Ravasz László és Palmiro Togliatti

 

 Álljon itt egy régi írásom, Uri Asafnak ajánlva ezúttal

Még mindig csodálkozom, ha érthetetlen jelenséggel találkozom, pedig nyugodt szívvel állíthatom, eléggé edzett vagyok, az utóbbi idők történései pedig tesznek róla, hogy még inkább hozzászokjak kis országunk furcsaságaihoz.

Leányfalu nevének hallatán rögtön Móricz Zsigmond jut eszébe az embernek. Akinek nem, az vagy nem Magyarországon él, vagy azt se tudja, kicsoda Móricz Zsigmond és hogy létezik egyáltalán Leányfalu. Aztán eszébe juthat még Karinthy Ferenc, aki az év nagy részét leányfalui nyaralójában töltötte. Ott vészelte át az ostromot Márai Sándor, és ha visszamegyünk az időben, akkor Gyulai Pál nevével zárhatjuk az irodalmi palettát, aki szintén Leányfalun élt és alkotott. De még csak a legismertebb írókat és költőket említettük, mert akad még néhány, mint mondjuk Szeberényi Lehel, akit ma már szinte senki se ismer, pedig talán legtöbbet ő írt Leányfaluról. Vagy ott élt például Puszta Sándor, akinek még életében megjelent tizenkét verses könyve, nem akármilyen formátumú ember volt, költőnek sem utolsó, és egyáltalán nem mellékesen a falu plébánosa volt a nehéz időkben, 1937-től 1983-ban bekövetkezett haláláig. Aztán még folytathatnánk.

Október 23-án felavatták a falu új könyvtárát – a 20 millió forintos hitelből felújított Klein-villa melléképületében. Ravasz Lászlóról nevezték el, igen, Ravasz püspök is Leányfalun élt 1953-tól haláláig és 1975 között, teljes visszavonultságban.

Eszembe jut, amikor majd harminc évvel ezelőtt a kaposvári könyvtárban — teljes neve akkor Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár volt – megkérdeztem ott dolgozó bérmakeresztanyámat, hogy kerül az Olasz Kommunista Párt egyik alapító tagja a somogyi megyeszékhely könyvtárának nevébe, mire azt a választ kaptam, hogy 1964-ben nyílt meg a könyvtár, Togliatti abban az esztendőben halt meg, s az országban a kaposvári könyvtár volt az első intézmény, amit el lehetett nevezni róla.

Mielőtt a könnyű szillogizmusra hajlamos olvasó megvádolna, hogy Ravasz Lászlót egy lapon emlegetem Palmiro Togliattival, sietek leszögezni, semmi bajom velük, csak éppen nem oda való a nevük, ahová kerültek. Togliattiét a rendszerváltás szerencsére lesöpörte a könyvtár faláról, de hogy Ravasz Lászlóé hogy került oda, azt végképp nem értem. Leányfalun élt ugyan, de ebben a faluban, ahol annyi író élt, még Móricz Zsigmondon kívül is, vajon nem akadt senki, aki lobbizott volna egy kicsit Gyulai Pál vagy akár Puszta Sándor mellett? Mert hogy Togliattiról nem kérdezték meg annak idején Kaposvár népét, arra mérget merek venni.

 

Leltár III. Profán szakrális – Homolya Gábor kiállítása Leányfalun az Aba-Novák Galériában

Homolya Gábor 1956-ban született Budapesten. 1993 óta Érden él. Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett festő szakon. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott festő és grafika szakon. A festészet után az alkalmazott grafika minden területén alkotott. Plakátjai, naptárjai szerepeltek és díjakat nyertek külföldön is. Számos arculat, kiadvány és könyvborító került ki a keze alól. MAOE tag 1985 óta. 2002 óta újra kiállít egyéni és csoportos képzőművészeti tárlatokon.

