In memoriam Kertész Zoli (1961-2017)

 

 

Majd holnap. Holnap írok. Ma születésnapom van. De holnap, holnap megkérdezem, hogy vagy, fölöslegesen, mert tudom, úgyis tudom, hogy nem jól. Hogy is lehetnél jól. Átkozott rák. Hát nincs ebből menekvés senkinek?

Egy kicsit jobb, azt mondtad legutóbb. Nem is válaszoltam, halvány reménysugár volt bennem, hogy hátha, hátha, aztán elsodortak fontosnak vélt dolgaim, ide, oda, amoda tekingettem a gépemből, miközben te nyilván szépítettél kicsit a helyzeten, azt írtad, az infúziók jók, de állandóan a vécére jársz tőlük. És nem tetted hozzá, hogy a saját lábadon már ki se tudsz menni. Hogy egyre gyöngébb vagy.

Az alatt a pár nap alatt, amíg távol voltam, te a legutolsó erőtartalékaidat is fölélted. Most nincs tovább. Vége. Elmentél a húgod után. Vajon milyen téridőben találkozol vele? Rád ismer-e egyáltalán ez után az elmúlt jó negyven év után?

Dadogni tudok csak tehetetlenségemben. Megint elment egy társunk. Fölmérhetetlen veszteségeink sorába álltál hát, Zoli, te is, már csak gondolatban lehetsz ezután velünk. Legyen könnyű neked a föld, mondják, de az csak a tested, amit letesznek majd, a lelked már elszakadt tőle, legyen könnyű neki az elválás innen. Isten veled!

Reklámok

Fajsajátosságok

Az állatorvos, aki olvasott az állatok tekintetéből, mindenkit kiküldött a rendelőből, mikor hozzáfogott, hogy ellássa a sérült állatot. Többnyire kutyákat, hisz városi rendelőben dolgozott, bár a környék számtalan településén lovarda is működött, sőt sokan tartottak kecskét, birkát, hovatovább struccot meg tevét is, úgyhogy gyakran találkozott különös esettel. S mivel értett az állatok nyelvén, először a szemükből olvasta ki, hogy mi a panaszuk. Szívesen járt ezért olyan helyekre is, ahol egzotikus állattal találkozhatott, mert mindtől tanult valamit, miután megtanult olvasni a tekintetükből. Legjobban azért mégiscsak a kutyákat kedvelte.

Legutolsó esete nagyon megdöbbentette. A fekete alapon tigriscsíkos rajzolatú keverék kan kutya hátát teljes hosszában mély, gennyező sebek szántották, a  fején is súlyos ütlegelés nyomai látszottak. Egy állatbarát talált rá valahol az erdőben, a rendelőbe is ő hozta be. Az állatorvos kiküldte az embert, s mielőtt nekiállt az altatásnak, a kutya sárga szemébe nézett, és amit onnan kiolvasott, attól olyan mélységes szomorúság fogta el, olyan határtalan megvetést érzett embertársai iránt, hogy gondolatban azt kérdezte a kutyától: miért nem mentél neki, és marcangoltad, ahol éred, mielőtt ezt teheti veled? Mire a kutya lázas tekintetében egy pillanatra szikra gyúlt – melyet az állatorvos a büszkeség jelének vélt –, és azt felelte neki: azért, mert én négyzetcentiméterenként ötszáz kilopondnyi erővel tudok harapni, ő meg csak ember.

Kiskutya a szatyorban

Szilárd meggyőződésem, hogy ez a rengeteg elhagyott, kidobott kutya, macska mind a humanizmusunk áldozata. Hooogyaaan?, kérdezhetné joggal bárki is, akibe csöppnyi emberség is szorult , és valóban, ellentmond a józanész szabályainak a föltételezés. De csak első ránézésre, amúgy meg most is, mint oly sokszor, a saját farkába harapó kígyó esetével állunk szemben.

