A jó palócok földjén. Epilógus

L'immagine può contenere: cielo, albero, pianta, spazio all'aperto e natura

Ahogy múlik az idő, egyre halványul bennem az az érzés, amely leginkább gyermekkori elvágyódásaimhoz fogható. Az a torokszorító érzés hasonlít leginkább rá, amikor véget ért a nyaralás, és el kellett válnom unokatestvéremtől, akivel annyi közös, valóságos és olvasmányélményünk volt a nagymamánknál. Ki kellett lépnem abból a bűvös világból, amelyben minden más volt, mint otthon, iskolaidőben, a mindennapok megszokott rendjében. Mennyivel jobb volt, amikor még csak készültem az élményre, amikor a buszon ülve boldog várakozással indultam neki a végtelennek tűnő nyárnak!

Most is az jár a fejemben, hogy milyen jó volt egy héttel ezelőtt, amikor Kétbodonyból elindultunk. Eltelt ez az egy hét, és már csak emlék az egész út. Ahogy haladok előre az egyre gyorsabban múló időben, tudom, ésszel fölérem, hogy ezen nem lehet változtatni, nem is kell, így van jól, ahogy van, az ámde belesajdul a szívem, ha arra gondolok, hogy talán soha többé nem jutok vissza ezekre a helyekre, ahová annyi kedves emlék köt. Meg kell tanulnom, hogy minden újabb találkozás búcsúzás is egyben. Erre tanít a vándorlás, az út, a kéktúra, a Camino, vagy ahogy a galegók mondják, Camiño.

A Camino olyan, mint az élet, mondta költő barátnőm, Ana Rossetti, mikor hazautazásunk előtt megszálltunk nála Madridban. A kéktúra is ilyen. De a Mária út vagy a Szent Ferenc út is, ahol valahonnan valahová tart a zarándok. Útközben szinte tapintható az érzés, hogy kíséri végig Jakab apostol, Mária vagy Szent Ferenc szelleme. Találkozik zarándokokkal, időnként szembe is jönnek, ki gyorsabban, ki lassabban halad, de végül minden út Santiagóba, Mariazellbe, Rómába vagy Csíksomlyóba vezet.

Történetét nézve láthatjuk, hogy Szent István vándorlás volt ennek a, mára majd’ 1200 kilométeres útnak az eredetije, nem csoda tehát, ha kéktúrát a honi természetjárók zarándokútjának nevezhetjük.

 Ahol falvakon halad át az utunk, a települések lakói mosolyogva üdvözöltek, készségesen útba igazítottak bennünket. Szívet melengető érzés volt megtapasztalni, hogy abban a nógrádi kis faluban mindenki tudja, hol van a pecsételőhely, mindenkinek van hozzánk egy-egy jó szava, mielőtt elköszönnének. És ez nagyon jól van így, nagyon jó, hogy ez így van.

A kéktúra ugyanúgy világ a világban, mint a gyermekkori nyaralásaim világa, ám az elvágyódás mellett marad utána a biztos tudat, hogy minden szempontból értékesebb világ, amit a természet és a természetközelben élők kínálnak, mint amit a pénzzel megszerezhető gazdagság nyújtani képes az embernek. Sajnálni tudom azt az embert, aki azt hiszi, a milliárdjaival gazdag lehet, és hálával gondolok azokra az elődökre, akik a kéktúra mozgalmat elkezdték és éltették.

L'immagine può contenere: albero e spazio all'aperto

A jó palócok földjén 5.

L'immagine può contenere: cielo, nuvola, spazio all'aperto e natura

5. nap

Alig néhány perccel 7 után irány a bolt, amely a katolikus egyház vendégházának is otthont adó épületben működik. Nagyjából minden kapható, halkonzerv legalábbis, és a maszkot is komolyan veszik, viszont terminál nem működik, nem éri meg nekik ilyen kis helyen, mondja az eladó. Az út túloldalán sorakozó panziókat nézve ebben nem lennék olyan biztos, de mindegy, fizetek pénzzel, annyi baj legyen, cipelem még a visszajárót is a pénztárcámban, a hátizsákomat ma úgysem kell cipelnem.

Reggelinket ma igazi asztalnál költjük el, egész furcsa így, nem is nagyon tudjuk mire használni a tányért, látom, Ági is kíméli, én is inkább a nylon zacskóra teszem a halas dobozt, mintha attól félnék, hogy összeolajozom vele a tányért. Nagyon el lehet szokni a civilizációtól, sietek hozzátenni, hogy ez nem okvetlenül jelent egyet a civilizálatlansággal, de nem ám!

