A Föld hangja

Meglepőn erőteljes kitörést produkált a Calbuco vulkán – adta hírül az egyik spanyol nyelvű internetes hírportál ma reggel, és én legalább olyan hangosan felhördültem, mint annak idején, amikor a sajtóban azt olvastam 2010-ben, hogy az Eyjafjallajökull vulkán kitörését követően felfüggesztették a légi közlekedést, mert a légtér vulkáni hamuval szennyezett. Hogy micsoda? Mondtam akkor felháborodva. Még hogy szennyezett? Hát mióta szennyez egy természetes anyag? Vajon mi az ördögöt lövellne ki magából egy tűzhányó? A világ legtermészetesebb dolga, hogy a kitörés után vulkáni hamu marad. De vajon természetes-e mindaz, amit a repülőgépek hagynak maguk után a légtérben? Nem lehet, hogy már megint fordítva ülünk a lovon?
A Calbuco Chile 90 aktív tűzhányója közül az egyik legveszélyesebb. 43 éven keresztül csendben volt, az utolsó kitörését 1972-ben jegyezték.
Nem árt, ha időnként működésbe lépnek ezek a vulkánok, legalább általuk is megmutatja erejét a természet. Kár, hogy nincs vulkánunk, erre gondoltam reggel. Akkor talán észhez térnének sokan, akik szereptévesztésben vannak, azt hiszik, örök időkre berendezkedhetnek ezen a planétán. Pedig hát tévedés, a gazdagok ugyanúgy meghalnak, mint a szegények, és ugyanúgy üres zsebbel távoznak, mint akinek semmije se volt ezen a világon. Nem ártana, ha elgondolkodnának.
A jelenlegi viszonylagos nyugalom, valamint a tény, hogy általában szilárd talajon állunk, nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz. Múlandóak vagyunk, kedves embertársaink. A Földnek pedig mindegy, hogy Kis Pista vagy Nagy Böske megéri-e a holnapi napot vagy sem. Sőt, még az is, hogy kitör-e a 43 éve csendes vulkán vagy sem. Jó, ha erre még időben ráeszmélünk.

Reklámok

A költészetnapi verskötözés utóhangja

Minden év áprilisának elején, mikor kötözni kezdem a verseket, van egy pillanat, amikor azt mondom, kész, vége, ez volt az utolsó, én már megmutattam, hogyan kell, mostantól csinálja már ezt valaki más, elfáradtam, jöjjenek a fiatalok. Aztán egyszer csak elmegy mögöttem valaki, tétován megáll, olvasni kezdi a fára akasztott verset, és akkor megenyhülve kérdezek tőle valamit, mindegy, micsodát, valamit, amivel egy pillanatra sorsközösséget érezhetek vele, legalább annyi időre, hogy magam előtt bizonyítsam, lám, mégiscsak megérte, Szobotkának is megmondta Szabó Magda, ha már egy olvasód akad, akkor is érdemes.
A vers világa intim tartomány. Magányos élmény a versolvasás, nem tűr másik jelenlétet. A rigóéneket legfeljebb. Nem tudhatom, ki mit érez, miközben ugyanazt a versszöveget olvassa, amelyiket én, esetleg utána összevillanhat a tekintetünk, és bólinthatunk egyszerre, hogy milyen szép.
