A délutáni erdő

A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenesetre nem győzöm hajtani őket az orrom elől a pórázzal. Ezek az apró, fekete legyek, ezek a legszemtelenebbek. Tudom, ők is csak élni szeretnének, élvezik gondolattalanul az életet, a kutyák szeméből is csak inni szeretnének, de én nem hagyom őket. Szarvaskullancslegyek hála istennek most nincsenek, nem úgy, mint a kullancsokból, ezekből elvétve akadt egy-egy idáig, de ha megfogom, miszlikbe aprítom őket, velük kíméletlen vagyok. De most nincsenek. Gomba sincsen, csak világító tölcsér, ott följebb egy keserű tinóru, amit sajnos nem ismerek, hazaviszem meghatározás végett, bár gyanítom, hogy nem ehető.

Csönd van, csak én kurjantok bele időnként a csöndbe, Maxit hívnám, de nem jön, lemaradt Az erdő fohásza táblánál. A Csaba-kútjához érve szakad rólam a víz. Ilyen magas lenne a páratartalom, vagy ennyire megterhelt a cukkinis tésztám? Nagy sokára megérkezik Maxi, földig ér a nyelve, nem győz inni a forrás gyéren csordogáló vizéből. Nem hajol bele, lefekszik a vályú előtt, belelógatja a fejét, és úgy iszik. Azt se tudja, hova legyen, látszik rajta, hogy kimerült. Ezek szerint nem csak engem viselt meg a kaptató.

Miután készen vagyok a forrásvizeimmel, elindulunk lefelé, Monti egy idő után fölkapja a fejét egy hangra, és akkor döbbenek rá megint, sokadszor immár, hogy mennyire hiányzik a vegyeskar éneke ebből az augusztusi erdőből, a bizonyság a jelenlétükre, nem csak ennek az egy-egy fölriasztott feketeharkálynak, zöldküllőnek vagy feketerigónak a hangja, hanem minden költő vagy költeni készülő énekesmadáré, aki csak él és mozog itt. Persze most is itt vannak, de mintha itt se lennének, nem hallom, nem látom őket. És most ez a hang, ez az összetéveszthetetlen, fájdalmas, panaszos sírás, ahogy a repülés első élményeit tapasztalják meg a fiatal ölyvek, ez tényleg olyan szívbemarkoló. Nem is értem, miért, ember fejemmel szinte sajnálom őket. Mégis, akárhogyan is, de a július végi-augusztus eleji erdő csöndjében nekem fáj ez a vijjogás.

Reklámok

A Mária út

Reggel megbolondul a telefonom, örülök, hogy a névnapi köszöntőket tudom fogadni. Ha már a GPS nem működik (HuMap), akkor legalább telefonálni lehessen vele. Effektíve a HuMapnál bolondult meg, összevissza ugrálni kezdett, majd megnyitogatott programokat. Még jó, hogy a Mária út viszonylag friss képződmény, nyilván jól van jelezve, gondolom én indulás előtt. Semmi üzemanyag a Beliből, még el se búcsúzok, ez nem szép. Na mindegy, kaukázusi kefir és kifli, aztán elindulok.

A Szent Kút az első megálló nyolcszáz méter után, a körbetérkövezett kápolnával. Egy illúzióval kevesebb: klórt öntött a turistának vélt botos fickó a forrás medencéjébe, ahonnan átfolyik a kivezető csőhöz. Jobban szeretem a közvetlenül kifolyó vizeket, de mindegy. Irány. Föl, föl, föl, és csak föl. Úgy rémlik, négyszáz méteren vezet az út szinte végig, ha jól néztem a szinteket. Hamar kiderül, hogy nem. Szép bükkösök, nagyon idős példányok, ketten se tudnánk átkarolni, megnéztem, nem szemre mondom. Mindenütt embernyom, fasebek formájában. Szégyellem magam ember voltomban a bükkfák előtt. Gyűlölöm az emberiséget. Vagyis hát ezeket a mocskokat. A tizenöt kilométer jár a fejemben, amit meg kell tennem Zircig. Egy vidám csapat jön velem szembe, lehetnek vagy hatan, jó reggelt köszönök nekik fél tizenegykor, meg se fordul a fejemben, hogy nem Zircről jönnek, de még az út felénél se jártam, amikor eszembe jutottak, mérget rá, hogy nem Zircről jöttek, különben nem így néztek volna ki, ahogy kinéztek.

