztán elindultunk a recepcióssal, akiről később kiderült, hogy rendszeresen lejár dohányozni a portához. Hát ezért nem veszi föl sokszor a telefont! De sebaj, rögtön tudta, kik vagyunk, mondta, menjünk csak, pár perc múlva jön ő is. Aztán nem várta ki a pár percet, jött utánunk.

Hosszas papírozást követően elfoglaljuk végre a szobát. Lecihelődünk, aztán rövid séta, előbb a felhőbe burkolózó torony tövében, aztán a pusztulás képei között. Életveszélyessé nyilvánították a gyönyörű parkot, minden lépcsőlejárónál lánc, tábla, nem is értem. A szálló hátsó traktusán nő a gyom a csatornából, a tetőn, elhagyott gépek, üzemen kívüli berendezések, teljes pusztulás előtti kép.  Hol felbukkan, hol eltűnik a torony. Hihetetlen. Tényleg bejött a front, nem véletlenül dörgött időnként útközben.

Nem tudom, az a kis bundás dongó csak a hidegben dermedt-e rá a kővályúban árválkodó őszirózsára, vagy végleg lezárult egy életciklusa ezen a földön, engem mindenesetre olyan szomorúság fog el a megadón pihenő kis rovar, meg a körülöttem pusztuló temérdek érték láttán, hogy nem is próbálom visszatartani a könnyeimet. Arra gondolok, Csonka László, akinek az emléktábláját fényképezem, a tervező-építő vállalkozó, aki 1928-29-ben ezt a komplexumot felépítette és üzemeltette, most forog a sírjában.


Kékbe zárva

Második nap. Sámsonházától Mátraszentistvánig

Alig teszünk néhány métert a szállásunktól, az úton elütött fiatal vízisikló, mást nem tehetünk érte, arrább helyezzük, a fűbe.

Jó hosszú legelő a faluvégen, szép magyar tarkák, állnak előttünk, nem félnek, millió légy lepi őket már ezen a korai órán is. Odaátról, az erdőből még hallatszik a szarvasbőgés, úgy látszik, még mindig nem csappant meg a kedvük, este a ház panorámás vécéjéből is hallottuk őket.

Bal kéz felől még mindig látszik a Purga és a Tepke, majd egy szép erdőszakasz vezet bennünket végig Szentkútig.

Szentkútra érve ugyanolyan érzésem van, mint Pozsonytól nem messze, Mariankán, vagyis Máriavölgyben, a sok sallang ellenére is kiérzik a kegyhely szakralitása. A kegyszerbolt még csak most nyit, a székesegyház előtt munkások dolgoznak, egyébként még üres a terep, a zarándokok még csak utánunk érkeznek. A szent kút előtt letáborozunk egy padon, almát eszünk, iszunk, kegytárgyat nézünk, majd megnézzük a templomot.

A monumentális márványoszlopok mellett vagy éppenséggel azok ellenére szűknek érzem a belső teret, valahogy nem is vagyok jelen, mintha fél lábbal már az úton lennék. A szentelt vízből edény híján nem vihetek magammal, pedig nyilván arra szolgál a csappal nyitható-zárható díszes szekrény.

A kerengőben millió gyóntatófülke, nem is csoda, teljes búcsú jár a zarándokoknak, bár nem tudom, ez összefügg-e a gyónással, ennyire nem vagyok tájékozott.

Újabb épületen dolgoznak, elhaladtomban gondolom, ez is nyilván zarándokszállás lesz.

Fölkapaszkodunk, aztán az elágazásnál fontolóra vesszük a Mária-út rövidebb szakaszát. Igaz, a szinteket így is meg kell járni, de legalább másfél kilométerrel rövidebb lesz az út. Két szent forrást kihagyunk, ez igaz, de itt volt nekünk a szent kút, annak a vize kitart Mátraverebélyig. Rossz irányba indulunk el, de hamar kiderül, egyértelműen mutatja a nyíl a telefonom térképén.

A Cserhát és a Mátra találkozásánál Mátraverebély temploma és hatalmas temetője fogad bennünket, már messziről látszik mindkettő. A templom impozáns épülete egyértelműen középkori eredetet mutat, és a bejáratot védő üvegezett, vaskeretes ajtó nem igazán illik hozzá. Részletes tájékoztató szöveg olvasható rajta, hogy miként nem ildomos viselkedni a templomban.

A falut kettészeli a forgalmas 21-es főút, alatta megyünk át a falu másik részébe. Tiszta, rendezett porták, frissen aszfaltozott út, melyen csíkkal leválasztott járda a gyalogosoknak, mert a házak előtt nincsen. Ilyen megoldást nem láttam még. A jelzésen továbbhaladva elérkezünk a bolthoz vezető útra, egy cigányember jön velünk szembe, köszönünk egymásnak, majd a férfi visszafordul, és azt mondja, ajánlana nekünk egy kompromisszumot. Nocsak, mi lenne az. Hát egy százas hiányzik a kenyérhez neki. Isten bizony, nem italra kell. Némi huzakodás után meggyőzöm, hogy az utolsó százasomat a Szent Antalnak adtam Szentkúton, ami igaz is, nem óhajtok fémpénzt cipelni, ahol csak lehet, kártyával fizetek. A férfi nem erőszakoskodik, belátja, ha nincs, hát nincs, talán nem szór átkot ránk, mint az asszonyok, mi pedig megyünk tovább. Még egy fiatal fiúval is találkozunk, kérdezi, jól vagyunk-e, jó utat kíván, aztán megy a dolgára. A boltban veszünk ezt-azt, szőlőt meg sajtot, aztán indulunk tovább, a vasútállomás felé, ahol állítólag a pecsét is található.

Vasútállomásnak túlzás nevezni, vasúti megálló esetleg, népes gyerekcsapat ül a korláton, meg is jegyzem, hogy nincs iskola? Közelebb érve aztán látjuk, ott a tanárnő is velük, a pecsét is előkerül, Dominik takarta. Elég nehezen értük volna föl, ha Dominik nincs, akkor föl kellett volna másznunk a korlátra, különben nehezen ment volna a pecsételés. Dominik egyébként a legnagyobb fiú, érdekli az erdő, az állattenyésztés, a tanárnő elmondja, hogy egyedül Dominik tudta az osztályból, hogyan lesz a paradicsom, a többeknek fogalmuk sem volt a folyamatról. Egyébként természetismeret órájuk van, a szemafort tanulmányozzák, meg hogy milyen mozdonyok járnak erre.

A lányok is kíváncsiak, hogy megy ez a túra, honnan jövünk, hová tartunk, hol alszunk. Borzongva hallgatják, olyan valószínűtlen nekik, hogy valaki kedvtelésből járja gyalogosan az országot. A tanárnőt nem irigylem, de már csak két és fél hónapja van hátra a nyugdíjig, azért nem is vállalt osztályt, nehogy év közben kelljen osztályfőnököt váltaniuk. A gyerekekkel tud bánni, az látszik, sürgeti őket, igyekezzenek, neki órája lesz, erre mint akit puskából lőttek ki, megiramodnak az iskola felé, ő persze nem bírja ezt a tempót, Dominik visszaszól neki, tanárnő, igyekezzen, ha egyszer órája lesz.