Ahogy visszaemlékszem, régen, azazhogy nem is olyan régen, nem volt ennyi kidobott, sorsára hagyott kutya, se városon, se falun, nem lehetett nap mint nap menhelyek kétségbeesett hangú felhívását olvasni, hogy legalább ideiglenes befogadók jelentkezzenek, különben elkerülhetetlenül altatás következik, nem mellesleg mondva nem is voltak menhelyek, nem volt rájuk szükség, így aztán nem is láthattuk nap mint nap a gyepmesteri telep sorszámozott felvételein a rácsok mögött ágaskodó vagy épp egykedvűen várakozó kutyák szívbemarkoló, örökre kitörölhetetlen tekintetét. Nem volt szaporulat, pedig ivartalanítani se ivartalanítottak, megellett a kutya, és annyit hagytak meg, amennyire szükség volt, vagy amennyire biztos jelentkező akadt. Nemrég elborzadva olvastam egy hatvanas évekbeli német szerzők által írott kutyás könyv magyar kiadásában, hogy hogyan válasszuk ki, melyik kölyköt érdemes meghagyni. Részletesen leírták, mi mindent kell figyelembe venni a döntésnél. Ez volt tehát a bevett gyakorlat.

Egyszer aztán azon vettük észre magunkat, hogy egyre több lett körülöttünk a kutya, a macska, egyre kevesebben vállalkoztak a hóhérmunkára, sok gazdának nem volt szíve vagy mersze elpusztítani a fölösleges szaporulatot. Ezért mondom hát, hogy vélt vagy valós humanizmusunk áldozatai a kóborló vagy kidobott, sorsukra hagyott kutyák, macskák. Az ivartalanítás pénzbe kerül, egyéb oka is lehet a puszta hanyagságon túl, most nem is ez a lényeg, hanem hogy saját farkába harapó kígyó esetével álluk szemben. Ha a gazdának nincs szíve vagy mersze megölni a kölyköket, mi a kézenfekvő megoldás számára? Egy szatyorban, dobozban a menhely kapujára akasztja őket, a lelkiismerete is tiszta, a gond is lement róluk. Csupán annyi a bökkenő, hogy az állatvédők nyakába varrta a problémát, akik erőn felül küzdenek, saját idejüket áldozva mentik, ami menthető. Hogy mi a megoldás? Nagyobb odafigyelés az állatvédők munkájára, egyéni és hatósági szinten egyaránt, és hát ivartalanítás. Annál jobbat nem tudok.

A hegyesi kutya

Elrejtem a hátizsákomban, és hazaviszem, mondtam ki hangosan százegyedszerre is, miután magamban ezt már százszor elgondoltam. Majd jól megugatja a vámosokat, jegyezte meg valaki, és persze én sem gondolhattam komolyan, még akkor sem, ha magam előtt láttam azt az amerikait, aki valamelyik arab országban összebarátkozott egy kóbor kutyával, és később visszament érte, vagy az a diplomata, aki Indiából hazahozott egy kutyát, mindkettő irgalmatlan papírmunka után, és közben átvillant bennem az a rengeteg hirdetés, amivel a FB-n találkoztam, költözés miatt elajándékoznám 9, 12, 14 vagy akárhány éves kutyámat, macskámat, papagájomat. Tudom, hogy szerb határon a személyi igazolvány se lenne elég neki, ha lehetne, orvosi papírok is kellenének, sehonnan nem egyszerű állatot hazavinni, pláne egy nem EU-s országból.

Már legutóbbi látogatásomkor is fölfigyeltem rá, rögtön tudtam, hogy nincs gazdája, lógó csecsbimbói elárulták, hogy kiskutyái vannak, voltak, pedig ő maga is szinte még kölyök, kistestű ugyan, de egy-két évesnél nem lehet idősebb, szálkásszőrű tacskó felmenői biztos vannak, ezt elárulja a színe, csonka farka, feje, teste meg talán chihuahuára utal, pontosan nem tudom megállapítani, mindenesetre félénknek félénk, viszont roppant szeretetéhes, ez rögtön kiderült róla, miután megjelent a táborunkban. Néztem, ahogy jóllakottan eldől a fűben, alvás közben is biztonságban érzi magát, és egyre jobban fájt érte a szívem, lám, mennyire vágyik az ember társaságára, szeretne ő is tartozni valakihez, itt enni kapott, simogatták, mi kell ennél több egy ilyen kis jószágnak?