Szívesen végignéznem, amikor valaki levesz a fáról egy verset a Vöröskőn. Szeretném tudni, hogy kicsoda az illető. Érdekelne, hogy alkalmi kiránduló-e, hogy először látja-e a Reményt meg a Zeppelint ott fenn, ötszáz egynéhány méter magasan, egymás mellett a fán, és hogy mi jár a fejében. Mint annak, aki idén még a versünnep előtt letépte Sajó Laci versét, magával vitte a visszaúton, felét zacskóstul meggyújtotta, aztán az égett szélű részletet a Rekettyés-tó előtt eldobta, a másik felét pedig két csíkra hasítva a Vörös Meteor-forrásnál a kukában hagyta. Jó lenne tudni, mit érzett, miközben mindezt végigcsinálta. Szeretném azt hinni, hogy dühében tette, mert haragudott Sajóra, amiért pont ezt írta, és nem valami vidámabbat, mikor írhatott volna éppen a tavaszról, arról, hogy hamarosan kizöldülnek itt ezek a tölgyfák, ehelyett ő már megint a költőelődök nyavalyáin mereng, neki most épp Babitshoz kellett mennie, Petőfi bomlott cimbalmát kellett pengetnie Szentkirályszabadján azon a nyári estén, az ördög se tudja, hogy miért. Szeretném azt hinni, hogy miközben letépte a fáról, azt mondta magában, ezt én nem értem, el vele, utálom Sajót, Petőfit akarom, meg Babitsot, Kosztolányit, de miért éppen Sajót. Ezt hinném inkább, mint azt, hogy észre se vette, mi áll azon az átlátszó fóliába csomagolt lapon, hogy az ott egy vers, nem papír meg zacskó, ugyanúgy, ahogyan a zászló sem csak bot és vászon.
Azt is szeretném tudni még, hogy Szeberényi Lehel emléktáblájánál miért pont az a Baranyi Ferenc-verset kötözte Nagy László Adjon az Isten-verse mellé, aki odakötözte. Szeretném tudni, kinek üzen vele. Szeberényinek? Nagy Lászlónak? Nekem, aki Nagy László versét odakötöztem? Vagy aki olvassa, annak?
Mondom, magányos tér a verstér, intim szféra, nemigen tűr más jelenlétet, mert aki verset olvas, annak arra a néhány percre, amíg a vers tart, megszűnik a világ. Miközben a verseket kötöztem, lopva az elhaladók arcát fürkésztem, és ha némelyikén kíváncsiságot véltem fölfedezni, titokban azt reméltem, csak arra várnak, hogy arrébb menjek, annyira eltávolodjak, hogy már ne is lássanak, akkor majd visszajönnek, és elolvassák. Vagy nem is, inkább majd holnap, igen, holnap visszajönnek, úgy tesznek, mint aki épp arra jár, puszta véletlen, hogy éppen annál a versnél megáll.
Szeretném tudni, nem botránkozott-e meg Zoltán atya Nagy László Évába hatoló Ádámján, hogy magában nem jegyezte-e meg Mezey Katalin Nagycsütörtök, nagypéntek-verse láttán, hogy épp egy hete múlt húsvét, ez most az ortodoxia nagyhete, vagy a református templom előtt észrevették-e, hogy Reményik versét nem az iskola, hanem a múzeum felől jövet kell olvasni, mert úgy tartozik össze a két oldal.
És végül azt is tudni szeretném, hogy a kortárs falamhoz mit szólnak. Egy véleményt hallottam, a klasszikusat, hogy hiába, József Attila zseni volt, aki utána jön, nyomába se érhet, de vajon mit mondanak a többiek, akik néhány versen végigérve megállnak, és eltűnődnek.
Idén is megfordult a fejemben, hogy ennek vége, kész, tizenkét év, elég volt, így biztos, hogy többet nem csinálom. Így nem, hanem megfordítom a sort, maradnak a kortársak. Két-három József Attila-vers, a többi kortárs. Esetleg egy-két nagy kedvenc, ha kerek évfordulós lesz. Igen, ezt már az elején eldöntöttem, hogy így lesz. Nem kettő, hanem négy verset kérek mindenkitől, akitől eddig kértem és kaptam, meg másoktól is, akitől eddig még nem kértem, hadd lobogtassa szél a fákon a kortárs magyar líra egy szeletét abban az egy hónapban, vagy amíg ki nem jön a medréből újból a Duna. Szinte látom is, pont addig ér a víz a fáknak, hogy mentőmellényként ott lebegnek törzsükön a versek.
