Messziről nem látszik a vér

Napok óta szembejön velem a FB-n Lajka kutya képe, lépten-nyomon eszembe jut, ráégett a retinámra az űrszerkezetbe zárt szegény állat képe, soha nem fájt ennyire, mint amióta láttam és viszontlátom minden kutya tekintetében, hallom minden ugatásban, ahogy tartok fölfelé kerékpárral a Santa Ana víztározó felé, ahol a magukra hagyott, bezárt kutyák folyamatosan panaszkodnak. Ezt a hangot is jól ismerem, ez már nem a kétségbeesett, hanem a sorsába beletörődött tehetetlen állat ugatása, amelyik tudja, hogy a nap folyamán majd feljön ide valaki, ad nekik enni, és attól fogva más dolguk nem lesz, mint ugatásukkal jelezni, hogy itt vannak. Nem kedvtelésből tartják őket, sertéstelepet, birkákat őriznek a visszhangos hodályokban, és én már messziről hallom őket, valahányszor erre vezet utam. És eszembe jut Lajka.

Nem olyan régen a kaposvári egyesület, a Kutyatár oldalán láttam két staffordshire terrier kölyköt, kilátszott az összes bordájuk, a csípőjükön semmi hús, csak a csont meg a bőr, valahol Szenna és Petörke között egymáshoz bújva várták, hogy bevégeztessen a sorsuk, amikor rájuk talált valaki, akinek megesett a szíve rajtuk, és bevitte őket a menhelyre. Odabent folyamatos a teltház, még a fülükön is kutyák lógnak, de nincs olyan nap, hogy ne kelljen több helyszínre kimenniük, hogy ne kelljen fuvart kérniük, mert itt vagy ott szállításra váró sérült vagy beteg állatot találtak az útszéli árokban, dobozban vagy doboz nélkül, a puszta földön sorsukra hagyott kölyköket, mint Szennát és Petörkét, merthogy a két stafi azóta már ezen a néven él ideiglenes befogadójánál. Szívszorító, ahogy ez a két kölyök még a biztonságban is egymás közelségét keresi. Aki komolyan foglalkozik etológiával vagy neuropszichológiával, az ennek a két kölyöknek a viselkedéséből doktori disszertációt írhatna, viselkedésük hátterét minden mozdulatukkal dokumentálhatná. Ahogy egymáshoz bújva próbálták megélni a vészesen közelgő halálukat ott a két falu határán, most a biztonságban is ugyanúgy egymás testközelségét keresik az érintésben. Látszik rajtuk, hogy csupán élni szeretnének. Semmi mást, csak élni. Minden, ami még ezután jöhet, ajándék lesz nekik azok után, amin keresztülmentek azóta, hogy elszakították őket az anyjuktól, és az alomtársaikkal is ki tudja, mi lett, ők ketten maradtak egymásnak, és akárhogyan történt is, csak egymásba kapaszkodhattak.

És Lajka, Szenna meg Petörke után sorozatban jönnek elő bennem a képek, a sárga szemű, tigriscsíkos kutya a szentendrei piacról, fején a hatalmas gennyező sebbel, amint az egyik árus vizet ad neki, és hallom, ahogy mondja, lázas ez a kutya. Soha nem felejtem el annak a kutyának a tekintetét. És a többiét, akikről beszélni sem akarok, mert túl fájdalmas emlékeket idéznek bennem, nem lehet egyszerűen elintézni annyival, hogy a világ ilyen, hogy régen csak azért nem volt szaporulat, mert ha volt, akkor elintézték, és így fordulhatott elő, hogy szegény kutya beugrott a kismalacokhoz, anyjuk helyett anyjuk lett, mert az nem tudta szoptatni őket, neki meg már nem volt kit szoptatni.

Igen. Sokat fejlődött a társadalmunk, az állatvédelem terén is, de ez legelsősorban az állatvédő szervezeteknek, az önkéntes állatvédőknek, ideiglenes befogadóknak és felelős polgártársainknak köszönhető, akik nem mennek el szótlanul a szenvedő állat mellett. És az állatkísérletek ellen is egyre több a tiltakozás. Itt Spanyolországban aláírásokat gyűjtenek a bikaviadalok betiltására, szerintem fölöslegesen, mert amíg igény van rá, addig úgy is lesz. Itt ebben a városban, Tarazonában is nemrég újították föl az arénát, Zaragozában is tart a szezon, José, aki egész életében lovakkal foglalkozott, lóversenybíró, szakértő, boldogan meséli, hogy nem tudom, melyik híres torero lánya lép arénába legközelebb, és lovakkal is, végre lovakkal is lesz legközelebb Zaragozában bikaviadal. Emlékszem, jó harminc évvel ezelőtt svéd kolléganőm milyen lelkesen bizonygatta, hogy a bikaviadal hozzátartozik a spanyol kultúrához, meg hogy ott az arénában nem olyan szörnyű, mint a tévében, a lelátón ülve messziről nem is látod a vért, csak a mozdulatok eleganciáját. Hát nem.

Valenciai barátnőm meséli, hogy a voxos városvezetés igen komoly figyelmet szentel a kulturális hagyományok fölélesztésére vagy életben tartására, ezért a fiatalság körében népszerűsítik a bikaviadalokhoz köthető toro embolado hagyományát, ami abból áll, hogy valamilyen fémpálcán kátránnyal átitatott kenderkócot vagy hasonlót tesznek a bika szarvára pontosan illeszkedő vasszerkezetre, meggyújtják, és így világítva rohangál az állat a város utcáin. 2024-ben, Valenciában, Aragóniában, meg ahol él, vagy újból életre kel ez a hagyomány. Ellenzői természetesen vannak, de úgy látszik, a nemzeti hagyomány őrzőivel szemben tehetetlenek.

Az angol nyelvű bejegyzés szerzője április 18-án emlékezett meg Lajkáról fellövésének évfordulóján, cikkében részletesen leírta, milyen kínok között pusztulhatott el szerencsétlen állat ott a világűrben, és ahányszor csak rágondolok, kétszeresen is szégyellem magam, egyrészt hogy embertársaim ilyesmit művelnek egy állattal, másrészt meg amiért szinte egészen tegnapelőttig abban a tudatban éltem, hogy Lajka visszajött.

Történelmi lehetőség előtt áll az ország

Most tényleg történelmi lehetőség előtt áll az ország, és ennek Magyar Péter valóban csak a szikrája, a botrányos kegyelmi ügy folytatása viszont óriási lökést adhat neki. Kérdés, hogy föl van-e készülve a magyar társadalom, hogy végre nem a pártok politikai választási kampányaiból átvett és úton-útfélen hangoztatott, a másik felet pocskondiázó szólamok, hanem a józan, érvekre és ellenérvekre egyaránt nyitott, igazi párbeszédre képes hang válik-e meghatározóvá ebben az országban, ahol a politikai közbeszéd már a legutolsó külvárosi késdobáló stílusának szintjét sem üti meg. Rajtunk múlik? Igen. A társadalom felelős polgárságán múlik, hogy melyik hangot fogadja el uralkodónak.