Egész sokáig ott volt velünk, aztán egyszer csak nyílt a kapu, elindult a tulajdonos az unokákkal, a kutya meg utánuk. Nem tudom, futott-e az autó után, vagy egyszerűen elunta a pihenést, mindenesetre a tulajdonos nem zavarta el, kinn a tanyán is ellehetne, nem zavarnák el, de nem marad ott, ezt mondta, én meg hajlamos vagyok azt hinni, ugyanaz lehet, mint nálunk a faluban az a kis fiatal kutya, amelyik olyan sokáig kóborolt a Duna-parton, míg egyszer valaki befogadta, szépen bántak vele, vitték sétálni, de elment tőlük, soha többé nem ment vissza, arra gondolok, ez a kiskutya se tudna megmaradni senkinél, neki már létformája a megtűrtség, a kóborlás, megszokta, hogy hol odavetnek valamit neki, hol nem, nincs is rossz bőrben, látszik, hogy etetik, ez van, nincs mit tenni, vajon nem jobb-e neki, mint az óljuktól méteres láncra vert kutyák, akik előtt se víz, se egy fa, hogy legalább árnyékban legyenek, állatorvos sose látta őket, nem hogy veszettség, még parvo vagy szopornyica ellen se oltották be őket, vagy azok a szerencsétlen rühes, bolhás, csonttá-bőrré aszott társaik, akikről szinte naponta látok fotót a FB-n, hát melyiknek jobb, ennek, aki szabadon járhat-kelhet, vagy annak a másiknak, amelyiket láncon tartva sanyargatják, addig éheztetik, amíg ráfanyalodik a saját ürülékére, vagy kínjában a saját farkát kezdi el enni? Könnyen megadom a választ, csakhogy a könnyű válasz mögött rögtön ott a kérdés, hol van a felelős gazda, aki annak idején kidobta ezt a kis jószágot, meg aki láncra verve éhezteti, merthogy nem a kutya döntötte el, hogy márpedig ő kóborolni szeretne. És itt van a lényeg, a felelősség az embernél van, a kutya semmiről nem tehet, arról sem, hogy a világra jön, és soha semmiért, igen, soha semmiért nem a kutya a hibás, még azért sem, ha a saját gazdáját megharapja, mert ott akkor valamit nagyon elrontott az a gazda, legalább annyira, mint aki kidobja vagy láncra verve éhezteti.

Kutyasors

A fehérgyarmati gyepmesteri telep előtt összekucorodva fekszik egy vizslaszerű keverék kutya. Amennyire a 12 mp-es videó felvételről meg tudom állapítani, fiatal állat, világoskék, talán másfél méteres szalaggal lehet odakötve, éppen hogy le tud feküdni a fűbe. Víz nincs előtte. Valaki közeledik, nyilván a telep munkatársa, a felvételen addig láthatjuk a jelenetet, amíg kutya fektében felé fordítja a fejét, csóválni kezdi a farkát, reménykedő pillantást vet rá, de még nem áll föl, itt abbamarad a jelenet, nyilván a felvétel készítőjének más dolga akadt ezután, de mindenképpen szerette volna dokumentálni az esetet.

Egyszer már elhatároztam, hogy csak azokat a bejegyzéseket olvasom a FB-n, amikben pozitív történetek vannak, annál többet nem tudok tenni, mint hogy minden hónapban utalok egy minimális összeget valamilyen állatvédő szervezetnek, de a rendszer valahogy mégis mindig szembesít vele, hogy bizonyos esetek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Tudom, nem ez a mostani, a fehérgyarmati telep elé kikötött kutya esete a legszomorúbb és legfelháborítóbb, de mégis, talán az első, amiről egyáltalán írni lehet, hiszen a többi, a rengeteg megkínzott, halálra ütlegelt, megnyomorított állat képe olyan mélyen belém éget, ha életem végéig írni tudok, az is kevés lesz, hogy kiírjam magamból őket. De itt és most, látva ezt a felvételt, megállíthatatlanul törnek ki belőlem az érzések, alig tudom visszatartani őket, hogy mások számára is érthetően próbáljam megfogalmazni, ami talán leírhatatlan, mert aki látja ezt a rövidke felvételt, és valaha is volt szorosabb kapcsolata kutyával, annak bizonyára nincs szüksége szavakra, nem kell agyonmagyarázni, hogy abban a két mozdulatban, ahogy az EMBER jöttére fölemeli a kutya a fejét, ahogy a bizakodás, a kiszolgáltatottság és félelem vegyes érzésével csóválni kezdi a farkát, abban minden benne van, amit ember és kutya kapcsolatáról el lehet mondani, akinek meg nem volt, annak úgyis hiába mondanám. Hogy mégis írok róla, annak most más oka van.

