Búcsúm Veronkától

In memoriam Adorján Istvánné (1947-2020)

Miközben Zoltán atya el-elcsukló hangját hallgatom, tőled búcsúzik, Veronka, keresi nagyon a szavakat, hogy még jobban el ne érzékenyüljön, a kilátszó betonvasat figyelem magam előtt virágtartóban. Lekopott róla az anyag. Az apró, fehér, tölcséres, bordó szárú kis virágot már kezdettől csodálom, sokadszorra is bizonyítja előttem, hogy a növényi létezésnél nincs kitartóbb ezen a földön. És akkor egyszer csak rászáll a virágra egy méhecske. Nem tudom, melyik fajtából való, nagyon fényes a potroha, a földi poszméh szőrösebb, a házi méheink meg tizennyolc fok alatt nemigen repülnek ki a kaptárból, márpedig akármilyen kellemes időt adott is a Jóisten a temetésed napjára, Veronka, tizennyolc fok itt még a napon sincsen. Fázom is, csalóka ez a februári tavasz. Hiába süt a nap, folyton úgy érzem, hogy valaki eltakarja mögöttem, nem süti a hátamat.

Nem hallom a kántort, énekelek is, nem is, a méhet figyelem, kitartóan végigjárja a virágocska minden egyes tölcsérét. Akárhogy van is, még nem tettük teljesen tönkre ezt a földet. Lám, ez a kis virág is túlélte a telet, ilyen gyöngén, ilyen árván, és ez a méh is kirepült, előmerészkedett ebben a jó időben.

Sokat tettél a faluért. Első találkozásunkkor szíved szerint nekünk is megengedted volna, hogy úgy épüljön a házunk, ahogyan eredetileg terveztük, örültél, hogy egy régi leányfalusi visszaköltözik, ámde az áthághatatlan (?) rendeletre hivatkozó műszaki ember belekötött a tetőbe. Hiába győzködted, nem engedett. Sok fölösleges munka árán áttervezett házzal, tetővel végül csak ideköltöztünk.

Lefelé tartottam a templomba, útközben a hangodat hallottam, Az én kedves kis falumban karácsonykor / Magába száll minden lélek, mint azon a karácsony estén, amikor az éjféli mise előtt még A Líra Gyalogosaival karácsonyi verseket olvastunk föl a kórusban. Abban az évben te is ott voltál közöttünk, Ady versével. Elszaladtak az évek, Veronka.

Nem tudom, az előttem haladók közül észrevette-e valaki, szerencsére senki nem lépett rá, úgyhogy szépen föl tudtam venni azt a nünükét a temető előtti út kövei közül. Nem is tudtam, hogy a nünüke is ilyen remek tetszhalott. Azt már régóta tudom, hogy nagyon korán előmerészkedik, de hogy ilyen jól mímeli a halált, azt most látom először. Látod, élet és halál mennyire elválaszthatatlan! Te meghaltál, de hamarosan két unokád is születni fog.

Egy kidőlt fakereszt előtt állok. Rádőlt a sírra. Nézem, alatta bújna ki a téltemető. Hallgatom a kántort, a valaha meghalt és a jövőben gyászolandó katolikusokért szóló örök búcsúéneket, elmerülni benne/csendes, tiszta tó, és már tudom, hogy miután az atya beszentelte a sírodat, és elénekelték, hogy örök nyugodalmat adj, ó uram, neki, örök világosság fényeskedjék neki, én majd arrább tolom azt a keresztet a síron, hogy a téltemető tudjon rendesen kibújni alóla. Isten veled, Veronka, most már megpihenhetsz. Bár fáj a hiányod, de megy tovább az élet, ahogy Katinka lányod is mondja majd a Faluházban az agapén, aki a negyedik gyermekét várja.

