Kinek a bőre

Már elmúltam tizennyolc, az érettségik után augusztusban, mint előtte minden évben, diákmunkásként a Patyolatnál dolgoztam. Szerettem volna kipróbálni az éjszakás műszakot, milyen az, amikor mások alszanak, a gyárakban, üzemekben meg dolgoznak. A tényleges élményre magára nem emlékszem, hiszen majdnem mindegy volt ott bent az üzemben, hogy milyen napszak van, hiszen természetes fény nem is jutott be a mosodába vagy a mellette lévő csarnokba, ahol a tiszta ruhákkal teli hatalmas ládák meg a kalanderek sorakoztak. A sarokban harminc vagy hány literes szódásballon, el lehet képzelni a szóda hőfokát az ötvenfokos helyiségben, mert igen, legalább ötven fok volt, nem felejtem el a férfi arcát, amint a gép előtt állva szedegeti ki a tiszta lepedőt, és megtörli izzadt homlokát, mit számít, a vasaló majd úgyis elintézi a higiéniát. Ha polgári öntudatra ébredésem lépcsőfokait kellene rekonstruálnom, az egyik állomása mindenképpen a Patyolat volt, ez az utolsó év, melyben nem is dolgoztam végig azt a három hetet, amit eredetileg elterveztem, mert valami miatt összekülönböztem a művezetővel. Igazságérzetért már óvodás koromban sem kellett a szomszédba mennem, de a társadalmi igazságosságérzetem fejlődésében igen komoly szerepet játszott a Patyolatnál eltöltött idő. Emlékszem a gondolatra, ahogy forr bennem az indulat, nyilván az is lehetett az összekülönbözésünk egyik oka, hogy nem álltam meg szó nélkül valamilyen igazságtalanságot. Az indulatot nyilván a tehetetlenség vezérelte, hogy nincs eszköz a kezemben, legfeljebb fölmondhatok és elmehetek. Én elmegyek, de a többiek itt maradnak, és nem is tudják, mennyire kizsákmányolják őket. Nem tudom, hogyan szerettem volna öntudatra ébreszteni őket, de a frusztráltság érzése maradt meg bennem, hogy nem sikerült.

Sose voltak néptribuni ambícióim, vezető is talán utoljára a Mókus őrs vezetője voltam általános iskolában, meg egyszer brigádvezető az őszi almaszedő táborban, de ettől eltekintve magányos harcos voltam, a saját bőrömmel együtt legfeljebb a hozzám legközelebb állók bőrét vittem a vásárra. Rendszerkritikus voltam világéletemben, az is maradok, eszmének sosem hódoltam, nem is fogok, a rendszerváltás mámorát nem éltem át, bennem sokkal, de sokkal mélyebb nyomott hagyott az a politikai nagygyűlés, amely 1987 késő őszén lehetett a Budaörsi úti Kollégiumban. Több helyen meséltem már erről, zsúfolásig megtelt a lepény, érezni, hogy forr a hangulat, nem tudom, hogy Sajó Laci Vének tanácsának jelenetei előtt vagy után vagyunk, amikor kiszállt a politikai rendőrség a Kádár- és Brezsnyev paródiák miatt, mindenesetre nagy a várakozás. Az asztalnál a Magyar Demokrata Fórum három képviselője (legyen Csoóri, Csurka, Bíró, nem biztos, hogy ők voltak, de akár ők is lehettek volna, Csoóri biztos). Hogy mit mondtak, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy egyszer csak megjelent néhány félszeg fiatalember, azt mondták, ők a FIDESZ képviseletében jöttek, előadták, mit szeretnének, és akkor a fórumosok odaültették őket maguk közé. Hiszen egyet akarunk. A beszélgetésre magára egyáltalán nem emlékszem, fogalmam sincs, mi hangzott ott el, bár nem nehéz kitalálni, két fontos momentumra viszont igen, amikor a közönség sorából fölállt valaki, és azt mondta, ő a demokratikus ellenzék képviseletében van itt, és felajánl a FIDESZ-nek X mennyiségű Sirály papírt a szamizdatjaik sokszorosításához. A másik felszólaló azt kérdezte, a FIDESZ elnevezésnek van-e köze a latin fides, -ei szóhoz, ami hűséget jelent.

Politikai eszmélésem ideje ez, soha, de soha nem tudott megtéveszteni pártígéret, ha pártpreferenciát mondhatnék, akkor talán a régi-régi szocdemeket választanám, még mielőtt két vezetőjük naivan, a tagság megkérdezése nélkül lepaktált Kun Béláékkal. Ők sokat tettek a munkásokért. Szóval nincs, nem is volt pártpreferenciám, elmentem négyévente szavazni, legtöbbször esélytelen kispártra szavaztam, csak az utóbbi időkben lettem taktikai szavazó, de sajnos mindig csalódnom kellett.

Ezt a hosszú bevezetőt természetesen a tegnapi tüntetés, a Polgári Ellenállás margójára szánom. Puzsér Róbert nagyot vállalt. Kusstörvény ide vagy oda, ha most sikerült felébreszteni az ország polgárságában szunnyadó öntudatot, akkor tényleg történelmet írunk, és jöhet ide ezután bármilyen párt, az állampolgári kötelességüket teljesítő, sorsukért felelős, jogaikért bátran kiálló polgárokat többé egyetlen kormány sem tudja földbe döngölni.

A mozdulatok festője

Hajdúszoboszló, rövidke kirándulásunk második, egyben utolsó napja. Kulturális program a fürdőzés után, Munkácsy kiállítás a művelődési házban.