Sokszor hallani, miért a kutyák (és egyéb háziállatok) védelmére hozzunk törvényt, miért őket támogassuk, miért róluk beszéljünk, mikor rengeteg szerencsétlen ember él még az országban, akinek kenyérre sem telik. Ilyen megközelítésből nem is érdemes foglalkozni a kérdéssel, mert tévútra vezet minden érvelés. Ha nem fogadjuk el kiindulópontnak, hogy egy társadalmat az minősít, ahogyan a legkiszolgáltatottabbakkal, a védtelen állatokkal, a magatehetetlen öregekkel és a segítségre szoruló gyerekekkel bánik, akkor tényleg nincs miről beszélnünk. Nem egyik javára, a másik kárára, hanem is-is. Párhuzamosak a történetek.

Valami elindult az állatvédelem terén. Amennyire itt a FB-n látom, nagyon sok helyen próbálják menteni az elhagyott, elütött, megkínzott kutyákat, erőn felül, állatvédő szervezetek, magánemberek, akik szabadidejükben kutyát sétáltatnak, ideiglenes befogadónak jelentkeznek, talált kölyköket visznek haza, mert a menhelyen, akkora a zsúfoltság, hogy képtelenség hathetes kölyköket biztonsággal elhelyezni. Itt vannak az állatvédők, akik az ivartalanítás mellett kampányolnak, mert az lenne az egyetlen megoldás, meg a felelőtlen gazdák, akik azt mondják, az pénzbe kerül, úgyhogy sokan inkább más módszert választanak a fölösleges szaporulat eltávolítására.

Azt javasoltam a nyíregyházaiaknak, tegyenek feljelentést ismeretlen tettes ellen. Precedens értékű lehetne, talán. Nem is szeretnék mélyebben belegondolni, hogyan, miért történhetett, nem vigasztal a tudat, hogy legalább nem más módszert választott, legalább egyenesen oda vitte, ahol tudja, hogy jó kezekbe kerül, de ez nem menti föl. Nem szeretnék belelátni a lelkébe, mégsem hagy nyugodni a gondolat, magam elé képzelem azt az embert, aki ezt a fiatal kutyát tegnap reggel odakötötte a kerítéshez. Vajon mit mondott neki? Nem is fontos hangosan mondani, a kutya olvas a gazdája gondolataiban. Egy biztos, nem azt mondta neki, hogy visszajövök érted, mert ha azt mondta volna, akkor nyilván nem ezt a mozdulatsort látom a felvételen, hanem inkább a bizalmatlanságot, hanem a kutya fölemeli a fejét, megfeszül, testbeszédével azt jelzi, állj, te nem a gazdám vagy, nekem azt mondta, visszajön értem.

In memoriam Nell Lajos (1942-2017)

Tudod, ki a teniszpartnerem Leányfalun? Nell Lajos! Nem felejtem el Ricsi, Török Richárd tekintetét, ahogy sugárzó arccal dicsekedett egy alkalommal,  mikor az utolsó időkben egyszer nála jártam. Régen volt, talán utolsó találkozásaink egyikén, még a kilencvenes évek legelején. Ricsi már régen nincs, és most Lajos sincs, kurta hír tegnap óta a fejemben, hetvenöt éves korában meghalt a Vasas és a Győri ETO legendás labdarúgója.

Az utóbbi hónapokban elég gyakran vagyok távol a falutól, decembertől április végéig bár otthon voltam, de akkor is a drámámmal voltam elfoglalva, inkább az erdőbe jártam a kutyákkal, a falun esetleg végighasítottam a biciklimmel, beszélgetni végképp nem álltam meg senkivel. De még így is feltűnt, hogy Lajost nem látom. Nem azonnal, csak mostanában gondoltam rá többször is, hogy hol lehet. Hiányzott alakja, mert korábban is sokat voltam távol, de legalább a piros lámpa előtt összefutottunk, Lajos jött, én mentem, az út közepén üdvözöltük egymást, aztán ki-ki a dolgára tovább, vagy legalábbis ha otthon játszott a csapat, a pálya szélén, a büfé közelében nagy valószínűséggel megpillantottam összetéveszthetetlen alakját, mert még támaszkodva is kitűnt a körülötte állók közül. Őt nem volt nehéz észrevenni. A kapuba is illett volna, olyan magas volt, mint Buffon, de Lajos csatár poszton játszott.