 

Katerína Anjeláki-Rooke (1939-2020)

E hó 21-én meghalt Katerína Anjeláki-Rooke görög költő, aki tizenhét esztendősen publikált először verset folyóiratban. Kazantzákisz ajánlásával. Személyesen sosem találkoztak, mire érettségi után kiment volna hozzá Franciaországba, Kazantzákisz meghalt. Ezzel a versfordításommal búcsúzom tőle. 2001-es dátum alatt találtam a Görög versfordítások című mappámban.

Jannusza és ami nem látható

 

Megmutatnák magukat nekem, ha nem szenvedtem volna?

 

Kövek és füvek,

tárgyak, melyeket piros halállal

takar be az alkony

előbújnak csöndjükből

s nem beszélnek – ellenkezne

a természetükkel – hanem az asszony

igazát jelentik

mert a sajátjukat mutatják meg neki.

A tengernek van egy másik arca, a szikla

a rigónak, az ág

a virág indulásának, a sár.

A borongós élet ereje

bibében és porzóban tör ki

ziháló lélegzetekben, mint amelyek

téged valaha béklyóba vertek.

Most odalent, mélyen odalent, érzed,

érzed, milyen illatos, ami nem látható?

Caligula helytartója

Ilyen se fordult még elő velem, hogy aludnom kellett egy előadásra, hogy fölfogjam a zárókép üzenetét, most pedig ez történt. A Szkénében adták a darabot, a Vádli alkalmi társulás előadásában, Nagypál Gábor főszereplésével és Szikszai Rémusz rendezésében. Nyolcvan perc tömény filozófia, talmudi kérdések-válaszok, bekerülhet-e a császár törpe szobra a zsidók templomába vagy sem. Emberi agyamat színház ennyire ritkán tornáztatta, mint ez, lankadatlan figyelemmel koncentrálni nyolcvan percen keresztül, bizony, ettől elszoktam, és talán ezért is lehet, hogy Petronius utolsó mondata fölött elsiklottam. Viszont az utolsó kép nagyon is eleven, egészen egyértelmű a szimbolikája, nem is értem, miért nem értettem akkor és ott, talán mert nem is hangzott el az az utolsó mondat, amit hiányoltam, hanem csak Petronius sírós-kétségbeesett arca volt a lényeg, ahogy kinyitja a díszes ládikát, melyen a császár miniszobra áll, és elővesz belőle egy hatalmas tégelyt, benne valami torzszülött, magzati pózban. Hát igen. Hiába halt meg Caligula, hiába hogy most már nem kell a császár szobrát bevinni a zsidók templomába, születnek utána még gonoszabbak, és jaj lesz nem csak a zsidóknak, hanem az egész emberiségnek. Suetoniusnál végigolvasva rádöbbenhettem, volt kitől kegyetlenséget tanulniuk az utódoknak, kínzásban, zsarnokságban, és jönnek is utána, Claudius után Nero, utánuk pedig a többiek, és a sornak még nincs vége.

Szólni kellene a díszletről, a jelmezekről és a zenéről, mert minden kitűnő, írtak róla már mások, nekem most az tűnt föl, hogy rövid időn belül, a kaposvári DiPietro-darab előadása után itt is remek megoldás, hogy a díszletet görgőkön tologatják ide-oda a szereplők, és mozdulataik beleszervesülnek a jelenetbe, így kerek az előadás.

https://szkene.hu/hu/eloadasok/bemutatok.html?eloadas_id=5006

Gyászban gyász

In memoriam Dr. Ulrich Károly

 

Tizedike és kedd, napra pontosan három hónap múltán apukám után. Karcsi bácsi. Szrrvusz Mártikám! Ez a hang, ez az emlék, a hamiskás, kacsintós mosolyod, amilyent férfitársaságban komoly férfivá avatott fiúknak szoktak küldeni, akik befogadták maguk közé a tejfölösszájút. Lánynak csak kivételesen. Egyszer német vendégeitek voltak, nem tudom, hogyan csöppentünk közétek Ágival, ment a borozgatás, a nóta. Ehhez az alkalomhoz kötöm én azt a cinkos befogadást. A nóta meg a borozás összetartozást teremt, csak az értheti meg, aki egyszer benne volt ilyenben. A nóta meg a borozás lélekmélyi kötés. Később is mindig ennek a borozásnak az emléke köszönt vissza, valahányszor találkoztunk, gondolni se kellett rá, ez lett a kapocs közöttünk.