A kötelező képein kívül nem ismerem eléggé a festő életművét, ifjúkori olvasmányélményeimből, innen-onnan halvány emlékeim vannak az életéről, viszont hajt a kíváncsiság, hogy hogyan kerülhetett ez a kiállítás a fürdőváros művelődési házába. Azt tudom, hogy igen jelentős magángyűjteményről van szó, meg hogy a magyar állam vagy nagy cégek is igyekeztek vásárolni belőle, de különösebben nem foglalkoztam a történetével. A közlékeny teremőr hölgyet ki is faggatom, minek köszönhető, hogy a várost is útba ejthette ez a nyolcvan alkotás, melynek márciustól szeptemberig garantáltan lesz látogatója, ha még ezen a sima májusi hétköznapon sem igazolódik be, amire számítottam, mármint hogy a teremőrrel együtt hárman leszünk a kiállításon. Még éppen nem zavaró a tömeg, de már nem ugyanaz az élmény, mint amikor Pécsen a téli nyitva tartás első napján egyedül üldögélhettem Csontváry monumentális képei előtt.

A polgármester jókor volt jó helyen, ez a teremőr válasza kérdésemre, én pedig elkerekedő szemekkel kérdezem, és nem értem, hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis hogy Fásy Ádám is ott volt, ahol a polgármester, meg is egyeztek, aztán jött a kiállítás, megnyitóján maga Pákh úr is jelen volt. Hm. Tudatlanságomban még Fásy friss tiszti keresztjével sem hozom összefüggésbe a kuratóriumi tagságot, de nem is ez a lényeg, hanem hogy itt vagyunk, a kiállítás is itt van, nézhetem, gyönyörködhetek benne.

Kiállítást igazán akkor tudok élvezni, ha nem tömegben kell végignéznem a képeket, hanem ráérősen elidőzhetek egy-egy kedvencem előtt. Most szerencsére megtehetem, hiszen annyira azért nincsenek sokan, hogy zavarjanak a műélvezetben. Mondom, technikában teljesen képzetlen vagyok, Munkácsyt nagyra tartom, szép is lenne, ha nem így volna, de most szembesülök vele igazán, hogy milyen zseniálisan ragadja meg a mozdulatot. Még soha senkinél nem figyeltem föl erre, pedig biztos számtalan esetben megállapíthattam volna ugyanezt, de az egész kiállítás konklúziója nekem a mozdulat. Lett légyen szó állatról, tárgyról, emberről. Ahogy a dőlni készülő, szalmával megrakott szekér mellett álló férfialak emeli a póznát, vagy ahogy a kutya megindulna a kínban megfeszülő ökrök felé. És maguk az ökrök is. A kép minden egyes eleme mozgásban van, még a közelgő vihar előtt alacsonyan repülő madarak is ott fönn az égen, sőt, maga az ég is.

Ezek a képek nem modell alapján készültek, ehhez nyitott szem kell, és a festő nyilván figyelt, minden élethelyzetben meglátta a mozdulatot, amit majd egy-egy kép jelenetében vissza fog adni. Dolgozott persze modellel is egy-egy képalakjához, de a lényeget a fejében hordozta. Azt tanultuk róla, hogy realista festő, a romantika határán, talán régen ez taszított el igazságtalanul tőle, vagy inkább választottam helyette kedvencnek a későbbi alkotókat, Vaszaryt, Rippl-Rónait, Csontváryt. Mostanra talán hozzá is felnőttem.

Nem tudom, a Mosónők hányadik változata lehet a visszavásárolt családi örökség, amelyik ott lóg Eva Bohrer falán, mikor itt a kiállításon három is szerepel. Nemrég megjelent, általam fordított, Pápe titkos iratai című könyvében írja: „Így sikerült anyámnak annyi pénzt összegyűjtenie, hogy visszatérhettünk saját házunkba, helyrehozatta a bombakárokat, és még a náci megszállás alatt ellopott holmiját is visszaszerezte, köztük két festményt: A Mosónők és a Fonónők címűeket, amit Rózsi nagyanyámtól kapott ajándékba.”

Ahogy a Krisztus Pilátus előtt című festményhez készült kompozíció-tanulmány előtt állva ránézek a fehér ruhás Pilátusra, kis híján elnevetem magam, mert szentségtörő gondolatom támad: pont olyan helyzetben tartja a kezét Pilátus, mintha közben a mobilját nézegetné. Vajon mi lehet a kezében? A mozdulat tökéletes, simán kezébe lehetne adni így egy mobilt is akár. A második emeleti interaktív tér akár rá is erősíthet iménti megállapításomra, hisz ott az Ásító inast szedik ízekre, és dolgozzák fel a mesterséges intelligencia segítségével. Oktatási célokat szolgál az anyag, gondolom, rajz- vagy művészettörténet órán jönnek ide a diákok, és vizsgálják a képi megoldásokat.

Két emeleten rendezték be a tényleges kiállítást, kicsit zavart közöttük ez az interaktív rész, amit csak visszafelé ejtettünk útba ki is hagytam, egyenesen a második emeletre mentünk. Száz szónak is egy a vége, megérte eljönnöm, ezután bizton nagyobb figyelmet fogok szentelni Munkácsynak, mint eddig, hisz a kiállításnak köszönhetően sikerült közelebb kerülnöm  hozzá.

Mai viszonyok között

Nem értem, mit csodálkozom, amikor tudva tudom, hogy az ember kétezer éve ugyanaz. Tudomásul veszem, de nem tudok belenyugodni, hogy ennyi idő alatt sem jutottunk el a civilizációnak arra a fokára, hogy ha már segíteni nem tudunk, legalább ne ártsunk a másiknak. És lám.

Próbálunk úgy élni, mintha normális, emberhez méltó körülmények között élnénk, mikor egyáltalán nem így van. Körülnézünk, és csodálkozunk, hogy felelős emberek óvodás gyerekek szintjén érvelnek, horribile dictu módszeresen a szemünkbe hazudnak, persze nem a gyermek természetesen őszinte, naiv módján, hanem előre kitervelt, szofisztikált hazugsággal. Dől ránk a szenny, amerre csak nézek, és tehetetlenek vagyok.

