Quim Monzó: Csipkerózsika

Csipkerózsika
Egy tisztás közepén a lovag megpillantja az alvó lányt a tölgyfaágakból összerakott
ágyon, körülötte ezer színben pompázó virágokkal. Gyorsan leszáll a nyeregből, és
letérdel mellé. Megfogja a kezét. Hideg. Orcája fehér, mint a halott arca. Ajka keskeny, szederjes. A lovag tisztában van vele, hogy mi a szerepe a történetben, ezért lágyan megcsókolja. A lány hirtelen kinyitja a szemét, hatalmas, mandulavágású, sötét szemét, és rátekint: csodálkozó pillantása hirtelen (amint rájön, hogy kicsoda, hol van, miért van ott, ki lehet az a férfi ott mellette, aki, gondolja, az imént megcsókolta) ellágyul. Ajka szederjes színe lassan eltűnik, s mikor visszatért belé az élet pírja, rögtön mosolyra nyílik. Gyönyörű a foga. A lovag egyáltalán nem bánja, hogy feleségül kell vennie, ahogy a hagyomány előírja. Mi több, már látja is önmagát, nős férfiként, mindig a lány mellett, mindent megosztva vele, az első fiuk, aztán a lányuk, s végül a második fiuk megszületésekor. Boldogan élnek egymás mellett, együtt is öregednek meg.
lány orcájáról eltűnt a halotti fehérség, már rózsaszín, érzéki, szinte kínálja
magát, hogy beleharapjanak. A férfi föláll, nyújtja a kezét, mind a kettőt, hogy a lány fogja meg, s aztán fölsegítse. S akkor, miközben (mindvégig a férfi szemébe nézve, szerelmes pillantással) a lány (a fekve töltött hosszú idő miatt még gyengécskén) fölegyenesedik, az erős férfikar segítségével, a lovag észreveszi, hogy (húszharminc méterrel odébb, sokkal előbb, mint a tisztás az erdőbe nyílna,) fekszik egy másik alvó lány, és az is ugyanolyan szép, mint aki az imént fölébredt, az is ugyanolyan tölgyfaágakból összerakott ágyon fekszik, körülötte ezer színben pompázó virágok.

Pávai Patak Márta fordítása

In memoriam Józsa Gyula (1961-2017)

A lélek örök, Gyuszikám, most mondta Sanyikánk, ő pedig tudhat valamit, mert azt is mondta, hogy a világ teremtése óta létezik – ahogy mi valamennyien, akik megszülettünk. Mert a lélek örök, igen, úgyhogy akárhol jár is most a te lelked, és még ha majd a temetéseden azt mondom is, hogy legyen könnyű a föld elhamvasztott testednek, a lelked akkor is itt marad örökre, tudod, fizikán is tanultuk, energia, elég a rád gondolás, és hipp-hopp itt leszel.

Kedves óvodás társam! 1966, Kaposvár, Zrínyi utcai óvoda. Erzsi néni, Márti néni. Talán Attila mellett állsz a képen, vagy Sturm Jóska mellett, pontosan nem is emlékszem, aztán Bartók, alsó tagozat, négy év, majd mentél a C-be, a sportosokhoz, persze számon tartottuk egymást, attól még, hogy a C-sek voltak a kivételezettek, a sporttagozatosok, Halmos Laci bácsi és Hollósy Ágota tanítványai, mi meg a mezei A-sok, a végén aztán a biológia ismét egy osztályban hozott össze bennünket, a negyvenkettőből mi heten a Bartókból, azért ez nagy dolog – és már hárman nem éltek! –, négyen maradtunk, Ernő és Miki után már is a lélekben jelenlevők közé kerültél.

Nem veszem elő a képeket, most nem veszem elő, elég mára a kétsoros üzenet, amit Julcsi tett föl a falára, ma reggel örökre elaludtál.

Kavarog bennem a múlt, a jelen, a két héttel ezelőtti hívásod, hogy lányok Spanyolországba mennek, ha van ötletem, szóljak. Olyan vidám volt a hangod. Aztán még egyszer hívtál, már véletlenül, mert elmentetted a számomat az új telefonodba. Két hete sincs még, ugye?