Ó, bárcsak sokan megértenék, hogy egyetlen menedékünk a vers, akkor is, ha medrében marad a Duna!Kép 098 Kép 111 Kép 144 PICT3407 PICT3420 Kép 089 Kép 032 Kép 012 Kép 053 PICT3425 Kép 037 Kép 022 Kép 029 Kép 024 Kép 010

Ki elmegy, ki itt marad

Juan Goytisolo a marokkói bevándorlókról szólva egy helyütt a gólya metaforáját használja, azt mondja, az ember is menne, mint a gólya, de neki vízum kell, nem repülhet keresztül a schengeni határon. A spanyol író metaforáját egy kicsit továbbgondolva, a hazai viszonyokra alkalmazva inkább úgy mondanám, ahol a gólya talál eleséget, onnan a hideg sem űzi el, mert igazából nem a hideg, hanem az élelemhiány, az éhség készteti vándorútra, és ahol nem fagynak be a vizek, ott télen is megmarad. Csakhogy táplálékból az embernek testi és szellemi is kell az életben maradáshoz. Ahol nincs elég szabad tér a testi és szellemi táplálék megszerzésére, ott az ember nem sok jót remélhet. Ha fokozatosan alább adja az igényeit, akkor annak teste-lelke kárát látja. Előbb-utóbb megbetegszik, ha folyton csak krumplit eszik, lelkileg elposványosodik, ha a léte puszta fenntartása marad az egyetlen célja, és másra nem marad ideje, pénze, energiája, nem tud utazni, nyaralni, kirándulni, könyvet venni, aztán a végén már nemcsak pénze meg ideje, hanem igénye se lesz rá, hogy elmenjen egy moziba, vagy megnézzen egy darabot a színházban. Belefásul a létharcba, örül, hogy él, magára zárja az ajtaját, és csöndben vegetál. Milyen emberi lét az ilyen? Növényi, igen, azzal a különbséggel, hogy a növény beéri azzal a kevéske mozgástérrel, ami megadatott neki, az embernek viszont ez kevés, ha ugyanis önszántából, persze a körülmények miatt kénytelen beérni ennyivel, akkor már nagy a baj.
Ha egy állam nem hagy elegendő mozgásteret a polgárainak, akkor ott diktatúráról kell beszélnünk, akármilyen is hivatalosan a status quo. Mikor erre az egyén ráeszmél, és főleg ha még dönthet önállóan a saját sorsa felől, és nem mások döntenek helyette, akkor eldöntheti, elmegy-e vagy itt marad. Ha elmegy, az most nem tartozik ide, bennünket pillanatnyilag nem érdekel, hogy ott mi lesz vele, megtalálja-e a számításait, előbb-utóbb beilleszkedik-e, vagy egész életére megmarad benne az a kezdeti idegenségérzet, ami miatt sose tud felszabadultan viselkedni, és mindig megbicsaklik a mondata, valahányszor saját maga is megérzi az idegenes akcentust a hangjában. Ha viszont úgy dönt, hogy itt marad, akkor az a kérdés, hogyan tovább. Aki azért marad itt, mert hű kiszolgálója a mindenkori rendszernek, az jobb esetben önként, meggyőződésből vállalja, rosszabb esetben fel se fogja, mit tesz, megy vakon a vezér után, bár ki tudja, nézőpont kérdése, hogy ebben az esetben beszélhetünk-e jobbról vagy rosszabbról egyáltalán. Az itt maradó esetleg eleve azzal a szándékkal marad, hogy maga is aktív résztvevője lesz majd a rendszer lebontására szervezkedő mozgalmaknak, hajtja a remény, a lelkesedés, hogy ha megváltozik a rendszer, akkor neki vagy a gyerekének majd jobb lesz talán. A harmadik csoportba tartozó itt marad ugyan, ám önkéntes belső emigrációba vonul, nem hagyja magát megmételyezni semmiféle eszme vagy ideológia által, igyekszik kirekeszteni a külvilágot az életéből, és főleg van fedél a feje alatt, beéri annyival, amennyi éppen jut neki, ha kell, akár száraz kenyéren meg vízen is elél, mert különben valamilyen formában kénytelen lesz megalkudni. Ez a három lehetőség áll az egyén előtt, ha itt marad, a negyedik, a végső, manapság sem túl ritka ugyan, de esetünkben most nem értékelhető.