Tényleg nagy lehetőség előtt állunk. Dönthetünk, és itt nem az a legfontosabb kérdés, hogy Magyar Péter alakuló pártját követjük-e elkötelezett pártkatonaként, hanem hogy hajlandóak leszünk-e állást foglalni, melyik hangot szeretnénk használni és hallani a jövőben. Ha egy egész társadalom megmozdul, és hangnemet vált otthon, az utcán, bárhol, amerre jár, és nem alkalmazza ellenkező előjellel a propaganda elcsépelt szólamait, hanem változtat a saját hangján, akkor előbb-utóbb változni fog a közbeszéd. Persze, a tömeg még ha alulról szerveződik is, össze kell fogni, a változáshoz mégiscsak szükség van vezetőre, és erre talán Magyar Péter alkalmas is lehetne, ha most tudna olyan erőket felmutatni maga mellett, akik például Zalatnay Istvánhoz vagy Tarr Zoltánhoz hasonló hangon szólalnak meg. De vajon elég felnőtt-e a magyar társadalom erre? Vajon lesz-e elég erőnk, hogy talpra álljunk, hogy kiverekedjük magunkat ebből a mocsárból, amelybe az elmúlt évtizedek politikája süllyesztett bennünket minden szinten?

Úgy látom, hogy most még a józan hangok nem hallatszanak olyan messzire, sokkal, de sokkal hangosabbak a gyalázkodó, érvekre képtelen, legfeljebb vagdalkozni képes hangok. Nézem Zalatnay István egy korábbi FB-posztja alatt az első hozzászólást, kiváló példa erre. Ezt a hangot kell száműzni társadalmunkból ahhoz, hogy itt változás legyen. Zalatnay István a Válasz Online-on közzétett Nyilatkozatára hívja föl a figyelmet,  melyet az egyház huszonnégy, lelkészi és világi aláírója hitelesít, és amelyben többek között ez is áll: „Meg kell vallanunk, hogy sokszor nem láttuk meg az egyház Urának arcát szenvedő embertársainkéban. Ezért most megkövetjük mindazokat, akikben a kegyelmi ügy kezelésének módja szörnyű traumák okozta mély sebeket szakított fel, s akik ezért egyházunk által is cserben hagyottnak érzik magukat; különösen is azokat, akik a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon és Általános Iskolában erőszak áldozataivá lettek. A jövőben jobban kell megélnünk Jézus példáját követve a szenvedőkkel azonosuló egyház valóságát.”

Erről jut eszembe Józsi tiszteletes, a leányfalui Református Szeretetotthon egykori lakója, Isten nyugosztalja, akivel annak idején sokat beszélgettem; egyszer azt mondta, az egyház ma nem képes betölteni azt a szerepet a társadalomban, amelyre hivatott lenne. Valahogy így fogalmazott, ezelőtt idestova húsz évvel, és azzal is a megújulás fontosságát hangsúlyozta, amikor azt mondta, hogy ma már pusztán a XVII. századi zsoltárokkal nem lehet becsalogatni a fiatalokat a templomba. De még ennél is sokkal, de fontosabb a politikától való függetlenedés, az önértelmezés újragondolása, és nemcsak a református egyházon belül, hanem a református és nem református egyén, a felelős polgár szintjén, mert ha az ország polgárai nem érzik ebben a megújulási lehetőségben a saját felelősségük súlyát, akkor nem is lesz itt változás. Polgártársak, tessék felnőni a felelős polgár szerepéhez. Hogyan? Elsősorban nyitottan a párbeszédre. Most a legnehezebb, amikor gyalázkodástól hangos az ország, de most van itt a történelmi lehetőség. A református egyház most példát mutathat az egész országnak. Az április 6-ai tüntetésen ki is állt a változás mellett egy református lelkész, Tarr Zoltán, és egyenesen Balog Zoltán lemondását követelte, bár ahogy a Válasz Online-nak adott interjújában hangsúlyozza, “…nem végcél, hanem a szükséges minimum ahhoz, hogy visszajussunk legalább a nullpontra és elkezdhessünk építkezni. A feladat az, hogy a Magyarországi Református Egyházat segítsük visszatalálni alapvető küldetéséhez.” Ideje van a megtisztulásnak.

Politikáról magamnak

Miután eltanácsoltak az egyetemről, inkább személyes összeférhetetlenségi, semmint közvetlen politikai okok miatt, a kaposvári színház lett passzív politikai véleménynyilvánításaim színtere, hiszen nem volt olyan darab, amit ne néztem volna meg, mert mind a mának szólt, még a Csárdáskirálynő is akár, mert az áthallásos mondatokra állt rá a fülem, persze a nagyszerű rendezésnek és színészi játéknak köszönhetően mindig meg is kaptam, amire vártam. Akkor elég volt egy fél mondat, egy hangsúly, és mindenki tudta, mire gondoljon. Marat halála, A balkon, Mario és a varázsló vagy akár a Mesél a bécsi erdő. ’82 március 15-én Kaposváron a Petőfi-szobornál fogott el valamiféle borzongás, ahogy a megemlékezés végén a Szózatot énekeltük, de semmi konkrét lépésre nem szántam el magam. Kaptam ellenben jelzést a munkahelyemen, hogy új felvételim szempontjából nem ártana, ha belépnék a pártba, én ezt kereken elutasítottam. Szokásomhoz híven már a bécsi forradalom napján, 13-án kitűztem a kokárdát. Ekkortájt egy elhúzódó büntetőügyben tolmácsoltam a rendőrségen, nem vagyok benne biztos, hogy március 15. előtt vagy után lehetett, a lényeg, hogy még kint volt a kokárdám. Az őrnagy nem is hagyta szó nélkül, amikor megjelentem, persze, mivel fontos szereplő voltam az ügyben, nem vetette le velem, épp csak jelezte, hogy elmúlt vagy még nincs, amiért kint kellene lennie, és máig nem tudom, hogy az a félmosoly meg az a villanás a szemében cinkosság volt-e a részéről, vagy a kín, hogy bár megtehetné, mégsem veteti le velem.