És már nem vagy. Hát nem, nem vagy, te sem. És ez a nem vagy, ez vajon hogy férhet össze az örökkévaló lélekkel, ezt még nem tudom megérteni. Talán nem is lehet, ezzel a földi eszemmel föl se foghatom, esetleg a félbemaradó mozdulatom végén érezhetem, hogy eddig, nincs tovább, kár emelni a telefont, mert te már nem veszed föl, veled is csak gondolatban beszélgethetek majd ezután.

Isten veled, drága Gyuszikám!

Vathy Zsuzsa (1940-2017)

Szombatra virradó éjszaka tragikus hirtelenséggel 76 éves korában elhunyt Vathy Zsuzsa. Ez áll a híradásokban, és következik utána a szokásos felsorolás, díjai, művei, munkásságának rövid összegzése, a végén talán még az is, hogy Lázár Ervin felesége.
Bethlen Kata önéletírását olvasom itt éppen, próbálok most az irgalmas istenre gondolni, mint élete számtalan megpróbáltatásai idején ő maga, hogy nagy az isten kegyelme, ember nem tudhatja, mikor mit miért cselekszik, de nem tudok nem az emberre gondolni, arra, amit az ember cselekszik, nem tudom kiverni a fejemből a képet, nem tudok nem lázadni a sors vagy az isteni akarat ellen tehetetlen haragomban, kétségbeesésemben vagy bánatomban. Hát mi végre gondoljuk, hogy majd mi megelőzzük a bajt, mikor a megelőzéssel talán még nagyobb bajnak nyitunk utat? Előrelátón cselekedni, mi, emberek? Hagynánk a dolgot arra, akire tartozik? De mi cselekedni akarunk a legjobb szándékkal is akár, és lám, ez a vége. Az emberi mulasztásról meg nem is beszélve, hogy amikor cselekedni kéne, nem ismerjük föl a helyzetet.
Vathy Zsuzsa influenza elleni védőoltást adatott be magának, amitől rosszul lett, a kórházban hosszú órákon keresztül várakoztatták, és mire ellátták volna, már nem tudtak rajta segíteni, összeomlott a keringése. Ez történt. Ma, Magyarországon, Budapesten, a Honvéd kórházban vagy melyikben, bánom is én, melyikben. Nem eret vágtak rajta, mint szegény Bethlen Katán számtalan nyavalyáinak egyike alkalmával, nem tanyasi javasasszonyok próbálták boszorkánykonyhájuk bétellevesével talpra állítani, hanem az egészségére vigyázó, a megelőzéssel komolyan törődő embertársunk halálához vezetett az orvosi gondoskodás megléte és egyszersmind hiánya.
Nem tudok mit mondani, cserbenhagynak a szavak, átkozódnék, verném fejemet a falba, kiáltanám bele a budapesti éjszakába, hogy miéééééért?, pedig tudom, hiába minden, ez van, Zsuzsi nincs többé, és ha az irgalmas isten szólította is magához, mert terve van még vele, akkor sem tudhatom meg soha már ezzel a földi eszemmel, hogy miért, és a kórházat is hiába okolom már a tehetetlenségéért.

A pápai könyvbemutató

papaMielőtt elindultam, tudtam, legszívesebben inkább majd én kérdeznék attól, akit a könyvtár vezetője kiszemelt nekem beszélgetőtársul a pápai könyvbemutatóra, mert ritkán fordul elő, hogy egy lehetséges regényalak ott üljön az író mellett a pódiumon, és arról kérdezze, amiről ha jól meggondoljuk, ő maga sokkal többet mondhatna, mint ami a szóban forgó regényben áll. Márpedig ez történt. A kulisszául szolgáló lepkekiállítás, Jókai összes, Révai és egyéb kötelező kézikönyvtári állomány előtt ott várt a pódiumon Pápa egyik nevezetessége, élő legendája, Huszár János, akit talán nem is a véletlen, hanem a sors sodort mellém erre az estére, mert ilyen véletlen nincsen, az sem véletlen tehát, hogy Jung mester maga is szinkronicitásnak nevezte az ilyen helyzeteket. Azért szeretnek engem az istenek, hogy egy lehetséges regényalakommal élőben is beszélgethetek.