Hátizsákunk a recepción a recepción marad, menetkészek vagyunk nélküle, a két szatyros kéktúrás, úgyhogy indulás!

Alsótoldig a határban vezet az út, a mezőn imitt-amott sár van, kerülgetjük a gépek vágta hatalmas keréknyomokat.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, montagna, spazio all'aperto e natura
L'immagine può contenere: nuvola, cielo, montagna, spazio all'aperto e natura

A búzatáblákat követő kukoricás után már ott is lesz a falu, nem nagy atávolság.

L'immagine può contenere: spazio all'aperto

Alsótoldon bolt nem esik útba, úgyhogy lemondok a jégkrémről, a Bableves csárdában majd csak lesz, gondolom.

A faluból kiérve aztán megtorpanok, hát, egy kismadár az út szélén, az autók meg jönnek. Ági mondja, füstifecske, én egy darabig kételkedem, hátha légykapó, de még annyira fiatal, hogy nem látszik a jellegzetes piros foltja. Körbeálljuk, amennyire tudjuk, próbáljuk kitalálni, mi érhette, ránézésre ki tudná ezt megmondani, mindenesetre rám tör a cselekvéskényszer, ez a madár itt nem maradhat, az biztos. Hívom a szentendrei kisállatkertet, ahová a múltkor egy beteg erdei pintyet szállítottunk, hogy megkérdezzem, mitévők legyünk a fecskével itt a kéktúránk utolsó napján, de nem jutunk előbbre, végül Ági ötletére visszamegyek, hátha valaki megmondja nekem az állatorvos számát, fölhívjuk, neki majd csak lesz javaslata a helyzetre.

Meg is tudom az orvos nevét, kikeresem a pásztói rendelője számát, mire hívnám, vissza is érek, a madár sehol, Ági mondja, próbált neki inni adni, a fecske nyitogatta a szárnyát, aztán egy hamarosan el is repült. Nyilván egy autó szele csaphatta meg, kicsit elkábult tőle, belső sérülése remélhetőleg nem volt, különben nem repült volna el. Nagy szerencséje, hogy mi jöttünk éppen, mert a következő szemből jövő autó biztosan elgázolta volna.

Menet közben az országúton végig az jár a fejemben, milyen jó, hogy a fecskének nem lett különösebb baja, eszembe jut, ahogy nézett föl rám aprócska szemével, mintha kérdezné, most mit tesztek itt velem. Persze, nem tudok fecskéül, de nem riadalmat, inkább kérdést vagy bizakodást vélek látni így utólag a madárka szemében, mindenesetre jó érzés, hogy életben van, hogy segítség nélkül elrepülhetett.

Végre fölkanyarodhatunk az országútról, megyünk föl, föl rétek mellett, aztán be az erdőbe. A Zsunyi-patak mentén haladva jutunk el a Bableves csárdáig. 11-kor nyit, nem sokkal múlt tíz óra. Pecsételünk, fél tizenegyig tanakodunk, mitévők legyünk, aztán döntünk. Szerzünk vizet, és irány a csúcs, dehogy megyünk vissza ugyanarra, amerről jöttünk! Legközelebb majd a Garábi-nyeregtől folytatjuk a túrát, vagy az lesz a végpontja, ha szemből jövünk.

Alig néhány száz méter után megbotlok egy kiálló gyökérben, jó nagyot esek, meg is rándul a derekam. Nahát, gondolom, meglátszik, hogy nincs rajtam a hátizsák, milyen ügyetlen vagyok nélküle, tényleg csetlek-botlok. Jól néz ki a térdem, horzsolás nincs rajta, csak sár, de az rendesen. Nem baj, kit érdekel, a lényeg, hogy menni tudok.

Szép az erdő, gomba is van bőven, igaz, rókagomba nincsen, de néhány szép, fiatal piruló galóca akad, nekem újabban az a kedvencem.

L'immagine può contenere: pianta, albero, spazio all'aperto e natura

A Tepkére vezető út vetekszik a Vöröskőével, még valamivel magasabb is annál. Csodálkozom, hogy miért a Tepke a csúcs a maga 567 méterével, mikor a Purga magasabb, 575 méter.