Verebély fölött szemét szemét hátán a bokrok alján, a réten nemigen találunk táblát, kis híján el is vétjük az irányt, de ilyenkor jól jön a térképes alkalmazás. Az erdőbe beérve keresünk egy alkalmas helyett, ott megebédelünk, hogy ne kelljen sokáig cipelnünk, amit vásároltunk.

Két turistával találkozunk, egriek, nem kéktúrázók, csak kirándulnak.

Agyagostetőre érve látni a Medvest, Fenyvespuszta felé tényleg sok a fenyves, mi pedig tartunk föl, egyre csak föl, Ágasvár felé. Elkerül bennünket egy kék pólós fickó, könnyű neki, hátizsák nélkül.

Az ágasvári turistaház lezárva. Magánterület. A honlap tájékoztatója szerint a kialakult helyzetre való tekintettel átmenetileg zárva. Ehhez képest a Foton réten millió sátor, emberek. Vajon hogy van ez?

Egy vörösbegy ugrál körülöttünk, a budapesti fiatal párral váltunk néhány szót a kialakult helyzetről, a turistaház státuszáról, majd továbbindulunk Mátraszentistván felé.

Ami azt illeti, nekem meredélyből ennyi is elég lett volna, ami Ágasvártól Szentistvánig tart. Keskeny ösvény, meredély a jobb oldalamon, nem jó érzés ez.

Szentistván határához érve luxusépületek fogadnak, minden a pénzről szól, nem a hátizsákos turistáknak való hely a Mátra, ezt megállapíthatom, főleg amikor a szállásunkat is elfoglaljuk. 5300 forintért Sámsonházán megszálltunk, bőséges vacsorát és reggelit is kaptunk, itt pedig 6000 forintért kapunk egy szobát fürdőszobával. Az előszobában még egy padka sincsen, hogy leüljön az ember a cipőjét levetni. Egy árva vízforraló. Ennyi a konyharész. Se egy tálca, semmi. Nyilván nem itt kellene étkeznünk, de mi most azt tesszük. A közelben árválkodó körtefa gyümölccsel is ellát bennünket.


Kékbe zárva

Első nap, Garáb-Sámsonháza

Délután három óra, mire három átszállás és egy hosszabb budapesti pihenő után megérkezünk a zsákfaluba, ahonnan a Garábi-nyeregbe fölkapaszkodva folytathatjuk utunkat onnan, ahol júniusban abbahagytuk. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar visszajövünk, mondom, miközben a Pásztón vásárolt saszlát eszegetjük indulás előtt.

A nyeregig vezető út mintha most rövidebb lenne, mint amikor a Bableves Csárdától a Tepke és a Purga után lejöttünk rajta. Hiába, fölfelé vezet, de ez is visszaútnak számít, tehát okkal rövidebb.

Hamar szerzek magamnak túrabotot, viszonylag stabilnak tűnik, ha szerencsém van, kitartó társam lesz a négy nap alatt végig.

Egyszer csak, mit látnak szemeink, kiszúrt szemű, műanyag gyermekmotor, mellette fél pár női szandál a fán! Nem tudom, milyen erdei jelenet kellékei lehettek, mindenesetre semmi jóra nem utalnak. Ági horrort sejt a háttérben, és ahogy sombokrokkal tarkított gyönyörű gerincen haladva elérkezünk a Négyfenyői menedékházhoz, tovább is gondolja a filmet. A menedékház amolyan egyszemélyes fülke, szükség esetén bivakszállás lehet, mivel azonban szűk is, zárt is, menekülési utad nincs belőle, ha netán a haramiák rád törnek, úgyhogy méltán képezi részét az erdei horrortörténetnek.

Nagybárkány felé közeledve a falu templomtornya jön velünk szembe, a lejtőn tehenek legelésznek, a fél hatos harangszó pedig az esti misére szólítja már a híveket. Jön is fölfelé két fekete ruhás asszony, mi pedig a templom előtt elhaladva tartunk a faluba. Bélyegzőt az orvosi rendelő udvarán találunk, ahol a pihenőnél rövid farkú macska nagy nyávogással, törleszkedéssel fogad bennünket. Ági egy darabka fetát nyújt neki, a macskának nincs is ellenére.

A faluból a műúton indulunk tovább Sámsonháza felé, aztán egy földes út levágja a kanyart, onnan szépen elénk tárul a Mátra, de a Medves és Salgóbánya is.

Sámsonháza előtt az út mellett vulkanikus eredetű geológiai feltárásban gyönyörködhetünk.

A napelemes óvodánál lekanyarodunk a Kis-Zagyva hídja felé, majd onnan a harmadik házban lesz a szállásunk. Eredetileg kesztölci szállásadónk vacsorát is ígért, nem is kell sokat várnunk rá, juhtúrós-tehéntúrós sztrapacska, hogy a tájjellegnek is adózzunk, majd utána kétféle lekvárral és dióval bőven töltött palacsinta. Mi több, reggelit is ígér, tojásrántottát, úgyhogy ismét jó napnak nézhetünk elébe.


Kékbe zárva. Negyedik nap, Kékes-Markaz

Odaát a Tátra

Kéktúránk utolsó napja, fönn vagyunk az ország tetején, innen kell eljutnunk Sirokig vagy legalább Kőkútig, aztán legközelebb majd Siroktól folytatjuk. Nem teljesítménytúra, nem a jelvényért, saját kedvtelésünkre dolgozunk.

7.45, vonulás reggelire a Gyógyszálló különálló pavilonjába. Nem sok vendég van, az asztalok személyekre szólóan megterítve. Lefóliázva érkezik a svédasztalunk, a többit elvehetjük az asztalról. Kolbászos tojásrántotta, kedvesen kiszedik nekem belőle a kolbászt. Áginak sem ízlik, a dobozos, csomagolt maradékot visszük, ki tudja, mikor találunk legközelebb boltot, hiszen települést egészen Sirokig nem érint ez a szakasz. Nekem az Oroszlánvár a mumus, ötvenszer megnéztem már a szintvonalakat, lemértem, mennyi lesz az ereszkedés. Fölmásznék én a világ tetejére is, csak lejönni ne kelljen a meredeken. De egyelőre még a Kékesen vagyunk, menetkészen.

A betegek elől eredetileg elzárt részen hagyjuk el a területet. Itt is csak a pusztulást látom, amerre nézek, fölveri a gyom a málnást, kidőlt, kibelezett, rozsdás lámpaoszlop maradványa az út mentén. Minden jel arra utal, hogy itt a teljes leromlásra utaznak, hogy aztán életveszélyesnek minősíthessék a teljes objektumot, mint az arborétumát, és olcsón megszerezze majd valaki. No de jelenlétgyakorlat is nekünk ez a túra, úgyhogy föl, a toronyhoz, az 1014-es nemzeti kőhöz. A motoros emlékműről eltűntek a fényképek, szalagok, nem is baj, sokkal beszédesebb így, mint azzal sok sallanggal.