Minden azon az osztálykiránduláson kezdődött Gyékényesen, igen, mert mi minden évben találkozunk, mindig máshol, mert ki-ki a lakóhelye környékén szervezi meg a találkozót, és a két-három nap alatt megmutatja nekünk a környék kulturális és természeti nevezetességeit. Osztálytársam, biológus társam, mert mindketten az osztály biológus és latinos feléhez tartoztunk, Duga Erika, teljes nevén Horváthné dr. Duga Erika, a járás tiszti főorvosa ott mondta nekem szeptemberben, hogy Pápán majd ő szervez nekem könyvbemutatót, és így is lett, még egy hónap sem telt bele, már hívott is, és miután kigondolta, a tőle régről megszokott precizitással minden apró részletet kidolgozva le is vezette ezt a beszélgetést, olyan profizmussal, mintha világéletében pódiumi beszélgetések moderátora lett volna, és bennem megint csak igazolta, amit már eddig is tudtam, mert ahogy a beszélgetés elején bemutatott bennünket, abból rögtön látszott, ő tudja, mivel kell megfogni a közönséget, mert akárki akármit mond, természetes hangnál nincs hitelesebb.

Nem emlékeztem magára a gyakorlatra, amelyikre békát kellett vinnünk, csak a művelet helyszínére, ahol azt a szegény varangyot zsákmányul ejtettem, állóképen látom egykori önmagamat, amint a lehetséges áldozatot keresem a zsombékoson, és ahogy Erika a bemutatásomkor az esetet fölelevenítette, olyan érzéssel hallgattam, mintha nem is én lettem volna, aki az ötliteres befőttes üveg fenekét csapkodta, amiben elhoztam, nehogy idő előtt elpusztuljon szegény, de a béka nem akart kijönni, aztán amikor elszabadult, kergettük az osztályban, még Teri néni is mosolygott, pedig ő aztán ritkán mosolygott, mert a biológia komoly dolog, a mosoly legföljebb egy-egy állattársnak szólhat, ha a viselkedését érzékeltetjük, de nem gyakorlaton, amikor minden idegszálunkkal a tárgyra koncentrálunk. Hallgattam Erika fölvezetését, mint valami fikciót, melyben én magam is a történet kitalált alakja volnék, és szinte láttam magam előtt a biológia termünk hosszú padsorát, a hatalmas asztalainkat, éreztem a formalinszagot, a viasszal kiöntött szürke bonctál hidegét, a szike érintését, és láttam magam előtt a béka kétpitvaros, egykamrás szívét, amint ott lüktet benne a padon, mi meg fölé hajolunk, nézzük megbabonázva, miután már túlvagyunk az üldözésen.

És még csak most jön János bácsi, vagyis Huszár János, Pápa város egyik nevezetessége, akiről én már szeptemberben megtudtam, hogy ott van ő a regényem jelenetében, lehet, hogy azzal a Miklóssal együtt ugrik ki Csantavérnél a gépből, akit aztán a zentai kórházba visznek, Bozsik Péter kolléga döbbenetére, aki a tavalyi veszprémi beszélgetésen meg is kérdezte az írótárs cinkos malíciájával, hogy miért pont Zentára viszik, mikor Szabadka kézenfekvőbb lett volna, mert ilyen az élet, összefutnak a szálak, ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, akkor jó esetben nem szaladnak el mellette a részletek, jobban mondva ő maga nem szalad el mellettük.

Hosszan kell mesélnem, összetett a történet, szerteágazók a szálai, mint a regényé is, melynek nagy része a Fenye-hegyen kapta végleges formáját, a János bácsihoz köthető pápai epizódnál például ottani messzi szomszédomnak, a hajdani veszprémi vadászrepülő alezredes Gerlei Józsefnek köszönhetően futottak össze a szálak, mert amikor a készülő pápai találkozót említettem, ő már mosolygott, János bácsit ismeri, minden év április 12-én ott van ő is a találkozón, amikor a lezuhant gép parancsnokáról megemlékeznek.

