Ernestina de Champourcín: Itt vagy

Ernestina de Champourcin, la poeta olvidada que vivió como un segundo  exilio su regreso a Madrid | Famosos

És itt vagy az ürességben
és a jelenlévő távollétben,
melyben van és él,
ám attól még egyedüli
láthatatlan üresség
örökkévaló gyökerekkel.
Nincs világ, mi betöltené,
csak valami elevenség,
az csókolja, az nyugtatja.

Pávai Patak Márta fordítása

Eredeti címe: Estás

http://amediavoz.com/champourcin.htm?fbclid=IwAR1HE3olDhyO9AJLT3AD28uvzxWom1SOjZ7ImItKzq_8ZoGXjGfVXiXEBsg#AMBICI%C3%93N


Ernestina de Champourcín: Levél az ürességbe

Valakinek írni
vagy csöndbe ugorni,
vagy sötétben úszni,
lángot gyújtani,
bárha kétség fullaszt is.
Levél a nemlétezőnek?
Vannak szárnyas postaládák,
maguktól repülők,
postakocsik is, útvonal
és biztos irány nélkül is.

Letérni az útról,
melyet mi mind ismerünk.
Haladni előre azoknak
útján, akik megpróbálják,
amit sosem gondoltak,
és boldognak érzik magukat,
mert van valami más,
mert szertefoszlik
hirtelen, ami fölösleg
és üresség sincsen,
ha betölteni szeretnénk.

Pávai Patak Márta fordítása

Eredeti címe: Carta al vacío

http://amediavoz.com/champourcin.htm#CARTA%20AL%20VAC%C3%8DO


Covid, Umberto Galimberti: «Talajvesztetten a smart working és az eltűnt szokásaink között»

A filozófus szerint: «Ez a mostani emberiség sokkal törékenyebb, mint amelyik megérte a második világháborút. Társadalmunk gyenge, nem szokta a fáradozást, nincs benne szolidaritás»

Walter Veltroni

Umberto Galimberti, il nuovo libro per ragazzi: «I nostri figli crescono  grazie alla partecipazione: è la Greta Generation» - iO Donna

Umberto Galimberti professzor filozófus, az emberi gondolkodás éles szemű és éles nyelvű elemzője. Heidegger e il nuovo inizio. Il pensiero al tramonto dell’Occidente. (’Heidegger és az új kezdet. A gondolkodás a Nyugat hanyatlása idején’) címmel nemrég jelent meg új könyve. Őt kérdezzük, hogyan látja, mi történik az emberek tudatának mélyén ezekben a szorongással teli, földindulásos időkben.

«Az első fázisban, a márciusi teljes lezárás (il lockdown di marzo) idején valóban egyfajta szorongást tapasztalhattunk. Ami nem félelem, a félelem ugyanis kitűnő eszköz a védekezésre. Látom, hogy tűz van, menekülök. Annak a tárgya határozott. A szorongásé viszont nem tisztán kivehető. Olyan, mint amit a gyerek érez, amikor a szobájában elalszik a villany, és ő még ébren van. Az a kellemetlen érzés, hogy elvesztettük a támpontunkat. Bár nem is ismerték vagy legalábbis nem olvasták egymást, Heidegger is, Freud is a nulla fogódzót tartja a szorongás legfőbb definíciójának. Az első válság alatt a fertőzéstől való szorongás – bárki bárkit megfertőzhet – szorongást keltett és arra reagálva általános fegyelmezettséget tapasztalhattunk. Mára viszont, a nyári föllélegzést követően, megelégeltük a bezártságot, felületes képünk van a veszély mértékéről, és ez nyomasztóan hat ránk. Itt már nem a szorongás, hanem a talajvesztettség a döntő tényező. Mit csináljunk, hogyan viselkedjünk… Ingoványos a talaj a lábunk alatt. És ez a lázadozás, a beletörődés és a reményvesztettség között ingadozó érzés hat át mindenkit, nem csak azokat, akiknek rokonai halnak meg, hanem akik elvesztik a munkájukat, vagy bezárják a boltjukat vagy feladják a vállalkozásukat, azokat is. Itt most a teljes talajvesztettség állapotában vagyunk. Nincsenek sehol a megszokott kereteink, melyek között viszonylagos nyugalomban élhettük hétköznapi életünket. Kiveszett életünkből a normalitás.».

Mivel járhat ez a talajvesztettség?
«Ez a talajvesztettség végül erős igényt támaszthat a decizionizmusra. Márpedig demokratikus viszonyok között ez nem hangzik túl szépen, mert a decizionizmus iránti vágytól igen rövid út vezet az erős emberek klónozásáig. Az egyén azt szeretné, hogy valaki jelölje ki a határokat, melyeken belül viszonylag kiszámíthatóan, viszonylagos nyugalomban élhet. A talajvesztettség elég veszélyes pszichés állapot. Van, aki például visszasírja a felvilágosult diktátort. De mi most nem II. Frigyes korában élünk. Meg aztán kicsoda az a felvilágosult diktátor? Ez az érzés hatja át a baloldaliak egy részét is, vagyis azokat, akik nem populisták, ámde képtelenek elviselni a talajvesztettség következtében kialakult bizonytalanságot.».