Az északi lejtőnél látni a Tátrát. Metsző hideg a szél, nem tudom, hány fok lehet, nincs meleg, öt és tíz között talán. Amit lehet, magunkra veszünk, aztán irány.

Kilátás a Tátra felé

Sose gondoltam volna, hogy a Kékes lejtője egy kőtenger, márpedig az. Az első kilométeren még reménykedek, hogy lesz ez jobb is, kárpótolnak a gyönyörű sziklaképződmények, aztán mire 890 méteren elérjük a Sötét-lápa-nyerget, már érzem, hogy ez csak rosszabb lesz.

Ha lehet fokozatokról beszélni, akkor nekem a Vadálló-kövek és a Pozsonytól nem messze található Szentgyörgy vára a fokmérő, de legyen elég annyi, hogy a Spartacus ösvényen is támadtak nehézségeim. Mélyen átérzem az alagútcsapdába került egér kínszenvedését, akinek se előre, se hátra nincs menekvés. Így vagyok én is ezen a kékszakaszon. Ahhoz már túl sokat mentem, hogy visszaforduljak, de fogalmam sincs, mennyi kínszenvedés vár még rám, ha folytatom. Igyekszem nem gondolni semmire, nem nézek semerre, nem mászok föl semmire, amire nem muszáj, pedig bizonyára tartogat látványosságot a terep, de úgysem tudnám élvezni, és ha lenne nálam, most benyomnék egy ampulla adrenalininjekciót. Kitapogatok minden négyzetcentiméternyi helyet a talpam alatt, két, alkalmi botommal tapogatom magam mellett a szilárd talajt, csigalassúsággal haladok a köves, porló lejtőn, már ha tudom, merre van a tovább, mert nagy igyekezetemben mennék én, hogy haladjunk, de nem látom a jelzést. Tisztára olyan, mint a Vadálló-köveknél. Szerencsére itt nem vagyok egyedül.

Jó lenne pontosan leírni ezt az érzést, ami nem félelem, nem is szorongás, hiszen az abszolút jelenben történik vagy zajlik bennem. Leginkább úgy tudnám megfogni, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy ne essek pánikba, mert akkor sóbálvánnyá változok, megkövülök, itt maradok örök mementónak a Kékes lejtőjén. Igyekszem uralkodni magamon, és ez a hihetetlen agymunka legalább akkora erőfeszítést kíván tőlem, mint az, hogy a lábam elé nézve koncentráljak, nehogy véletlenül a húszcentis, előre is, oldalra is lejtős, köves, ha nem köves, akkor porló ösvény legszélére lépjek. Időnként megszólal bennem az árnyék, tudatja velem, hogy baloldalt ott van a semmi, úgyhogy amennyire lehet, jobbra tartok, és amikor imbolyogva megállok, legszívesebben akkor is dőlnék bele oldalt a szederindába, mert húzna le a mélybe a gravitáció. Ha legalább fák lennének mellettem! Azt se bánnám, ha a koronájukkal azonos magasságban kellene járnom. De nincsenek. Visszaemlékezhetek, ahol voltak, láthattam tegnap, ott is kidőltek, letarolta a szép bükköket az orkán. Ezen a terepen meg eleve nem is nőnek.

Itt még nőtt fa a kövek között

A Saskő világháborús turistaemlékművét is csak alulról fényképezem le, nem érdekel a kilátás, esztétikai élvezetnek sem, hiszen messzi tájakat mutat, ahol éppen nem vagyok, legalább olyan csalóka lenne a látvány, mint a délibáb. Persze, akkor, ott dehogy gondoltam én erre, örültem, hogy mozdulni kész még a lábam, miután harmadszor térek vissza ugyanarra pontra, ahonnan indulhatok tovább lefelé a köveken.

Amikor elérünk arra a pontra, ahol a sárga kereszt Parádfürdőt jelzi, megfordul a fejemben, hogy oda kéne lemennem, aztán el is vetem a gondolatot, ki tudja, milyen az a terep, ott is magam mögött kell hagyni néhány száz méternyi szintet.

Utolsó, még fönti fotómon a markazi kettős víztározó látszik, többet itt nem is fényképezek, már a Nagybükkfai tisztásnál kinézem magamnak az erdészeti utat, hogy én azon lemegyek Markazra. Nem bánom én, ha hosszú, legyen akár harminc kilométer is, de nekem ezekből a zergeösvényekből ennyi elég. Végül a Hármashatárig megyek a kékkel párhuzamosan, az esőbeállónál még bélyegzek, aztán itt elválunk. Ági megy tovább, Sirok felé, én pedig letérek az erdészeti útra, irány Markaz.

Köves, de széles az út, hegyi kerékpárút is egyben. Jól jönne most ide egy bringa, habár azt sem bánom, ha az eddigi feszített jelenlétgyakorlatot lazábban folytatom. Két botom csattog az út kövén, úgyhogy semmi esélyem rá, hogy vaddal találkozzak. Eddig sem találkoztunk, esetleg harkállyal, egy ragadozót láttam, meg néhány hollót.

Végtelennek tűnő út, helyenként elég szépen kibukkan a kőzet. Várom, hogy hol fut bele a zöld jelzésbe, ott esetleg lekanyarodnék a falu felé, mert az jóval rövidebb, egyelőre azonban marad a köves. Semmi más nincs bennem, csak ez a biztonságos széles út, hiába nézek oldalra, ott is fák, szeder- és vadrózsabokrok szegélyezik a meredek lejtőket. Egyik hajtűkanyar a másik után, látom, hogy átvághatnék az erdőn, valószínűleg nem vezet másik út lefelé, csak ez az egy, de mégsem teszem, várom a zöldet, bár ahogy elnézem, ilyen terepen biztos nem vezet, ekkora szintkülönbséget egyetlen út sem mutat. Aztán egyszer, jó sokára itt van előttem, jól láthatóan mutat a nyíl befele az erdőbe.

Mi a szösz, az út mentén volt időtök átfesteni, itt benn a mélyútban viszont nem? Ereszkedek, emelkedek, egyszer csak elfogy a zöld. Visszafordulok, teszek néhány métert, aztán meggyőzöm magam, mégiscsak ez a zöld, más nem lehet, de mégis, ahol bejöttem, ott nem stimmel, biztos a GPS nem egészen pontos. Ebben megnyugodva folytatom utamat a kaptatós-lejtős, mélyen szabdalt terepen, amíg egy vadászházhoz nem érek. Ott aztán a szokásos megtorpanás a ház előtti tisztáson: innen most merre tovább? Némi toporgás után megállapítom, hogy semerre, legbiztosabb, ha visszamegyek oda, ahonnan jöttem. 1,2 km, 24 m föl, ugyanannyi vissza pluszban. Nem sok, de amikor minden kilométer számít, mégsem mindegy.