Mikor megláttam Homolya Gábor munkáit, magamból kiindulva először arra gondoltam, ezzel a világlátással sem lehet könnyű ebben a világban élni, aztán rögtön korrigáltam is magamat: pontosabban talán csak így lehet, hogy az ember meglátja a dolgokban az abszurditást. Másodszor arra, hogy Homolya Gábor művészete narratív művészet, a szó legnemesebb értelmében, hiszen elég, ha csak a munkák címét tekintjük, azokkal rögtön elkezdődik a történetmesélés. A nemritkán nyelvi játékkal élő cím a harmadik, negyedik vagy sokadik dimenzió lesz a tárgyi kontextusban a műalkotásban. A művészet avatott kritikusai és szakértői ezt nyilván sokan, sok helyütt és nálam sokkal jobban megfogalmazták, laikus befogadóként én így tudom most elmondani.

Ha odakint elolvassák a művész önmagáról írott sorait, sok mindent megtudhatnak alkotómódszeréről, és ami e szerteágazó pályakép-töredék vagy rögtönzött önvallomás olvastán első ránézésre szembeötlik, az a hihetetlen sokoldalúság, az örök fölfedezni vágyó szűnni nem akaró kíváncsisága, nyughatatlansága – még a művészeti ág kínálta, meglehetősen tág kereteken belül is. Szereti a régi, szép formájú használati tárgyakat, de a kacatokban is fantáziát lát. Funkciójuk-vesztett tárgyak újrahasznosítva, új életre keltve egy műalkotáson – így is jellemezhetném munkáit. Felsorolni is sok, mi mindent kipróbált eddig: báb, rajzfilm, mozaik, faintarzia, színpadi háttérkép, portré, animációs film, festmény-animációs film egy Zweig-novellából, tárgy-szobor, homok-applikációs kollázs, montázs, asszamblázs, box és objekt. A technikákat keverve megmutatni a világot, új értelmet kínálván ezzel a dolgoknak, nemritkán meghökkentő kontextusba helyezni szokványos tárgyakat – ez talán általánosságban is igaz lehet napjaink kísérletező művészeire, Homolya Gábor azonban önmagához képest is mindig egy kicsit más, és ettől olyan különleges.

Számomra az egyik legmegkapóbb alkotása a Diszpraxia címet viseli. A műtárgy egy bakancs, egybeépítve a jobblábas a ballal, egyikben piros, a másikban fehér fűzővel. Noha a cím egyértelműen a hasznavehetetlenséget sugallná, hiszen mit is kezdhetnénk a valóságban egy ilyen bakanccsal, legföljebb talán a szerencsétlen, csecsemőkorban szét nem választott sziámi ikerpár összenőtt lábára lehetne fölhúzni ilyet, bennem azonban ez az alkotás egyértelműen a menni vagy maradni szimbólumává változott, talán nem véletlenül, hiszen mindig a befogadó világába, egyéni látásmódjába illeszkedik a befogadandó műalkotás. Külön öröm számomra, hogy Homolya Gábor ezzel a műtárgyával elnyerte szülővárosom, Kaposvár város díját a Groteszkpályázaton.

Ez a mostani kiállítás része a már elkezdett, Leltár címet viselő sorozatnak, mellyel az idén hatvan esztendős művész az Érdi és a Gogol6 Galéria után itt az Aba-Novák Galériában is megmutatja lelki számvetésének alkotásait. Profán szakrális az alcíme ennek a mostani válogatásnak. Én igazából nem szívesen ábrázolom Jézust – mondja a művész, majd hogy az ő Krisztus-képe hitből fakad, nem gúnyolódásból. És ez látszik. Az ő profán szakralitása olyan, mint a mártírhalált halt német evangélikus teológus, Dietrich Bonhoeffer „vallástalan kereszténysége” – „ami ezen a világon túl van, ezért a világért van az Evangéliumban” – mondja a teológus.

Kiállított munkái közt látjuk:

Annuntiation – parti homok, két lábnyom alulnézetből, egyik alatt liliom, körülöttük kavicsok, vérrel írott tintával,  héber betűs üzenetként szóló angyali üdvözlet

Az ige textté lett – fakereszt, egyszerű felirattal INRI, alatta klaviatúrából kölcsönzött billentyűkkel kirakva az „Én vagyok az út, az igazság & az élet” szakrális textustusának ily módon látszólag profanizált olvasata

Chagall – Krisztusalak pemzliben végződő hegedűfeszületen, húrjai a Mester mellkasán átfúródva menórában futnak össze, srófjai átdöfik a Megfeszített kezét. Fölötte a teret-időt mérő egység, lábánál a hegedűtestet átdöfő Eiffel-torony képmás, alatta tán a vityebszki táj, ahol Moise Zaharovics Sagalov született.