Elviselhető a közösségi távolságtartás (social distancing) mint a létezés feltétele?
«Én ezt inkább vírusos, semmint társadalmi távolságtartásnak mondanám, mert ha kapcsolatokon alapuló közösséget emlegetünk, akkor a végén még rászokunk, hogy a társadalmat, a közösséget az egyén függelékének tekintsük. Ez egyébként a keresztény kultúra tipikus jellemzője, ezt egyértelműen le kell szögeznem. Ha a görögöket nézzük, Arisztotelész szerint például „aki nem képes a társas egyesülésre, az nem része az államnak, mint az állat vagy az isten.” Istenről pedig azt mondja, „Isten talán azért nem boldog, mert monakhósz”. Mert egyedül van. A kereszténység viszont behozta az egyén fogalmát, „A lélek egyéni szinten üdvözül”. A társadalom fogalma alatt egyszer csak pusztán annyit kezdtek érteni, hogy nem a köz javát kell szolgálnia, hanem, ahogyan Szent Ágoston mondja, az a küldetése, hogy a lélek üdvözülése elé tornyosuló akadályokat elhárítsa. Egyszóval csupa negatív feladat. A Társadalmi szerződésben Rousseau azt mondja, hogy a ha keresztény nem jó állampolgár, de facto lehet az, viszont de principio nem, mert célja a lélek üdvössége. Mármost az egyénen alapuló kultúrának köszönhetjük — ami mondom, nem a görögöktől jön, hanem a kereszténység sajátja –, hogy ma oly nagyon kárhoztatjuk az individualizmust, az egoizmust, a nárcizmust. Egyszóval azt, hogy mindenki csak magára gondol.

Itáliában kétezer éven át idegen nép uralkodott. Ezért ivódott belénk és terjedt el nálunk az a felfogás, hogy az állam ellenség, az ellenséggel pedig szembe kell szegülni, az ellenséget ki kell irtani. Ez a kultúra él tovább a százötven évnyi egységet megért Olaszországban is, és ebből alakultak ki az individualizmus makroszkopikus formái is. Ez ad magyarázatot olyan, más demokráciákban nem megszokott viselkedési formákra, mint az adófizetés megkerülése, a korrupció, meg hogy a legalantasabbtól a legfontosabb munkáig mindenhová csakis ajánlás útján lehet bekerülni. Mindez arra enged következtetni, hogy ahhoz képest, amit érdemelnénk, mi olaszok még nem vagyunk állampolgárok. Még rokonok vagyunk a családi alapokon nyugvó társadalmi struktúrán belül. Ilyen szempontból a maffia csupán egy bevett kultúra jéghegyének a csúcsa, olyan értelemben, hogy a család, tehát a személyes ismeretségi kör, az ajánlások mértéke szolgáltat előnyt mindenben és mindenkinek. Nem véletlen, hogy ma rengeteg fiatal megy külföldre, hogy kiteljesedhessen mindabban, amit tanult, és aminek elkötelezte magát.».

Egy csomó létfontosságú szál szakad meg a társadalmon belül: az ember nem jár be dolgozni, bezár a boltjuk, nem találkozhat a többiekkel. Milyen hatással lehet mindez az egyénre?
«Nem mondanám, hogy katasztrofális, hiszen az emberek abban a hitben élnek, hogy a fertőzés nem lesz állandósuló formája a létezésünknek. Előbb-utóbb kilábalunk belőle. Ez a várakozó álláspont egyfajta készenléti üzemmódba helyez bennünket, ami meglehetősen kényelmetlen, és nem csak azért, mert a tevékenységeink félbeszakadtak. A tevékenység különben nem pusztán a termelés, a munka, a profit, minden, ami legálisan belefér. Hanem ott van mellette az is, hogy „Mihez kezdek az életemmel ebben a várakozásban?” Abban az állapotban, amit az előbb talajvesztettségnek neveztem?
Többnyire a hétköznapi szokásaink által vezérelve tudunk csak élni, ami persze biztonságot is nyújt, és amikor fennakadás támad, eltűnődünk, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen.  Ez a kérdés akkor lenne igazán érdekes, ha tényleg komolyan föltennénk magunknak. Mivé lettünk? Apparátusok alkalmazottai vagyunk, melyekben ha fennakadás támad, elveszítjük az identitásunkat? És az identitásunkat kitől kapjuk? Az apparátustól? Többet számít a szerep, amit játszunk, ahhoz képest, hogy kik vagyunk? Szerintem ezek az érzések alig-alig merülnek föl az emberek lelkében, aztán rögtön el is hessegetik őket, mert túl nyugtalanítóak. Azonban éppen most lenne itt az ideje, hogy ebben a stagnáló állapotban mindenki elkezdjen gondolkodni, az élete vajon az lett-e, amit szeretett volna, vagy átengedte az apparátusnak, amelytől a fizetésén felül az identitását meg a többi velejárót is megkapja.».

Nem érzi úgy, hogy olyan időket élünk, amikor a három idősík, múlt, jelen, jövő egybemosódott? Hogy valahogyan eltűnt az életünkből ez a hármas dimenzió?