Budapesti egyetemista éveim két, emlékezetes politikai megmozdulása a Budaörsi úti Kollégiumban volt – akkor még így hívták. Sajó Laci a jelenet szerzője tudná pontosan megmondaná, mikor lehetett, még jócskán Gorbacsov glasznosztya és peresztrojkája előtt, amikor összeült a vének tanácsa, talán a darab címe  is ez volt, A vének tanácsa, egyértelmű utalással a remegő kezű, szenilis Brezsnyevre. Ahogy visszaszámolok, 1987 novembere-decembere, legfeljebb 1988 kora tavasza táján lehetett a másik, a kollégium lepény nevű hatalmas helyiségében. Komoly politikai tartalmú rendezvény, melyen az akkor már létező, természetesen még nem párttá alakult MDF prominensei ültek az asztalnál, emlékeim szerint Csóri, Csurka és Bíró Zoltán, de ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy csak az idő mossa össze bennem az emlékeket. Az a jelenet viszont máig előttem van, ahogy bejön néhány, inkább félszegnek, mint forradalmár kinézetűnek mondható fiatal, de határozottan elmondják, hogy ők a FIDESZ képviselői, ezt és ezt tervezik, ezt és ezt csinálják, várják, mire az asztalnál elnöklő, talán Bíró Zoltán maguk közé invitálta őket, itt a helyük, ugyanazt akarják, amit mi. Még két jeles momentum maradt meg bennem elevenen erről az estéről: a közönség soraiból feláll valaki, és a fideszes fiataloktól megkérdezi, van-e köze a csoport nevének a latin fides, -ei szóhoz. A válasz: erre nem is gondoltunk, de akár lehetne is. A másik: miután a fideszesek előadták programjukat, beszéltek a terveikről, a közönség soraiból ismét felállt valaki, azt mondta, ő a demokratikus ellenzéktől van, és felajánl nekik X mennyiségű Sirály papírt a szamizdatjaik stencilezéséhez. Hiába telt el harminc év, az én politikai meggyőződésemet azóta is legjobban ez a hármas jelenet szemlélteti. Gondolom, nem kell bővebben kifejtenem, hogy miért. Még Fekete Istvánt is idézhetem, a mostani helyzetben talán érzékletesebben kifejezi, amit gondolok: “Körülöttem mindenki politizál, mindenki jósol, mindenki tud, mindenki csodát vár. Én nem tartozom sehová? Nem! Ez talán azt jelenti, hogy mindenhová tartozom? Azt hiszem, igen. Minden pártból annyi az enyém, ami: természetes, humánus, szociális, okos és valóság.” 1948 szeptemberében írta a Naplójában. Sajnálom azt, aki ennél többet hisz magáénak bármilyen, buzdító jelszavakkal vagy plakátokon fennen hirdetett pártos véleményből, mert ez azt jelenti, hogy nincsen pártok és tömörülések fölött álló elvei, nincs saját, szilárd erkölcsi és politikai meggyőződése. Még csak nem is kell nagyon hangzatosnak lennie.

Politikai meggyőződésem nekem is van, ha addig nem lett volna, ott, azon a kollégiumbeli rendezvényen világossá válhatott bennem, hogy a különböző erők is működhetnek egy közös cél érdekében. De miért csak valami ellen működik ez? A hatalom bűvöletében ez már nem megy? Miért nem lehet tisztának maradni, hogyhogy  a politika ennyire korrumpál? Miért van az, hogy a politika kiveti magából azokat, akik tisztességesen akarnak működni akkor is, ha politikai hatalom van a kezükben?

Zoon politikon, igen, az ember és a polisz lénye, hogy az ember városlakó mivolta okán részt vesz a közösség életében. Sose vágytam ennél többre, a magam eszközeivel igyekeztem is tenni érte, de megjelenésem többnyire ellenérzést szült, mert valahogy mindig „problémás” eset voltam. Kérdeztem, véleményt mondtam, érveket szerettem volna hallani, nem zsigeri reakciókat. Vagy harminc évvel ezelőtt a helyi lapban újságcikket írtam az óvodás felvételizőkről, egyszemélyes kiáltványt fogalmaztam meg a helyi testület botrányos ügyletei miatt, aztán végleg kivontam magamat a helyi közéletből, hiszen van nekem elég dolgom a magam területén. De érdekes volt megtapasztalni a helyi közéletben, hogy a képviselők egy része a puszta tény miatt, hogy őt megválasztották, mennyire fölhatalmazva érzi magát a döntésre. Megválasztottatok, majd mi tudjuk, mit kell csinálni, ti csak hallgassatok, nem értetek ti ehhez. Mihez? Mitől ért többet egy beruházás levezényléséhez valaki, aki addig egész más szakterületen működött? Nem az volna inkább a helyi politika feladata, hogy szakmai kérdésekben hozzáértők véleményét kérje ki?

Nem szerették a kritikát, a tényeket, ha bárki számára hozzáférhető adatokkal szolgáltunk a cégösszefonódásokra, korrupciógyanús ügyekre. Vajon miért kellett annak idején zárt testületi ülésen dönteni a település egyetlen, még el nem adott, nagy értékű ingatlanának eladásáról? Ha nincs az a lelkiismeretes képviselő, aki úgy gondolta, hogy ez bizony a közre tartozik, akkor nehezen lehetne Sorg Antal villája még ma is Leányfalu tulajdonában.

Szinte a rendszerváltás óta azon töröm a fejemet, hogyhogy nem egyértelmű polgártársaimnak és politikusainknak, hogy civil kontroll nélkül nincsen demokrácia; meg hogy kinek a felelőssége, hogy ezt nem tanították meg a polgárokkal. És persze azt is, hogy a demokratikus keretek között zajló élet alapfeltétele nem a polgárok joga, hanem a polgárok felelősségvállalása, adott esetben önkorlátozása, önös érdekeinek háttérbe szorítása a köz érdekében. Harminc év kevés volt, hogy kialakuljon nálunk a felelős polgárság, és ebben már nagy felelőssége van a politikai elitnek, mert aki nem úgy született, nem is úgy nevelődött, hogy kellő igazságérzettel, önkritikával  áldotta meg a sors, és olvasmányélményeiből meg az iskolában sem tett szert ilyesmire, az előtt bizonytalan polgárként a mindenkori politikai elit meg az influenszerek a minta a viszonyításokhoz, és nem Boka János vagy Tutajos, hogy csak kettőt említsek a legkorábbi, ma már nem igazán nyerőnek számító lehetséges minták közül.

p.s. A fotóhoz annyit: hiába vesszük le a csillagot és teszünk helyette keresztet a “felszabadulási” emlékműre, ha nincs közeledési szándék, ha a szívekben nincs nyitottság, elfogadási készség, akkor minden csak üres jelkép marad.

A tüntetésről

Jó régóta azon töröm a fejemet, kinek a felelőssége, hogy az elmúlt harminc év alatt nem sikerült felelős civil társadalmat kiépíteni Magyarországon, hogy nagyon sok kivételtől eltekintve, de még mindig rengeteg szférában miért ez a feudális gondolkodás az uralkodó nálunk, ahol a törvényt is Werbőczy-utódok toldozzák-foldozzák. Azt mondtam, Fernando Savaternek A választás bátorsága című könyve az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez. Az esszékötet szerkesztője, Rabár Zsuzsa erre megjegyezte, aki majd elolvassa, úgyis tudja, ami benne van, akinek meg el kéne olvasni, az úgysem fogja a kezébe venni.