Hát igen. Ettől a szakasztól a Purga tartott vissza, halvány emlékeim vannak olvasmányélményeimből a gyilkos meredélyeiről. De még ott nem tartunk, hiszem a Tepke kilátója körül sorakozó cseresznyefák termését dézsmáljuk, elképesztő mennyiségű cseresznye, körös-körül. És persze szemét, sörös dobozok egy emlékfa tövében, ahová az emlékezők eredetileg csak egy mécsest tettek. Na itt jön, itt is fölmerülhet a civilizálatlanság kérdése.

A kilátót meg sem kísérlem, Ági sem mászik föl a legtetejére. Sorolja, mit lát, a mi hegyeinktől a Börzsönyön át a Mátráig szinte mindent. Lejön, folytatja a cseresznyézést, aztán indulunk tovább a gerincen.

Mint amikor a filmet nézve tudod, hogy idő kérdése, és történni fog valami, úgy várom én is a  Purgát gyilkos meredélyeivel. Eszembe villan minden, amikor egyedül mentem Dömös felé, és nem mertem lemenni a Vadálló-köveknél, inkább megtettem plusz tíz kilométert. Vagy legutóbb, amikor a két kutyával nem mertem visszamenni a Nyergesen ott, ahol feljöttünk, inkább mentem tovább a sárgán Szentendrére. Arról nem is beszélve, amikor Aragóniában a Peñas de Herrera szikláitól visszafelé tartva egy ponton megálltam, és olyan irtózatos mélységek tátongtak előttem, hogy megálltam, és azt mondtam, én innen nem megyek tovább. Ez a veszélyes, fölmenni szinte bárhová fölmegyek, de ha időben nem mérem föl az esélyeimet, nem biztos, hogy a lefelé vezető út nem lesz idegölő.

Nem nézek se jobbra, se balra, leérni innen, minél előbb, mit bánom én, hogy jobbra látszik a Szanda vagy a Pilis, tőlem akár a Pireneusok is ott lehetnek, én megyek, amerre az orrom mutat, és most csak annak örülök, hogy nem kell vinni a hátizsákomat. Időbe telik, mire lejutok, tehát újabb mélységélménnyel gazdagodva.

A Garábi-nyeregig tart a kék jelzés ma nekünk, a kéktúra részünkről idáig teljesítve. Kilenc pecsétet szereztünk.

L'immagine può contenere: 1 persona, in piedi, albero, pianta, spazio all'aperto e natura

Garábig lefelé két autót is látunk az erdőben, milyen fura szokás, autóval gombázni, aztán lejjebb közúti jelzőtáblák is, benn az erdőben, ilyet még nem láttam. Szembejövő forgalom, előzni tilos, mi lehetett itt egykor? Bár ezek a táblák nem tűnnek réginek. Mindenesetre a földút egyszer csak aszfaltozott lesz, az megy le végig a faluba.

L'immagine può contenere: persone in piedi, pianta, albero, spazio all'aperto e natura

A premontrei szerzetesek nyomdokain buddhisták járnak az ezeréves zsákfaluban. Fellobogózott Guiness vendéglő, kicsinosított házak, felújított palóc házak és gazdagságra valló újak. Aki nyugalomra vágyik, zsákfaluba költözik. Garáb ideális hely az elvonulásra, bár ahogy elnézem, én megint inkább Nógrádsipekre szavaznék. Túl sok itt nekem a pompa.

A Felsőtoldig vezető három és fél kilométeres országúti gyaloglás nem tartozik kéktúránk fénypontjai közé. Nem baj, nem is volt része, csupán a ráadás. A patakparton megválok a botomtól, de ha ősszel majd véletlenül Garábról indulnánk, és nem oda érkeznénk vissza, akkor biztosan megtalálom.

A jó palócok földjén 3

Terénytől Nógrádsipekig. 3. nap

Terényben induláskor még találkozunk megmentőnkkel, Miska bácsival, aki szerzett nekünk szállást. Politikai állásfoglalása egy félmondatából kiderül, de ez bennünket most kevésbé zavar, sokkal inkább a háttere. De most túra van, jelen idő, se múlt, se jövő, hiszen ez a lényeg, ezt már a caminón is megtanultuk, figyeljük a nyilat, és megyünk az ismeretlen vagy kevésbé ismert vidéken. Semmi nem tart annyira a jelenben, mint egy túra, a zarándoklat is ezért visz közel az isteni lényeghez, a bennünk élő istenhez. És ezt soha jobbkor nem mondhatnám (sajnos, ezt spanyolul meg olaszul még szebben is tudnám kifejezni: nunca mejor dicho, se non è vero è ben trovato), ugyanis temető mellett haladunk el az izzasztó reggeli napsütésben. Néni hajladozik, van hozzánk pár kedves szava, miközben a szülei sírját takarítva kesereg a temető állapotán. Szó mi szó, kissé gazos, úgy látszik, az önkormányzatnak nincs kapacitása a kaszáltatásra. A néni a férje sírjára készült sírkövet várja. Az evangélikus temető valamivel szebb képet mutat.