(1941. április 11-én a 3. hadsereg gyorsan mozgó alakulatai néhány nap alatt elérték Újvidéket, a szerbek visszavonultak, csak a félkatonai csetnikek tartottak ki utánunk, de április 14-én be is fejeződött a délvidéki hadművelet, melynek része lett volna az ejtőernyősök bevetése. Tizenkettedikén történt. Kétszázan mentek volna Pápáról. A Ferenc-csatorna hídját kellett volna elfoglalniuk, hogy Újvidék felé biztosítsák az átjárást a szárazföldi csapatoknak. A négy SM-75-ös szállító repülőgéppel két hullámban kellett volna végrehajtani a műveletet. A pápai repülőtér nem volt alkalmas a felszállásra, ezért a jutaspusztairól szálltak fel. Tizenhat ötvenkor azonban a vezérgép ismeretlen okokból lezuhant. Odaveszett a tizenöt ejtőernyős katona, a repülőgép személyzetének négy tagja és a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is, aki a bevetést irányította.) Négy gép volt, egy lezuhant, maradt három, és a három egyikén János bácsi maga is ott lehetett, mint fiatal ejtőernyős.

Hogyan volt, ott volt-e János bácsi maga is a három közül valamelyik gép fedélzetén, vagy csak a földi személyzet sorából kellett végignéznie, ahogy lezuhan a gép, mert aztán rohantak mind, hogy a lángoló roncsokat eloltsák, és a bajba jutott gépen mentsék, ami menthető, nem tudom, János bácsi azt mindenesetre elmondta, hogy negyvenötben a Farkasréti temetőben exhumálták az első világháborús katonai hőstetteiért Mária Terézia-renddel kitüntetett Bertalan őrnagy hamvait a díszsírhelyről, és elvitték a temető végébe, majd onnan is, míg végül a rendszerváltáskor visszakerült, aztán 2013-ban ismét exhumálták, és átvitték a Fiumei útra, a nemzeti sírkertbe, és ott katonai pompával végső nyugalomra helyezték. Nem mondta, csak én teszem hozzá, remélhetőleg ott már nem bolygatják tovább, akik időről időre át akarják írni a történetet.

János bácsi kérdez, kérdéseire szinte lehetetlen válaszolni, hogyan is mondjam el, hogy képtelen vállalkozás lenne ezt a regényt vonzóvá tenni, rossz a megközelítés, hiszen mivel tehetnék vonzóvá egy nehéz olvasmányt, amely nagyobbrészt mégiscsak borzalmakról szól, hogyan magyarázzam, hogy amit el akartam mondani erről a világról, azt beleírtam, én erről többet mondani nem tudok, szívem szerint inkább őt magát faggatnám, de lassan rájövök, saját csapdámba esnék, ha kérdeznék, úgy járnék, mint oly sokszor, amikor megállapítottam, hogy nem kell sok, elég egy apró momentum, a többit majd hozzáképzelem a történethez, így hát most is beérem azzal, amit vadászrepülő szomszédom mondott, így megadón hallgatom, amint János bácsi a kilencvenötödik évében járó ember vékonyodó, öregesen meg-megbicsakló hangján olvassa az újabb részletet, Erika egy idő után odaül mellé,  odatartja a mikrofont neki, én meg közben lopva a közönséget figyelem, látom, össze-összesúgnak többen, de hallgatják türelmesen, én magam pedig egyre különösebb érzéssel hallgatom János bácsi szájából a regényrészletet, a Trombitás Janó esetét, vagy ahogy Boros honvéd Újvidéken a parancsnok utasítását követve célba veszi a Rebeka ruhaszalon próbababáját, amit a razzia előtt nyilván kinn felejtettek a második emeleti erkélyen. Nem múlik el, közben végig ott marad az a furcsa érzés bennem, mintha nem is írtam volna ezt a szöveget, úgy hallgatom, sőt ahogy a beszélgetés végén azt a két bekezdést felolvasom, átvillan bennem, hogy itt ezzel az egy szóval többet elmondtam, mint amennyit egy egész fejezettel mondhattam volna. Egyelőre. És ehhez kellett ez a pápai beszélgetés, Erika szervezésében, János bácsi közreműködésével, ahol ismét csak megállapíthattam, sokkal, de sokkal fontosabb nekem ez a személyes közelség, ahol mindenki számára érezhetően tisztán cseng minden hang.