2009-ben jelent meg a könyv, ez alatt az idő alatt felnőtt egy olyan generáció, akiket nem lehet megvezetni, szólamokkal, könnyű ígéretekkel elhallgattatni, mert tisztában vannak vele, hogy bár négyévente vannak választások, pártok színeiben küldünk a parlamentbe képviselőket, de nekünk, civileknek polgári felelősségünk, hogy folyamatos kontrollt gyakoroljunk, számon kérjük rajtuk az ígéreteiket, és ha nem jól dolgoznak, akkor zavarjuk el őket. Felelős polgárnak lenni nem könnyű, hiszen folyamatosan szárazon kell tartani a puskaport, folyamatosan azt kell hallanunk, hogy mit szólunk mi bele, majd ők megmondják a tutit, hiszen azért választottuk meg őket, mit járunk mi testületi ülésekre, mit böngésszük mi a Céginfót, hogy összefonódásokat keressünk a nyilvános adatok között, maradjunk csak otthon, majd ők megmondják. Meg is mondták, láthatjuk, mi lett az eredménye. Szükségtelen beruházások országszerte, mert amire volt kiírva pályázat, azt csinálták, függetlenül attól, hogy mire volna szükség az adott településen. Persze, mondhatnák, az önkormányzatok keze is meg van kötve, nagyon szűkösek a kereteik és a többi. Ez is a következménye, hogy hagytuk. A mi felelősségünk. A civil társadalomé, mert hagytuk, hogy a nyakunkra hágjon az államgépezet, és forinttermelő szavazóknak, ne pedig ellátásra jogosult állampolgároknak tekintsen bennünket, akiknek joga van hozzá, hogy színvonalas oktatásban, egészségügyi ellátásban részesüljenek, és ne koszos vonatokon kelljen utazniuk, mert nincs pénz MÁV-nál, mert mindent kilopnak, kisajtolnak belőle.

A másik kérdés, amin majd’ harminc éve töröm a fejemet, vajon hogy lehetséges, hogy egy normál földi halandó kötelességének érzi, hogy hű katonája legyen egy pártnak, még talán akkor is, ha nem tagja. Hogy lehetséges, hogy nincs valakiben akkora belső tartás, erő vagy magabiztosság, hogy neki ne legyen szüksége rá, hogy egy politikai oldalhoz tartozóként érezze definiálva a saját identitását, hogy mint valamely vallás híve módjára kövesse pártja fölkent papjainak útmutatásait. Hogy juthattunk el idáig, hogy nem elég elmenni négyévente, és szavazni az általunk éppen jónak tartott párt képviselőire, mi az ördögért van nekünk szükségünk az adott párt hithű katonájának lennünk? És ami ebből következik, vajon hogy juthattunk el odáig, hogy a harminc év alatt sikerül elérni ugyanazt, amit már a monarchia széthullása utáni időszakban is tapasztalhattunk, hogy nem tudtunk még a 21. század húszas éveire sem úgy felnőni, hogy ne dőljünk be a politikai játszmák szempontjából fontos, megbélyegző szitokszavaknak.

Ezért volt jó ez a tegnapi tüntetés. Sokan a szervezők szemére vetik, miért hirdették úgy a tüntetést, hogy az politikamentes megmozdulás lesz. Megvan ennek az oka. Sajnos még mindig pártpolitizálást értünk politizálás alatt, pedig tudjuk, az ember zoon politikon. Társas lény. Muszáj részt vennie a közéletben, különben bedarálja az államgépezet. Talán most felébredtünk. Hát ezért is mondta a tüntetés egyik szónoka, hogy bizony, ez politika. Mi, ha nem az? Gyermekvédelem, oktatás, egészségügy, közlekedés. Ez mind politika. De nem úgy, hogy politikai-haveri alapon döntünk a kérdéseiben, hanem az állampolgár részéről az. Hogy bele kell szólnia, számon kell kérnie, hogy hol mi történik vagy mi nem történik. Ha nem leszünk felelős polgárok, miután fölszalámiztak, végleg föl is falnak bennünket mint adófizető adóalanyokat.

Lila káposzta rántva

Mióta a telefonomon ott van szinte az össze üzletlánc alkalmazása, előszeretettel böngészem a kuponos ajánlatokat, egyszer-kétszer már ajándékot is sikerült szereznem, persze, legtöbbször inkább ráfizettem, mert vagy nem aktiváltam, vagy még nem kapcsolta össze a központ a rendszerrel. Nem is tudom, Remeteszőlős-Máriaremetei túrám után mi vitt be a hűvösvölgyi Lidlbe, azt meg végképp nem, hogy az akciós lila káposztából minek kellett vennem, egy azonban biztos, a kaparóson nyertem, 3000 forint feletti vásárlás esetén egy liter 100 %-os almalét kínál ingyen az alkalmazás. Nem nagy kunszt ennyit elkölteni, főleg ha kettőt is veszek a kuponos osztrák sajtból. De itt még nem tartok, egyelőre a lila káposztát nézem. Alig több egy kilónál. Lesz belőle saláta.

Az osztrák sajtokat hamar beszereztem, bort ugyan nem fogyasztok, ettől függetlenül egy borsajtot is vettem a Mura-völgyi mellé. Némi pékáru – bajor sajtos akármi, amilyet a minap egy másik üzletben hot dogként számoltak nekem, otthon csak csodálkoztam, mi akar ez lenni, hát a bajor micsoda, pont kétszáz forintom bánta az üzletet, úgyhogy amit a kuponos sörömmel meg a sajtommal nyertem a réven, azt elvesztettem a vámon a pénztáros által hot dognak vélt két, bajor sajtos csodával. Most azonban ilyen elő nem fordulhat, automata pénztárban fogok fizetni, mégpedig telefonnal, tudniillik a pénztárcámat otthon hagytam, és ez az üzletbe belépve nem is mindjárt tudatosult bennem. Lássuk hát. Még él a sajtkuponom, továbbá nyertem az almalét a kaparóssal, meg is találom, a biztonság kedvéért összehasonlítom a képet a valósággal, stimmel, igaz, kicsit nyúlánkabb a doboz, merő optikai trükk, ugyanaz az írás rajta, 100 %-os, koncentrátumból előállítva. Bánja fene, ajándék ló fogának esete. Az olcsó kiflit is össze fogom vetni a nosztalgia változattal, veszek is mindjárt hármat, ugyanannyit, mint ezúttal a bajor csodából.

Meg is volnánk, lila hagymáért még visszamegyek, káposzta, hagyma, mazsola, rendes mennyiségű olívaolaj, kis kömény is talán, és néhány óra alatt szépen összeérnek. Irány a pénztár. Lildl kártya az üveglapra, aztán sorban a termékek vonalkódostul. A kiflinél elbizonytalanodom, sebaj, jön segítség, a fiú készséges, valami előjel szerepel a listán, azért nincsen ott a k-nál. Bónuszként még egy kakaós tekercset is vettem, ahhoz is segítséget kérek, mert az sem a k-nál szerepel, aztán jöhet a fizetés. Mindig elfelejtem, hogy csak a pluszkártya, a telefon pénztárcája nem az üvegfelületre, hanem a kártya helyére megy, ott kell érinteni, meg is van, a gép kiköpi a blokkot, tanulva a minapi esetből, ellenőrzöm. Pompás, mind a két sajt átment, viszont hiába az aktív kupon, az almalét nem kaptam ajándékba.