Az itt maradókban a szokásos emberi kettősség vagy álarcosság mellett így aztán kialakul egyfajta másodlagos kettősség. Rendszertől függetlenül is visel álarcot, mihelyt emberek közé megy, rögtön rá kerül, mi több, talán még otthon se veti le, de most még erre az álarcra is álarc kerül, hogy ne lássa a világ, amint összeszorított foggal próbálja túlélni a mai napot.
Választott, önként döntött, senki nem kényszerítette, most már csak az a kérdés, ha itt marad, tud-e az adott körülmények között ember maradni. Végső soron ez örök emberi kérdés, hiszen a körülmények mindig adottak, mindig az emberen múlik, hogy hogyan viselkedik adott lehetőségein belül vagy bármilyen élethelyzetben. Mikor azonban olyan mértékben megromlanak az életkörülmények egy országban, hogy a polgárok jelentős hányada távozásra kényszerül, szemmel láthatóan romlik az életszínvonal, megnő a bűnözés, egyre többen vesztik el a létbiztonságukat, akkor jóval nagyobb súllyal nyom a latban a kérdés, hogy tud-e emberhez méltó módon élni, és meddig adhatja alább az igényeit. Vannak ugyanis elengedhetetlenül fontos, nem a puszta létfenntartásra irányuló emberi szükségletek, melyek hiányában az ember legnagyobb igyekezete ellenére is nehezen tud ember maradni. Ezek többnyire megfogható, szellemi és lelki gyarapodásához elengedhetetlenül fontos dolgok. Ha egy horgász nem tud élni a szenvedélyének, mert nincs pénze, hogy kiváltsa a horgászengedélyt, attól persze még nem hal éhen, feltéve, ha van valamilyen rendszeres jövedelme, de a lelke sóvárog utána, valahányszor eszébe jut, milyen jó lenne most a Balaton-parton ülni. Vagy ha egy tanárnak se pénze, se ideje nincs rá, hogy olvasson, mert ha hazamegy, ott a gyerek, a háztartás, az elektronikus napló, a mindennapos tevékenységei, készülnie kell a másnapi óráira, mire ágyba kerül, addigra olyan fáradt, hogy arra se emlékszik, mikor olvasott végig egy oldalt utoljára. Ez a tanár nehezen ad másnap szellemi és lelki pluszt a diákjainak.
Száz szónak is egy a vége, nem attól marad ember az ember, hogy megvan a napi betevője, és nem kényszerül rá, hogy meg nem engedhető módszerekkel szerezze meg magának, hanem attól, hogy élhet a szenvedélyének, mert van rá elég ideje, pénze, megengedheti magának, hogy időnként beüljön egy étterembe, és egy családi ebéddel megünnepeljék a születésnapját, hogy megvegyen magának egy kalapot, ha megtetszik neki a kirakatban. Persze, nem létfontosságú dolgok ezek, de a jó közérzetéhez mindenképpen hozzájárulnak.
Az a legveszélyesebb, ha apró engedményekre kényszerül, mert akkor elveszett. Ha nem tud következetesen ragaszkodni az elveihez, saját, a velejéig romlott társadalomtól, politikai, szakmai közegtől független erkölcsi normáihoz ragaszkodni, akkor tényleg elveszett. A megalkuvás látszólag könnyít a helyzetén, viszont lelkileg úgy megnyomorítja, hogy a végén szinte ugyanoda jut, mint akit a testi kínok tesznek torzult lelkű, rosszindulatú, gonosz emberré, aki úgy érzi, az egész világ felelős az ő bajáért, igazságtalanság, hogy pont ő járt úgy, ahogy járt, és nem a másik, aki pedig nála sokkal rosszabb.