«Itt is a keresztény kultúra jelölte ki, hogy a múlt a rossz, az eredendő bűn, a jelen az engesztelés, a jövő pedig az üdvözülés. Ez a kultúra főleg azért válhatott egyetemessé a Nyugaton, mert a kereszténység egy sor gerjesztett optimizmust hozott be a kultúránkba. Ha nem akarunk álszent módon kibújni a szembenézés elől, akkor ki kell mondanunk, hogy a Nyugat hatalmasat lépett előre önmagáért ezzel az optimizmussal. Leszögezte, hogy a jövő mindig pozitív. Bár a tudomány hajlamos szembehelyezkedni a vallással, mégis úgy véli, hogy a múlt a rossz, a tudatlanság, a jelen a kutatás, a jövő pedig a fejlődés. Vegytiszta keresztény álláspont. Ilyen szemszögből Marx is keresztény: a múlt a rossz, a társadalmi igazságtalanság, a jelen a kapitalizmus ellentmondásainak szétrobbantása, a jövő pedig az igazságosság diadala a földön. Freud is ír egy könyvet a vallás ellen: a neurózis a múltba helyezhető, a jelen a terápia, a jövő a gyógyulás. Nem igaz, hogy a jövő per definitionem pozitív idő. A jövő akkor pozitív, ha aktivitást fektetünk belé, nem pedig attól, hogy a jövő automatikusan orvosolja a múlt bajait. Egyetértek Pasolinival, aki azt mondta, hogy kitörölte a remény szót a szótárából. Valahányszor meghallom a politikusok szájából, hogy „reméljük, kívánjuk, óhajtjuk”, azt gondolom, hogy ezek a passzivitás szavai: álljunk csak meg, várjunk, és majd meglátjuk, mi történik. Nem történik semmi, ha nem találunk magunknak tennivalót. A fiatalok ezt pontosan megértették, a többségük legalábbis. Nem mindenki. Van a fiataloknak egy kisebb csoportja, akiket én „aktív nihilistáknak” nevezek, akik nem hajlandók kimozdulni a nihilista korszakból, akik nem tagadják meg a nihilizmust. A nihilizmus, Nietzsche szerint, azt jelenti, hogy hiányzik a cél, hogy a jövő már nem ígéret. Hiányzik a válasz a létezés miértjére. Minek törekedjek, minek keressek magamnak tennivalót. A jövő többé már nem ígéret. Itt van ez fiatalok alkotta világdarabka, amely csupa beletörődés: nincs mit tenni, hát akkor mit tegyek? Mi több, én már arra jutottam, hogy az alkohol és a kábítószer, amihez főleg a fiatalok nyúlnak, végül már nem élvezeti forrás a fiatalok számára, hanem inkább afféle érzéstelenítő. Nem nézek előre, mert a jövő szorongással tölt el, nem ígéretként, hanem fenyegetésként jelenik meg előttem. De legalábbis beláthatatlan, és a szorongás előhírnöke. Ezért az abszolút jelenben élek ».

Nehéz művészet az élet manapság a fiatalok számára…
«Ez a mostani emberiség nagyon gyenge, nagyon törékeny, sokkal bizonytalanabb, mint amelyik megérte a második világháborút. Minden egyes,  háborút átélt generáció kénytelen volt újjáépíteni a társadalmat, újraépíteni a saját életét. És útja során ebben talált értelmet, egyéni és közösségi szinten is. Mi már hetven éve békében élünk, élvezzük a fogyasztói kultúra előnyeit, amely eddig minden igényünket kielégítette. Ám a társadalmunk nincsen lélektanilag fölvértezve a nehézségek leküzdésére. Gyenge társadalom, nincsen hozzászokva az áldozathoz, a fáradozáshoz, az elköteleződéshez, a szolidaritáshoz. És így sokkal nehezebb elviselni az ilyen tragédiákat, mint amilyen ez a mostani. Mert sokkal, de sokkal kevésbé vagyunk erősek, mint régebben».

Mit jelent a társadalomban a háborús trauma, vagy ez a fegyver nélküli háború, amit most élünk át? Törésvonalat?
«Óriási a különbség. A háború azt jelentette, hogy hullanak a bombák, házak dőlnek össze, hozzátartozók kerülnek ki a frontra. Most nem két ellenfél között zajlik a háború, általános szintű a fenyegetettség minden téren és minden társadalmi réteg számára. A háború sokkal tragikusabb volt, nyilvánvaló, hogy a fertőzés, de még a világjárvány sem annyira az. Továbbá a háborút az ellenfél mérete mozgatta: az ellenséget pedig ismerték, és valamilyen módon látható is volt. Most viszont az ellenség láthatatlan, és nehezen felmérhető, hogy kinek ellensége. Itt van továbbá a vírustagadók tábora, akik szintén közrejátszanak, hogy a fenyegetést ne ölthessen arcot. A vírust nem látjuk, tehát bárki lehet az, ami akar, és ebből keletkeznek ezek a paranoiás zugképzetek, hogy mindez a világpolitika műve, és bizonyos érdekeknek kedvez, melyek egyébiránt mint mindig, most is ismeretlenek és titokzatosak. Ez a tagadás is közreműködik abban, hogy az ellenség ne váljon láthatóvá, ez is közrejátszik, hogy ne viselkedhessünk szigorúan, felelősségteljesen. Meghatározatlan, mert nincs rálátásunk, hogy hol van és kicsoda, mi az, amitől rosszul érezzük magunkat».