Nem szeretem, ha nyilvánvaló igazságtalanság ér, még ilyen kis tétel miatt is szólok, ha észreveszem, most éppen 340 forint ez az összeg. Kiderül, hogy hiába a képi azonosság, mégsem a megfelelő almalét hoztam el, de ha most elhoznám is, már akkor sem kaphatnám meg ajándékba, ahhoz még egyszer legalább 3000 forintért kellene vásárolnom. Hát azt már nem, inkább sztornó, azt viszont a pénztárosnál, automatán nem megy.

Leírhatatlan, ránézésre is mennyire utált engem az a pénztárosnő abban a pillanatban. Lehettem volna nagyvonalúbb, legyinthettem volna, veszett már több is Mohácsnál, alig több ez, mint a minap az a kétszáz, de nem mondtam, hanem visszakértem a 340 forintomat, és az utálkozó pénztárosnő miatt enyhén rossz szájízzel indultam el a villamoshoz.

Nem tudom, pontosan melyik megálló után ült le mellém az a fekete ruhás asszony. Miután elhelyezkedett, és meggyőződött róla, hogy tényleg nem zavar, bátortalan, elvékonyodó hangon odafordult hozzám, nem vennék-e zoknit. Olcsón adná, pamut. Átfutott agyamon a teljes zokni arzenál, téli, nyári, aminek töredékét se hordom, de esküszöm, vettem is volna, ha van nálam pénztárca. De mit kezdjek azzal a 340 forinttal, amit a pénztárosnő nagy dúlva-fúlva a kezembe nyomott? Mondom, otthon hagytam a pénztárcámat, ami nálam van, azt szívesen odaadom. Hát jó, megköszönöm, így az asszony, akiről közben az is kiderül, hogy munkácsi, egy beregszászi néninél lakik a Blahán, tömegszállásra nem megy, mert a lányával meg a két unokájával van, a vő meghalt leukémiában, ő is munkát nézni volt valahol itt a környéken.

Talán a Kárpátalja teszi, nem tudom, nálam Munkács a hívó szó, Beregszász rá a folytatás, már majdnem ki is mondom, hogy volt munkácsi születésű rokonom, a bérmakeresztanyám férje, de sajnos már nem él, és egy G. Mária nevű beregszászi lánnyal is leveleztem, aki kért tőlem egy hosszú fülű, piros táskát, de anyukám nem vette meg, nekem meg nem volt rá pénzem, én ezt így, ahogy van, meg is írtam neki, aztán többet nem írt, meg hogy a címét attól a beregszászi osztálytársamtól kaptam, aki hetedikben került hozzánk, és mi sehogy sem értettük, hogyan beszélhet jobban oroszul, mint az orosztanárunk, és én máig tudom a dalokat, amiket tőle tanultunk, Ocsi csornije meg a többi, de valahogy elakad a hangom, pedig épp csak egy pillanatra villan át agyamon, hogy miért pont Munkács és Beregszász, miért nem Mezőgecse vagy Lóka vagy éppen Macsola.

Az asszony mellettem egyre csak sóhajtozik, fáj a dereka, a térde, és ahogy beszél, én úgy süllyedek egyre mélyebbre az ülésemben, egy pillanatra az is megfordul a fejemben, vajon Kárpátalján is tényleg ilyen erdélyies s-eket mondanak az és helyett? Nem akarok belegondolni. És ekkor elhangzik a mondat, amellyel megadja nekem a tőrdöfést az asszony, hogy tudnék-e akkor a kártyámmal valami ételt venni neki. Kiszáradt a torkom, nyelek egyet, nem mondom neki, hogy kártyám sincsen, csak telefonom, hanem gondolatban végigszaladok a hátizsákom tartalmán. A lilakáposztámat szívesen odaadom, nyögöm ki nagy nehezen, a többiről nem beszélek. Hogy föl van-e szelve, mondom, nincsen. Akkor jó lesz. Majd lent elintézzük.

Ahogy közeledünk, úgy nő bennem a kétség. Ha most menekült, honnan tudja ez az asszony, hogy a Széll Kálmán tér Moszkva tér volt régen? De ez is csupán egy gondolatvillanás. A megállóban leszállunk, ígéret szép szó, nekiadom a káposztát, a három kifli van legfelül, azt is nyújtom neki, az asszony elhárítja, a kifli maradjon csak magának, ezt a káposztát majd este kirántom a gyerekeknek,  azzal megköszöni, és sok egészséget kíván.

Mint akit leforráztak, úgy indulok el a lifthez.

Marilar Aleixandre: a köröm alatt

halálod előtt este

– orvosi utasításra –

acetonba mártott

vattacsomóval

lemostam kisujjadról

a rózsaszínű körömlakkot

halálod előtt egy évvel

huszonöt éves voltam

nagyon igyekeztem

hogy ne legyek olyan, mint te

ne kelljen hét gyereket fölnevelnem

mindig lemostam a lakkot

az összes körmömről

kikerültem a kávéscsészék

lépes csapdáját

előtte este       a körömlakk

a vattán

hogy az orvos lássa jól

a véráramlást

körmöd fehér

csigái alatt

a szívedet elöntő utolsó árapályt

miközben       a halál

csontjaid póznáján kúszik fölfelé

előtte évben     az egyik szeretőm

akit nem ismertél

(ha ismered, nemigen kedveled)

meghallgatta velem

mi zúg a csiga belsejében

a kisujjam körmére fekete filctollal

egy szívet rajzolt

akkor még nem tudtam

hogy a véred alvadt bele

a körmöm alá került földbe

hogy a tüske is    miattad

sarjadt

szintén a körmöm alatt

a tinta nyoma

melybe végül bezárul a neved

nem tudtam, hogy te magad neveltél

magad ellen engem

(Catálogo de Venenos, ’Méregkatalógus’, 1999)

Pávai Patak Márta fordítása

Reményi József Tamás halálhírére

Drága Jóska, szép novemberi napokat kívánok! Tegnapelőtti válaszomból vettem, írtad, nem érsz rá, zsúfolt a november, családi és egyéb elfoglaltságaid miatt nem jó az időpont, amit találkozónkra javasoltam. Közben eltelt egy nap, este lett, és ma reggel már nem ébredtél föl.

Tudom, hiszen hát mindannyian tudjuk, így van ez, vagyunk, aztán majd nem leszünk, ki előbb, ki utóbb, egyszer mindenki sorra kerül. De te? Te súlyos beteg se voltál, mint aki már évek óta küzd a kórral és bizakodik, téged halálos baleset sem ért, hát akkor egyszerűen csak elfáradt a szíved?

Jóska! Hogy szerettél bennünket! És már múlt időben mondhatom, milyen jó, hogy az utóbbi években köztünk lehettél Szentendrén az Ínyencben!

Haláloddal elmondhatatlan veszteség érte a családodat, bennünket, mindenkit, akinek a magyar irodalomhoz szemernyi köze is volt, mialatt te dolgoztál benne, érte, vele. Hogy a te szelíd, okos, értő hangod mennyire fog hiányozni! Nincs arra szó.