És most te is elmentél, Karcsi bácsi, viszed magaddal fiatalságunk egy darabjának emlékét.

Pedig a végsőkig tartottad magad, nem álltál meg, akármilyen nehezen is, de mentél, bottal, kerettel, akárhogyan is, mentél zokszó nélkül.

Látod, sose tegeztük egymást, hiszen a lányod barátnője vagyok, és most mégsem tudok magázva búcsúzni tőled, igaz, még így is csak dadogva, meg sem kísérelvén fölfogni a fölfoghatatlant, hisz látni nem láttam, de tudom, Ági mesélte, hogyan búcsúztál te magad is az élettől, hogy kimentél nagy nehezen, megetted a vacsorádat, töltöttetek egy pohárka bort az asztalnál, koccintottatok, aztán a vacsora végén bementél, ültél az ágy szélén egy darabig, mielőtt lefeküdtél. Akárha erőt gyűjtenél a búcsúzáshoz. És éjjel egy órakor már nem éltél.

Üres lesz a ház, a pince, a kert, magányos a szőlő, a szilvafák, gazdátlan az udvar, a garázs, a kapu is bezárul talán örökre, mert nélküled már elviselhetetlenül értelmetlen lesz ott minden, semmi sem marad ugyanolyan, mint veled, hiányzik a házból a hangod, amint föl-fölcsattan az emberi ostobaság, kapzsiság vagy hatalommámor megnyilvánulásának láttán-hallatán.

Új fejezet kezdődik most a tieid életében, te már csak igen messziről kísérheted őket. Feleséged, lányod, unokáid. Lélekben velük együtt én is búcsúzom tőled, Isten veled, Karcsi bácsi, nyugodj hát te is békében.

A délutáni erdő

A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenesetre nem győzöm hajtani őket az orrom elől a pórázzal. Ezek az apró, fekete legyek, ezek a legszemtelenebbek. Tudom, ők is csak élni szeretnének, élvezik gondolattalanul az életet, a kutyák szeméből is csak inni szeretnének, de én nem hagyom őket. Szarvaskullancslegyek hála istennek most nincsenek, nem úgy, mint a kullancsokból, ezekből elvétve akadt egy-egy idáig, de ha megfogom, miszlikbe aprítom őket, velük kíméletlen vagyok. De most nincsenek. Gomba sincsen, csak világító tölcsér, ott följebb egy keserű tinóru, amit sajnos nem ismerek, hazaviszem meghatározás végett, bár gyanítom, hogy nem ehető.

Csönd van, csak én kurjantok bele időnként a csöndbe, Maxit hívnám, de nem jön, lemaradt Az erdő fohásza táblánál. A Csaba-kútjához érve szakad rólam a víz. Ilyen magas lenne a páratartalom, vagy ennyire megterhelt a cukkinis tésztám? Nagy sokára megérkezik Maxi, földig ér a nyelve, nem győz inni a forrás gyéren csordogáló vizéből. Nem hajol bele, lefekszik a vályú előtt, belelógatja a fejét, és úgy iszik. Azt se tudja, hova legyen, látszik rajta, hogy kimerült. Ezek szerint nem csak engem viselt meg a kaptató.

Miután készen vagyok a forrásvizeimmel, elindulunk lefelé, Monti egy idő után fölkapja a fejét egy hangra, és akkor döbbenek rá megint, sokadszor immár, hogy mennyire hiányzik a vegyeskar éneke ebből az augusztusi erdőből, a bizonyság a jelenlétükre, nem csak ennek az egy-egy fölriasztott feketeharkálynak, zöldküllőnek vagy feketerigónak a hangja, hanem minden költő vagy költeni készülő énekesmadáré, aki csak él és mozog itt. Persze most is itt vannak, de mintha itt se lennének, nem hallom, nem látom őket. És most ez a hang, ez az összetéveszthetetlen, fájdalmas, panaszos sírás, ahogy a repülés első élményeit tapasztalják meg a fiatal ölyvek, ez tényleg olyan szívbemarkoló. Nem is értem, miért, ember fejemmel szinte sajnálom őket. Mégis, akárhogyan is, de a július végi-augusztus eleji erdő csöndjében nekem fáj ez a vijjogás.