Addig viszonylag simán haladok, amíg ki nem ér az út az erdőből. Vannak dzsumbujos részek, de ezt már megszoktam, benövi az ösvényt a csalán, a vadszeder, minden, ha nem járnak elegen rajta, márpedig ahogy elnézem, ezen se nagyon. Majd talán Nagyboldogasszonykor? Megnézném azt a zarándokot, aki Mariazellből jön rajta éppen. Az erdőből kiérek. Hm. Na, most merre. Három irány is van, a nyíl mind a három felé értelmezhető, sehol egy tereptárgy, a bokrokon semmi jelzés. Nagyon óvatosan előveszem a telefont, fohászkodok az égiekhez, ne hagyjon cserben, mert akkor elvesztem itt a semmi közepén, és a végén tényleg visszafordulhatok. Lassan, nagyon lassan megnyitom a HuMapet. És engedelmeskedik. Persze, hogy nem jó irányba megyek. Vissza az egész.

Ugyanez a történet még háromszor megismétlődik az út alatt, de lőn csoda, nem hagy cserben a telefonom.

Van egy szakasz, ahol erdészeti utat csináltak, az útépítés nyilván érintette a Mária utat is, ki is táblázták, hogy elnézést kérnek. Hát igen. De mielőtt végigvisznek a bozóttá sűrűsödő aljnövényzeten, kiterelhettek volna a földek mellé, ahogy később ki is terelnek. Aztán vissza. De hogy hol, arra megint csak a telefon ad választ. Észbontó. Hogy én mennyire naiv voltam! Még hogy ez ki van jelölve! Persze, ott, ahol nem kéne, nevetséges, ötven méterenként jelzés a fákon, mi a jó fenének, azt nem tudom, ahol meg kellene, ott nincs.  Meddig tartott volna ennek az átkozott magaslesnek mind a két sarkára odafesteni azt a nyomorult jelet? Plusz egy kilométer megint. Hátizsákkal, ezt hozzáteszem.

Reménykedek, hogy itt lesz a Zoltay-forrás. Patakmeder, le, föl, le föl. Nagyjából az egész út ilyen, le, föl, változatos terep, azt meg kell hagyni. Hát nincs forrás, foglalt legalábbis nincs, úgyhogy mehetek tovább. Szép bükkpéldány viszont akad, ennek örülök. Legalább valami, mert összességében nem tetszenek a bakonyi erdők, ezt elmondhatom. A Bükk, a Mátra, a Zemplén, sőt a Pilis is jobban tetszik. Ez van.

Az a bizonyos Zoltay-forrás tíz kilométerre van, egyszer csak odaérek, ott lesz a hosszabb (legalább tízperces) pihenőm. Leülni nem ülök le, kifli, halpástétom állva, víznyerés és –vesztés, aztán indulás. Ez a legszebb pontja az egész útnak. Valóban varázslatos hely, a fűzfői turisták foglalták, kopjafát is állítottak tagtársaik emlékére. Gondolom, nem itt van mind eltemetve.

Még öt kilométer. Reménykedek, hogy ez már nem lesz olyan nehéz. Hiú ábránd, az út legrosszabb szakaszai előtt állok. Nem is értem, miért arra viszik, amerre. Egy helyen vadkerítéssel elvették az út felét, aki nálam kicsit szélesebb, már csak oldalazva tudna elférni rajta, hátizsákom szélét csapkodják a bükkök levelei. A továbbvezetés se jobb, galagonya, szederinda, aztán ki a szántóföldre. Itt már nem is keresem a jelet, megyek a telefonom után. Árpaföld. Az árpát még nem kellett learatni? Ezek szerint nem. Alatta tárcsáznak, a traktoros megáll egy pillanatra a tábla közepén a John Deerrel, talán azt hiszi, eltévedtem? Vagy ritka madár erre a turista? Mindegy, én megyek, nem kérdezek, szeretnék már Zircre érni. Hogy mire föl ez a nagy sietség, nem értem, úgyis zárva minden, hétfő van, de mindegy, menni kell. Menni, menni. Ez az út lényege, hogy menni kell. A szakrális rész most kimarad, másról szól ez éppen. A bozótkerülésről. Van egy-két szebb sziklás rész. Na jó, a patak mentén is szép.