Az útra kiérve látom, hogy az oda-vissza zöld nyíl lefele tartó ágát takarta a lomb. Nyilván azért festették föl, nehogy véletlenül valaki rutinból a régi zöldön menjen tovább. Hát igen. Markáns, frissen festett zöld jelzés halad a köves-földes-aszfaltos út mentén, egészen addig, amíg egy oszlopon újból föl nem bukkan az erdőbe mutató nyíl. Itt megy tehát az új zöld. Bekukkantok, de megfogadtam, én ezt a köves utat többet el nem hagyom a zöld kedvéért. Megyek, és talán szükségtelenül követem a terepviszonyokat, nem vágok le semmit, gyalogolok végig az éles kanyarokon. Előttem erdő, mögöttem hegy és erdő, ugyanez mindkét oldalon. Nem látom a Markazi és a Domonyi víztározót, és időnként az a kósza érzésem támad, hogy ez az út sosem ér le Markazra, itt fogok bolyongani a Mátrában az idők végezetéig, mint az Orbán lelke, annyira valószínűtlen, hogy egyszer innen lekeveredek. Nem baj, idő van, busz is van elég, úgyhogy aggodalomra semmi ok.

Markaz

Aztán egyszer csak feltűnik a távolban a falu, még mindig eléggé felülről látom, úgyhogy vár rám némi ereszkedés. Tudva tudtam, hogy más út nem lehet, csak ez, amelyiken én megyek, a falu látványa után mégis megnyugodva kapkodok be néhány szem fekete szedret az utat szegélyező bokorról. Egész jó már, nem is száraz. Időben jól állok, de megyek, megyek, mintha kergetnének, vagy mintha a Kékes űzné odafentről a kékről letért turistáját.

Elérkezek a keresztig, ott kanyarodik föl egy UAZ, hosszú idő óta az első emberi jelenlét. A kiszélesedő terepen pihenőpad, szép rálátás a falura, innen indul a kálvária, keresztút, hirdeti a kövön a felirat. Egy rövid pihenő után éppen indulnék, amikor egy kisebb turistacsoport a várromot keresi. Elcsodálkozom, mert nem vizsgáltam meg eléggé a lefele tartó zöldet, ellenkező esetben tudhatnám, hogy bizony a markazi vár romjához is vezet út.

De én most célirányosan tartok a falu felé, a temető alsó kerítéséhez támasztom két hűséges botomat, melyek közül az első Sámsonházától, a második meg talán Mátraszentlászlótól kísért, már nem emlékszem, mikor vettem magamhoz, de jól jön majd valakinek, aki föl akar menni a temetőbe, én pedig megismerkedem a falu nevezetességeivel.

Az volt a tervem, hogy veszek egy Colát, és leülök a buszmegállóba, addig el se mozdulok onnan, amíg nem jön a közvetlen busz, aztán meggondolom magamat. A COOP-ban veszek Colát és egy rettenetesen kemény, rizses-nápolyis csokit, majd elindulok a meleg vizű tó irányába. Nekem találták ki a helyet. Kis tavacska, benne aranyhalak és mások, jó nagy méretűek, és ha meleg vizű, nyilván télen sem fagy be.

A tavacska kifolyása

Jó húsz perccel a busz érkezése előtt fölmegyek. Beülök a megállóba, és gondolkodom, vajon miért nyithattak egymás mellett két kocsmát? Arany Ászok az egyik, Borsodi a másik reklámja. Talán ezért? Kétlem, mindenesetre én már indulok Abasáron, Horton, Gyöngyösön és Hatvanon át Budapest felé.


Búcsú Pepétől

Hát föladtad te is, kapitány! Nekünk, korodbelieknek, marad a belenyugvás, hogy ez már mindig így lesz ezután. Tegnapelőtt Petz Gyuri kollégám, ma pedig te, Pepe kapitány.

Rég láttalak. Betegen soha. Én a harsány hangodat hallom, ahogy elordítod magadat, vagy ahogy nevetsz, ahogyan csak te tudtál, komolyból rögtön harsány kacajra váltani, mert búslakodni nem érdemes. Tudtál valamit, amit irigyeltem tőled, ezt a gyors váltást, pedig a nevetés mélyén talán ezer gond feszült. Most már én is tudom.

Hát így fogok emlékezni rád, ezzel a harsány Pepe-hanggal a fülemben, és fölidézem hozzá azt a felejthetetlen Rába-túrát, életem első és utolsó kenutúráját. Gyönyörű volt. Rengeteg sört ittunk, igaz, ha górcső alá vesznek, talán vízre szállni se engednek bennünket, de nem vettek. Béla a kormányos, én a passzív utas. Ketten lapátoltok, én pedig nézem a megáradt folyót, és egyszer csak hopp, nincs a kormányosunk. Ember a vízen! Hiába, kérem, ez nem Duna, itt van ám sodrás, nem úgy van az, hogy korrigálásképpen megkapaszkodunk a víz fölé hajló ágban!

Csákánydoroszló, Körmend, Molnaszecsőd… Hallom a településneveket a hangodon, aztán előttem a kép, nem is az, ahogyan borulunk, hanem ahogy egy pillanat alatt a felszínen vagyok. Mi volt ez, kapitány? Az újoncnak muszáj fürödni? Úgy látszik, igen. Egy biztos, előtte is, utána is tudtam, a víz nem az én elemem. A partról, onnan igen.

Hallom, meséled a túrákat, ezerféle vadvízi evezés, Csingacsguk, Peru, szerkesszek kiadványt belőle, Sorg-villa, tiltakozom, kulturális bizottsági ülés. Hangkavalkád a fejemben, halálhíredre. Előttem vagy, Pepe, a komoly, a szigorú, a képviselő úr. Pepe, a kapitány. Hát te is elmentél.

Nem harsan föl többé a kacagásod, nem ordítod el magad sem a Gombánál, sem a telepen, mert már téged is visznek, visz Khárón a ladikján a Sztüx vízén lefelé, és nekem ha ránézek a vízre, mindig eszembe jut majd, örökre itt marad a fülemben, ahogy mondod evezzünk rá az akadályra, hallod? Isten veled, Pepe kapitány!


Isztimértől Fehérvárcsurgón át Csókakőig

L'immagine può contenere: abitazione e spazio all'aperto

Nem szeretem belülről a kastélyokat, unom a díszes majolika kályhákat, a finom csipkéket, a falakón lógó ősök portréját, ellenben érdekelnek a kastélykertek, a fehérvárcsurgóiról pedig sosem a Károlyiak, hanem mindig a görög menekült gyerekek jutnak eszembe. Ilyen profán hozzáállással viszonyulva tehát a kérdéshez, a kastélyt kívülről szemügyre vesszük, majd találomra elindulunk az egyik, kevésbé gondozottnak tűnő ösvényen. Az épület környékén látszik, hogy gondozzák, ápolják a kertet, a Gaja felé eső részek pedig akár erdei utak is lehetnének, semmiképpen nem botanikus kertre vagy kastélykertre emlékeztetnek. De így is van ez rendjén, mindenesetre sétálni inkább természetes erdőben szeretnénk, úgyhogy a tündérrózsás kerti tavi kitérő után búcsút is veszünk Fehérvárcsurgótól. Hogy mit vesztettünk a kastélylátogatással, azt majd esetleg megnézzük a forrásokban, és már haladunk is Csókakő felé.