Honnan származik ez a növekvő előítélet a tudománnyal szemben?
«A bírálók tudatlanságából. Azt kellene végre felfognunk, hogy a tudomány nem az igazságot hirdeti, hanem egzakt dolgokat mond. Az egzakt szó a latin ex-actu-ból jön, ami azt jelenti, amit a kiinduló premisszából, előfeltételezésből nyertünk. „Egzakt” eredményt elérni, ez a cél, ami folyamatos, kísérleti logika útján lehetséges. Most pedig mi történik? Valahányszor azt hallom, hogy szidják az egymásnak ellentmondó tudósokat, panaszkodnak, hogy egyik ezt bizonygatja, a másik meg azt. Csakhogy, kérem alássan, ez a tudomány normális, természetes útja. Mert a tudomány olyasmit állít, amit az előfeltételezései alapján nyer, amelyek kiindulópontként szolgálnak neki és amelyek mozgatják is egyben. Olyik feltevést tudják bizonyítani, a másikra viszont rácáfol a próba, ezért el is vetik. A tudomány bizonyítások és tévedések útján halad előre. Éppen ezért nincs mit csodálkoznunk, hogy eltérőek a tudományos vélekedések, mint ahogyan azt sem kell hinnünk, hogy a tudomány mondja ki az igazságot. Állít dolgokat, és a kísérletezés lehetőséget nyújt számára, hogy pozitív vagy negatív eredményt hozzon a próbája. A tudományban nincs igazságkritérium, nem szabad összekevernünk például a vallás kínálta igazságmodellekkel. Valaki hisz Istenben, aki az igazság forrása. Nem, a tudomány nem így jár el, hanem a kísérletezés útján halad. Hozzá kell szokni ehhez a viszonylagossághoz.».

Ezekben a hónapokban a másik, ami szükség és fenyegetés is egyszersmind, hogy érezzük a magány súlyát, ám ugyanakkor ha találkozunk egymással, a másik ember lehet a betegségünk forrása. Hogyan kezeljük fegyelmezetten ezt a kettősséget magunkban?
«Mondjuk ki nyíltan, az informatika segítségével már éppen eléggé távol kerültünk a társas együttléttől. Nem volt szükségünk a Covidra, hogy a távolságtartás egy másik formáját létrehozzuk. A fiatalok már jó ideje számítógépen keresztül beszélgetnek, sokan nem a kollégájukkal, hanem a monitorral szemben ülve dolgoznak. Az informatika már kialakította a társasági távolságtartást, azt a fajta kommunikációt, amikor nem nézünk egymás szemébe, nem áll ott előttünk a másik ember. A kapcsolat már feloldódott az informatikai konfigurációban, amely már nem én meg te, hanem én és a te megjelenítésed a képernyőn, ami itt van előttem. Természetesen ez a távmunka, ez a fajta távolsági kapcsolattartás a világjárvány idején esetenként paradox méreteket ölt. Az oktatás szempontjából is paradox. Amikor azt mondjuk, hogy az iskola működhet távoktatással, akkor vágyról, nem realitásról beszélünk. Távolról nem oktatunk, a nevelőmunkához szükség van a tanár-diák viszonyra, a helyre, az osztálytársakra. Ravasi bíboros is ezt mondja. Aztán van ennek még egy, a társadalmi igazságossághoz köthető vetülete is: nem mindenki fér hozzá ezekhez az eszközökhöz. Hozzáteszem, hogy nem is mindenki szeretné mutogatni az otthonát. Hasonlóképpen azt sem tudom megítélni, hogy jobb vagy rosszabb-e a távmunka. Akiben erős a kötelességtudat, annak ez többletmunkát jelent, mert olyan hajcsár dolgozik benne, aki még a munkahelyen felügyelő személynél is sokkal szigorúbb hozzá. Akikből viszont hiányzik ez a kötelességtudat, azok elkényelmesednek, fütyülnek a felelősségre. Nem tudom, a smart working is hordozza-e azokat a pozitív sajátságokat, mint amikor az emberek együtt dolgoznak, folyamatosan szót váltanak, tapasztalatot cserélnek egymással.».

A modern ember, aki eddig szervezetten, ütemezett és hajszolt időbeosztás szerint élt, most egyszeriben tengernyi idővel találja szemben magát. Mi a legjobb módja, hogy lekösse magát?
«Ha az ember nem menekül maga elől, mint a legádázabb ellensége elől, akkor ez jó alkalom lehet, hogy eltűnődjön saját életén. Szeretet terén miként viszonyulok a gyerekeimhez, a feleségemhez vagy a férjemhez? Milyen a kapcsolatom embertársaimmal? Ez lehet a befelé fordulás ideje. Ezzel szemben nekem az az érzésem, hogy az emberek félnek magukba mélyedni, és erre abból is következtethetünk, hogy ha igaz az, hogy hétfőtől péntekig egy apparátusban dolgozó hivatalnok vagyok, akkor szombaton és vasárnap nyugodtan elolvashatnék egy könyvet, hogy kitekintést nyerjek más horizontokra, hogy más helyszínekre juthassak el, hogy megértsem, melyek a kapcsolatok és érzelmek igazi formái. De nem így történik. A hétvége kifelé menekülés, nem befelé utazás. Ezt kiskorban kéne elkezdeni, tanítani a gyerekeknek, hogy megértsék és megbarátkozzanak vele, kicsodák, mit tesznek és holnap mit akarnak tenni a világban. Ha ezeket a gondolatokat már az iskolában beléjük plántálnák, akkor talán kialakulhatna bennük a minta, amit aztán felnőttkorban is követhetni tudnának.
Mert ha az ember a tulajdon öntudatlanságban él, az a legrosszabb, ami a létezése során csak érheti».

2020. november 17.