Nem tudom, mikor következik el a pillanat, illetve meg tudnám nézni, a 14,61 km mely szakaszán, amikor kiértem az erdőből, szép, katángos rét tárult elém, és lenn megpillantottam az apátság tornyát. De ez még nem az út vége volt, úgyhogy a botomtól még nem váltam meg, mert ezen a mezőn keresztül kellett vágnom. Igen, de merre? Jelzés nincs. A GPS-t nagyjából követem, nem toronyiránt megy, mintha elkerülné a várost. Hm. Még tetetnek velünk plusz pár kilométert. Meg én is megtettem, ahogy elnézem ezt az ábrát a telefonomon. Hogy tíz kilométernél mi lehet az a derékszögű háromszög, aminek hegyes szöge önmagába tér vissza az útgörbén, azt nem tudom, mert a forrásnál szüneteltettem a mérést, az biztos.

Túljutok a réten, van ám ott jelzés, csak ember legyen a talpán, aki az erdőből kijőve észreveszi, ugyanolyan magas a növényzet, úgyhogy csak közvetlen közelről látszik, nyilván arra számítottak, akik kitették, hogy ez kaszáló, vagy csak télen járnak erre a turisták.

Már látom a házakat. Egy galagonyabokornál válok meg a botomtól, hűséges kísérőmtől, talán majd észreveszi egy vándor, aki innen indulna Bakonybélbe. Hát felkötheti.

Addio Maestro

Kovács Péter (1943-2019)

Kinek mondjam el most már? 1982-ben, a Somogyi Képtár előtt megálltam, és behívtak az alakjaid. Nem emlékszem, hogy előtte ennyire megfogott volna kortárs alkotás, mint akkor azon a kiállításon. El is meséltem aztán neked, 1987 októberében a római Akadémián, tudod, amikor Ricsivel és Fénerékkel, jó kis csörcsölések, ahogy Tóth Zsuzsa mondta, meg a jó kis Montepulciano a Giobón. Aztán két hét után Ricsi engem föltett a Palermóba tartó vonatra az öt palermói férfi közé, majd meglátogattatok Kecskéssel, és a Remete Szent János templom előtt álltunk, amikor levágták a válladról a vastag bőrtáskádat. Rég volt. Azóta messzire sodort bennünket az élet egymástól. Jaj. Harminc kilométer. Az a leküzdhetetlen harminc kilométer. Persze, kiállítás megnyitó itt-ott, a Vigadóban, tudom is én még hol, de Leányfalun valahogy sose sikerült. És már soha nem is fog.

Úgy teszünk, én úgy teszek, mintha még lenne mindenre idő. És közben nincs. Látod, elmentél te is, ahogy Ricsi is, milyen régen volt, Maestro, az örök szkeptikus, Ricsi, az örök optimista, maradtatok nekem a fekete-fehér fényképen.

Itt ülök, bámulok bele a laptop képernyőjébe. Kovács Péter, Moti, nekem mindig csak Maestro, ha Maestro, akkor az te vagy, te is maradsz. Itt lóg a lényed a falon. Rákötöttem a fekete kendőt, hogy csináljak valamit tehetetlenségemben. Mi az, hogy te is csak úgy meghaltál? Mindenki csak úgy fogja magát, és meghal? Nem igazság, hallod?

Akarom hallani, hogy Nyikita Mihalkovval fociztatok. Meg Esterházyval. És hogy Manzùhoz is ellátogattatok. Manzù, mit akarsz vele, te bolond, ő is már rég halott. Mindenki halott? Nem. Én még nem. Itt vagyok, írok, nekrológokkal töltöm meg a blogomat. Ahelyett, hogy.