Sokszor, napjában többször is eszembe jut, amikor a Simon, a boldog pap című regényemhez korabeli naplórészleteket kerestem, és Füst Milánnál is megtaláltam, amit ma szóról szóra igaznak mondhatunk.

“Rettenetes, hová süllyedtünk! Hogy nem a nemzet nemzetnek ellensége, s nem a faj küzd faj ellen, hanem az ember örök farkasa embertársának. Ezt bizonyítja, ami itt történt és történik. Irtózatos, elképzelhetetlen gaztettek! Kínpadra feszítik embertársaikat, inkvizíciós eszközökkel sanyargatják, kitolják a szemét, s mindezt inkább puszta kedvtelésből, mint gyanú alapján. Hiszen a mai viszonyok között már maga a gyanú is elég nagy jogalap lenne… Irtózatos, égbekiáltó, amit itt a kommün alatt műveltek, és még borzalmasabb, ami utána következett. Hát lehetnek még emberek, ily sokan, akik kedvüket lelik a kínzásban? Ujjakat levágni, tagokat kificamítani, a gerincet lassan eltörni… Nem értem, magával hozta ezt az ember a világra, vagy ez csak azért van, mert húst eszik, és az állatölés szoktatja hozzá a vér látásához és az ordítás hallgatásához? Felboncolni élő, vérző embert? (Igaz, hogy ehhez az operateur is hozzá tud szokni, az emberi idegek tűrőképessége határtalan, tehát nem a szervezeten múlik, hanem tisztán a szellemen, a gondolaton, az erkölcsi indokokon, hogy miért teszi!) Mikor az iskolában, a történelemben azt tanultuk, hogy a ghibellinek üldözték a guelfeket, mondjuk, vagy hogy Caraffa vérengző volt, hogy borzongtunk, mennyire szörnyűnek képzeltük a korabeliek szenvedéseit. És ma benne élünk… El sem tudtuk képzelni, hogy ilyen rettenetes világban vendégeskedések volnának, hogy az emberek bort is isznak, viccet mesélnek egymásnak, úgy képzeltük, hogy a tömény iszonyattól fuldokol már a kor fia… És mikor az inkvizícióról tanultunk, hogy szöget vertek a köröm alá, hogy ujjszorítót alkalmaznak, úgy gondoltunk rá, mint egy régen elmúlt kor szégyenére, és ma a Zrínyi utcában százával pusztítják így el az embereket. Az ember fenevad! Nem segít rajta semmi és senki, minden eszme csak arra alkalmas, hogy újra kitörjön belőle a vérlátás részegsége… Hiszen amennyit csak a kereszt jegyében öltek! Hiszen százezerszer kegyetlenebb a magyar a magyarral, mint minden más ellenségével. Vagyis az életküzdelem most már kisebb csoportok között folyik. S ami a legmeglepőbb: minél közelebb van a veszély, annál kisebb az ember veszélyfantáziája.”

És ami még riasztóbb, az utolsó mondat folytatása. Hogy közben próbálunk úgy élni, mintha minden a legnagyobb rendben menne, pedig tudjunk, mindössze arról van szó, hogy egy életünk van, és élni szeretnénk, és ettől egyre türelmetlenebbek, feszültek, idegesek leszünk. Ne csodálkozzunk. Igaz, nem nálunk történt meg, hogy az újságírónőt elfogták, megkínozták, és megcsonkították, holttestét úgy kapták vissza, pontosabban úgy azonosították a szerettei, hogy hiányoztak testrészei, hanem itt a szomszédban.

Hiába gondoljuk, hogy a százegynéhány évvel ezelőtt lezajlott testvérháború nem történhet meg újra. Gondoljunk csak ötvenhatra. Akadt falu, nem egy, nem kettő, ahol a fegyvert arra használta az atyafi, hogy végre bosszút álljon a haragosán. Még csak eszme sem kellett hozzá, elég volt, ha valamiért úgy érezte, a másinak több jutott, neki meg kevesebb, és ez így nincs rendben, most ő elégtételt vesz. És ha ehhez még vakon hitt eszme, kritikátlan hit vagy ostoba, érvekkel meg nem ingatható meggyőződés is társul, akkor annak a nevében tényleg megrészegítő a bosszú lehetősége. Még csak a vér látványa sem szükséges hozzá.

Tüntetés a hídon

Már a metrón rosszat sejtettem. Ugyanazt éreztem, mint azon a nyári napon, amikor szintén egy tüntetésre tartottam a HÉV-vel, és a kordonok között megláttam a Sziget irányába araszoló tömeget, és magamban megállapítottam, ti nem jó irányba mentek. Tegnap ugyanez. Tudom én, a munka, a gyerek, a beadandó, anyám, apám, minden. Az a minden, az! Mert minden. Minden odavan itt, de úgy látszik, amíg futja akciós cuccra a Lidlben, addig nincs nagy gáz.

Lekéstem egy buszt, de nem tudtam volna elég későn jönni, az elején nem is értettem, miért két irányba mozog a tömeg. Ki a pesti hídfő felől tartott a budai irányába, ki meg fordítva. Gondoltam, megkérdezek majd valakit, mi a menetrend, de inkább figyeltem, kik vannak itt. A lehető legvegyesebb csapat. Ránéztem a FB-n Hadházy Ákos oldalára, azt írja, felemelő volt az egyetemisták érkezése. Ők a Mikszáth téren gyülekeztek, onnan jöttek, őket már csak a színpad körül csoportosuló tömegben sejtettem, ahol végül két sárgamellényest megkérdeztem, mi a menetrend, lesz-e egyáltalán beszéd, vagy csak hídfoglalás.