Békával kezdtünk, békával is fejeztük be a beszélgetést, magamban újra megállapíthattam, lám, az emlékezet mennyire segít feldolgozni a múltat, mert ma már biztos képtelen lennék megfogni azt a békát, mikor tudom, úgyis az lesz a sorsa, hogy éterrel elaltassák, és utána fölboncolják, így utólag pedig már hiába tudtam meg, mi történt, ugyanolyan lesz majd ez is, mint minden emlék, amit utólag fölidéznek, mint János bácsi emlékezetében az az 1941. április 12-ikei nap, amelyről minden év április 12-én megemlékeznek parancsnokuk sírjánál a Fiumei úton az ejtőernyősök.

Ravasz László és Palmiro Togliatti

 

 Álljon itt egy régi írásom, Uri Asafnak ajánlva ezúttal

Még mindig csodálkozom, ha érthetetlen jelenséggel találkozom, pedig nyugodt szívvel állíthatom, eléggé edzett vagyok, az utóbbi idők történései pedig tesznek róla, hogy még inkább hozzászokjak kis országunk furcsaságaihoz.

Leányfalu nevének hallatán rögtön Móricz Zsigmond jut eszébe az embernek. Akinek nem, az vagy nem Magyarországon él, vagy azt se tudja, kicsoda Móricz Zsigmond és hogy létezik egyáltalán Leányfalu. Aztán eszébe juthat még Karinthy Ferenc, aki az év nagy részét leányfalui nyaralójában töltötte. Ott vészelte át az ostromot Márai Sándor, és ha visszamegyünk az időben, akkor Gyulai Pál nevével zárhatjuk az irodalmi palettát, aki szintén Leányfalun élt és alkotott. De még csak a legismertebb írókat és költőket említettük, mert akad még néhány, mint mondjuk Szeberényi Lehel, akit ma már szinte senki se ismer, pedig talán legtöbbet ő írt Leányfaluról. Vagy ott élt például Puszta Sándor, akinek még életében megjelent tizenkét verses könyve, nem akármilyen formátumú ember volt, költőnek sem utolsó, és egyáltalán nem mellékesen a falu plébánosa volt a nehéz időkben, 1937-től 1983-ban bekövetkezett haláláig. Aztán még folytathatnánk.

Október 23-án felavatták a falu új könyvtárát – a 20 millió forintos hitelből felújított Klein-villa melléképületében. Ravasz Lászlóról nevezték el, igen, Ravasz püspök is Leányfalun élt 1953-tól haláláig és 1975 között, teljes visszavonultságban.

Eszembe jut, amikor majd harminc évvel ezelőtt a kaposvári könyvtárban — teljes neve akkor Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár volt – megkérdeztem ott dolgozó bérmakeresztanyámat, hogy kerül az Olasz Kommunista Párt egyik alapító tagja a somogyi megyeszékhely könyvtárának nevébe, mire azt a választ kaptam, hogy 1964-ben nyílt meg a könyvtár, Togliatti abban az esztendőben halt meg, s az országban a kaposvári könyvtár volt az első intézmény, amit el lehetett nevezni róla.

Mielőtt a könnyű szillogizmusra hajlamos olvasó megvádolna, hogy Ravasz Lászlót egy lapon emlegetem Palmiro Togliattival, sietek leszögezni, semmi bajom velük, csak éppen nem oda való a nevük, ahová kerültek. Togliattiét a rendszerváltás szerencsére lesöpörte a könyvtár faláról, de hogy Ravasz Lászlóé hogy került oda, azt végképp nem értem. Leányfalun élt ugyan, de ebben a faluban, ahol annyi író élt, még Móricz Zsigmondon kívül is, vajon nem akadt senki, aki lobbizott volna egy kicsit Gyulai Pál vagy akár Puszta Sándor mellett? Mert hogy Togliattiról nem kérdezték meg annak idején Kaposvár népét, arra mérget merek venni.