A Mária út

Reggel megbolondul a telefonom, örülök, hogy a névnapi köszöntőket tudom fogadni. Ha már a GPS nem működik (HuMap), akkor legalább telefonálni lehessen vele. Effektíve a HuMapnál bolondult meg, összevissza ugrálni kezdett, majd megnyitogatott programokat. Még jó, hogy a Mária út viszonylag friss képződmény, nyilván jól van jelezve, gondolom én indulás előtt. Semmi üzemanyag a Beliből, még el se búcsúzok, ez nem szép. Na mindegy, kaukázusi kefir és kifli, aztán elindulok.

A Szent Kút az első megálló nyolcszáz méter után, a körbetérkövezett kápolnával. Egy illúzióval kevesebb: klórt öntött a turistának vélt botos fickó a forrás medencéjébe, ahonnan átfolyik a kivezető csőhöz. Jobban szeretem a közvetlenül kifolyó vizeket, de mindegy. Irány. Föl, föl, föl, és csak föl. Úgy rémlik, négyszáz méteren vezet az út szinte végig, ha jól néztem a szinteket. Hamar kiderül, hogy nem. Szép bükkösök, nagyon idős példányok, ketten se tudnánk átkarolni, megnéztem, nem szemre mondom. Mindenütt embernyom, fasebek formájában. Szégyellem magam ember voltomban a bükkfák előtt. Gyűlölöm az emberiséget. Vagyis hát ezeket a mocskokat. A tizenöt kilométer jár a fejemben, amit meg kell tennem Zircig. Egy vidám csapat jön velem szembe, lehetnek vagy hatan, jó reggelt köszönök nekik fél tizenegykor, meg se fordul a fejemben, hogy nem Zircről jönnek, de még az út felénél se jártam, amikor eszembe jutottak, mérget rá, hogy nem Zircről jöttek, különben nem így néztek volna ki, ahogy kinéztek.

Addig viszonylag simán haladok, amíg ki nem ér az út az erdőből. Vannak dzsumbujos részek, de ezt már megszoktam, benövi az ösvényt a csalán, a vadszeder, minden, ha nem járnak elegen rajta, márpedig ahogy elnézem, ezen se nagyon. Majd talán Nagyboldogasszonykor? Megnézném azt a zarándokot, aki Mariazellből jön rajta éppen. Az erdőből kiérek. Hm. Na, most merre. Három irány is van, a nyíl mind a három felé értelmezhető, sehol egy tereptárgy, a bokrokon semmi jelzés. Nagyon óvatosan előveszem a telefont, fohászkodok az égiekhez, ne hagyjon cserben, mert akkor elvesztem itt a semmi közepén, és a végén tényleg visszafordulhatok. Lassan, nagyon lassan megnyitom a HuMapet. És engedelmeskedik. Persze, hogy nem jó irányba megyek. Vissza az egész.

Ugyanez a történet még háromszor megismétlődik az út alatt, de lőn csoda, nem hagy cserben a telefonom.

Van egy szakasz, ahol erdészeti utat csináltak, az útépítés nyilván érintette a Mária utat is, ki is táblázták, hogy elnézést kérnek. Hát igen. De mielőtt végigvisznek a bozóttá sűrűsödő aljnövényzeten, kiterelhettek volna a földek mellé, ahogy később ki is terelnek. Aztán vissza. De hogy hol, arra megint csak a telefon ad választ. Észbontó. Hogy én mennyire naiv voltam! Még hogy ez ki van jelölve! Persze, ott, ahol nem kéne, nevetséges, ötven méterenként jelzés a fákon, mi a jó fenének, azt nem tudom, ahol meg kellene, ott nincs.  Meddig tartott volna ennek az átkozott magaslesnek mind a két sarkára odafesteni azt a nyomorult jelet? Plusz egy kilométer megint. Hátizsákkal, ezt hozzáteszem.