Megyünk, megyünk, egyre csak föl, föl, föl, egyre följebb a búzatáblák mellett, ahonnan a kettős vulkáni kúp egyikén végig, végig kíséri utunkat Szanda vára.

Terény régen nem szerepelt a kéktúra útvonalában, talán ezért lehet, hogy útközben olyan szakaszon is megyünk fölfelé, ahol egyszer csak vége szakad előttünk az útnak. Ágakkal teljesen elzárták. Mintha szándékosan terelnék a bozótosba a turistát. Ági szerint így akadályozzák meg, hogy felhőszakadás idején az alázúduló víz teljesen telehordja az utat ágakkal.

Aztán egy nagy réten elindulunk lefelé, és megérkezünk Cserhátsurányba. A turistaház tíz után zárva van, de szerencsére van árnyékos hely, ahol letáborozhatunk. Fél tizenegy múlt, némi tanakodás után elindulunk a bolt felé. Gyilkos napsütés, szerencsére itt van közel, csak át kell menni az úton, hátizsák nélkül milyen kényelmes!

El is költjük íziben korai halkonzerv ebédünket. Közben egy házi rozsdafarkú hímet figyelek a kerítésen, nagyon vadászik, kicsit késeinek érzem ilyenkor a fiókanevelést, úgyhogy gondolom, saját fogyasztásra teszi.

Egy vizes jégkrém erejéig útba ejtjük ismét a boltot, onnan csodáljuk a Vadkan-tavat, a Jánossy-kastélyt. Jó, hogy magántulajdonban van, legalább nem pusztul, mint szerte az országban annyi másik, jobb sorsra érdemes kastély vagy kúria, mert nincs pénz a felújításra. Ez a falu is szebb napokat láthatott valaha, a temploma is középkori eredetű, az átépítések ellenére is látszik.

Gyilkos napon haladunk tovább, az erdőben viszont szúnyogok hada kísér bennünket. Az út menti bokrokon aszalódó pár zoknit és alsónadrágot nyilván valamelyik korábbi kéktúrás tehette ki száradni, aztán elfelejtette visszarámolni a hátizsákjába, miután megpihent. Így van ez. Olyan az út, mint az élet. Menet közben maradnak el mellőlünk tárgyak, emberek.

Még látszik Szanda vára egy írásos részről, aztán a Hegyes-hegy erdejében is vármaradványt sejtünk jobb kéz felől. Szép tölgyes, de utána majd megint akácos erdő jön.

L'immagine può contenere: montagna, cielo, spazio all'aperto e natura
L'immagine può contenere: albero, pianta, spazio all'aperto e natura

Egy kisebb tisztásra érve a patak után Ági leül, én megyek tovább, ki az erdőből, Nógrádsipek határa felé, meg sem állok, amíg egy őz át nem sétál előttem az úton a kukoricás felé. Azonnal megtorpanok, nem vesz észre, nem is időzik hosszan az úton. Ha már megálltam, bevárom Ágit, és a marhatelep mellett elhaladva beérünk a faluba. Talán téesz lehetett itt valamikor, abból gondolom, hogy a használaton kívül álló épület homlokzatáról nem iparkodtak eltüntetni a vörös csillagot. Pedig nálunk törvény is van rá. Hm. Mindig eszembe jut a krétai Máleme, ahol meghagyták a náci sast a falu főterén. Egyszer odatették, ott is maradt. Nem az szabadul meg a terhes múltjától, aki elfelejti.

Lám, lám! Erre jó a síremlék, hogy egyszer majd egy törmelékhalom tetején landoljon. Nem akarok hinni a szememnek. Nézek jobbra, balra, sehol a temető, a sírkereszt viszont itt van, születésem évében halt meg az illető, akinek a nevét belevésték. A halom túloldalán egy másik. Nem jutok szóhoz. Pedig tudnék mit mondani.