© RIPRODUZIONE RISERVATA Corriere della Sera

https://www.corriere.it/cultura/20_novembre_17/covid-umberto-galimberti-spaesati-smartworking-abitudini-perse-f968c878-2838-11eb-bf20-60a0f140fccc.shtml


Antonia Pozzi: Rétek

Talán nem is igaz
amit néha üvöltő szívedben érzel:
hogy az élet
létezésedben
egy semmi
és amit fénynek mondtál
az káprázat
végső káprázata
beteg szemednek
és amit célnak véltél
az csak álom
gyalázatos álma
a gyöngeségednek.

Talán az élet tényleg az
amit ifjúként fölfedezel:
örök fuvallat, amit keresel
felhőről felhőre,
ki tudja, milyen magasságokban.

De mi nem úgy vagyunk, mint a réten a fűszál
mely érzi, ahogy fölötte jár a szél
és egyként dalol a szélben
és mindig eleven a szélben
mégsem tud akkorára nőni
hogy megállítsa odafönn azt a repülést
sem fölpattanni a földről,
hogy elmerülhessen benne.

Milánó, 1931. december 31.

Pávai Patak Márta fordítása

Eredeti címe: Prati


Kikí Dimulá: Fel a kezekkel!

Az idegeidre megy ez a meleg,
plusz ez a fullasztó évszak is.

Őrt állsz – mely területen?
Fejbe kólint az ismeretlen tartozás.
És szorosan melletted süvít el,
puskagolyóként, ez a zabolátlan friss szellő.
A tartozik és a követel ádáz
csatájából szökhetett meg.

Elkapod, kihallgatod, átvizsgálod
menetlevelét – expressz sebességgel.
Közben valahogy könnyebb lesz a légzés,
elhagyod őrhelyedet – mely területen?
És hűha, kezded a kitárulkozást.
Vigyázz, titkot szivárogtatsz ki,
elárulod nemzetedet előnytelenül.

Tarts ki! Magasba az ígéretekkel!
Ne alkudozzál kollaboráns hűvösre!
Akárhogyan is, lassan csak alábbhagy a heves harc,
nyugodtan megadja magát az anyagcsere,
győznek a ventilátorok – kapj el, ha tudsz!

Pávai Patak Márta fordítása

Eredeti címe: Ψηλά τα χέρια

Κικὴ Δημουλᾶ, in Χαῖρε ποτέ.


K. P. Kavafisz: 1903 decembere

S bár szerelmemről nem szólhatok

hogyha hajadról, ajkadról, szemedről nem beszélek,

ámde arcod, mit lelkemben őrzök,

hangod visszhangja, mit elmémben őrzök,

s a szeptemberi napok, melyek álmaimban fölvirradnak,

formálják és színezik szavaimat és mondataimat,

bármily témát is érintek, bármily gondolatot is fogalmazok.

Pávai Patak Márta fordítása

Eredeti címe: “Δεκέμβρης του 1903”


Paolo Rossi (1956-2020)

Tudom, ha azt vesszük észre, hogy egymás után távoznak a földi létből letűnt ifjúságunk bálványai, az annak a jele, hogy megöregedtünk. Ma reggel próbálok kikecmeregni sötétebbnél sötétebb gondolataimból, erre feketén-fehéren itt áll előttem a hír: meghalt Paolo Rossi.

1978-ban kezdtem el olaszul tanulni. Egyedül, nem tudom, a Király-féle Olasz nyelvkönyv meg a könyvtárból kikölcsönzött vastag, kék borítású Herczeg-féle Olasz nyelvtan segítségével milyen helyesírással írhattam meg kérésemet a L’Unità szerkesztőségének, hogy olasz fiatalokkal szeretnék levelezni, mindenesetre egy idő után garmadával érkeztek a levelek, és én szorgalmasan válaszoltam, amennyire és amilyen helyesírással tudtam. Nem válogathattam az eszközökben, nem sok minden állt rendelkezésemre. Egy levelezőtársam a mai napig megvan, Eduardo Rodà, a Kanadában élő festő, akivel a Mindig péntek c. regényem borítóját kiválasztottunk a képeiből.

Nem sok anyagom volt, a könyvtárba járt a L’Unità, a fent említett két könyv, meg késő este a RAI vagy a Vatikáni Rádió híradásai, erősen hullámzó hangminőségben. Notiziario notturno. Aztán nyáron tanárom is lett, micsoda véletlen, Szegeden, az egyetemi előkészítőn találkoztam a konkurens gimnázium olasz-orosz szakos tanárával, aki kijelölte a teljes három év olasz tagozatos gimnáziumi tananyagát, bónusznak a L’italiano parlato c. könyvet, ha ezt mind tudom, akkor szeptembertől elvállalja az egyetemi felkészítésemet. Volt rá egy teljes éve.

Paolo Rossi éppúgy hozzátartozik ahhoz az 1978-as évhez, mint Roberto Bettega vagy Dino Zoff, hogy csak kettejüket említsem az akkori olasz válogatottból, hiszen a számunkra oly gyászos emlékezetű argentin VB-n az olaszok maradtak vigasztalásul. Dehogy tudtam én akkor katonai diktatúráról, tervezett bojkottról, francia haladó értelmiségiek tiltakozásáról, mint Moustaki vagy Sartre, fogalmam se volt róla, hogy az argentin szövetségi kapitány Bearzot tagja a Kommunista Pártnak. Nem érdekelt, ellenben minden csapatból ismertem a játékosokat, a szövetségi kapitányokat, a futball akkor előttem is kinyitotta a határokat. Emlékszem, a 74-es VB döntőjét rádión hallgattuk a nagyapáméknál, rám is átragadt nagybátyám lelkesedése, a felerészt névrokon Gerd Müller gólja hallatán. És 1978-ban már a TV előtt ültem, színesben láttam Enzo Bearzot legénységét, meg a többieket, Lato, Boniek, Kempes, Rumenigge, Dieter Müller, Rensenbrink, Zico, Dirceu, Csapó, Nyilasi és Törő…, hogy csak néhányukat említsem.