Nemrég még a hetvenedik születésnapodat ünnepelted, és a hetvenötödiket már nem éred meg, bezárult a két évszám között a zárójel, és én is csak toporgok itt magamban, írom ezt kétségbeesetten, mintha most azzal, hogy leírom, megtörténtté tenném! Jóska, nem lehet, hogy ez csak egy gonosz tréfa, hogy csak úgy álmodtad, hogy nem ébredsz föl többé? Ne hagyj itt bennünket! Ne hagyj magunkra bennünket! Hallod?! Hallod?! Nagyon hiányozni fog a te hangod ebből az országból!

De jaj, tudom, az önző énem mondatja velem mindezt, pedig ha igazán rend uralkodik az Univerzumban, akkor a fájdalommal, a gyásszal együtt tudomásul kell vennünk, hogy lezárult egy életpálya. Jóska lelke visszatért az örök körforgásba, mert ő már megtanulta, amit mi még nem tudhatunk itt, ezen a Földön. Isten veled, drága barátom!

Levegőt!

Nem ismertem Moldovai Katalin eddigi munkásságát, a közönségtalálkozós vetítés előtt jóformán a filmjéről is csak annyit tudtam, hogy szintén „iskolás” témájú, mint a másik kettő, amit a közelmúltban láttam (a Magyarázat mindenre és a Szörnyeteg). Folyamatosan napirenden van az oktatásügy, ennek tudatában ültem be, magyar film, Budapesten vagyunk, jelen, egy pillanatig nem is értettem, miért euróban látom az árakat az áruk fölött a polcokon, aztán a feliratok láttán megnyugodtam, nem euro, lej, biztos átjárnak vásárolni, nem csak Szlovákiában, Romániában is minden olcsóbb, mint nálunk. A film közben mindez egy-egy gondolatvillanás volt csupán, különben végig, egész végig benne éltem, és szikrányi kétségem se volt, hogy ez bizony a mai Budapest,  valamelyik iraton láttam is egy pillanatra a keltezésen vagy a fejlécen. Nem akadtam fönn a HR rendszámú autón, amit a periférián észleltem, a filmben zajló eseményeken keresztül pontos látleletet kaptam a mai Magyarországon jellemző iskolai viszonyokról. A végén persze rájöttem, hogy Erdélyben vagyunk, és a beszélgetés során ki is derült, hogy a rendező erdélyi, a filmet is ott forgatták, ettől függetlenül én végig Budapesten éreztem magam benne.

Ha egy film, egy regény, egy színmű képes úgy magával vinni, hogy szinte benne létezem, prózaian fogalmazva elhitetni velem, hogy amit látok, az úgy van, pillanatra sem kérdőjelezem meg, akkor ennél többet nem is adhat nekem. És Moldován Katalin filmjétől megkaptam mindezt. Drukkoltam magamban a tanárnőnek, hogy ne menjen a barátja után külföldre, tanítás helyett ne álljon be mosogatni egy étterembe, hanem tartson ki, ne adja föl, harcoljon az igazáért. Egy percnyi üresjáratom nem volt, amikor elkalandozhattam volna, olyan ritmusban pergett a film, hogy nem is engedte. Arányosan felépített jelenetek nyomán bontakozott ki előttem a tanárnő története, melynek alapjául az a bizonyos tordai eset szolgált, ahol azért kellett távoznia a tantestületből a magyartanárnak, mert megnézette a diákjaival Agneszka Holland filmjét, a Teljes napfogyatkozás-t, amikor Verlaine és Rimbaud költészetét tanította a tizenhét éveseknek, és ezért aztán a szülők panaszt tettek az igazgatónál, úgyhogy a végén távoznia kellett a tanárnőnek érte.

Nem tudom, mi a nehezebb, teljes fikciót írni, vagy megtörtént esetet feldolgozva kibontani egy regény- vagy filmhelyzetet, ha belegondolok, utóbbi nekem mégiscsak jóval nehezebbnek tűnik, hiszen ha ismert történetről van szó, óhatatlanul ott marad mércének, utána mondhatja a néző, hogy az nem is úgy volt a valóságban, mint ahogyan te itt nekünk elmeséled. A „szűz” filmtörténetnél nincs viszonyítási alap, lehet ugyan egy-egy epizódnyi, valóban megtörtént elem benne, lényegét tekintve mégis teljes fikció, ezért hangsúlyozzák utána az alkotók, hogy a valósággal való egybeesés csupán a véletlen műve. És talán ezért is sokkal értékesebb nekem Moldovai Katalin filmje, mert nem ismerve az alaptörténetet, Budapestre tudtam képzelni, mert egyetemes, húsba markoló égetőn aktuális kérdéssorozatot feszeget. Nem kínál megoldást, sok-sok kérdést nyitva hagy, mi lesz a végén a főhőssel, a mellékszereplőkkel, ezt már ki-ki maga továbbgondolhatja.

Krasznahorkai Ágnes alakítása lenyűgöző. Ana, a 150 éves múltú Balassi Bálint Gimnázium magyartanára a végsőkig kiáll magáért. Kitűnő tanár, a diákjai imádják, pont azért, mert nem tankönyvízűek az órái, nem csak azt tanítja, ami tantervi előírás. Az igazgatónő, a tantestület is nagyra értékeli a munkáját. Öröm nézni Skovrán Tünde alakításában az igazgatónő, Éva oly tipikus színeváltozását, ahogy a hatalom elvárása szerint idomul a történtekhez. És a tantestület is. Egyedül a Dimény Áron alakította Márk kollégája áll ki Ana mellett. Nagyon jó az összevont szemöldökű, fiáért aggódó apa, Bölönyi Zsolt, és az álmatag tekintetű kamasz fia, aki akaratán kívül is minden baj okozója. Utóbbi szerepében Sándor Somát látjuk.

A vetítés utáni beszélgetésen ott volt a rendező, Moldovai Katalin, a főszereplő, Krasznahorkai Ágnes, és a társ-forgatókönyvíró, Palóczi Zita. A beszélgetést Csákvári Géza újságíró, filmkritikus indította, aztán moderálta is. Teltházas vetítés volt, a nézők között jó sok pedagógus ott maradt, többen meg is szólaltak. Volt, aki külön megköszönte, hogy a filmben nincs politika és trágár beszéd, „mint a másikban”, én erre szóvá tettem, hogy bizony nem árt, ha van politika, hiszen az ember mégiscsak zoon politikon, közösségben élő, értelmes, beszédképes lény, Arisztotetész óta tudjuk, más kérdés, hogy manapság sajnos a politizálás már nem a szó klasszikus értelmében használatos, nem a közösség ügyeivel való foglalkozást, hanem a pártpolitizálást jelenti, ami pedig egyáltalán nem kívánatos. Ez a film igenis egy állásfoglalás: bármi áron meg kell védeni az igazunkat a hatalommal szemben, ki kell állnunk magunkért akkor is, ha egyedül maradunk.