Kálvária – Homolya Gábor, kapcsolat aranykártya tulajdonos Via Dolorosája

Papsajt – nemes egyszerűséggel sajtból kivágott kereszt a humánus egérfogóban, mindez a sajttartó harangjával lefödve

Razglednyica tokkal – rabruha csíkjai, szögesdróttal felhúrozott hegedűtok borítására rejtett héberbetűs üdvözlőlap

Jézuska – pelenkás kisded a játékkockákból összeácsolt fakereszten, alapja gyermekkorunk malomjátékának táblája

Op-art Madonna – csíkos kapucnis köpenyben az édesanya kisbabájával olyan keretbe helyezve, amilyenben utoljára a dédmamámnál a Jézus fényküllős szívét láttam az olajfestményen…

„Te, Gábor, ahhoz hogy a művedet megértsék, igencsak műveltnek kell lenni!” Ezt sokan így gondolják, pedig tulajdonképpen én sem vagyok „ennyire” művelt, viszont, ami érdekel, annak utánanézek. Ha elkezdek egy témával foglalkozni, mindenképpen körbejárom, utánakeresek, s elolvasok róla mindent, amit lehet.” – olvastam valahol egy interjúban, és ebben magamra ismertem.

Jobban azóta sem tudom kifejezni az érzést, ami Homolya Gábor alkotásai láttán, akárcsak az összes többi olyan után ébredt bennem, amely életemben valamiért megfogott, mint amit A test mindent tud című regényem kisiklott sorsú képzőművész hőse hiányol magából, aki az elmúlást szeretné láttatni a barátja portréján:

„Milyen furcsa, de a semmihez is kell tér és idő. A semminek is van kiterjedése, színe, időnként még a szagát is érzem, és nem okvetlenül kellemetlen. Még csak laposnak se mondhatnám a formáját. Inkább olyan szétterülő az is, hasonlít a mindenre, ámde a semmi üres, a minden pedig agyon van zsúfolva tárggyal, emberrel, még akkor is, ha fizikai valójukban már nincsenek jelen benne, talán csak az ideájuk lebeg körbeírhatóan a fejem fölött, tapintható közelségben szinte, látom, mint a látó az aurát, de csak bizonyos távolságból, mert ha túl közel megyek, rögtön szertefoszlik, mint bármelyik varázslat.” Amit a regénybeli Matyinak Imre portréján nem sikerült, Homolya Gábor éppenséggel azt a mulandóságot mutatja meg itt most nekünk ezeken az alkotásokon. Részletet mutat, de nem veszik el a részletben, hanem egésszé emeli, nem a szakrálist profanizálja, mert az szentségtörés, és ami a legfontosabb, a legegyszerűbb hétköznapi tárgyban is meglátja az emberi esendőséget, lelket visz az élettelennek látszó tárgyba, közel hozza egymáshoz a tárgyakat, amelyek nélküle sosem találkozhattak volna, és e meghökkentő egymásra találás felszínén örömében ott visong irónia, humor, szatíra, a mélyén azonban lehetetlenség nem észrevenni a határtalan életigenlést, a végtelenül emberit.

A Leltár III. Profán szakrális című kiállítást ezennel megnyitom, kérem, fogadják szeretettel Homolya Gábor munkáit, biztos vagyok benne, hogy aki eddig nem ismerte, az itt látottak alapján a többire is kíváncsi lesz.