L'immagine può contenere: albero, cielo, pianta, erba, spazio all'aperto, natura e acqua
L'immagine può contenere: cielo, albero, spazio all'aperto, natura e acqua

A felújított vár fotói láttán az az érzésem, Csókakő sem lesz majd a legkedvesebb várélményem. Bár sokszor nehezen tudok lejutni róluk, mégiscsak a várromok a kedvenceim. A műromok kevésbé, de egye fene, ahol az a divat, hogy korhűen szeretnék helyreállítani, ám tegyék, amint tették ezt Dévénnyel átellenben Rotenstein romvárával, és azt is elismerem, van logikája annak is, hogy nagyon elütően újítsák fel, mint itt a csókakőit.

L'immagine può contenere: albero, pianta, cielo, erba, nuvola, spazio all'aperto e natura

Legszembeszökőbb látvány a színes sziklafal, a vár, aztán jön a hideg zuhany, várdomb vagy inkább várhegy lábánál a Nagymagyaroszág térre érve megdől a tegnapi teóriám. Nincsenek szavaim. Horthy-szobor, a Magyar Királyi Csendőrség emlékműve és egy 1920-as József Attila-idézet fekete márványtáblára vésve. Híven szemlélteti hazánk történeti emlékezetpolitikáját, azt hiszem, bár a József Attila-imázs kakukktojás ezen a palettán. Én tüntetőleg ugyan minden évben kifüggesztettem a 20-as évekbeli magyarság-verseit a faluban költészetnapi akcióim során, nehogy a proletárköltő toposzán szocializálódott nagymagyar falubeliekben szikrányi kétely is maradjon, azért abban nem vagyok annyira biztos, hogy József Attila örülne ennek a díszes társaságnak itten.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, albero, pianta, montagna, spazio all'aperto e natura

Elindulunk a parkolóőr tájékoztatása alapján a nehezebbnek, ámde szebbnek tudott úton, az erdőn keresztül.

Ha valaki nekem előre megmondja, hogy ez a feljutás olyan lesz kb., mint a Koloska-szikláknál, ahonnan egyszer lejönni nem mertem, akkor talán az aszfaltozott utat választom. Szerencsére nem mondták, így a lépcsőkön túljutva felküzdöttem magamat a sziklákig, ahol négy sziklamászó gyakorlatozott. Kezdőknek való terep, ennél durvább helyszíneket is láttam már vándorlásaim során, de ez engem most nem vigasztal, egyelőre szeretnék átjutni rajtuk és a sziklákon. Nem igazán veszélyes a hely, tényleg jártam már nehezebb terepen is, a közelmúltban például ilyen volt a szandavári.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, albero e spazio all'aperto

Újabb találkozás tegnapi kaposvári túratársainkkal, akik már túlvannak a várlátogatáson, mielőtt hazaindulnának, beiktatnak egy fürdést, amit mi tegnap elmulasztottunk, ma meg már nem fogjuk pótolni.

A vár érdekes, lépcsői egyáltalán nem félelmetesek, én már csak így mérem a terepeket, milyen a lépcső, kétoldalt határolt-e és a fokok között lelátni vagy nem látni. Ha van elég tér, akkor nem félelmetes a mélység, de ha szűk is és semmi sem határolja, akkor az nekem félelmetes.

A várat állítólag szándékosan újítják föl így, hogy üssön el az új a régitől, nincs is ezzel semmi baj, de már elmondtam, én mit szeretek inkább.

A kilátás nagyon jó, bár nem igazán tudom azonosítani, hogy mit látok.

L'immagine può contenere: montagna, cielo, spazio all'aperto e natura

Igazán szép helyszín, majd ha a kéktúrának erre a szakaszára érünk, már tudni fogom, hol van a pecsételőhely.

A csákvári fagyimegálló és a viszontlátás reményében búcsúzunk Csókakő várától és a tájtól.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, montagna, spazio all'aperto e natura

Isztimértől a Burok-völgyig és a Gaja-völgyig

L'immagine può contenere: persone in piedi, pianta, albero, spazio all'aperto e natura

Különleges klímájú hely, reziduális növénytakaró, 40-90 méter mélyen, hasadással keletkezett, állítólag. Nagyjából ennyi van a fejemben a Burok-völgyről, amikor elindulunk a bakonykúti bejáratától. Jutunk, ameddig jutunk, gondolom, délelőtti program, a 25 km-t teljes hosszában-oldalágaival úgysincs időnk bejárni egy délelőtt, legföljebb az országos kékre átvezető piroson majd átvágunk, ha megunjuk.

Bakonykútit elhagyva jó nyolcszáz méteren még aszfalton megyünk, alig lehet észrevenni a jelzést, amely a völgybe vezet. Bejáratánál sem sok jóval kecsegtet a hely, semmi különös, embermagasságú a csalán, ugyanezt állapítottam meg tavaly a Gerencénél is, sebaj, végső soron ez egy élőhely, tenyészik, ami tenyészik, de azért látszik az úton, hogy ember is jár rajta időnként, nem csak a vadak.

Megyünk, mendegélünk, uramfia, egyszer csak az ösvényen rohanvást jön velünk szemben egy őzbak. Ahogy ott gondolataimba vagy gondolattanságomba merülve baktatok, egy pillanatra el is bizonytalanodok, mi ez, de bizony, ez egy őzbak, és teljes iramban jön felénk. Félre is ugrok, hogy utat engedjek neki, túratársam fejében egy pillanatra még az is megfordul, hogy ez most keresztül fog gázolni rajtunk, pedig az őzek nem ilyenek, ez a bak sem azért rohan, nyilván megzavarták, azért a sebes tempó. Párzási időszakuk van, minden lehetséges. Másodpercek alatt zajlik minden, sőt, azoknak is a törtrésze kell hozzá, hogy bakunk észlelje, mibe szalad bele, ha tovább szalad, úgyhogy az utolsó pillanatban irányt vált, és elhúz jobbra, amíg nem késő. Hajmeresztő mutatvány. Még jó, hogy nem a völgy szűkebb részén találkoztunk. Volt már szerencsém őzekhez így a Horog-völgyben is, de ennyire még sose jöttek közel. Ezek a vadak elég rosszul – illetve másképp – látnak, sokszor sikerült úgy megállnom, hogy nem észleltek, nyilván nem felőlem vitte hozzájuk a légáram a szagokat, de futó állathoz ilyen közelről még nem volt szerencsém. Akármi lesz is ezután, a Burok-völgyi élményt ez az őzbak fogja jelenteni nekünk, ebben biztos vagyok. Még a Szamariász-szurdokon is túlnövő, nagyon meredek sziklafalak kellenének hozzá, hogy ez ne így legyen.