Nem tudom, ha most adták volna be, kapott volna-e támogatást ez a film az inkubátor program keretében, de nem is ez a fontos, hanem hogy itt van, hogy elkészült. Pontos a kép, amellyel szembesülnünk kell. Szaladjon mindenki, főleg ha pedagógus, és nézze meg, ezt is, meg „a másikat” is, ahogy a közönségbeli pedagógus emlegette. A Magyarázat mindenre lassan egy hónapja megy, és íme, megjött az ikertestvére. Társadalmunk, iskolarendszerünk kulcskérdéseinek pontos látlelete. Itt vagyunk, 2023 októberének végén, Budapesten, nem évekkel ezelőtt Tordán, mégis mindez bármikor, bármelyik iskolában megtörténhetett volna.

https://port.hu/galeria/elfogy-a-levego/movie-236158?openwith=1592354

https://www.facebook.com/elfogyalevegofilm

Beteg a világ

Nagy szemétgyűjtő vagyok, rendszeresen is, kampányszerűen is. Mindennapos erdőjárásaim során összeszedek mindent, amit találok, különös tekintettel a műanyag- és üvegtárgyakra, fémdobozokra. Kéktúrás társammal tett alkalmi kirándulásainkon és szakasztúráinkon mindig van nálunk külön szemetes zacskó, ami többnyire meg is telik, főleg az erdészeti utakon, jelzett turistaösvényeken talán kevésbé, legalábbis ezt mutatja az eddigi gyakorlatunk. Valahogy rááll a szemem, a periférián is látom, ami nem illik oda, ahol van. A minap egy zöld műanyag fedélen akadt meg a tekintetem.

Leányfalu, Gyulai Pál pihenő, mindennapos útjaim során jó ideje már az egyik fix pontom. Mintha kötelező zarándokhely volna, megnézem az emlékmű feliratát, a szeptember óta hervadozó koszorút – már nincsen három, csak egy, meghalt az utolsó leszármazott is, aki a faluban élt, a rokonok már nem jönnek ide Bécsből vagy Svájcból vagy ki tudja, honnan, hogy megemlékezzenek nagy elődjük születésnapjáról. Látom a fák között a zöld fedelet, fölveszem, az emlékműnél kinyitom, látom, műanyag mütyürkékkel van tele. Törpfej, test nélkül, színes Kindertojás-figurák, egy jegyzetfüzet és ceruza zárható nylon zacskóban. Kövezzenek meg érte, én még ekkor sem sejtettem, hogy nem kiránduló gyerek által elvesztett kincses dobozról van szó, a FB-n közzétett felhívásomra érkezett hozzászólásokból derült ki számomra, hogy ez bizony geoláda. Jó idő volt, délután vissza is mentem a helyszínre a kutyáimmal, visszahelyeztem a ládát, ahol találtam. Nem is volt haszontalan, hogy visszamentem, legalább begyűjtöttem az időtálló kakaós zacskót – ki emlékszik, mikor került 3,60-ba egy félliteres kakaó? – meg egy jó nagy, fehér műanyag hálót, ami nem csak a tengeren, az erdőben is veszélyforrás lehet.

Geocaching. Ez a játék neve. Tudok róla, nem egyszer találkoztam már geoládát kereső családokkal, fiatalokkal, de hogy egy ilyen Tupperware doboz jelentse magát a geoládát, azt azért nem feltételeztem volna. Továbbmegyek. Nekem az elbutuló civilizáció egyik fokmérője. Ahelyett, hogy a gyerek lehullott színes falevelet vagy makkot gyűjtene, műanyag figurákat hoz-visz az erdőbe. És ez jó szórakozás. Beteg a világ, nagy beteg. Elvesztette magát az ember, mert lencsén nézi az eget. De messzebb is mehetnék. Kedvenc filozófusom, Umberto Galimberti nyomán szólva az utolsó értelmes kultúra az ókori görögöké volt ezen a planétán, mert ők nem lineárisan, hanem ciklikusan mérték az időt, ahogy a természet is működik. A természet öröktől fogva létezett, nem teremtette senki, ott volt, tisztelték a törvényeit, ahogy általában a természeti népek, vele együtt, benne éltek. Nem akarták leigázni, arra már a kereszténység megjelenése utáni ember kap bibliai felhatalmazást, lásd Teremtés Könyve, „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Ezzel kezdődött minden, a görögök leláncolták Prométheuszt, az utánuk jövő civilizáció pedig eloldozta láncait. Szenvedjük is a következményeit, kipusztított növény- és állatfajok, emberi tevékenység nyomán természetes ellenséget nélkülöző, túlszaporodott növény- és állatfajok, fokozatosan eltűnő élőhelyek. Ezer meg ezer David Attenborough is kevés volna hozzá, hogy megállítsa ezt a folyamatot és észhez térítse az emberiséget. Idiótábbnál idiótább – finomabban fogalmazva úgy is mondhatnám, gyermetegebbnél gyermetegebb –, hangzatos névvel hirdetett EU-s kampányok, pályázatok tömkelegével hirdetjük a fenntarthatóságot, miközben teletűzdeljük erdeinket műanyag borítású színes plakátokkal, mert tanösvény kell a népnek. Meg lombkoronasétány, meg fák derekára szerelt drótkötélpálya. A vasalt útról, a via ferratáról nem is beszélve. Vajon meddig fokozható még az emberi idiótaság?

A Wikipédián nézem, a Geocaching címszó alatt a mottó: „Ne vigyél el semmit, csak a fotóidat;
ne hagyj ott semmit, csak a lábnyomodat; ne ölj meg semmit, csak az idődet!” Szerintem pont a lábnyomunkat nem kéne otthagyni az erdő mélyén, főleg nem műanyag dobozba rejtett műanyag katonák formájában. Elképzelhető, hogy ókonzervatív szemléletet képviselek, de nekem ez nem tetszik. Még akkor sem, ha a nagy múltú letterboxing játék volt az őse a GPS előtti időkből. Ahogy én nem igénylek magyarázótáblás tanösvényeket, fölöslegesen körbekerített, kiépített erdei utakat, úgy a műanyag geoládás program is teljesen idegen tőlem. Lehet, hogy nem csak a világ, én magam is beteg vagyok ezzel a maradi szemléletemmel?