Reménykedek, hogy itt lesz a Zoltay-forrás. Patakmeder, le, föl, le föl. Nagyjából az egész út ilyen, le, föl, változatos terep, azt meg kell hagyni. Hát nincs forrás, foglalt legalábbis nincs, úgyhogy mehetek tovább. Szép bükkpéldány viszont akad, ennek örülök. Legalább valami, mert összességében nem tetszenek a bakonyi erdők, ezt elmondhatom. A Bükk, a Mátra, a Zemplén, sőt a Pilis is jobban tetszik. Ez van.

Az a bizonyos Zoltay-forrás tíz kilométerre van, egyszer csak odaérek, ott lesz a hosszabb (legalább tízperces) pihenőm. Leülni nem ülök le, kifli, halpástétom állva, víznyerés és –vesztés, aztán indulás. Ez a legszebb pontja az egész útnak. Valóban varázslatos hely, a fűzfői turisták foglalták, kopjafát is állítottak tagtársaik emlékére. Gondolom, nem itt van mind eltemetve.

Még öt kilométer. Reménykedek, hogy ez már nem lesz olyan nehéz. Hiú ábránd, az út legrosszabb szakaszai előtt állok. Nem is értem, miért arra viszik, amerre. Egy helyen vadkerítéssel elvették az út felét, aki nálam kicsit szélesebb, már csak oldalazva tudna elférni rajta, hátizsákom szélét csapkodják a bükkök levelei. A továbbvezetés se jobb, galagonya, szederinda, aztán ki a szántóföldre. Itt már nem is keresem a jelet, megyek a telefonom után. Árpaföld. Az árpát még nem kellett learatni? Ezek szerint nem. Alatta tárcsáznak, a traktoros megáll egy pillanatra a tábla közepén a John Deerrel, talán azt hiszi, eltévedtem? Vagy ritka madár erre a turista? Mindegy, én megyek, nem kérdezek, szeretnék már Zircre érni. Hogy mire föl ez a nagy sietség, nem értem, úgyis zárva minden, hétfő van, de mindegy, menni kell. Menni, menni. Ez az út lényege, hogy menni kell. A szakrális rész most kimarad, másról szól ez éppen. A bozótkerülésről. Van egy-két szebb sziklás rész. Na jó, a patak mentén is szép.

Nem tudom, mikor következik el a pillanat, illetve meg tudnám nézni, a 14,61 km mely szakaszán, amikor kiértem az erdőből, szép, katángos rét tárult elém, és lenn megpillantottam az apátság tornyát. De ez még nem az út vége volt, úgyhogy a botomtól még nem váltam meg, mert ezen a mezőn keresztül kellett vágnom. Igen, de merre? Jelzés nincs. A GPS-t nagyjából követem, nem toronyiránt megy, mintha elkerülné a várost. Hm. Még tetetnek velünk plusz pár kilométert. Meg én is megtettem, ahogy elnézem ezt az ábrát a telefonomon. Hogy tíz kilométernél mi lehet az a derékszögű háromszög, aminek hegyes szöge önmagába tér vissza az útgörbén, azt nem tudom, mert a forrásnál szüneteltettem a mérést, az biztos.

Túljutok a réten, van ám ott jelzés, csak ember legyen a talpán, aki az erdőből kijőve észreveszi, ugyanolyan magas a növényzet, úgyhogy csak közvetlen közelről látszik, nyilván arra számítottak, akik kitették, hogy ez kaszáló, vagy csak télen járnak erre a turisták.

Már látom a házakat. Egy galagonyabokornál válok meg a botomtól, hűséges kísérőmtől, talán majd észreveszi egy vándor, aki innen indulna Bakonybélbe. Hát felkötheti.