Tudom, Hadházy Ákosnak nem erőssége a szónoklás, ő maga is mondta, de bármilyen fontos is a tevékenysége, az sem ártana, ha meggyőzően elő is tudná adni, amit mond, mert ebből a mostaniból is én most csak annyit érzek, a lényeg, hogy legyünk minél többen, de hogy ezt úgy érjük el, hogy a jövő héten hozzon magával mindenki két embert, az szerintem kevés lesz. Pedig nagyon fontos lenne, hogy kiálljunk a gyülekezés- és szólásszabadságunkért, mert csak a vak nem látja, hogy annak korlátozására megy ki a játék. Ezt Hadházy után minden szónok el is mondja majd, csakhogy ha erre politikusnak kell biztatni az állampolgárt, akkor megette a fene az egészet.

Koltai Róbert a színpadon József Attila versét szavalta, nem, nem a Hazámat vagy a Külvárosi éjt, hanem a Thomas Mann üdvözlését, s mi borzadozva kérdezzük, „mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – /meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…”, én csak álltam ott az ismeretlen emberek között, és folytak a könnyeim. Kevés a hely, hogy leírjam, napestig írhatnám, mi minden járt a fejemben utána, zavart is, hogy sokan most sem tudnak csöndben maradni mögöttem, úgyhogy a zajongás meg a jeges dunai szél elől egy kiszolgáló furgon fedezékébe menekültem.

A két szlemmerről nem sok maradt meg bennem, nem vonz engem ez a műfaj, de sokan szeretik, sokaknak tetszett, én maradok inkább Szalay Krisztinánál. A színész-rendező arról mesélt, hogy milyen volt, amikor gyerekkorában ’74-ben felvilágosította a lakótelepi játszópajtásait, hogy bejöttek az oroszok, merthogy apjától hallotta, aki nem is félt, és ez a Ne féljetek! volt az egyik üzenete. Kiállása fontos, mint minden megszólalóé. A Boróka nevű diáklány, aki fontosnak tartotta elmondani magáról, hogy heteroszexuális és diák, itt szeretne élni, de szabadon, csakúgy, mint a többiek, mint Kis Milán, akit influenszerként mutattak be. Tizenhét évesen hogyan lesz valaki influenszer, ezt nem tudom, mindenesetre Milán megszólalása nagyon szívbemarkoló volt. Aki transzneműként kiskamasz korában azon gondolkodik, hogyan ölje meg magát, mert ő más, mint a többi gyerek, annak rettenetes élmény a gyerekkora. Nagyon megrázó volt minden mondata, és közben azon törtem a fejemet, hogy vajon a kakastaréjos punkok, akikkel jövetben találkoztam, Milánt hallgatva most mit gondolnak? Eljut-e hozzájuk az üzenet, hogy Milán is ember, aki érez, akit mássága miatt számtalanszor megaláztak eddigi rövid kis életében, de akkor is legfőbb éltető eleme a szeretet?

Simkó Editet úgy harangozta be Hadházy Ákos, hogy tanár, aki nem csak beszélt a polgári engedetlenségről. Amikor megszólalt, a tornacsarnokban vagy az uszodában ordítva instruáló edzők jutottak eszembe, jaj, milyen lehet az óráján ülni, vajon ezt a hangszínt csak most használja, vagy általában ilyen, mert akkor rettenetes lehet. Vannak emlékeim ilyen tanárokról, ha megemelik a hangjukat, a szakadt dobhártyám még jobban beszakad. Mondandójával azonban egy idő után feledtetni tudta velem a borzalmas orgánumát, tudom, szegény nem tehet róla, de én ezen a téren traumatizált vagyok, legutóbbi élményem jut eszembe, mikor a Pesti Barnabás utcai épület alagsorában a tornaterem ajtaja előtt Müller Kati hangját meghallva Ágival egymásra nézünk, és egy gyors hátraarccal elhagyjuk a helyszínt. Esküszöm, nem a hangja marad meg Simkó Editből, nem is a szivárványos kabátja, pedig az is elég feltűnő volt.

Puzsér. Robi a kedvencem. Borzalmas felvezetés, saját rapszáma, sokat hallott fülemnek is durva volt, egyszer meghallgattam, nem az én világom, nem érzem indokoltnak a sok trágárságot benne, tudom, tudom, tudom. De akkor is. Ez a beszéd viszont mindent vitt. Ajánlom mindenkinek, hallgassa meg. Még este láttam, a Mandiner is azt emelte ki, hogy egyformán fontos, hogy a Kitörés túrát és a Pride-ot is megrendezhessük, és hogy mindenki kezdjen el hidat építeni, mindkét oldal, és középen majd találkozunk. Robi egész tevékenysége erről szól, az Ingától a Szélső középen át eddig a mostani beszédig. Azt hiszem, most elég világos volt, nem cizellálta, egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy nincs mire várnunk.

Videóval jelentkezett be Holoda Attila, energiapolitikai szakértő, szépen összefoglalta az orosz gázhoz való viszonyunkat, a köztes üzelmeket, a nagy átverést, és ha mindez még nem volna elég, bejátszották nekünk a GAZPROM himnuszát. Emberek, ébresztő! Amíg a politika játékszerei vagyunk, amíg nem egy irányba megy mindenki, addig nem lesz itt semmi változás.

Valamivel nyolc óra előtt elhagyom a helyszínt, a 25-ös buszomat szeretném elérni, van is rá esély. A hidat meghagyom a kitartóknak. Miközben a metró felé tartok, az elmaradhatatlan trombitás Szabó Bálint játékát hallgatom, Megkötöm lovamat, majd jön A börtön ablakába, tábortüzeink egyik elmaradhatatlan nótája úttörőkoromból. Mit csak tíz év múlva ne ez a dal legyen! Ugyan, ugyan. A dal ugyanaz marad.

