Marosszéki Feri emlékére

 

Látlak magam előtt, ahogy nevet a szemed, „Ej, amikor azzal csikóval átugrattam a Gyöngyszem kerítésén!”, ott volt a mondatod mögött egy egész élet, minden, ami kimondott és kimondatlan, és most, hogy látlak mosolyogni itt ezen az utolsó fényképen, minden emlékem abba a távoli képbe sűrűsödik össze rólad, amelyikről csak a mesélésedből ismerhettelek.

Hát te is elmentél a többiek után, akikre már csak emlékezhetünk a régi Leányfaluból, azokból az  időkből, amikor még szólt a kolomp a révnél, ha taxit kértek ideátról a szigetre, amikor az utcán még köszöntek egymásnak az emberek, mert mindenki mindenkit ismert, ha a saját nevén nem is, de a ragadványnevén mindenképpen.

Örülök, hogy ismerhettelek, hogy valamit még én is érezhettem abból a faluból, ami valamikor lehetett, mert olyan már soha többé nem lesz, és mostantól te is hiányzol belőle, aki még mesélhettél róla.

Isten veled, Feri!

Reklámok

Szabadságunk okán

Nem vagyok egy politizáló alkat, abban az értelemben, ahogyan manapság a politizálást érteni szokás, többnyire pártpolitizálást értve alatta, viszont zoon politikonnak tartom magamat, és van is véleményem a történésekről. Felületesen követem a napi politika eseményeit, miközben jó ideje nap mint nap száz évvel ezelőtti dokumentumokat olvasok készülő regényemhez, sűrűn csóválom is a fejemet közben.

Nem is tudom, hogy’ kerültem oda, hogy’ ragadtam le hétfő hajnalban a tévészékháznál, mindenesetre egész nap, végig, a tüntetés kezdetéig néztem az élőképeket. A bent rekedt politikusok közül Szél Bernadetten kívül csak Hadházy Ákos nevét ismertem, hallottam ugyan már Kunhalmi Ágnes nevét, de nem ismertem volna föl, mert tévét nem nézek, újságot nem olvasok, amit időnként a FB magát függetlennek tekintő portáljain érdekesnek találok, azt talán erősen megszűrve időnként elolvasom, Szabó Tímea felszólalását például meg is néztem. Mondom, nem tudom, mi tartott ott a köztévében zajló eseményeknél, talán a puszta tény, hogy itt most valami szokatlan történik, elvégre prózaírással foglalkozom, érdekelnek a kiélezett helyzetek. Tudtam, miről van szó, erősen szűrten ugyan, de értesültem a közelmúlt eseményeiről, és elkerekedő szemekkel néztem, amint a képviselők ugyan hasztalanul próbálnak odabent érvényt szerezni követelésüknek, mégis kitartóak, és végre teszik a dolgukat, amit eddig annyira hiányoltam.

Tegnapi posztomban még melegében megírtam, mit gondolok erről, azt még egyszer már nem ismétlem el, de így visszagondolva az egész történetről A választás bátorsága, Fernando Savater spanyol filozófus esszékötete jut eszembe, melyet jó tizenöt évvel ezelőtt adtam ki azzal, hogy ez lesz az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez. Szkeptikus barátaim csak hümmögtek, aki elolvassa, az úgyis tudja, akinek meg el kéne olvasnia, az úgysem fogja. Hát lehetséges. Ugyanettől a Savatertől sikerült két másik fontos kötetet kiadatnom valamikor a kétezres évek elején a Műszaki Kiadóval. A Politikáról Amador fiamnak című középiskolásoknak szól, csakúgy mint az Etikáról Amador fiamnak. Előbbiből idézek, fordításomon tudnék javítani, de most nem ez a célom, nem is teszem: „A demokratikus társadalomban nekünk állampolgároknak jogunkban áll, és egyszersmind kötelességünk is, hogy megköveteljük magunknak a jogot (ami bizonyos mértékben kötelezettséget is jelent számunkra), hogy hallassuk szavunkat, részt vegyünk a dolgok alakításában, őrködjünk jogaink felett, vagy segítséget nyújtsunk ott, ahol szükséges. Vannak olyanok, akik nem panaszkodnak egyfolytában, hogy a bevándorlók nem beszélik a nyelvünket, hanem önként vállalják, hogy a szabadidejüket feláldozva megtanítják nekik; mások erejüket vagy pénzüket áldozva vállalnak együttműködést különféle társadalmi szervezetekkel (oktatási, rasszista ellenes, segélyező stb.) vagy nem kormányzati szervezetekkel, mint az Amnesty International, az Emberi Jogok Egyesületei vagy az Orvosok Határok Nélkül, melyek munkája elengedhetetlenül fontos a jelenlegi civil társadalom jobbá tétele érdekében. Aki demokratikus lelkiismeretében sohasem érzi magát fontosnak abban, amit szerinte tenni kell, nem menthető fel, bármennyit panaszkodik is, hogy a „kormány” sem oldja meg. Az egyéni felelősség súlyát kicsivel sem csökkentvén helyénvaló, ha elismerjük társadalmi társ-felelősségünket, amiért nem léptünk közbe a közelünkben történt helyzetekben, melyek valószínűleg bűncselekményhez vagy katasztrófához vezetnek.