Hosszú útra mentem

 Naplás-tó, már a szó eredetét is tudom, napol, eltölti a napot,  a naplás az eltöltött nap, tehát a naplászok mennek naplászni a Naplás-tóhoz, de ez már kevésbé tudományos. Engem elsősorban a madarak érdekeltek, nagy reményekkel elindultam ideiglenes tartózkodási helyemről, a Várból. Nem egyszerű eljutni, hatféle megközelítésből választottam a szerintem legjobbat, elmentem a Moszkva térről az Örsre, ott fölszálltam a HÉV-re, majd Mátyásföldön kezdődött a bonyodalom. Sehogy sem akartam megérteni, a helybeliek sem tudták, hogy lehetséges, hogy az Örs felől jövök, és ellenkező irányba tartanék, aztán mégis abba a buszmegállóba kell mennem, amelyikből az Örs felé tartó buszok indulnak. Majdnem kerek egy órába telt a várakozásom, mivel a HÉV-től egyik megállóból a másikba tartva mindkét irányból elment két busz, és a 46-os igen ritkán jár. Nem baj, gondoltam, bár már kicsit éhes voltam, abban bíztam, hogy majd megérkezem a Naplás-tóhoz, és ott szépen elfogyasztom az elemózsiát, amit magammal hoztam: egy spanyol bagett vegán kenőccsel és némi sajttal, meg rendes mennyiségű házi paradicsom, saját termés, az apróbbik fajtából. Ez mind. És a busz nem jött. Aztán egyszer csak jött. Hogy a Naplás-tó felé jó-e az irány. Jó. Persze. Hogy a helybeliek ezt miért nem tudták, nem is értem, direkt megkérdeztem egy fiatalembert, ő váltig állította, hogy jó helyen állok. Csak a megállók nem stimmeltek. Egész mást mutatott a menetrend, mint a telefonom. Mindegy, gondoltam, rossz, régi, meg se fordult a fejemben, miután megerősítettek, hogy rossz irányban állok. Később, amikor megnéztem a vonalon felüli megállókat, akkor láttam, hogy a másik oldalon kellene várakoznom, csak hát közben elment az a busz. Mindegy, itt már tartottam, tehát fölszállok a buszra, a sofőr mondja, jó az irány, hol kell leszállnom, majd ha a prérire érünk, ott fönn, ott jelezzen, hogy mi a megálló neve, na, azt nem tudja, nem tudja, nem baj, majd szóljon. Majd szól. Így hát leülök, tizennégy megálló, nem most lesz. Erzsébetligeti fürdő. Hm. Mik vannak. Mintha nem is Budapesten járnék, hanem valahol máshol. Pozsonyi külvárosi útjaimra emlékeztet. Érdekes módon ott is elmentem mindenfelé. Püspökibe, tudom is én, hová, ilyen külvárosokba, mint ez itt, a Protektikába cipőt nézni, meg csak úgy, temetőt, kastélyt, bármit, ami eszembe jutott. De itt. Kistarcsa, Nagytarcsa, Isaszeg. Hm. Kinn járok a világból, aztán egyszer csak a Simongáti utca után jön az én megállóm, jelez a térképem is, jelzek én is, a sofőr helyesel, ez az, itt lesz, kicsit majd vissza kell gyalogolni. Vissza. Leszállok. Nem tudom, a sofőr végiggondolta-e egyáltalán, gyanítom, nem, minek is gondolta volna, hogy ezt a háromszáz métert hogyan is kellene megtennem. Egyáltalán. Erdei bekötőút. Ez a megálló neve. Nézek jobbra, balra, sehol egy jelzés, semmi az égvilágon, hogy innen valahogyan meg tudnám közelíteni a Naplást. Egy életem, egy halálom, átrohanok a záróvonalon. Innen is, onnan is száguldanak az autók, nem ötvennel jönnek, ez külterület a javából, ráadásul föntről hozza is őket lefelé a nehézkedés. Rápillantok az Openmapsre, az utat nem is jelzi a térkép, amelyik az erdőbe bevinne.

Egy gyors távoli fénykép, az ott akár Hegyesd. Vajon mi lehet? Gőzöm sincs, mit látok.

Nézem, pedig az az út mintha aszfaltos is lenne. De amit az Openmaps nem jelez, az nincs is. Én legalábbis nem bízom benne. Van gyakorlatom, az a térkép a leglehetetlenebb pontokon is segítségemre volt. Itt egy lehetőségem van, vissza kell mennem, ahogy a sofőr mondta, és az az út visz be a tóhoz, ott lenn. Háromszáz méter. De már átjöttem erre az oldalra. Forgalommal szemben kellene haladnom, úgy szabályos. Mindegy. Elindulok szabálytalanul a fehér zúzott köveken, van vagy harminc centim az árokig. Vagy menjek inkább az árokban? Az se jobb. Nem, én ezt nem. Kutya legyek és ugassak. Visszafordulok. Mese nincs, marad a megálló, visszamegyek, föladom, máshonnan nem tudom megközelíteni ezt a tavat, majd valakivel elmegyek, aki ismeri az utat és van autója, már járt ott. Ilyen csúfságot. Vagy másik irányból próbálkozom, de nem ma. Ma már biztos nem. Csak legalább egy pad volna valahol, hogy az egyik szendvicsemet megegyem. De nincs. Tűz a nap vadul, gondolom, nem az a busz jön majd vissza, amelyik engem is hozott, hanem amelyiket lekéstem. Borzalmas ez a forgalom. Átkozom a pillanatot is, amikor eszembe jutott, hogy megnézzem a Naplás-tavat. Miért nem mentem inkább Csillebércre vagy Makkosmáriára. Késő bánat. Kamionok, áruszállító autók, személykocsik. Ott lenn egy emberalak. Reménykedem, hogy erre jön, ha ő eljön idáig, én is lemegyek. Dehogy. Dehogy! Normális, épeszű ember itt nem közlekedik ezen a padkán. Másik irányból kellett volna jönnöm. Ja. Hopp, jön a busz. Lassít. Jaj, hányszor megfordult a fejemben, hogy olyan sebességgel fog jönni, hogy meg se tud majd állni. Hányan állnak vajon ebben a megállóban? Egyáltalán, kinek csinálták? Erdei bekötőút. Ahogy bizonytalanul elindultam a barátságtalan úton, emberi hangokat hallottam egy kis házikóból, nem néztem körül tüzetesebben, rögtön vissza is fordultam, nem volt bizalomgerjesztő, pedig kiabálhattam volna, megkérdezhettem volna, ez az út hová vezet? Lehet, hogy a ház lakójának van ez a megálló? Rejtély, de én már a buszon vagyok, megyek Mátyásföldre, ott leszállok a reptéri megállóban, forgalom ide vagy oda, megeszem az egyik szendvicsemet, aztán fölszállok a HÉV-re, Sashalmon megtesztelem, hogy olcsóbb-e a rétes és van-e olyan jó, mint a Várban. Így is teszek. Megállóban egy szendvics elő, aztán irány a HÉV. Sashalmon leszállok, a rétesesnél ránézésre látom, hogy ez nem lesz jobb, mint a várbeli, aztán az árát hallva megint csak megállapíthatom, hogy én valahol nagyon lemaradtam az árakkal, még a tavaly januárhoz képest is, pedig az nem is volt olyan régen. Rétes felejtős, HÉV nem jön, megeszem a másik két szendvicsemet is, amíg jön, aztán az Örsön végignézem a boltokat, nem veszek semmit, viszont jól lejárom a lábamat, nem ilyen terepre készültem a túraszandálommal. Mit mondjak. Ha valaki arra jár majd, vigyen el. Én még egyszer nem indulok el BKV-val.