Mészáros és Rossi

Természetesen a 82-es spanyol VB-n már szegedi olasz szakosként néztem a mérkőzéseket, és az volt Rossi igazi mennybemenetele, kilenc góljával gólkirály lett, hiszen Bearzot annak ellenére meghívta a válogatottba, hogy a totó-botrány erősen megkérdőjelezte a szereplését. Rossi mondta a mester halálakor, «én mindent neki köszönhetek, nélküle nem csinálhattam volna meg, amit megcsináltam. Hihetetlenül tisztességes ember volt, hatalmas edzőegyéniség. A népszerű olasz alakjának megtestesítője, és bár nem tudós vagy művész volt, örökre megmarad az elmúlt évszázadbeli nagyjaink történetében.»

Jó ideje nem követtem már Rossi és csapattársai, válogatottbeli társai pályafutását, a múltkor véletlenül láttam egy dokumentumfilmet Maurizio Schillacciról valamilyen szicíliai Youtube-csatornán, hogy Palermo utcáin hajléktalanként tengeti életét kutyája társaságában. Nem vagyok naprakész az olasz válogatott szereplésében sem, viszont akármilyen meccs van, az olasz válogatottnak szurkolok. Nem érdekel, hogy rosszabbul játszanak, akkor is nekik szurkolok. Még a spanyolok ellenében is akár.

Nem tudtam, hogy Paolo Rossi 2010-ben nősült másodszor, és újságíró feleségével közösen írták könyvüket 1982-ről, azt sem, hogy beteg volt, régen messzire sodródtam már az élettel. Paolo Rossi is úgy maradt meg bennem, ahogyan akkorról, az első VB-jéről emlékeztem rá. Mosolyog a társai között a címeres mezben a hatalmas plakáton, amit valamelyik olasz levelezőtársam küldött, egyik felén a győztes argentin, másikon az olasz válogatott fotójával. Sokáig díszelgett a szobám falán a többi játékos képével együtt, kívül természetesen az olasz, nem az argentin válogatottal, egészen addig, amíg föl nem váltották őket a görög szigetek kék-fehér házai, buganvileás teraszai.

Életem régen lezárult időszakának kedves alakja távozott, megrendült szívvel emlékeztem rád, addio Pablito!


Gertrud Komar: Az öregasszony

Ma beteg vagyok, csak ma, holnap már egészséges leszek.
Ma szegény vagyok, csak ma, holnap már gazdag leszek.
De ülni mindig így fogok majd,
Dermedten sötét vállkendőmbe burkolózva, kaparó, krákogó torokkal,
Nehézkesen csoszogva, csontos kezemmel a cserépkályhán tapogatva.
Aztán majd öreg leszek.

Hajam komor feketerigó röppenése szürke,
Ajkam beporzott, elszáradt virág,
És a testem mit sem tud már a vér szökellő vörös forrásának eséséről, emelkedéséről.
Talán már jóval a halálom előtt meghaltam.

Pedig fiatal is voltam.
Kedves voltam és igaz egy férfinak, akár a tápláló barna kenyér éhező kezében,
Édes voltam, akár a frissítő korty szomjazó ajakán.
Mosolyogtam
És karom párnája duzzadó áspiskígyót csalt elő a bűvös erdő ölelésében.
Vállamból füstkék szárny sarjadt,
S mikor a széles, bozontos mellen feküdtem,
A fenyves szirt szívének fehér nedve csordult alá.

De eljött a nappal és eljött az óra,
Midőn beérett a keserű mag, amit aratnom kellett.
És a sarló levágta lelkemet.
„Menj! – mondtam – Inkább menj!,
Nézd, hajam száll, akár az ökörnyál,
Esti köd lepi orcám,
Virágom fonnyadtan remeg a fagyok alatt.
Barázdák szántják arcomat,
Fekete gödör az őszi legelő.
Menj, mert én nagyon szeretlek.”

Csöndben levettem fejemről az arany koronát és orcámat lefátyoloztam.
Elment,
És hontalan léptei bizonyára világosabb szembogarak új megállóhelye felé vitték.

Szemem homályos lett és alig találok bele a cérnával a tű lyukába.
Szemem sírástól fáradt, vörös karikás a ráncos pilláim alatt.
Régmúlt
Bágyatag nyári napból ritkán ragyog fel újabb tündöklés a fénytelen
Pillantásból,
Mert lenge, szitáló ruhám a kakukktormával benőtt réten úszott tova
És vágyam ujjongó pacsirtaéneket szórt a nyílt ég felé.

Pávai Patak Márta fordítása

Eredeti címe: Die alte Frau

https://www.literatisch.de/welten-gertrud-kolmar.html#Sehnsucht


Gertrud Komar: Példázat

Az orgona hervadtan csüng szelíd bánatában;
Büszkén virít a piros galagonya a záporban.

Mosolyog ezernyi vérző sebe alatt.
Ilyen szerelemre találtál te énnálam.

Lágyan hajolt feléd, mint a fehér orgona,
Most úgy tekint le rád, mint a lángoló galagonya.