Hosszú ez a falu, de azért nem annyira, mint Leányfalu, úgyhogy eljutunk az iskoláig, Oravecz néptanító emléktábláját böngészem, és közben információt szerzünk a pecsétet illetően.

A Korona kocsma lesz majd a sorsdöntő hely számunkra. Pecsét van, a kocsma egyelőre zárva, még nincs egészen négy óra. Itt fogunk szállás iránt érdeklődni, mert tovább ma már nem megyünk, ezt eldöntöttük. Ha már leültünk, falatozunk, közben megérkezik Teca is, akinek a nevét ekkor persze még nem tudom, szerda estétől viszont nem felejtem.

Ági vállal egy sört, én jégkrémet választok, közben a pultos fiatalembernél szálláslehetőség iránt érdeklődöm. Big mix, semmi extra, de most nagyon bejön, tehát ismétlés. A fiatalember kérdésemet az édesanyjának továbbítja, és Teca telefonálni kezd. Igen. Nem szól semmit, intézkedik, majd miután a harmadik jégkrémemért visszamegyek, óvatosan rákérdezek, van-e valami híre, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ennyi időn keresztül azért telefonálgatott, hogy nekünk szállást szerezzen. Pedig azért. Egyelőre semmi, mondja, de csak üljek le, majd szól. Hát ezt teszem, de közben megjegyzem, hogy sátrunk éppen van.

Egy idő múlva aztán jön Teca, és mondja, hogy a sátras megoldásra van ötlete, de van itt egy palóc gyűjteménye, szívesen kinyitja nekünk.

Nem tudom, Teca személye teszi-e, hogy ennyire szívembe zártam ezt a mini kiállítótermet, de a kiállított használati tárgyak mellett a legrokonszenvesebbnek azt találtam benne, hogy mindnél akkurátusan feltüntették a tárgy nevét, meg hogy ki adományozta.

Nessuna descrizione della foto disponibile.

Aztán fény derül a szálláslehetőségre, épülő ház a falu szélén, ott fölállíthatjuk a sátrat. Meg is jelenik Sanyi, elmondja, hogy lehet megközelíteni, víz is van, slag, úgyhogy király. Az időjárás radarom szerint hajnali négykor zivatar várható, úgyhogy nem árt, ha száraz helyen sátorozunk.

Teca és Sanyi. Két falubeli. Nógrásipeket ők ketten jelentik nekem, innen az alvégről, de az már megint egy másik történet.

A jó palócok földjén 2.

Második nap, Kétbodonytól Terényig

Az emuk éjjel is meg-megszólalnak, hajnalban is ébresztőt dobolnak nekünk, úgyhogy összeszedelőzködünk, és indulunk tovább, Becske felé.

Az Öreg-hegyen élvezhetjük a szép tölgyes erdőt, majd a Cserhátnak ezen a szakaszán oly gyakori akácos erdőn keresztül vezet az út. Itt jön velünk szembe egy pár, melynek férfitagja azonos a tegnapi kerékpárossal, aki lefele jött a Prónay kilátóról. Ők figyelmeztetnek bennünket, hogy majd a rét előtt ne kövessük automatikusan az utat, mert balra kell kanyarodni, csak a jelzés nem látszik, úgyhogy legyünk résen. Így is teszünk.

A vasúton átkelve (az Aszód-Balassagyarmat-Ipolytarnóc vonal lehet, nem tudom, nem zárták-e le ezt is örökre, mindenesetre nem látszik nagy mozgás nyoma a síneken) le kellett volna kanyarodnunk jobbra, de mi fölmentünk jó hosszan a csábító kukoricás mellett. Itt láttam először ülő lest. Lehet, hogy nem ez a hivatalos neve, de én így neveztem el.

L'immagine può contenere: cielo, spazio all'aperto e natura

Olyan ez, mintha a gazda azért ülne föl, hogy lesse, ki lopja a kukoricáját, nem pedig hogy lepuffantsa a gyanútlanul legelésző őzeket. Tudom, kell a vadat ritkítani, de hajdan volt aktív vadász, messzi szomszédom Jóska szerint a vadnak meg kell adni a menekülés esélyét. Kevés felháborítóbb dolgot tudok elképzelni, mint a les elé helyezett szórót, ahol táplálkozás közben lövik le az állatot. Jut eszembe, nem sokkal a kukoricás előtt láttam egy őzet. Az első emlős az út alatt.