Beszéljünk világosan: a felelőtlen ember esküdt ellensége a szabadságnak, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki nem ismeri el a felelősséget, az lényegében véve a közös szabadságot utasítja el, amely megfoghatatlan, hogyha elválasztjuk az egyes ember önmagáért való felelősségének kötelezettségétől. A szabadság önkontroll: egyszóval mindannyian tartunk magunk mellett egy rendőrt, orvost, pszichológust, tanárt, még papot is, aki megmondja, mit kell tennünk, vagy vállaljuk a döntésünket, s utána képesek vagyunk szembenézni a következményekkel, akár jók lesznek számunkra, akár nem. Mert szabadnak lenni azt is jelenti, hogy az ember tévedhet, akár kárt is okozhat magának, mikor él a szabadságával: ha csupán szabadságunk birtokában sohasem érhetne bennünket baj vagy kellemetlenség, akkor… az azt jelentené, hogy nem is vagyunk szabadok.”

Erről van szó. A szabad ember mivoltunk kötelez, hogy hallassuk a hangunkat, ott és akkor, amikor annak szükségét érezzük.

Nem vagyok naiv. Tudom, mennyire elfogult a köztévé. Tegnap meg is írtam, előre tudtam, mit fognak bevágni a több mint huszonnégy óra képeiből. Nem is ez bánt igazán, hanem az, hogy ennyire igénytelenek honfitársaim, akik elhiszik, amit az egyes csatorna hírműsorából ontanak nekik. Száz évvel ezelőtt még menthették volna őket a körülmények, az információhiány, de ma? Ma, amikor a világon minden hír elérhető? Hogyhogy nincs erre igény? Mégis naiv lennék, hogyha azt gondolnám, hogy természetes igény az emberben, hogy átmenjen tájékozódni a másik táborba is, miként Seneca írja erkölcsi levelében („A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is, nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő.”)? Savater nem annyira naiv, mint én, erre is megadja a választ. A fanatizmus az oka. Csak a fanatikus hívők lehetnek ennyire igénytelenek, ők azok, akik nem tűrnek meg maguk mellett senkit, aki másképpen gondolkodik, mert attól félnek, hogy a végén maguk is kénytelenek lesznek rádöbbenni, nem is annyira biztosak a hitükben, melyet fennen hirdetnek. Nietzsche szerint is a fanatizmus az egyetlen akaraterő, amire a gyengétől is futja. Ennyire egyszerű lenne a magyarázat erre a mérhetetlen igénytelenségre?