1917

(Eredeti címe: Gleichnis)

https://www.literatisch.de/gertrud-kolmar-gedichte-1917.html#Die%20Mutter


Kékbe zárva

Harmadik nap. Mátraszentistván – Kékestető

Nem esik nehezemre elhagyni Szentistvánt. A Vidróczki csárda végképp elveszett, nem látom viszont, pedig nyilván létezik még, ott ért ki a jelzés, amelyet Szorospatakról fölfelé jövet nap mint nap követtünk. Nászutas kedvezménnyel igénybe vett szállásunkról mindennap meg kellett másznunk a Mátrát, nem volt könnyű, viszont akkor még sokkal inkább a természetről, a természetjáró turizmusról szólt a Mátra, ma meg már a pénzről, a kizsigerelésről, ezt láttam eddig, és a Kékesig is ezt fogom látni.

A falu vége rokonszenvesebb, mint az eleje volt, talán őriz még valamit abból a hangulatból, amit szerettem volna viszontlátni, de hiába, harmincegy év az harmincegy év.

Piszkés-tető, Galyatető az útirányunk, az erdőbe érve egy hatalmas törzsű kidőlt fát látunk, még fektében is él. Nem tudjuk megállapítani a levelei alapján, hogy micsoda. Nagyon szép az út Piszkés-tetőig, az obszervatórium kerítéséhez érve különös felirattal fogad bennünket a magyar állam és az Európai  Regionális Befektetési Alap ismerős fehér táblája, amely a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontnak a kozmikus hatások és kockázatok, valamint a tranziens asztrofizikai objektumok kutatására szánt 941,11 illetve 687, 37 millió forintos támogatását hirdeti. Vajon hogy áll most ez a kutatás, mikor ez a kutatóközpont gyakorlatilag már nem is létezik? Az ELTE-re vándorolt minden, forrás és kutatás is?

Galyatetőig is nagyon szép az erdő. Egy kis bükkfa előtt hosszabban állunk, vetekszik Hamvas Béla Koloskai hársával, amely dacolva a sziklákkal, még mindig áll. És ez a fiatal bükk is élni fog, együtt a kővel, látszik rajta, hogy van benne erő, a szikla szorításában is megtalálja majd azt a kis rést, amerre fejlődhet a törzse. A növényi élni akarásnál nincsen lenyűgözőbb.

Galyatetőre érve első utunk a boltba vezet, hiszen Szentlászlón nem volt. Elhaladunk Kodály temploma előtt, ott áll Kodály szobra, aki ennek a templomnak az orgonáján komponálta a Missa brevist. Ezt persze akkor még nem tudtuk, a Mátrai képek sem jutott eszünkbe, meg azt sem tudhattuk, hogy Kodály maga is hozzájárult az 1941-ben fölszentelt templom építésének költségeihez.

A boltban fölszerelkezünk élelemmel, banánnal pótoljuk szervezetünk káliumveszteségét, aztán indulunk tovább.

A kilátóba nem mászunk föl, maradunk a korábbi emlékeinknél, hiszen haladnunk kell, hogy fogyjanak a kilométerek, nehogy ránk esteledjen, mire a Kékesre érünk. A Turistacentrumban találunk bélyegzőt, feltankolunk vízzel, és már mehetünk is tovább.

Elhaladunk a nagyszálló előtt is, a környéken nagy sürgés-forgás, alig találunk rá a jelzésre, annyi kamion, földmunkagép dolgozik a terepen.

Az erdőbe érve különös vízfolyásra leszünk figyelmesek. Úgy néz ki, mint valami frissen fakadt forrás. Látszik, hogy nem régóta folyik, ahhoz viszont elég régen, hogy kész medret vájjon magának. Rejtély, hogy mi lehet.

Lejtős szakasz következik, fölfelé tart egy házaspár Parádsasvárról. Azt mondják, olyan bőségesen bereggeliztek Parádsasváron a kastélyszállóban, hogy úgy döntöttek, lejárják, feljönnek ide Galyatetőre. Dicséretes vállalkozás.

Előttünk szinte elérhetetlen messzeségben ott a Kékes, valószínűtlennek tűnik, hogy még ma odaérünk.

Vércverés a következő pecsételőhelyünk, némi dilemma után megállapodhatunk, hogy a lúdvérccel lehet összefüggésben a hely. Szép innen a kilátás, de leginkább az a kidőlt vadcseresznyefa látványa ragad meg bennünket, amelyik egyidős lehet Rákóczi kétbodonyi vagy romhányi fájával.

Itt ebédelünk, közben három fiatal hegyikerékpáros fölér, meg is kérdezem, van-e rásegítője. Nem semmi. Aztán jön egy fiatalember, lazán, hátizsák nélkül, egy szál alkalmi túrabotjával. Harmadszorra meg is szólítom, mi járatban van ezen a lidércűző helyen, mire ő, hogy a parádsasvári utat keresi. A kerékpárosok bevárják egymást mielőtt továbbmennek, az első érkező biztosít bennünket, hogy a következő szakasz nem lesz nehezebb, mint amelyik ide fölvezetett. Nyilván nem először járnak erre, de akkor is, minden elismerésem.

A lefelé vezető útról látjuk Parádsasvárt, előttünk a Kékes, embermagasságú fű, magányos bükkök. Ami a vihar után maradt.