A völgy klímája tényleg különleges. Botanikai ismereteim nem elég alaposak hozzá, hogy a ritkaságszámba menő fajokat fölfedezzem, bánhatom is megint, hogy nem voltam elég jó kémiából és fizikából, mert akkor ez most másképp lehetne, bár korántsem biztos, hogy a zoológusok mindahányan elmélyült botanikai ismeretekkel rendelkeznek. Csalán van, az biztos, viszont a levegő páratartalma tényleg nagyon magas. Délelőtt van, még kimondottan kellemes, olyan az aljnövényzet is, mintha még nem szállt volna föl a reggeli harmat, délután ez biztos kellemetlenebb, még akkor is, ha csak rövid időre süt be a völgybe a nap.

Végre látunk egy-két sziklát, nem tudom, ha a másik oldalról jövünk be, mit tapasztalunk, mindenesetre a piroson fölkaptatunk az országos kék vonalára, és visszafordulunk Bakonykúti felé.

L'immagine può contenere: albero, cielo, erba, pianta, spazio all'aperto e natura

Ritkás fenyvesen keresztül vezet az út a határba, nem ez a kék legszebb szakasza, azt megállapítom, de haladunk rajta szépen. Távvezetékek szegélyezik-keresztezik utunkat, egy bölcsésztől és egy jogásztól elvárható villamosságtani okfejtés kíséretében érkezünk meg Bakonykúti határába, ahol egy szilvafa fogad bennünket lehullott és fán maradt termésével. Én a hullottat válogatom, társam a fán maradókat vadássza. Szilva ebéd előtt, de még milyen! Mind a ketten megállapíthatjuk, hogy ilyen jó szilvát talán még életünkben nem ettünk. Édes, sárgás a húsa, ez arra vall, hogy érett, semmi hibája, pedig itt a határban nyilván nem permetezte senki. Sajnálom, ami a földön maradt, bár a hangyák, darazsak és más rovarok biztos nem annyira, úgyhogy ebben meg is állapodhatunk.

Bakonykúti gyönyörű kis falu, nem véletlen, hogy a kéktúrát átvezetik rajta. Egy valami feltűnik, túl sok itt a zászló, a Nagymagyarország térkép, nem tudom, adatom nincs rá, csak gyanítom, a kitelepítésekkel lehet összefüggésben talán, merthogy ezt a falut sem kímélte a 48. Azt viszont számtalanszor tapasztaltam, hogy aki egyszer innen így vagy úgy elment, és aztán visszajött, az nagyobb magyar, mint aki itt maradt.

L'immagine può contenere: pianta, albero, spazio all'aperto e natura

Egy kis szieszta után jöhet a Gaja-völgy, az állítólag babakocsival is kényelmesen bejárható. Így is van, széles út, még jó, hogy nem szórták le zúzott kővel. Mindig megállapítom, én, a nagy kőbarát, a zúzott kőnél már csak a térkövet utálom jobban, ha járnom kell rajta. Erre a helyre is azt mondanám, szép, szép, de túl civilizált, a természetes patakvölgyeket sokkal jobban szeretem, úgyhogy az első adandó alkalommal le is térünk, igaz, nem a Vaskereszt irányába, ahonnan állítólag Károlyi György gróf fogatostul levetette magát szerelmi bánatában, hanem a hídon át a csúcs jelzés felé.

A Károlyi-kilátó helyett a padot találjuk, ahonnan a gróf talán a tájat, evilági vadászmezeit csodálta, aztán tanácstalanul bolyongunk, a halomsírokon túl mi látnivaló lesz még errefelé. Kaposvár feliratú pólója alapján kérdezem a hozzánk forduló, hasonlóképpen tanácstalan turistát, kaposvári-e maga is, vagy csak a felirata, mi az hogy! Egy iskolába jártunk, a szomszéd utca sarkán lakott, de hát negyven-ötven év nagy idő, nyomot hagy az arcokon.

Négyre szaporodott csapatként indulunk tovább az Alba Regia-forráshoz, ahol a szúnyogokkal megküzdve végül sikerül mindenkinek vizet nyernie, majd immár irányba rendeződve a Károlyi-kilátó felé irányulunk. Okos térképem a telefonon már az irányító tábla helyét is jelzi, úgyhogy a kilátó felé haladva úgy érzem, ellenkező irányba kellene tartanunk. Hamarosan feltűnik előttünk egy újabb irányító tábla, és ránagyítva én is látom már a hibát, úgyhogy megyek bátran tovább, azzal a biztos tudattal, hogy följönni ugyan följöttem ide, de a kilátó aljából veszem majd szemügyre a tájat, én nem vágyom magasabbra, mint ameddig szilárd talajt érzek a lábam alatt. Így van ez. A Bakony legmagasabb pontjára is fölmásztam, a Vajda Péter-kilátót viszont hasonló megfontolásból kihagytam, így aztán a fáktól csak az erdőt láttam a perspektívában.

L'immagine può contenere: montagna, cielo, albero, pianta, spazio all'aperto e natura

Sziklás a terep a kilátóig, de még jócskán tűréshatáron belül, de megértőn mosolyognom is kell, mert kicsi gyereküket a hátán cipelő fiatal apukát kétségbeesetten visszafogja a fiatal anyuka, mikor amaz a kilátóról lejövet kijjebb merészkedne rajta.

A hídhoz érve elbúcsúzunk alkalmi túratársainktól, még vacsorázóhelyet is ajánlunk nekik, házigazdánk javaslata alapján, nem saját tapasztalatból, mi pedig útba ejtjük a vadászterület panziójának éttermét, látván étlapján az erdő termésének teljes kínálatát.

L'immagine può contenere: albero, erba, cielo, spazio all'aperto, natura e acqua

Gánttól Isztimérig

L'immagine può contenere: cielo, montagna, spazio all'aperto e natura

Gánt. Bauxitbánya, tanösvény. Mintha építési terület lenne, nem merünk behajtani, aztán kiderül, hogy nagyon is behajthatunk. Tájidegen építmény a hajdani bányaterület előtt, geológiai oktatóközpont épül. Kár, hogy nem tudott tervezni a tervezője valami olyasmit, ami jobban harmonizál ezzel a holdbéli tájjal. De tényleg. Mert amúgy az egész felhagyott bánya egy gyönyörűség a maga nemében. A tizenkét stáció egy-egy mozzanat a bányászat történetében illetve inkább menetében, nagyon élvezetes leírás, bár lehetséges, hogy csak én vagyok elfogult ezekkel a bányászati és geológiai kifejezésekkel, és most még azt hiszem, egy életre megjegyeztem a fekübörcet, annál is inkább, mivel a vörös tájban ezek a lilás-feketés-fehéres árnyalatú kőbörcök voltak a kedvenceim. Szépen végigjárjuk egyenként az állomáshelyeket, átolvasgatom a leírásokat, és megint csak az jár a fejemben, ami általában a geológiai bemutatóhelyeken, ha ezekhez a kövekhez mérnénk emberi létünket, tudat ide, tudat oda, rögtön nem tulajdonítanánk olyan fene nagy jelentőséget önmagunknak.