A méreg természete

Tegnap reggel Szentendrén voltam a piacon, semmi különös, gyors méz- és nyélvásárlás után gyors látogatás a helyi szigetesek standjánál. Tőlük néhány lépésnyire állt a 2RK vagyis a Második Reformkor és a Fidesz helyi aktivistáinak standja is. Igazságérzetem úgy kívánta, hogy hozzájuk is legyen egy-két biztató szavam, úgyhogy oda is mentem a 2RK-sokhoz, szórólapot nem kértem, hiszen nagyjából ismerem őket, voltam is a Rogán ellen szervezett tüntetésükön, mondtam is nekik, örültek neki. A Fidesz standjához nem vitt oda a lábam. Nem is értem. Pedig ha tényleg igazságos akarok lenni, akkor oda is odamegyek. És nem.

Azon tűnődöm, ha odamegyek, mit mondok nekik. Mit kérdezek tőlük. Volna mit kérdezni, nem is kevés, például hogy nem tűnik-e föl nekik, hogy ahogyan most itt a piacon itt állnak egymástól néhány méternyire az ellenzéki tábor aktivistáival, a piaclátogatók között van olyan, aki odamegy az ő standjukhoz, mások meg a másik kettőéhez. Hogy nem vagyunk egyformák. De attól függetlenül mind ide születtünk, ebben az országban szeretnénk élni, mégpedig békésen, egymás mellett, egymás fejlődését segítve, az ellenvéleményünkkel is akár. Merthogy így van kitalálva a demokrácia rendszere.

Hiú ábránd? Igen. Tudom. De törekedni kéne rá. Hogy nem abba az irányba tartunk? Nagyon nem. Abban az országban nem, ahol maga a miniszterelnök a március 15-én, legszebb nemzeti ünnepünkön mások elleni uszításra használja föl az ünnepi beszédét, akkor mit remélhetünk? És a köztársasági elnök? Ugyan.

Mit mondhattam volna a Fidesz narancssárga jelvényét viselő polgártársaimnak ott a szentendrei piacon, akik például mulasztást kérnek számon a polgármesterükön? Nem ismerem az ottani viszonyokat, nem tudom, mi történik a testületben, országos szinten viszont van annyi rálátásom a közélet dolgaira, hogy tudhassam, a rendszerváltás óta az ő pártjukat terheli a legnagyobb felelősség a mostani közállapotokért. Hogy az állam nem úgy működik, ahogyan kellene, hogy semmi nem úgy működik, ahogyan kellene. Mondtam volna nekik én is azt, amit a hídon tüntetők skandáltak a rendőrök felé, hogy bűnözőket képviseltek? De milyen jogon állok én oda eléjük, és próbálok érvelni, hogy nézzetek körül, mivé lett ez az ország? Milyen jogon kérdőjelezem meg mások politikai hitvallását? Nincs rá felhatalmazásom. Legfeljebb annyit tehetnék, hogy ha kérnének, leülnék velük beszélgetni. Vagy én magam is kérhetném, figyeljetek, üljünk le, beszéljük meg.

A buddhista tanítás, azt hiszem, nemzet, ország, népcsoport szintjén is érvényes. Mi is úgy nézünk most ki itt ebben az országban, mint az egyszeri ember, aki folyamatosan mérgezi magát, és azt várja, hogy a másik pusztuljon el. Mert a gyűlölet, az uszítás és a másik folyamatos pocskondiázása olyan, mint a méreg. De nem annak, akinek szánják, hanem annak, akiből származik.

Szajkó István halálhírére

Tegnap esti tevékenységeim végeztével odaültem a laptopom elé, és a FB első felugró posztja Szajkó István, neve alatt azt olvashattam, hogy „István tegnaptól, április 1-jétől az égi műtermében koptatja a pasztellokat. Nem fog fekete háttér megjelenni a profilján, továbbra is adjanak reményt az ő Szajkó-zöldjei, Szajkó-sárgái, lelki tisztasága, felemelő művészete, hiszen itt van köztünk örökké – de a személyes csodája soha nem múlóan, örökké hiányozni fog. Egy művészóriás hagyott itt bennünket – beleszakad a szív.”

Arat a halál a vajdaságiak között.

Pista, akit a legelső pillanattól mintha öröktől fogva ismertem volna. Hallom a hangját, ahogy a kutyához szól. Belesajdul a szívem a gondolattól, hogy többé nem hallják gazdájuk dörmögős-kedves hangját. A feleségére, Andira is gondolok, hogy ő most mit érez. Tudom, milyen, hiszen nem is olyan régen, ha csupán órákra, de én magam is átéltem, mi az, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik dobogni egy szív. És bizony sokszor, nagyon sokszor nem is indul újra.

Elmegyünk mind, sorban, egymás után, jó ideje már csak búcsúztatókat írok a blogomra. És fájdalmas, akkor is, ha szenvedéseitől megváltott beteget búcsúztatunk, ha meg egyik napról a másikra olyan embert kell elengednünk, akinek jövő héten kiállítása nyílt volna Pécsett.

Szajkó Pista, az a fenyves, a bicikli, búcsúm emléke, hangod a pajtában az ünnep másnapjának reggelén, az a ráérős üldögélés, mikor már elmentek a vendégek, rajtatok kívül csak ketten maradtunk Imrével, az a reggel, az a kevés, ám annál emlékezetesebb látogatás marad. És apukám padlásán örökre a neked szánt bicikli. A fenyves előtt álló bicikliről pedig annak idején ez jutott eszembe: „Mint aki lopott holmin menekül, úgy menekültem a fenyvesen keresztül abból a szűk tíz évből, amely a Fenye-hegyhez kötött, ahol utolsó láncszemként a kerékpárom, mint valami zálogtárgy, helyettem is ott maradt. És magam mögött hagytam nagy kerékpártúráimat a Tapolcai-medencében, Akalitól Badacsonyig és vissza. Szentbékkálla, Kővágóörs a romos zsinagógájával, Kékkút a forrással, Köveskál, Salföld a romtemplomával, a Hegyestű, Dörgicse a három romtemplomával, Mencshely a Kossuth-gyerekek emléktáblájával, Vöröstó a német feliratú fehér házaival, Barnag a zádorvári úttal, Csicsó és Szentantalfa, a Nívegy-völgy, meg ami most hirtelen nem is jut eszembe, vagy amiről nem is szeretném, hogy eszembe jusson.