Meddig tűrhető a fájdalom és a megalázottság úgy, hogy ne sérüljön bele az ember, ez itt a kérdés. Az elviselhetetlen fájdalomra a fájdalomcsillapítót rendelnek az orvosok, a megalázottság érzése ellen viszont csak az erős érzelmek nyújthatnak támogatást. Ha olyan az illető családi háttere, hogy oda bármikor visszahúzódhat, mint a sebzett állat a vackába, akkor ideig-óráig enyhíthető ez a lelki fájdalom, de megoldást nem jelent, hiszen ha az ember nap mint nap kénytelen úgy bemenni a munkahelyére, hogy görcsbe áll a gyomra, valahányszor arra gondol, mi mindent kell lenyelnie a mai napon megint, mert ha ki meri nyitni a száját, akkor kirúgják, elveszti az állását, és akkor vége, nem tudják fizetni a lakás részleteit, a gyerek továbbtanulását, egyszóval elindul a lavina. Szorongani, kezd, a stressz fizikai tüneteket okoz, elérkezik a pillanat, amikor nem tudja már uralni a helyzetet, belerokkan, infarktust kap, elviszi az agyvérzés, vagy olyan fáradt a volán mögött, hogy elalszik vezetés közben, és jó, ha csak a saját autóját töri össze, és nem okoz tömegbalesetet.
Ha az ember nem tud a munkájában vagy a hobbijában kiteljesedni, akkor elveszett. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az élete nem méltó emberi élet. Tudjuk, hogy a boldogság nem lehet tartós állapot, nem is erre vágyik az ember, mikor méltó emberi életet szeretne. Egyszerűen csak annyit, hogy hagyják békében élni, hogy élvezhesse a munkáját, a hobbiját, legyen ideje magára, a családjára, kikapcsolódásra, nyaralásra. Legyen annyi pénze, hogy ne kelljen megélhetési gondokkal küszködnie. A 21. században Magyarországon (vagy máshol Európában) megengedhetetlen, hogy ez az elvárás luxusigénynek számítson, márpedig pillanatnyilag az.
Kimondhatjuk, hogy az állam Magyarországon (és persze hozzánk hasonlóan sok más európai országban) már régóta nem tölti be azt a szerepet, amire való. A pártpolitika, a politikai hovatartozás számít, és nem a szakértelem, saját érdekek és nem az állam, az ország, a polgárok érdeke. A polgár csupán adófizetőként számít, különben a legutolsó a sorban. Felsorolhatatlan, hogy mi minden hiányzik az alapellátásban, ami az állam dolga lenne, ehelyett az intézményvezetők kiválasztásától a fejlesztésen át a működtetésig mindent a politika irányít. Nem csoda, ha a fiatalok a jobb élet reményében amint lehet, elmennek innen.
De bennünket most a maradók érdekelnek, konkrétabban pedig hogy hogyan lehet megalkuvások nélkül túlélni ezt a kilátástalan helyzetet, amibe az ország polgárainak nagy része önhibáján kívül belesodródott.
Ha a munkájában vagy a hivatásában és a hobbijában nem talál menedéket, ha nincs mögötte családi háttér, akkor vége van. Ha gondozásra, ápolásra szoruló idős vagy beteg, akkor is. Ha pályakezdő fiatal, akkor is nehéz helyzetben van, mert vagy elvállal megalázóan alacsony fizetésért bármit, amit kínálnak neki, vagy ha szerencséje van, kitolhatja egyetemi tanulmányait, ameddig tudja, él a szüleivel, amíg csak lehet.
Ha jól körülnézünk, az itt maradók nem sok jóban reménykedhetnek, manapság a dúsgazdagok szűk rétegén meg a húsosfazék közvetlen közelében élőkön kívül senkinek sem könnyű az élet. Akinek van munkája, állandóan retteg, hogy mikor veszíti el, akinek meg nincs, az azért, hogy mikor csapnak össze a hullámok végleg a feje fölött.
Csak úgy lehet ezt az áldatlan állapotot elviselni, ha az ember összeszorított foggal teszi a dolgát, ameddig bírja, igyekszik nem tudomást venni a körülötte zajló hajmeresztő eseményekről, és főleg minél több időt tölt a természetben. Ott megtanulhatja, hogy a világ ilyen, amilyen, mindig valamilyen, és neki most ez jutott. Hiába kárhoztat érte bárkit is, tevőlegesen nem tud változtatni rajta, legfeljebb annyiban, hogy tisztességesen elvégzi a feladatát, amit önként vállalt, vagy amivel a munkahelyén megbízták. Ne várjon arra, hogy egyszer majd jobb lesz, mert nem lesz jobb. Most van itt és most. Most.