Kalandtúra

Még útvonalterv alapján is eltévedek. Az a baj, hogy nem jó irányba indulok el. Hiába tudom, hogy merre kell menni, amíg nincs meg az irány, egy helyben toporgok, mint aki keresi az északot, bár azt is hiába tudnám, az se segítene. A telefonomon mozog a kék kör, követ a Lurdy-házba is. Próbáltam megfejteni, honnan az elnevezés, de nem találtam rá, Lurdy-csoport, biztos valamelyik tulajdonos, de nem is ez érdekel igazán, hanem az irány. Ha már itt vagyok, körülnézek, igazán üdítő most ez a hely a kinti felfordulás miatt. Építik a villamossíneket, minden föl van túrva a Róbert Károly körúton, egyetlen ember, akit megszólíthatnék, nem tud rendesen magyarul, fogalma sincs, mit kérdezek. Mindegy, átprogramozom az útvonalat, most már a Lurdy-ház a kiindulópontom, és lám, arra kellett volna mennem egyenesen, amerre indultam volna. Mindig az első gondolat a legjobb, beigazolódik ismét. Megyek, megyek. Egy híd alatt vezet át utam. Azt a mocskot, ami ott van! Az túltesz minden eddig híd alatti mocskon, amit életemben láttam. És a környék is, lehangoló raktárépületek, cégek, a másik oldalon a hajdani sertésvágóhíd romjai. Átmegyek a másik oldalra, ott talán lesz majd egy kis árnyék, mert vadul tűz a nap. Egy idő után elfogynak az épületek, a kitaposott fűben megyek tovább, látszik, hogy autóval is itt járnak, de nem baj, megyek, megyek, megyek a hőségben, és nem tudom, hol van még a végcél, egyelőre semmi nem utal arra, hogy itt a közelben egy irodaház lehet. Lepusztult épületben különféle cégek, jó időbe telik, mire megpillantom a víztoronyra néző Mester utcai irodaházat a semmi közepén.

A sertésvágóhídról készítettem képet, ha a telefonom visszakerül, majd előcsalom belőle, addig is érdemes elolvasni az Index fényképes cikkét a környékről.

Ilyen kalandos úton értem tegnap a szervizbe, ahol remélem, hamar megcsinálják a telefonomat, mert a régit használni se tudom, a kölcsönkészülékemen nincs se fényképező, se internet, telefonálni viszont lehet vele, végső soron arra is szolgálna egy telefonkészülék, nemde bár?

Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

In memoriam Kertész Zoli (1961-2017)

 

 

Majd holnap. Holnap írok. Ma születésnapom van. De holnap, holnap megkérdezem, hogy vagy, fölöslegesen, mert tudom, úgyis tudom, hogy nem jól. Hogy is lehetnél jól. Átkozott rák. Hát nincs ebből menekvés senkinek?

Egy kicsit jobb, azt mondtad legutóbb. Nem is válaszoltam, halvány reménysugár volt bennem, hogy hátha, hátha, aztán elsodortak fontosnak vélt dolgaim, ide, oda, amoda tekingettem a gépemből, miközben te nyilván szépítettél kicsit a helyzeten, azt írtad, az infúziók jók, de állandóan a vécére jársz tőlük. És nem tetted hozzá, hogy a saját lábadon már ki se tudsz menni. Hogy egyre gyöngébb vagy.

Az alatt a pár nap alatt, amíg távol voltam, te a legutolsó erőtartalékaidat is fölélted. Most nincs tovább. Vége. Elmentél a húgod után. Vajon milyen téridőben találkozol vele? Rád ismer-e egyáltalán ez után az elmúlt jó negyven év után?

Dadogni tudok csak tehetetlenségemben. Megint elment egy társunk. Fölmérhetetlen veszteségeink sorába álltál hát, Zoli, te is, már csak gondolatban lehetsz ezután velünk. Legyen könnyű neked a föld, mondják, de az csak a tested, amit letesznek majd, a lelked már elszakadt tőle, legyen könnyű neki az elválás innen. Isten veled!

Fajsajátosságok

Az állatorvos, aki olvasott az állatok tekintetéből, mindenkit kiküldött a rendelőből, mikor hozzáfogott, hogy ellássa a sérült állatot. Többnyire kutyákat, hisz városi rendelőben dolgozott, bár a környék számtalan településén lovarda is működött, sőt sokan tartottak kecskét, birkát, hovatovább struccot meg tevét is, úgyhogy gyakran találkozott különös esettel. S mivel értett az állatok nyelvén, először a szemükből olvasta ki, hogy mi a panaszuk. Szívesen járt ezért olyan helyekre is, ahol egzotikus állattal találkozhatott, mert mindtől tanult valamit, miután megtanult olvasni a tekintetükből. Legjobban azért mégiscsak a kutyákat kedvelte.