Nem álltam meg sehol, behúzott nyakkal át száguldottam át a fenyvesen a 71-es útig, és most hiába mondom, hogy búcsúzom, akkor is búcsú nélkül jöttem el onnan, mint aki tudja, hogy nem örökre távozik.” Te viszont örökre itthagytad Lókutat, Szabadkát, fájdalmas hiányod, hangod emléke tölti be a pajtát, és majd szép lassan megyünk mind utánad. Isten veled, Pista!

Tegnap esti tevékenységeim végeztével odaültem a laptopom elé, és a FB első felugró posztja Szajkó István, neve alatt azt olvashattam, hogy „István tegnaptól, április 1-jétől az égi műtermében koptatja a pasztellokat. Nem fog fekete háttér megjelenni a profilján, továbbra is adjanak reményt az ő Szajkó-zöldjei, Szajkó-sárgái, lelki tisztasága, felemelő művészete, hiszen itt van köztünk örökké – de a személyes csodája soha nem múlóan, örökké hiányozni fog. Egy művészóriás hagyott itt bennünket – beleszakad a szív.”

Arat a halál a vajdaságiak között.

Pista, akit a legelső pillanattól mintha öröktől fogva ismertem volna. Hallom a hangját, ahogy a kutyához szól. Belesajdul a szívem a gondolattól, hogy többé nem hallják gazdájuk dörmögős-kedves hangját. A feleségére, Andira is gondolok, hogy ő most mit érez. Tudom, milyen, hiszen nem is olyan régen, ha csupán órákra, de én magam is átéltem, mi az, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik dobogni egy szív. És bizony sokszor, nagyon sokszor nem is indul újra.

Elmegyünk mind, sorban, egymás után, jó ideje már csak búcsúztatókat írok a blogomra. És fájdalmas, akkor is, ha szenvedéseitől megváltott beteget búcsúztatunk, ha meg egyik napról a másikra olyan embert kell elengednünk, akinek jövő héten kiállítása nyílt volna Pécsett.

Szajkó Pista, az a fenyves, a bicikli, búcsúm emléke, hangod a pajtában az ünnep másnapjának reggelén, az a ráérős üldögélés, mikor már elmentek a vendégek, rajtatok kívül csak ketten maradtunk Imrével, az a reggel, az a kevés, ám annál emlékezetesebb látogatás marad. És apukám padlásán örökre a neked szánt bicikli. A fenyves előtt álló bicikliről pedig annak idején ez jutott eszembe: „Mint aki lopott holmin menekül, úgy menekültem a fenyvesen keresztül abból a szűk tíz évből, amely a Fenye-hegyhez kötött, ahol utolsó láncszemként a kerékpárom, mint valami zálogtárgy, helyettem is ott maradt. És magam mögött hagytam nagy kerékpártúráimat a Tapolcai-medencében, Akalitól Badacsonyig és vissza. Szentbékkálla, Kővágóörs a romos zsinagógájával, Kékkút a forrással, Köveskál, Salföld a romtemplomával, a Hegyestű, Dörgicse a három romtemplomával, Mencshely a Kossuth-gyerekek emléktáblájával, Vöröstó a német feliratú fehér házaival, Barnag a zádorvári úttal, Csicsó és Szentantalfa, a Nívegy-völgy, meg ami most hirtelen nem is jut eszembe, vagy amiről nem is szeretném, hogy eszembe jusson.

Nem álltam meg sehol, behúzott nyakkal át száguldottam át a fenyvesen a 71-es útig, és most hiába mondom, hogy búcsúzom, akkor is búcsú nélkül jöttem el onnan, mint aki tudja, hogy nem örökre távozik.” Te viszont örökre itthagytad Lókutat, Szabadkát, fájdalmas hiányod, hangod emléke tölti be a pajtát, és majd szép lassan megyünk mind utánad. Isten veled, Pista!

Virág helyett

Hogy nem az feküdt abban a koporsóban, akinek téged mindig is gondoltalak, abban biztos vagyok, meg abban is, hogy hazafelé ott voltál velünk a metrókocsiban, amikor szomorkásan ugyan, de a régi időre emlékezve csak elénekeltük a márciusi dalunkat. A sírodnál is szólt a búcsúének, szebben hangzott minden ájtatos imánál, még akkor is, ha meg-megbicsaklott néha, és tiszta hang helyett csak rekedt panasz hangzott helyette.

Egy világunk tűnt el veled is, ahogy minden távozóval eltűnt az a világom, amelyiknek része volt a távozó, és ha új találkozással nyíltak is előttem újabb és újabb világok, többé már soha nem lett olyan, mint előtte volt. Életünk legboldogabb évei voltak, mondta Ingrid a temetőből kifelé jövet, és igaza van, és hogy azok lehettek, azt neked köszönhettük. Hangoddal, lényeddel olyan lett nekünk az a kicsi, ötödik emeleti tanszéki szoba, mint az otthonunk egy része, ha ugyan nem az igazi otthonunk, mert sokkal inkább az volt, mint a kollégiumunk. Ha hozzád mentünk órára, az semmiben sem hasonlított a többihez, az nekünk mindig felüdülést hozott. Sokkal több tudtál lenni nekünk, mint a tanárunk, egyszerre anya és barátnő vagy fordítva, mikor hogyan kívánta a helyzet. Ha kellett, lelki tanácsadónk is, elfogulatlanul, de végtelen szeretettel. Mikor a legmélyebben éreztem magam, egyetlen mondatoddal ki tudtál rántani a gödör mélyéről. Örömünkben és bánatunkban úgy tudtál osztozni, ahogyan akkor senki más, mert a korod meg a sorsod okán is mögötted volt már egy mélyen megélt élet.