Nagy kiállításra készültél, hát az már nélküled lesz. Posztumusz. Zalán is kereshet magának másik grafikust a könyveihez, mert te fogtad magad, és meghaltál. Hogy képzelted ezt? Hogy? Ahelyett, hogy.

Időpörgetőt kérek. Vissza vagy előre. Tudni akarom, ott leszel-e majd, ahová visszamegyek. Ha visszamegyek még ebben az életben. Egyszer. Talán.

Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.

Marosszéki Feri emlékére

 

Látlak magam előtt, ahogy nevet a szemed, „Ej, amikor azzal csikóval átugrattam a Gyöngyszem kerítésén!”, ott volt a mondatod mögött egy egész élet, minden, ami kimondott és kimondatlan, és most, hogy látlak mosolyogni itt ezen az utolsó fényképen, minden emlékem abba a távoli képbe sűrűsödik össze rólad, amelyikről csak a mesélésedből ismerhettelek.

Hát te is elmentél a többiek után, akikre már csak emlékezhetünk a régi Leányfaluból, azokból az  időkből, amikor még szólt a kolomp a révnél, ha taxit kértek ideátról a szigetre, amikor az utcán még köszöntek egymásnak az emberek, mert mindenki mindenkit ismert, ha a saját nevén nem is, de a ragadványnevén mindenképpen.

Örülök, hogy ismerhettelek, hogy valamit még én is érezhettem abból a faluból, ami valamikor lehetett, mert olyan már soha többé nem lesz, és mostantól te is hiányzol belőle, aki még mesélhettél róla.

Isten veled, Feri!

Szabadságunk okán

Nem vagyok egy politizáló alkat, abban az értelemben, ahogyan manapság a politizálást érteni szokás, többnyire pártpolitizálást értve alatta, viszont zoon politikonnak tartom magamat, és van is véleményem a történésekről. Felületesen követem a napi politika eseményeit, miközben jó ideje nap mint nap száz évvel ezelőtti dokumentumokat olvasok készülő regényemhez, sűrűn csóválom is a fejemet közben.

Nem is tudom, hogy’ kerültem oda, hogy’ ragadtam le hétfő hajnalban a tévészékháznál, mindenesetre egész nap, végig, a tüntetés kezdetéig néztem az élőképeket. A bent rekedt politikusok közül Szél Bernadetten kívül csak Hadházy Ákos nevét ismertem, hallottam ugyan már Kunhalmi Ágnes nevét, de nem ismertem volna föl, mert tévét nem nézek, újságot nem olvasok, amit időnként a FB magát függetlennek tekintő portáljain érdekesnek találok, azt talán erősen megszűrve időnként elolvasom, Szabó Tímea felszólalását például meg is néztem. Mondom, nem tudom, mi tartott ott a köztévében zajló eseményeknél, talán a puszta tény, hogy itt most valami szokatlan történik, elvégre prózaírással foglalkozom, érdekelnek a kiélezett helyzetek. Tudtam, miről van szó, erősen szűrten ugyan, de értesültem a közelmúlt eseményeiről, és elkerekedő szemekkel néztem, amint a képviselők ugyan hasztalanul próbálnak odabent érvényt szerezni követelésüknek, mégis kitartóak, és végre teszik a dolgukat, amit eddig annyira hiányoltam.