 

The Bookshow Must Go On Too

Fel akartalak hívni az este, vagy legalább egy SMS-t küldeni, de mivel nyolc hónapja tudom, hogy többé már nem lehet, csak az érzés motoszkált bennem, a mérhetetlen hiány, ha én ezt valakivel most megoszthatnám, akkor csakis veled, hiszen otthon csak te ismered, te vagy, akiknek hirtelen-hamarjában eldadoghatnám, hogy nincs. És te sem vagy már. Nem vagy, hogy elmondhassam, hogy ő is. Elment ő is, teutánad, arrafelé, ahol az égi könyvtárosok rakosgatják egymás mellé az elolvasott vagy még olvasásra váró könyveket, mit tudom én, egy könyvtáros el tud-e szakadni holtában a könyvtől, nem hiszem, honnan tudhatnám, azt viszont tudom, hogy ha odaát még van rá módotok, akkor ott ti már nem szervezkedtek többé, hanem most már csak olvastok. Te is, ő is.

Én nem tudok erről a hiányról beszélni. Nincs semmi, csak a hiány, hogy nincs, kinek elmondjam, hogy nincs, érted? Csak te lehetnél az, és nem vagy. Erre se vagy, semmire sem vagy itt, csak álmomban időnként, de legtöbbször onnan is arra ébredek sírva, hogy már megint menned kell. Mert már ott is tudom, hogy nem maradhatsz. Csak itt a hátam mögött, mint most, de mihelyt megfordulok, csak ez a kínzó hiány megint.

Tudod milyen érzés volt? Megláttam azt a gyászkeretes partecédulát ott a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet ajtaján, és kétségbeesetten néztem hátra, hogy hol vagy, látod, mintha ott lehetnél, rögtön elkaptam volna a karodat, hogy jól megszorítsam, mint régen, és mondjam, nézd, látod, én ezt nem hiszem el, hiába áll ott fekete betűkkel, hogy élt negyvenkilenc évet, én akkor sem hiszem el, nem lehet, hogy ő, pont ő, akiben annyi élet volt, tavaly ilyenkor felőled kérdezett, hogy vagy, szemében azzal a különös csillanással, ahogy nagybetegek sorsa felől érdeklődnek, melynek mélyén mindig ott a félsz, de mire mondhattam volna bármit is, hogy nem jól, nagyon nem jól, háromszorosan is nem jól, ahhoz képest, ahogyan én létezni tudni szeretnélek, de ő időt se hagyott szinte rá, hogy válaszoljak, térült-fordult, akkor is éppen könyves dologban készülődött, épp benne volt nyakig a szervezkedésben, mikor megérkeztem, de valahányszor elszaladt mellettem, pillantása mélyén mindig ott volt, hogy neked is szól a figyelme, ahogy futtában is kérdez, nincs-e valamire szükségem. És most nincs. Nem vagytok. Elmúlt egy év, én itt vagyok Zentán, és Angi nincs többé, csak az emléke. Fiatalabb koromban a tehetetlen düh vagy a puszta keserűség biztos rávitt volna, hogy rúgjak, ordítsak, ököllel belecsapjak a levegőbe, hogy nem!, ezt nem tűrhetem, ekkora igazságtalanság, ezt nem lehet, hogy pont ő. Pont ő. De már nem tettem, ahogy azt se mondtam, hogy pont te, mert réges-rég tudom, nem erről szól a történet, hogy pont kicsoda, hanem hogy menni kell tovább a könyvekkel, igaz, Angi?

Osztálytársak

— Látja, meg se kérdeztem, nem unatkozik-e, szólhattam volna, hogy üljön ide hozzánk beszélgetni! – állt föl a hátam mögötti négyes ülés menetiránnyal szemközti oldalán Éva néni, mert úgy hívták, egyszerűbb neve volt, mint a barátnőjének, gimnáziumi osztálytársának, akivel a vonaton utaztak valahová a Balaton mellé. Nem hallottam, meddig mennek, én Füreden leszálltam, elhaladtomban köszöntem el tőlük a leszállásra készülődvén, akkor mondta ezt Éva néni. Nagyon kedves!, ezt válaszoltam, mire Éva néni sietve megjegyezte, Én nem kedves vagyok, csak szeretek beszélgetni, ha egyedül jövök, akkor is mindig beszélgetek valakivel!, így, ezt mind egy szuszra.