Aztán az öt év leteltével szükségképpen elsodort bennünket egymástól az élet, mentünk a magunk útján. Új tanítványaid jöttek, mi meg próbáltunk valahogyan helyet keresni magunknak abban a világban, ahol már soha többé nem érezhettük magunkat úgy, mint veled a tanszéken.

És most majd’ harmincöt év után odakerült tested a Kálmáné mellé. Néztem az évszámot a fejfán, még leírva is hihetetlen. Kálmán harmincöt éve nincs már közöttünk, és bennem mégsem az az utolsó kórházi látogatásom emléke él róla, hanem ahogyan harminchat évvel ezelőtt vidáman áll föl az ünneplő asztaltól, az utcán jellegzetes mozdulatával nyújtja neked a karját, rád mosolyog, és elindultok lefelé a Kék Golyó utcán. Ezzel a képpel búcsúzom tőletek most, hogy ennyi év után a hamvaitok is együtt pihenhetnek, mert lelketek már összetalálkozott az örökkévaló végtelenben.

Lukáts Andor (1943-2025)

Kamaszkori rajongáshoz fogható, ahogy húszéves éves fejjel távolról imádtalak, mint a tinilányok a rocksztárokat. Lopva oda-odapillantottam az asztalodhoz, néztelek, ahogy előadás után magadba roskadva ülsz a színészklub büféjében. A félistenek egyike, ha nem a legnagyobbika.

Marat. Nem vagyok benne biztos, hogy a bemutatót láttam-e, de ’82-ben már mindet. Azt is, amikor buszokkal jöttek le Budapestről az egyetemisták, amikor teleszórták hóvirággal a színpadot, felállva tapsolt a közönség, dobogott a padló, fergeteges volt a hangulat. Azt az előadást is láttam, amikor a második felvonás kezdetén álltál fönn az emelvényen, a lámpát a közönségre irányítva kellett mondanod, hogy Polgártársak, nemzetgyűlési képviselők!, és hirtelen elengedted. Vagy megrázott, vagy túl meleg volt, nem tudom, de akkor elengedted.

A Marat halála életem legmeghatározóbb színházi élménye. Hogy nem lettem dramaturg szakos a főiskolán, azt többek között Tirso de Molinának köszönhetem, akit az általános műveltségi tesztben nem létező személynek nyilvánítottam, győzök is bocsánatáért esedezni, pedig a Marat halála után biztos voltam benne, hogy a színházban a helyem. Nagyon igyekeztem, mi több, Balog Gábor biztatott is, kinek, ha nem neked, ott a helyed, Réti Andrea barátnőm még a rendezői példányt is elkérte volna nekem, Janika, ez a kislány dramaturg szakra jelentkezett, szeretné megnézni a példányodat. Már nem emlékszem, mit mondott Ács, de nagyon megdöbbenhetett a kérésen.

Nem lettem dramaturg, nem is töltöm minden estémet a színházban, mint abban a ’81-’82-es évadban Kaposváron, de azóta is láttam sok jó előadást, csakhogy azt az elementáris élményt azóta sem tudta felülmúlni egyetlenegy sem. A Marat halála marad nekem az örök lázadás jelképe, minden önkény ellen, sajnálom nagyon a mai egyetemistákat, hogy nem láthatták huszonegy-két évesen, ahogyan akkor én ’81-’82-ben láttam.

És most elment a színész, akkori forradalmunk hőse, akit nem is láttam megöregedni, máig ugyanolyannak él bennem, mint azon a könyvborítón, amelyet még akkor leloptam valamelyik drámakötetről a könyvtárban.

Lukáts Andor, Isten veled, nem felejtelek el, nyugodj békében!

Hol vannak már azok az évek!

In memoriam Caruha Vangelió (1940-2025)

Tegnap hajnali fél kettőkor fölébredek első álmomból, félvakon a telefonom után nyúlok, látom, Dafni égő gyertyákra változtatta a profilképét. Szöveg nincs a kép alatt, de tudom, kiért égnek. Elkéstem a könyvvel, megint elkéstem. Napok óta terveztem, hogy a kórházba látogatóba menet írok neki, hogy útba ejtem az édesanyját, és viszem neki a regényemet, amire előfizetett. De már ő sem olvashatja, ahogy a nagybátyám vagy Kisjutka sem.

Caruha Vangelió, hivatalos nevén Evanjelía Caruha. Visszaemlékezések, újgörög nyelvkönyv, antológiák őrzik a nevét, a magyarországi görögök közösségének meghatározó alakja. Vangi. Így, egyszerűen Vangi. Nekünk még Vangi az ELTE Újgörög Tanszéki Szakcsoportjában, a később jövőknek Vangi néni.

Emlékszem, amikor leendő csoporttársamtól, Ingridtől először meghallottam a nevét, az -o végződés miatt férfit képzeltem a név mögé, honnan ismerhettem volna az omegás becéző alakot, hisz még épp hogy elkezdtem görögül tanulni a Budaörsi úti, későbbi nevén Kőrösi Csoma Sándor Kollégiumban. Felejthetetlen évek. Vangi nyelvórái, aztán később a stílgyak órák a Pesti Barnabás utcai (ma Piarista köz) épület ötödik emeletén, a szűk tanszéki szobában, ahol időnként vágni lehetett a füstöt. Időnként Ingrid is segített, de Vangival mi ketten voltunk a profi dohányosok. Vele azt is megcsináltuk egy március 25-én, a görög szabadságharc évfordulóját ünnepelve, hogy a népszerű énekes, Jorgosz Dalarasz nótáját harsogva vonultunk összekapaszkodva hárman, Vangi, Ingrid meg én, a teljes évfolyam. Mou xanarhonde’na-ena / hrónia doxazmena… Ha Ingridet kérdezném, Vangiról biztos neki is ez jutna elsőre eszébe. Hol vannak már azok az évek! Hányban is lehetett? ’86-ban? Vagy még előbb? Mindenesetre akkortájt, ’84 és ’89 között, merthogy addig tartott a görög szakos korszakunk.