 

Leltár III. Profán szakrális – Homolya Gábor kiállítása Leányfalun az Aba-Novák Galériában

Homolya Gábor 1956-ban született Budapesten. 1993 óta Érden él. Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett festő szakon. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott festő és grafika szakon. A festészet után az alkalmazott grafika minden területén alkotott. Plakátjai, naptárjai szerepeltek és díjakat nyertek külföldön is. Számos arculat, kiadvány és könyvborító került ki a keze alól. MAOE tag 1985 óta. 2002 óta újra kiállít egyéni és csoportos képzőművészeti tárlatokon.

Mikor megláttam Homolya Gábor munkáit, magamból kiindulva először arra gondoltam, ezzel a világlátással sem lehet könnyű ebben a világban élni, aztán rögtön korrigáltam is magamat: pontosabban talán csak így lehet, hogy az ember meglátja a dolgokban az abszurditást. Másodszor arra, hogy Homolya Gábor művészete narratív művészet, a szó legnemesebb értelmében, hiszen elég, ha csak a munkák címét tekintjük, azokkal rögtön elkezdődik a történetmesélés. A nemritkán nyelvi játékkal élő cím a harmadik, negyedik vagy sokadik dimenzió lesz a tárgyi kontextusban a műalkotásban. A művészet avatott kritikusai és szakértői ezt nyilván sokan, sok helyütt és nálam sokkal jobban megfogalmazták, laikus befogadóként én így tudom most elmondani.

Ha odakint elolvassák a művész önmagáról írott sorait, sok mindent megtudhatnak alkotómódszeréről, és ami e szerteágazó pályakép-töredék vagy rögtönzött önvallomás olvastán első ránézésre szembeötlik, az a hihetetlen sokoldalúság, az örök fölfedezni vágyó szűnni nem akaró kíváncsisága, nyughatatlansága – még a művészeti ág kínálta, meglehetősen tág kereteken belül is. Szereti a régi, szép formájú használati tárgyakat, de a kacatokban is fantáziát lát. Funkciójuk-vesztett tárgyak újrahasznosítva, új életre keltve egy műalkotáson – így is jellemezhetném munkáit. Felsorolni is sok, mi mindent kipróbált eddig: báb, rajzfilm, mozaik, faintarzia, színpadi háttérkép, portré, animációs film, festmény-animációs film egy Zweig-novellából, tárgy-szobor, homok-applikációs kollázs, montázs, asszamblázs, box és objekt. A technikákat keverve megmutatni a világot, új értelmet kínálván ezzel a dolgoknak, nemritkán meghökkentő kontextusba helyezni szokványos tárgyakat – ez talán általánosságban is igaz lehet napjaink kísérletező művészeire, Homolya Gábor azonban önmagához képest is mindig egy kicsit más, és ettől olyan különleges.

Számomra az egyik legmegkapóbb alkotása a Diszpraxia címet viseli. A műtárgy egy bakancs, egybeépítve a jobblábas a ballal, egyikben piros, a másikban fehér fűzővel. Noha a cím egyértelműen a hasznavehetetlenséget sugallná, hiszen mit is kezdhetnénk a valóságban egy ilyen bakanccsal, legföljebb talán a szerencsétlen, csecsemőkorban szét nem választott sziámi ikerpár összenőtt lábára lehetne fölhúzni ilyet, bennem azonban ez az alkotás egyértelműen a menni vagy maradni szimbólumává változott, talán nem véletlenül, hiszen mindig a befogadó világába, egyéni látásmódjába illeszkedik a befogadandó műalkotás. Külön öröm számomra, hogy Homolya Gábor ezzel a műtárgyával elnyerte szülővárosom, Kaposvár város díját a Groteszkpályázaton.