Néztem Éva néni hajlott alakját, tizenöt centit ment össze az elmúlt években, hallottam, elég hangosan beszélt, mert a barátnője hallókészüléket viselt, meg is jegyezte, hogy szemben szeret vele ülni, hogy lássa a szemét, nem a száját, a szemét, miközben beszél. Néztem szelíd, jóságos arcát, és az jutott eszembe, nem is kellett velük beszélgetnem, tudom én mindkettőjük sorsát, elég volt, amit hallottam, mert ha nekiállunk beszélgetni, akkor úgyis csak rólam esik szó, engem faggatnak, udvariasságból én alig kérdezhetek, sokkal jobb ez így, hogy hallgathattam őket.

Ott kezdődött, hogy Éva néni osztálytársa felszállt a vonatra. Én már fenn ültem a helyemen, a tapolcai gyorson, a néni bejött, letette az előttem lévő négyes ülésre a csomagját, nyitva hagyta az ajtót, és visszament, csak annyit hallottam, hogy a folyosóról vitatkozik valamin a barátnőjével, aki lent áll még a vonat mellett a peronon. Mire rájöttem, hogy Éva néni nem akarta feladni neki a csomagját, mert nehéznek találta, a barátnője meg nógatta, hogy nyugodtan adja csak, elbírja, addigra késő volt, hogy szaladjak segíteni, mert Éva néni már szólt a kalauznak, és az felsegítette.

Miért nem tetszett szólni?, kérdeztem volna Éva néni barátnőjétől, mert ha tudtam volna, hogy segítség kell, felállok és segítek, de túl tapintatos volt ő ahhoz, hogy bárkit is felállítson a helyéről, mert ő most segítségre szorul.

Ahogy néztem őket, hajlott alakjukat, töredező beszédük hallatán úgy éreztem magam, mint egy kamasz a felnőttek között, aki a fiatalsága puszta erejével lázad minden ellen, ami végérvényes, lezárt, ami felnőtt, hisz ő még nem tartozik oda, ő félig-meddig még gyerek, neki semmi köze, nemi is lesz ahhoz, amit a felnőttek csinálnak, mert ő biztos nem így csinálja majd, nem ilyen lesz, ha egyszer majd felnőtt lesz.

Nem akartam belegondolni, hogy igen, én is így leszek majd, ha megérjük, beletelik jó öt percbe, mire felkapaszkodok a meredek vonatlépcsőn, behúzom magam után a bevásárlókocsimat vagy a gurulós bőröndömet, merthogy nyilván én is azzal utazom majd, és szép lassan elfoglalom a helyemet.

Mi lett volna, ha odaülök? Támadt egy ilyen gondolatom, rögtön az elején, hogy szólok nekik, üljenek mellém, a túloldali négyes ülésre, együtt nem fértünk volna el a csomagok miatt, de nem szóltam. Bár ennek a beszélgetésnek nem lett volna tétje, mégsem szerettem volna hallani a hangomat, amit mesélek. Így legalább csak rájuk kellett figyelnem, ahogy egymással beszélgetnek, nem lebegett köztünk az az óhatatlanul is felemás érzés, valahol félúton az irigység meg a sajnálkozás között, amivel az idősebb emberek viszonyulnak a fiatalabbakhoz, mintha elfelejtenék, hogy ők is voltak egyszer fiatalabbak, időnként sajnálkozva-irigykedve még meg is jegyzik, milyen jó neked, hogy még futni is tudsz, nem sántikálsz, neked még jó a lábad.

Nem kellett beszélgetnem, akkor is leszűrtem, ami nekem fontos volt, rögtön az első mondatuk hallatán megállapítottam, hogy nyíltszívű, barátságos emberek, kissé talán naivak is, amit viszont nem tudtam eldönteni, az az, hogy vajon ez a naivitás része volt-e alaptermészetüknek, vagy csak az idős kor következménye, szükséges velejárója, hogy az ember kissé elnézőbben tekint a világra, hogyha öregkorára nem keseredik meg teljesen. Ez a két özvegyasszony nem keseredett meg, mi több, érdeklődéssel fordult a lehetséges új ismeretségek felé, énfelém is, érdekelte volna, ki vagyok, hová megyek ezzel a hatalmas narancssárga bőrönddel, mire én mondhattam volna nekik, hogy Füredre megyek, és ott beszélgetni fogok egy halott költővel.