Legutolsó esete nagyon megdöbbentette. A fekete alapon tigriscsíkos rajzolatú keverék kan kutya hátát teljes hosszában mély, gennyező sebek szántották, a  fején is súlyos ütlegelés nyomai látszottak. Egy állatbarát talált rá valahol az erdőben, a rendelőbe is ő hozta be. Az állatorvos kiküldte az embert, s mielőtt nekiállt az altatásnak, a kutya sárga szemébe nézett, és amit onnan kiolvasott, attól olyan mélységes szomorúság fogta el, olyan határtalan megvetést érzett embertársai iránt, hogy gondolatban azt kérdezte a kutyától: miért nem mentél neki, és marcangoltad, ahol éred, mielőtt ezt teheti veled? Mire a kutya lázas tekintetében egy pillanatra szikra gyúlt – melyet az állatorvos a büszkeség jelének vélt –, és azt felelte neki: azért, mert én négyzetcentiméterenként ötszáz kilopondnyi erővel tudok harapni, ő meg csak ember.

Kiskutya a szatyorban

Szilárd meggyőződésem, hogy ez a rengeteg elhagyott, kidobott kutya, macska mind a humanizmusunk áldozata. Hooogyaaan?, kérdezhetné joggal bárki is, akibe csöppnyi emberség is szorult , és valóban, ellentmond a józanész szabályainak a föltételezés. De csak első ránézésre, amúgy meg most is, mint oly sokszor, a saját farkába harapó kígyó esetével állunk szemben.

Ahogy visszaemlékszem, régen, azazhogy nem is olyan régen, nem volt ennyi kidobott, sorsára hagyott kutya, se városon, se falun, nem lehetett nap mint nap menhelyek kétségbeesett hangú felhívását olvasni, hogy legalább ideiglenes befogadók jelentkezzenek, különben elkerülhetetlenül altatás következik, nem mellesleg mondva nem is voltak menhelyek, nem volt rájuk szükség, így aztán nem is láthattuk nap mint nap a gyepmesteri telep sorszámozott felvételein a rácsok mögött ágaskodó vagy épp egykedvűen várakozó kutyák szívbemarkoló, örökre kitörölhetetlen tekintetét. Nem volt szaporulat, pedig ivartalanítani se ivartalanítottak, megellett a kutya, és annyit hagytak meg, amennyire szükség volt, vagy amennyire biztos jelentkező akadt. Nemrég elborzadva olvastam egy hatvanas évekbeli német szerzők által írott kutyás könyv magyar kiadásában, hogy hogyan válasszuk ki, melyik kölyköt érdemes meghagyni. Részletesen leírták, mi mindent kell figyelembe venni a döntésnél. Ez volt tehát a bevett gyakorlat.

Egyszer aztán azon vettük észre magunkat, hogy egyre több lett körülöttünk a kutya, a macska, egyre kevesebben vállalkoztak a hóhérmunkára, sok gazdának nem volt szíve vagy mersze elpusztítani a fölösleges szaporulatot. Ezért mondom hát, hogy vélt vagy valós humanizmusunk áldozatai a kóborló vagy kidobott, sorsukra hagyott kutyák, macskák. Az ivartalanítás pénzbe kerül, egyéb oka is lehet a puszta hanyagságon túl, most nem is ez a lényeg, hanem hogy saját farkába harapó kígyó esetével álluk szemben. Ha a gazdának nincs szíve vagy mersze megölni a kölyköket, mi a kézenfekvő megoldás számára? Egy szatyorban, dobozban a menhely kapujára akasztja őket, a lelkiismerete is tiszta, a gond is lement róluk. Csupán annyi a bökkenő, hogy az állatvédők nyakába varrta a problémát, akik erőn felül küzdenek, saját idejüket áldozva mentik, ami menthető. Hogy mi a megoldás? Nagyobb odafigyelés az állatvédők munkájára, egyéni és hatósági szinten egyaránt, és hát ivartalanítás. Annál jobbat nem tudok.