L'immagine può contenere: montagna, spazio all'aperto e natura

A bányaterületen fotózás zajlik, két lány fekete és fehér lepellel operálva hever a köveken, pontosabban a fekübörcökön. Tájidegen nekem ez a fotózkodás itt, de úgy látszik, nem úszom meg, mindenhol belerondítanak a tájélményembe. Pilisszentléleken a forgatócsoport, itt meg a fotózók.

A három két-kilométeres tanösvény után megnézzük a hajdani bányát, a bányagépeket, a diszpécserközpontot, az alumíniumgyártás történetét, és ennyi magyarázat után nem marad más hátra, mint a közelben fekvő többi hajdani bányát is végiglátogatni.

L'immagine può contenere: cielo, montagna, spazio all'aperto e natura

Az időnkbe belefér, el is indulunk a jelzésen. Ahogy haladunk, látni, hogy az erdő szép lassan visszafoglalja majd a tájat, és ez így is van rendjén. Nem úgy az út közepén elhelyezett autógumihalom. Úgy látszik, ezt sem úszom meg, ahány erdő, annyi szeméthalom. Szerencsére szép kilátással is megörvendeztet bennünket ez a szakasz, nem csak rútságot látunk.

L'immagine può contenere: montagna, nuvola, cielo, spazio all'aperto e natura

A csúcsra érve nézzük a tájat, időbe telik, mire rálelünk a levezető kék kereszt jelzésre, aztán Gánt vízbázisát elérve le is térhetünk róla, egy földes út visz majd rá bennünket a sárga kereszt jelzésre. Egyszer kicsit tovább is megyünk a kelleténél, nem szabad az út vonalát követni, a jelzésre kell hagyatkozni, akkor is, ha nem eléggé egyértelmű. Minden kereszteződésnél jelet keresni. Igen.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo e spazio all'aperto

Egyetlen emberrel sem találkozunk útközben, a héja viszont nem zavartatja magát, mennyivel másabb, mint az egerészölyv! Az nem hagyná magát így fényképezni. és ez most nagyon jó. Időben visszaérünk a bányához, nem zárt még be, az autó is megvan, indulhatunk a szállásunkra, Isztimérre.

A tyúk volt előbb vagy a tojás, nem tudom, azt hittem, Isztimér német neve Ißzimmer közelebb visz a megoldáshoz, de nem, még ha Esszimmer lenne, akkor sem, úgyhogy maradjunk is a magyar tojásnál és a német tyúknál, azaz Isztimér lehetett előbb, Ißzimmert meg analógiásan németesítették.

A szállás kitűnő, kutya is van, vacsorát is kapunk, erre nem is számítottunk, remek húsmentes muszakát kapok, majd egy esti séta a tűzoltószertár-buszfordulóig, és vissza. Békés, kedves zsákfalu Isztimér, hajdani gazdaságáról árulkodó régi porták, szépen felújított és újonnan épült házak. Mint a Bakony-vidék oly sok községéből, innen is nyilván kitelepítették a németségüket vállaló lakókat. Szamárordítással térhetünk nyugovóra.


Pilisszentlélek, a felforgatott falu

L'immagine può contenere: cielo, abitazione, albero, pianta e spazio all'aperto

Régi vágyam teljesülhet, mindig szerettem volna eljutni Pilisszentlélekre. Minden adott, tízegynéhány kilométer, kerékpár beüzemelve, sisak, full extra, indulás.

Nem hazudok, életem egyik legszebb útja. Néptelen, aszfaltozott erdei út, alig-alig akad egy-egy kátyú, örülnék, ha a Panoráma utca így nézne ki nálunk. A Pilismaróti Malom patak útját követem folyásiránnyal szemben, természetesen. Nem meredek, viszont folyamatosan, 10-20 méteres szintenként emelkedő terep. Egyszer-egyszer megállok, főleg ha szép részt látok, amúgy ráérősen tekerek fölfelé.

A Hoffmann kunyhó az első referenciapontom. Kunyhónak éppenséggel nem kunyhó, ezt megállapítom, de hosszan nem időzök, haladok tovább föl, föl, ahogy elnézem, 360 méteren lehetek, még egy jó harminc-negyven méter szintet kell mennem.

L'immagine può contenere: albero, cielo, pianta, spazio all'aperto e natura

Nem tudom, más hogy van ezzel, én mindig csak az első hivatkozási pontot jegyzem meg. Úgy látszik, ennyire képes az agyam. Eleinte azt hittem, csak Olaszországban vagyok így ezzel, tutto diritto, in fondo a destra. Eddig megjegyezve, aztán újrakérdezés. Lehet, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt így volt, mostanra azonban magyarul sem jegyzem meg a további instrukciókat, leragadok az első támpontnál. Aztán kérdezek, már ha van kit, mert ezen az erdei úton eddig se szembe nem jött velem senki, se elkerülni nem került el. Mindegy, itt szemlátomást nincs lekanyarodó út, hát tekerek tovább.

Tekerek, tekerek, egyszer csak egy fiatalember Hajrá! kiáltással előz, könnyű neki, vékony kerékkel, az enyémen sokkal nagyobb az ellenállás, terepre való gumikkal megyek, sebaj, legalább stabil, nem kell attól tartanom, hogy fölbukok valamelyik, ritkán előforduló úthibában. Hajrá, hajrá, megyek is, amennyire lehetséges.

Egy idő után gyanússá válik, hogy ez bizony már több lehet, mint harminc-negyven méter szint, úgyhogy megállok, szemügyre veszem a térképet, és lám, lám! Túlmentem. Bizony. Le kellett volna kanyarodnom jobbra, a sorompónál.

Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy eddig és nem tovább, szép hegyi túrán voltam, Szentlélek majd máskor, eddig várt rám, ezután is várni fog a falu is, a rom is, aztán ahogy a sorompóhoz érek, meggondolom magam, természetesen letérek. Tudom, látom, ahol most leereszkedek, vissza is kell majd jönnöm, de nincs mese, így van ez, úgyhogy irány a pálos kolostorrom.

L'immagine può contenere: montagna, nuvola, cielo, spazio all'aperto e natura

Tudták ezek a jó pálos atyafiak is, hová rittyentsék a kolostorukat. Még így is varázslatos a hely, hogy ez az erdei műút elvezet mellette. Háromtagú hátizsákos társaság, nyugdíjasok, zarándokolnak, szolnokiak, és a Normafától indultak, itt fognak megszállni. Mondják, Pilisszentléleken forgatás van, A mi kis falunk című sorozat, megkeseríti a falusiak életét ez a sok pesti, még a boltot is bezárják miattuk. Én meg nézek értetlenül, nem ismerem a sorozatot, kicsit ódzkodom is tőle, hogy ilyen felhajtásba belecsöppenjek. Sokkal jobban örültem volna, ha csak magát a falut nézhetem meg, és nem egy sorozatdíszlet közepébe csöppenek.