Ez a mostani kiállítás része a már elkezdett, Leltár címet viselő sorozatnak, mellyel az idén hatvan esztendős művész az Érdi és a Gogol6 Galéria után itt az Aba-Novák Galériában is megmutatja lelki számvetésének alkotásait. Profán szakrális az alcíme ennek a mostani válogatásnak. Én igazából nem szívesen ábrázolom Jézust – mondja a művész, majd hogy az ő Krisztus-képe hitből fakad, nem gúnyolódásból. És ez látszik. Az ő profán szakralitása olyan, mint a mártírhalált halt német evangélikus teológus, Dietrich Bonhoeffer „vallástalan kereszténysége” – „ami ezen a világon túl van, ezért a világért van az Evangéliumban” – mondja a teológus.

Kiállított munkái közt látjuk:

Annuntiation – parti homok, két lábnyom alulnézetből, egyik alatt liliom, körülöttük kavicsok, vérrel írott tintával,  héber betűs üzenetként szóló angyali üdvözlet

Az ige textté lett – fakereszt, egyszerű felirattal INRI, alatta klaviatúrából kölcsönzött billentyűkkel kirakva az „Én vagyok az út, az igazság & az élet” szakrális textustusának ily módon látszólag profanizált olvasata

Chagall – Krisztusalak pemzliben végződő hegedűfeszületen, húrjai a Mester mellkasán átfúródva menórában futnak össze, srófjai átdöfik a Megfeszített kezét. Fölötte a teret-időt mérő egység, lábánál a hegedűtestet átdöfő Eiffel-torony képmás, alatta tán a vityebszki táj, ahol Moise Zaharovics Sagalov született.

Kálvária – Homolya Gábor, kapcsolat aranykártya tulajdonos Via Dolorosája

Papsajt – nemes egyszerűséggel sajtból kivágott kereszt a humánus egérfogóban, mindez a sajttartó harangjával lefödve

Razglednyica tokkal – rabruha csíkjai, szögesdróttal felhúrozott hegedűtok borítására rejtett héberbetűs üdvözlőlap

Jézuska – pelenkás kisded a játékkockákból összeácsolt fakereszten, alapja gyermekkorunk malomjátékának táblája

Op-art Madonna – csíkos kapucnis köpenyben az édesanya kisbabájával olyan keretbe helyezve, amilyenben utoljára a dédmamámnál a Jézus fényküllős szívét láttam az olajfestményen…

„Te, Gábor, ahhoz hogy a művedet megértsék, igencsak műveltnek kell lenni!” Ezt sokan így gondolják, pedig tulajdonképpen én sem vagyok „ennyire” művelt, viszont, ami érdekel, annak utánanézek. Ha elkezdek egy témával foglalkozni, mindenképpen körbejárom, utánakeresek, s elolvasok róla mindent, amit lehet.” – olvastam valahol egy interjúban, és ebben magamra ismertem.

Jobban azóta sem tudom kifejezni az érzést, ami Homolya Gábor alkotásai láttán, akárcsak az összes többi olyan után ébredt bennem, amely életemben valamiért megfogott, mint amit A test mindent tud című regényem kisiklott sorsú képzőművész hőse hiányol magából, aki az elmúlást szeretné láttatni a barátja portréján:

„Milyen furcsa, de a semmihez is kell tér és idő. A semminek is van kiterjedése, színe, időnként még a szagát is érzem, és nem okvetlenül kellemetlen. Még csak laposnak se mondhatnám a formáját. Inkább olyan szétterülő az is, hasonlít a mindenre, ámde a semmi üres, a minden pedig agyon van zsúfolva tárggyal, emberrel, még akkor is, ha fizikai valójukban már nincsenek jelen benne, talán csak az ideájuk lebeg körbeírhatóan a fejem fölött, tapintható közelségben szinte, látom, mint a látó az aurát, de csak bizonyos távolságból, mert ha túl közel megyek, rögtön szertefoszlik, mint bármelyik varázslat.” Amit a regénybeli Matyinak Imre portréján nem sikerült, Homolya Gábor éppenséggel azt a mulandóságot mutatja meg itt most nekünk ezeken az alkotásokon. Részletet mutat, de nem veszik el a részletben, hanem egésszé emeli, nem a szakrálist profanizálja, mert az szentségtörés, és ami a legfontosabb, a legegyszerűbb hétköznapi tárgyban is meglátja az emberi esendőséget, lelket visz az élettelennek látszó tárgyba, közel hozza egymáshoz a tárgyakat, amelyek nélküle sosem találkozhattak volna, és e meghökkentő egymásra találás felszínén örömében ott visong irónia, humor, szatíra, a mélyén azonban lehetetlenség nem észrevenni a határtalan életigenlést, a végtelenül emberit.