Tegnapi posztomban még melegében megírtam, mit gondolok erről, azt még egyszer már nem ismétlem el, de így visszagondolva az egész történetről A választás bátorsága, Fernando Savater spanyol filozófus esszékötete jut eszembe, melyet jó tizenöt évvel ezelőtt adtam ki azzal, hogy ez lesz az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez. Szkeptikus barátaim csak hümmögtek, aki elolvassa, az úgyis tudja, akinek meg el kéne olvasnia, az úgysem fogja. Hát lehetséges. Ugyanettől a Savatertől sikerült két másik fontos kötetet kiadatnom valamikor a kétezres évek elején a Műszaki Kiadóval. A Politikáról Amador fiamnak című középiskolásoknak szól, csakúgy mint az Etikáról Amador fiamnak. Előbbiből idézek, fordításomon tudnék javítani, de most nem ez a célom, nem is teszem: „A demokratikus társadalomban nekünk állampolgároknak jogunkban áll, és egyszersmind kötelességünk is, hogy megköveteljük magunknak a jogot (ami bizonyos mértékben kötelezettséget is jelent számunkra), hogy hallassuk szavunkat, részt vegyünk a dolgok alakításában, őrködjünk jogaink felett, vagy segítséget nyújtsunk ott, ahol szükséges. Vannak olyanok, akik nem panaszkodnak egyfolytában, hogy a bevándorlók nem beszélik a nyelvünket, hanem önként vállalják, hogy a szabadidejüket feláldozva megtanítják nekik; mások erejüket vagy pénzüket áldozva vállalnak együttműködést különféle társadalmi szervezetekkel (oktatási, rasszista ellenes, segélyező stb.) vagy nem kormányzati szervezetekkel, mint az Amnesty International, az Emberi Jogok Egyesületei vagy az Orvosok Határok Nélkül, melyek munkája elengedhetetlenül fontos a jelenlegi civil társadalom jobbá tétele érdekében. Aki demokratikus lelkiismeretében sohasem érzi magát fontosnak abban, amit szerinte tenni kell, nem menthető fel, bármennyit panaszkodik is, hogy a „kormány” sem oldja meg. Az egyéni felelősség súlyát kicsivel sem csökkentvén helyénvaló, ha elismerjük társadalmi társ-felelősségünket, amiért nem léptünk közbe a közelünkben történt helyzetekben, melyek valószínűleg bűncselekményhez vagy katasztrófához vezetnek.

Beszéljünk világosan: a felelőtlen ember esküdt ellensége a szabadságnak, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki nem ismeri el a felelősséget, az lényegében véve a közös szabadságot utasítja el, amely megfoghatatlan, hogyha elválasztjuk az egyes ember önmagáért való felelősségének kötelezettségétől. A szabadság önkontroll: egyszóval mindannyian tartunk magunk mellett egy rendőrt, orvost, pszichológust, tanárt, még papot is, aki megmondja, mit kell tennünk, vagy vállaljuk a döntésünket, s utána képesek vagyunk szembenézni a következményekkel, akár jók lesznek számunkra, akár nem. Mert szabadnak lenni azt is jelenti, hogy az ember tévedhet, akár kárt is okozhat magának, mikor él a szabadságával: ha csupán szabadságunk birtokában sohasem érhetne bennünket baj vagy kellemetlenség, akkor… az azt jelentené, hogy nem is vagyunk szabadok.”

Erről van szó. A szabad ember mivoltunk kötelez, hogy hallassuk a hangunkat, ott és akkor, amikor annak szükségét érezzük.

Nem vagyok naiv. Tudom, mennyire elfogult a köztévé. Tegnap meg is írtam, előre tudtam, mit fognak bevágni a több mint huszonnégy óra képeiből. Nem is ez bánt igazán, hanem az, hogy ennyire igénytelenek honfitársaim, akik elhiszik, amit az egyes csatorna hírműsorából ontanak nekik. Száz évvel ezelőtt még menthették volna őket a körülmények, az információhiány, de ma? Ma, amikor a világon minden hír elérhető? Hogyhogy nincs erre igény? Mégis naiv lennék, hogyha azt gondolnám, hogy természetes igény az emberben, hogy átmenjen tájékozódni a másik táborba is, miként Seneca írja erkölcsi levelében („A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is, nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő.”)? Savater nem annyira naiv, mint én, erre is megadja a választ. A fanatizmus az oka. Csak a fanatikus hívők lehetnek ennyire igénytelenek, ők azok, akik nem tűrnek meg maguk mellett senkit, aki másképpen gondolkodik, mert attól félnek, hogy a végén maguk is kénytelenek lesznek rádöbbenni, nem is annyira biztosak a hitükben, melyet fennen hirdetnek. Nietzsche szerint is a fanatizmus az egyetlen akaraterő, amire a gyengétől is futja. Ennyire egyszerű lenne a magyarázat erre a mérhetetlen igénytelenségre?