Irány a Csóri hegy, aztán ereszkedés a Mátra-nyereg felé. Brutális szakasz, hatszáz méteren száz méter mínusz szint. Leérünk, irgalmatlanul zajos útkereszteződés előttünk, a szentistváni körtével fejelem meg a lejövetel élményét.

Az úton átkelve elakadt kamion, szívesen mondanék egy-két biztató szót a sofőrnek, szolidaritásból vagy megkönnyebbülésképpen, hogy leértem ide, aztán mégis beérem egy köszönéssel. Nyilván várja, hogy segítsenek rajta. Nem szövöm tovább a gondolatot, mert megérkezünk a Vörösmarty turistaházhoz, ahol pecsételnünk kell. Nocsak. Kutyákkal őrzött terület. Természetesen zárva, életnek, kutyának semmi nyoma, hajdani berendezése, bútorai az udvaron hevernek. Nem is értem. Illetve sajnos értem, ez a módi, hagyni lepusztulni, bagóért megvenni, kizsigerelni, hasznot húzni belőle. Szegény Mátra!

A túloldalon vezet be az út Mátraháza felé, egy darabig az út vonalát követi, aztán egy gyalogoshídon átkelünk a patakon, majd araszolunk fölfelé, amíg kb. 710 méteren el nem érjük a mátraházi műutat.

Mátraházán aztán se bolt, se szállás, ez majd csak később derül ki, egyelőre van egy buszmegálló, üdülőház, ahol pecsételni lehet. Szállás tehát nincs. Egyelőre hezitálunk, Mátraháza vagy a Kékes. Még otthon végigzongoráztam minden mátraházi lehetőséget, most az edzőtábort ajánlják, ők adnak ki szobát, ha nincsen náluk teltház. Reménykedünk, biztatnak bennünket, éppen hazafelé tartanak néhányan, de visszamennek, megkérdezik. Majdnem biztos vagyok benne, hogy itt fogunk éjszakázni. Lepakolunk, fölmegyünk a Kékesre zsák nélkül, és visszajövünk, holnap meg majd fölmegyünk az első busszal. Jól hangzik a terv, csakhogy az edzőtáborban éppen kárpittisztítás folyik, úgyhogy nem tudnak elszállásolni bennünket.

Szárnyaszegetten haladunk tovább, hátha a  büféknél tud valaki valamit. Semmi. Se az Ózon, se a Négy évszak, se az Akadémia. Marad a Kékes. Mire végre fölveszik, kiderül, hogy kettőig kellett volna jelentkeznünk, kettőkor elmegy a szobaasszony, és így nem tudnak szobát biztosítani. Nem hiszem el. Bevetek mindent, itt állunk Mátraházán, sehol semmi, mikor korábban beszéltünk, nekem senki nem mondta, hogy kettőig kell jelentkezni, direkt kérdeztem, nem voltam biztos benne, hogy fölérünk a Kékesre, mi van, ha csak Mátraházáig jutunk el, ezért nem mertem előre lefoglalni. Utánanéz, hol a szobaasszony, és majd visszaszól. Remek. Akkor a büfében rendelünk egy kis vacsorát, rászolgáltunk. Persze, én is nyugodtabban ennék, ha tudnám, hogy nem a buszmegállóban fogunk éjszakázni, mikor még hálózsákunk sincsen. Már elfogyott a svéd húsgolyó meg a rántott sajtom is, de még semmi válasz a Kékesről. Én bizony felhívom, mi a helyzet? Ja, éppen akart szólni, most sikerült beszélnie a szobaasszonnyal, van egy szoba, mert előre dolgozott, holnap tíz után érkeznek a vendégek, addig el kell majd hagyni…

Mit mondjak, ennyi tortúra után azt mondtam, én bizony most szívfájdalom nélkül felülök a buszra. Így is tettünk, szépen fölvitettük magunkat a Kékesre. A gyógyszálló portája előtt megtaláltuk a pecsétet, botjaimat kinn hagytam, aztán elindultunk a recepcióssal, akiről később kiderült, hogy rendszeresen lejár dohányozni a portához. Hát ezért nem veszi föl sokszor a telefont! De sebaj, rögtön tudta, kik vagyunk, mondta, menjünk csak, pár perc múlva jön ő is. Aztán nem várta ki a pár percet, jött utánunk.

Hosszas papírozást követően elfoglaljuk végre a szobát. Lecihelődünk, aztán rövid séta, előbb a felhőbe burkolózó torony tövében, aztán a pusztulás képei között. Életveszélyessé nyilvánították a gyönyörű parkot, minden lépcsőlejárónál lánc, tábla, nem is értem. A szálló hátsó traktusán nő a gyom a csatornából, a tetőn, elhagyott gépek, üzemen kívüli berendezések, teljes pusztulás előtti kép.  Hol felbukkan, hol eltűnik a torony. Hihetetlen. Tényleg bejött a front, nem véletlenül dörgött időnként útközben.

Nem tudom, az a kis bundás dongó csak a hidegben dermedt-e rá a kővályúban árválkodó őszirózsára, vagy végleg lezárult egy életciklusa ezen a földön, engem mindenesetre olyan szomorúság fog el a megadón pihenő kis rovar, meg a körülöttem pusztuló temérdek érték láttán, hogy nem is próbálom visszatartani a könnyeimet. Arra gondolok, Csonka László, akinek az emléktábláját fényképezem, a tervező-építő vállalkozó, aki 1928-29-ben ezt a komplexumot felépítette és üzemeltette, most forog a sírjában.