Június 25-én halt meg. Tegnap, amikor meghallottam, nagyon elszorult a szívem, hát nem véletlen, hogy nem láttam! Beteg volt, igaz, tudtam, hogy beteg, de akkor is. Elment Vancsó István után, igaz, de akkor is! Élhetett volna még, nem volt öreg, hányszor elmondtam már, és most is ezt mondom, mert szeretném még hallani, amint kérdezi, Csinálod még?, Hogy veszed a levegőt rúgás közben?, vagy ahogy biztat, Mindegy ám, mit csinálsz, a lényeg, hogy mozogj!, Jól csinálod!, meg hasonlókat. De nem kérdezi már soha többé, hogy mi újság, ő is kikerült már a temetőbe, ahol a fejfán csak az évszámok hirdetik a megmásíthatatlant, és a magyar labdarúgás történetében is lezárult a pályafutását tárgyaló fejezet, a Vasas és az ETO játékosa itthagyott bennünket örökre. Szálfaegyenes alakjával nem tűnik föl soha többé a bolt előtt, vasárnap délután nem támaszkodik a korlátra a pálya szélén idényben, a világ pedig megy tovább nélküle, nem is veszi észre, hogy megint mennyivel szegényebb. Nyugodj békében, Lajos!

In memoriam Szijártó Tünde (1960-2017)

Olvasom Saci bejegyzését, Tündi is itthagyott bennünket, idén a második osztálytársunk, de nem hatol el a tudatomig, hogy az a Tündi, akivel utoljára telefonon beszéltem valamelyik találkozós szervezkedésünk idején, és akivel személyesen ebben az életben immár utoljára Bakonyjákón, a kisvasút előtt talán, amikor mesélte a bajait, de vidám volt, mosolygós, mint mindig, ahogy csak visszaemlékszem rá, hogy ez a Tündi nincs többé.

Ülök itt bambán vendéghelyemen a vajdasági Kishegyesben, nézegetem a könyv fedelét, amelyről délután majd beszélni fogok, délutánra fagyizni hívom vendéglátóim kamaszlányát meg az unokatestvérét, és közben vissza-visszatér a gondolat, Tündi nincs, és nincs itt senki, akivel megosszam ezt a veszteséget. Az előbb ebéd előtt már a nyelvemen volt, hogy mondom Évikének, a nagymamának, akinél tavaly laktam, ő hetven elmúlt, hozzá mégiscsak közelebb áll a halál gondolata, mint az unokájához, aki fotót válogat az unokatestvérével. Aztán meggondolom magam. Minek? Elmondhatnám, hogy Tündi beteg volt, fertőzést kapott a siófoki kórházban, onnan eredt minden baj, ami később érte, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia, pedig szeretett volna még egy kicsit élni, élvezni unokát, dédunokát, tudomisén, ahogy a magunk korabeli nők élvezik a családjukon keresztül az életet, a fiatalságot, de neki ez már nem adatott meg.

Ülök itt magamban, nem tudok sírni se, mintha nem férne meg egymás mellett élet és halál itt és most ebben a házban, ez a két nevetgélő kamaszlány messze űzi még a gondolatát is, mindenen nevetnek, amire csak ránéznek, és akad is téma bőven, amin nevetni lehet. Hogyan sírjak itt én most érted, Tündike?

Eszembe jut, amikor Nemecsek temetése után hazafelé tartanak a fiúk, Boka hátul kullog, és szomorúan hallja, hogy a gittegylet tagjai ott előtte már a másnapi latinleckét beszélik meg. Az élettel nem fér össze a halál. Gyászolni pedig kell, de a gyászhoz is idő kell, meg hely, kell az a tér, ahol senki nem lát, vagy ha lát is, az csak olyan legyen, aki veled sír, nem szánakozik fölöslegesen, hanem pontosan tudja, hogy milyen veszteség ért. De így? Itt, most, ahol ajtót csapkodnak, nevetgélnek, szaladgálnak, mutogatják új sminkjüket, frissen készül műkörmüket az utcának, mert élvezik az életet, a fiatalságukat ezek a kamaszlányok körülöttem? Tündikém, itt csak Megyer tanár úr juthat eszembe, aki engem a P. Mobilba küldött, olyan hülye vagyok, odavaló vagyok, neked meg azt mondta, ha nem tudod megoldani ezt a példát, férjhez adunk. Emlékszel?

Emlékeztek?