In memoriam Keszthelyi Rezső

születését
váltja valóra haláláig.

Tegnap meghalt. Ennyi áll a Keszthelyi Rezső tárgyú E-mailben, melyet egy órával ezelőtt küldött költő barátom, akivel terveztük, hogy majd együtt meglátogatjuk egyszer. Erre sajnos már nem lesz módunk, se együtt, se külön, ez a majdani látogatás is felkerül életünk örök adósságainak sorába, és mi szegényebbek leszünk egy élménnyel, mert hallhattunk volna együtt olyan valakit, aki tanúja volt múltunk egy szeletének, melyet mi nem ismerhettünk, és már soha nem is ismerhetünk meg.

Egyszer jártam nála. Majdnem elszédültem, mikor végső elkeseredésemben felhívtam, hogy nem találom a lakást, és végre megértettem, hogy még a függőfolyosón is át kell mennem, a másik épületszárnyba, és ott megtalálom. Csalódást okoztam neki, pedig a tiszteletemre spanyol bort nyitott, és én csak szódavizet kértem a földimogyoróhoz. Aztán mesélt. Hogy milyen volt Leányfalu, mikor Karinthyt meglátogatta. Volt itt egy lábteniszpálya, nem messze Ciniéktől, meg egy őz is, lejött egész a kerítésig, mikor arra mentek. Ugyanolyan valószínűtlennek hatott mindez, mint minden más, amit arról a rég letűnt faluról mesélnek nekem a helybeliek, akik még látták, milyen volt, amikor úgy befagyott a Duna, hogy cölöpöket vertek le, és azok mentén mentek át lovas kocsival vagy szánnal a szigetre.

Keszthelyi Rezső is meghalt, sóhajtozhatok, minden hiába, tegnap óta megy már ő is Juhász Ferenc után, találkozni a magyar líra legnagyobbjaival, mert közülük való, még akkor is, ha költészetét igazán kevesen ismerték. És most itt állok tehetetlenül, megint egy veszteség, egy örökre elszalasztott lehetőség, így vagyunk ezzel mindig, mindig későn ébredünk. Múltunk tanúi szép sorban itt hagynak bennünket, magunkra maradunk a közösen megélt múlttal a jelenben. Rokonok, barátok, kollégák mennek el egymás után, és írhat vagy mesélhet utánuk bárki bármit, az a történet sose lesz már olyan, mint amilyen velük lenne, ha még élnének.

In memoriam S. Pista

Az éjjel azt álmodtam, hogy megálltál mellettem az autóval, és fölvettél hegymenetben, mint régebben, amíg nem kerékpárral jártam, oly sokszor megtetted. – Jössz fölfelé? – csak ennyit kérdeztél, és az alatt a rövid szakasz alatt, amíg hazaértem, megbeszéltük rendre a világ folyását.

Meg is nyugodtam álmomban, hát mégiscsak élsz, méghozzá ugyanolyan jó színben vagy, mint régen, mielőtt panaszkodni kezdtél, ha kérdeztelek, hogy érzed magad. Egy pillanatra átvillant ugyan bennem, de hiszen tegnap azt mondták, meghaltál, nem bírta a szíved ezt a sok hercehurcát, amit műveltek vele, aztán láttam, ott ülsz az autóban, megyünk fölfelé, semmi baj, hát élsz. És reggel fölébredtem, rájöttem, hogy csak álmodtam, Pista nem él, hiába jönnék gyalog, ő már sose vesz föl többet engem a Gyulai Pál utcán, és abban is biztos vagyok, hogy nélküle más lesz itt minden ezután, mert hiányozni fog egy hang, vagy csak egy intés az autóból odafönn, mint alig tegnapelőtt. Alig tegnapelőtt volt, úgy érzem, pedig tegnapelőtt már nem is éltél.

Pista, legyen neked könnyű a föld idelenn, lelked már úgyis messze jár odafenn.

Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.