A Leltár III. Profán szakrális című kiállítást ezennel megnyitom, kérem, fogadják szeretettel Homolya Gábor munkáit, biztos vagyok benne, hogy aki eddig nem ismerte, az itt látottak alapján a többire is kíváncsi lesz.

 

The Bookshow Must Go On Too

Fel akartalak hívni az este, vagy legalább egy SMS-t küldeni, de mivel nyolc hónapja tudom, hogy többé már nem lehet, csak az érzés motoszkált bennem, a mérhetetlen hiány, ha én ezt valakivel most megoszthatnám, akkor csakis veled, hiszen otthon csak te ismered, te vagy, akiknek hirtelen-hamarjában eldadoghatnám, hogy nincs. És te sem vagy már. Nem vagy, hogy elmondhassam, hogy ő is. Elment ő is, teutánad, arrafelé, ahol az égi könyvtárosok rakosgatják egymás mellé az elolvasott vagy még olvasásra váró könyveket, mit tudom én, egy könyvtáros el tud-e szakadni holtában a könyvtől, nem hiszem, honnan tudhatnám, azt viszont tudom, hogy ha odaát még van rá módotok, akkor ott ti már nem szervezkedtek többé, hanem most már csak olvastok. Te is, ő is.

Én nem tudok erről a hiányról beszélni. Nincs semmi, csak a hiány, hogy nincs, kinek elmondjam, hogy nincs, érted? Csak te lehetnél az, és nem vagy. Erre se vagy, semmire sem vagy itt, csak álmomban időnként, de legtöbbször onnan is arra ébredek sírva, hogy már megint menned kell. Mert már ott is tudom, hogy nem maradhatsz. Csak itt a hátam mögött, mint most, de mihelyt megfordulok, csak ez a kínzó hiány megint.

Tudod milyen érzés volt? Megláttam azt a gyászkeretes partecédulát ott a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet ajtaján, és kétségbeesetten néztem hátra, hogy hol vagy, látod, mintha ott lehetnél, rögtön elkaptam volna a karodat, hogy jól megszorítsam, mint régen, és mondjam, nézd, látod, én ezt nem hiszem el, hiába áll ott fekete betűkkel, hogy élt negyvenkilenc évet, én akkor sem hiszem el, nem lehet, hogy ő, pont ő, akiben annyi élet volt, tavaly ilyenkor felőled kérdezett, hogy vagy, szemében azzal a különös csillanással, ahogy nagybetegek sorsa felől érdeklődnek, melynek mélyén mindig ott a félsz, de mire mondhattam volna bármit is, hogy nem jól, nagyon nem jól, háromszorosan is nem jól, ahhoz képest, ahogyan én létezni tudni szeretnélek, de ő időt se hagyott szinte rá, hogy válaszoljak, térült-fordult, akkor is éppen könyves dologban készülődött, épp benne volt nyakig a szervezkedésben, mikor megérkeztem, de valahányszor elszaladt mellettem, pillantása mélyén mindig ott volt, hogy neked is szól a figyelme, ahogy futtában is kérdez, nincs-e valamire szükségem. És most nincs. Nem vagytok. Elmúlt egy év, én itt vagyok Zentán, és Angi nincs többé, csak az emléke. Fiatalabb koromban a tehetetlen düh vagy a puszta keserűség biztos rávitt volna, hogy rúgjak, ordítsak, ököllel belecsapjak a levegőbe, hogy nem!, ezt nem tűrhetem, ekkora igazságtalanság, ezt nem lehet, hogy pont ő. Pont ő. De már nem tettem, ahogy azt se mondtam, hogy pont te, mert réges-rég tudom, nem erről szól a történet, hogy pont kicsoda, hanem hogy menni kell tovább a könyvekkel, igaz, Angi?