Legjobb kiindulópont mindig a kocsma. Svejk, a derék katona, be is megyek. A kocsmáros egyedül van, vendég sehol, én is csak nápolyira vagyok jó, abból viszont egymás után kettőre. Egye fene, a rend kedvéért egy pohár szódavizet is kérek, elfogyasztom, aztán indulok tovább. Kisvártatva látom ám, hatalmas tömeg áll az út szélén, mind egy irányba néznek, veszettül fényképeznek. Eszembe jut, amikor az alcalái egyetemre jött a király, a Cervantes-díj átadására, és a svéd kolléganőmmel ott ácsorogtunk a büfében, mert ő mindenképpen látni akarta, én meg elkísértem. Valahogy így nézhettünk ki, csak akkor még nem volt mobiltelefonunk, itt meg nyilván nem a királyt kellett nézni, hanem valaki mást. Azért nagyon vicces, magamban mulattam, hogy én az utca végén látható, távolba vesző hegyormot fényképezem, amazok meg nyilván a forgatás valamelyik sztárszereplőjét.

L'immagine può contenere: cielo, montagna, nuvola, spazio all'aperto e natura

Sárga mellényes hadfi áll a fölfelé vezető utca elején, ahol a forgatás zajlik, köszön, de látom rajta, hogy ugrásra kész, az első óvatlan pillanatomban figyelmeztetne, arra ne menjek, ott forgatás zajlik, csakhogy erre semmi szükség, én megyek tovább az orrom után. Még egy kocsma. Hm. Nem is rossz. Maróton a nyolcból egy kocsma maradt, itt meg rögtön egymás után kettő. Hot dog, hekk, minden, meleg étel, ami engem nem érdekel, viszont jégkrémre és sportszeletre kapható vagyok. Nem akármilyen, mentás jégkrém. Ilyet se ettem még! Amíg bent elvagyok, eszegetem a mentás-csokibevonatos jégkrémemet, az eső is nekiered majd el is áll. Akkor remélem, ezt ennyivel megúsztam, mert nem szeretnék a visszaúton elázni

Szívem szerint még tennék egy kört a faluban, el is indulok lefelé, de annyi az ember, gondolom, ebédel a stáb egy része is odalenn. Hihetetlen. Sok hűhó, hogy miért, azt nem tudhatom, lehetséges, hogy sokak szórakoztatására szolgál a sorozat, én mindenesetre még senkitől nem hallottam, hogy nézné. Lehet, hogy még nem is adják, csak forgatják? Na mindegy. Nem megyek tovább. Újabb cél lebeg előttem, forgatásmentes Pilisszentléleket szeretnék egyszer látni. Remélem, lesz még rá alkalom.

L'immagine può contenere: cielo, albero, montagna, bicicletta, spazio all'aperto e natura

Nekivágok hát a visszaútnak, tekerés fölfelé, újabb megálló a romoknál, újabb rácsodálkozás a tájra. Az iménti házaspárról el is feledkeztem, pedig még ott ülnek. Férj, feleség, öt-hat év körüli kislány, akit anyja jöttükkor már figyelmeztetett, hogy nagyobb tisztelettel viseltessék a hely iránt. Így, ezen szavakkal, nagyobb tisztelettel, nem a Rákóczi téren vagyunk, valami ilyesmit is hozzátett. És még mindig itt ülnek. Én már megjártam a falut, megfordultam két kocsmában, az asszony még mindig elmélkedik a romokon, a kislány pedig apjával bóklászik a falakon.

Éljen a magyar királyság, olvasom a kézzel írt feliratot, ehhez nem is fűzök magyarázatot, inkább elszelelek, még hátravan egy jó kis emelkedő. Aztán már csak gurulhatok lefelé, élvezhetem a gyönyörűséges erdőt. Egy-egy szakaszon meg is állok, a kis vízesés hangja sziréndal fülemnek, a bal kéz felől feltáruló kövek úgyszintén, de az majd egy másik alkalom lesz, mert ezekért a sziklákért biztos, hogy még egyszer visszajövök majd ide.

Elhúz mellettem egy nagy teherautó, meg van rakva szálfákkal, tekintélyes szelet vet maga mellett, kapaszkodok is erősen a kormányba.

Szép út volt, köszönöm, Szentlélek, azt is, hogy nem áztam el, az élmény a darázscsípéssel együtt is felejthetetlen.

L'immagine può contenere: albero, pianta, cielo, spazio all'aperto e natura

Utóhang a Duna-parthoz, avagy három a magyar igazság

Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindent másképp értek vagy teszek, mint normális esetben az ember értené vagy tenné. Megérkezem egy helyre, nevezetesen a maróti üdülőtelepre, és ahelyett, hogy az első adódó lehetőségnél letérnék a Dunához, megyek tovább egyenesen.

Magam sem értem, miért nem néztem rá a térképre. Vannak ilyen megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Ki tudja, miért nem kellett vasárnap átmennem Zebegénybe, biztos jó oka volt, hozzátartozott a világ rendjéhez, hogy maradjak a jobb parton. Na de hogy a kishajót letagadjam, nemes egyszerűséggel megszűntnek nyilvánítsam, pusztán azért, mert az orromat követve mentem, az már mégiscsak felháborító, ugyanis a kishajó létezik, mi több, péntek-szombat-vasárnap közlekedik is, tehát vaklárma minden híresztelés, amit e tárgykörben olvastam. Íme a bizonyíték.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, oceano, spazio all'aperto, acqua e natura

Sőt, a Könyvtár söröző is létezik, nagy élet van körülötte, benne, csakhogy én egy utcával följebb szépen elsétáltam mellettük. Így van ez. A zebegényi révátkelés tehát várat magára egy péntekig, amíg újra elő nem fordulok ezen a vidéken, mert hogy átmegyek egyszer, az biztos.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, montagna, spazio all'aperto, natura e acqua

Az öböl, ahová a kavicsbányát terveznék, csak ráadás. Remélem, hogy meg tudják akadályozni a civilek, semmi nem hiányzik kevésbé onnan, meg persze az amúgy is irgalmatlanul forgalmas 11-es útról, mint egy kavicsbánya a sóderhordó teherautóival. Hogy kinek jutott ez is eszébe!

L'immagine può contenere: montagna, cielo, spazio all'aperto e natura

A gyurgyalagok vadásznak, a helyükön nincsenek, igazoltan vannak távol, az erdő fölött, de itt a mezőn is hallottam őket. Szerencsére fecskék is vannak.

Bejártam hát az még egyszer, immár kerékpárral az üdülőövezetet, az öböl környékét, sajnos szeméttel és vaddohánnyal is találkoztam, ennek egyáltalán nem örülök. De hogy szép legyen a kép, amivel búcsúzom a tájtól, visszaúton elém tárult a mező, háttérben a hegyek, a maróti két templom, Dömös fölött a kilátó, úgyhogy bezárult a kör, tekerhettem hazafelé, és a forgalom sem zavart, összesen két autó haladt el az úton, egy szemből jött, egy pedig megelőzött.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, montagna, spazio all'aperto e natura