Kálmán, a férj, drága Szabó Kálmánunk, 1990 óta nincs már közöttünk, és most Vangi is utána ment.

Kicsit becsíptél, szívem!, somolygott Kálmán, ahogy kiléptek a Kék Golyó utcai házunk kapuján azon a július 8-i estén, esküvőnk másnapján, a barátoknak rendezett buli után. Énekelve mentünk át, miután bezárt az étterem, emlékszem, mintha tegnap lett volna – most is hallom, ahogy agyoncigarettázott, mély hangján Vangi énekeli, Tría pediá, tría pediá voliótiká… Lenn az alagsori konyhánkban is folytattuk hajnalig, mert Vangival nagyon tudtunk mulatni, énekelni, táncolni, meg persze sorskérdésekről beszélgetni, ahogyan a nyolcvanas években szinte kötelezően mindenkivel.

Mintha tegnap lett volna, mondom ebben a felgyorsult időben, pedig legutóbbi találkozásunk óta is eltelt legalább egy év, vagy inkább másfél, el sem hiszem, az Idegennyelvi Könyvtár görög műfordító pályázatán zsűriztünk együtt, akkor egymás után kétszer-háromszor is találkoztunk. Hátborzongató belegondolni, hogy a halála napján én is ott voltam a Honvéd kórházban.

Egy letűnt világot vitt magával Vangi, irodalomtörténeti jelentőségű, mára szinte teljesen elfelejtett szereplőkkel benépesített korszakot, a regényíró-tanszékalapító Dimitrisz Hadzisztól a költő és műfordító Devecseri Gábortól, a műfordító Szőllősy Kláráig és Karig Sáráig, aki így hirtelen eszembe jut a pályatársai közül.

Beteg volt, évek óta, korán elvesztett lánya, Antigoné hirtelen halála után unokája tartotta életben, mert Vangelisz születésétől fogva nem lát, nagyanyja, a jajá kísérte mindig az egyetemre.

Hol vannak már azok az évek! Azok a verőcei kirándulások a telekre! A család, Vangi, Kálmán, Daphné és Antigoné, meg a teljes évfolyam, Ingrid és én, és persze Niki kutya, a fekete tacskó! Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy az alatt az öt év alatt kicsit mi is a családhoz tartoztunk.

Elrepültek az évek. Maradnak az emlékek, amíg még mi élünk, aztán velünk együtt majd azok is a semmibe vésznek, és ez így is van rendjén.

Nyugodj hát békében, Vangi, a te földi utat már bevégeztetett.

Gondolatok Lincsi búcsújához

Lincsi. Tiszi bácsi, a pap költő, Puszta Sándor nevezett el így, mert olyan bölcsnek talált, mint a kínai buddhista szerzetes. Nem tudom, mikor láttalak utoljára. 2018 előtt, abban biztos vagyok – egy bizonyos kor után hogy dobálózunk az évekkel, évtizedekkel –, és most, ahogy rád gondolok, megint csak úgy jelensz meg előttem, ahogy a Gomba pultjára támaszkodva a meccs szünetében mesélsz, mondod, kérdezed, magyarázod, mi történt a pályán, az életben, a világban. Írni akkor mindjárt nem tudtam, amikor megláttam Sima oldalán a gyászhírt – úgy látszik, a FB lett a legfőbb hírforrásom –, annyi minden történt ezekben a napokban, a három hónapos várakozás nyugalma után hirtelen felgyorsultak az események a kórházzal, a műtéttel, úgyhogy csak gondolatban emlékeztem meg rólad, és vissza-visszatérőn csengett fülembe a hangod azzal a régi-régi Szenes Iván-turistanótával, amit még Kazal László énekelt, hogy leül a hegyen a turista, és bánatában megeszi a cókmókját, és ennek nyomán azóta is nap mint nap átérzem egy-egy pillanatra, hogy milyen volt, és ettől szinte tapinthatóan fáj az az elveszett fiatalság, az az életérzés, amit az a fénykép csalt elő belőlem, amit akkor hirtelen-hamarjában föltettem, mert annak a korszaknak te is tanúja voltál arra kis időre, legalább arra a kilencvenegynéhány percre, amíg a meccs tartott, meg utána a búcsúsörözésre.

Mi akkor még a Kék Golyó utcában laktunk, a 12. sorba szólt a bérletünk, a hazai meccseken mindig találkoztunk. Zöld-fehér, zöld-fehér, ezzel vigasztaltam magam, egyébként meg olyan vérmes szurkoló sose voltam, hogy nagyobb törést okozott volna bennem a Rákóczi után a váltás. Különben is, Fradi volt, Fradi lesz és így kerek a világ.

Adi már rég nincs a csapatból, most te is itt hagytad ezt földi létet, én pedig azóta is, nap mint nap, újra meg újra belefeledkezem a gondolatba, hogy ahogy fogytok körülöttünk ti, ifjúságunk szemtanúi, úgy erősödik bennem a tudat, hogy mi is megöregedtünk. Belesajdul a szívem. Elmentél te is, haláloddal együtt pedig most ez visszafordíthatatlanság, ez a bizonyosság is olyan, de olyan fájdalmas.