Galga völgyében haladunk, majd egy búzamező mellett hasítunk fölfelé, Becske irányába. Az első építményt hátulról nem tudjuk hova tenni: temető lenne? Dehogy! Keltető! A bejáratnál elhelyezett, tojásban kereszt kompozíció szimbolikáját sem igazán tudjuk megfejteni, de ilyen csekélységeken nem akadunk fenn.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, spazio all'aperto e natura

Megyünk a boltba élelemért, ami esetünkben olajos hal lesz. Ma is, akárcsak tegnap. Még nem tudjuk, hogy ezen a vidéken a medvészek szerint nem tanácsos olajos halat vinni.

A bolt után az új piac üres standjait foglaljuk el, déli harangszóra, pont időben. Unokáját sétáltató úr kérdezi, hány óra, némi megütközéssel mondom neki, hogy dél van, de ma sem értem, vidéki, nyilvánvalóan nem bölcsész ember létére hogy nem kapcsolta össze a harangszót a déllel. Ha teszem azt, a vesperás és nem az ebéd ideje lenne, akkor még talán megérteném. De így! Mikor a napszakot legalább tudhatta!

Ebéd. A saját szemetünk mellett megválunk az útközben gyűjtött szeméttől is. Nem mondtam, mindennap sikerül egy szatyornyit összeszedni. Szigorúan az erdőben, a falvak határában már nem szeretnék. A szemétszedésnek is van határa.

Becskén közkút nincsen, legközelebb a temetőben vehetnénk, de inkább megkérem a fiatalasszonyt, aki előttünk kanyarodik a hídra, és ad nekünk vizet. Karon ülő kisfia pedig egyfolytában figyel bennünket a beszélni még nem tudó kisgyerekek egyszerre mélyre látó és bölcs, korántsem bántón fürkésző tekintetével, miközben töltöm a vizet a csapról a külső helyiségben.

Folyamatosan haladunk fölfelé, akácoson, végig, végig. Látjuk Szanda várát, izgalmas élmény, hiszen a Vöröskőről is időnként látom. Miután Ági megmondta, mi az, mert előtte csak gyanús volt nekem, hogy nem olyan, mint a többi púp a Mátra meg a Börzsöny között. Az erdészeti út poros, zúg a bánya, kőszállító autó jön lefelé, szerencsére lassít, amikor észrevesz bennünket. Poros az aljnövényzet, de még a cseresznye is a fán, mert azt még nem mondtam, ennyi vadcseresznyét még sehol nem láttam, mint itt a Cserhát erdeiben. Kaptatunk föl, föl, föl, aztán jön egy elágazás és jobbra fönn a várhoz vezető út. Én bizony oda már hátizsák nélkül megyek, biztos, ami biztos. Imádom a romokat, de mióta kilyukadt a dobhártyám, a kilátók, hidak és meredélyek a mumusok nekem. Nem felejtem el, a szentgyörgyi (Svätý Jur) várba is fölmásztam szépen, na de a lejövetel! Azt hittem, ott maradok az idők végezetéig. Vagy a selmeci kálváriáról is félve mertem lejönni. Dévényben meg föl se másztam a legtetejére. Itt a Szanda teteje plató, gyönyörű a kilátás, de oda én már nem megyek föl.

L'immagine può contenere: nuvola, cielo, spazio all'aperto e natura
L'immagine può contenere: nuvola, cielo, montagna, spazio all'aperto e natura

Leérve hátizsák föl, indulás, menet, csakhogy bot sehol. Nem megyek túl sokat, mire észreveszem, és sejtem, hogy ott hagytam el, ahol a hátizsákomat fölvettem. Akad még bot elég, de hogy ez milyen jó kis bot! Igaz, törhettem volna rövidebbre is, de én már ragaszkodom hozzá. Hűséges vagyok a botjaimhoz, a túrán mindig végigviszem őket. Gondolom, Bakonybélben is ott van még, ahol utolsó nap a pataknál hagytam. Meg Zircen is, szegény, az erdőn kívül, a galagonyabokor tövében.

Akácoson, aztán tölgyesen vándorlunk tovább, mígnem elérkezünk a Mária forráshoz. Ritka öröm, de rémséges a kegyhely maga ezzel a zöld hullámpala szoborfülkével a Szűzanya körül. Máriavölgyre emlékeztet, ott is szörnyülködtem egy sort helyenként.

Réten haladunk lefelé, nagyon szép, végig látjuk a várat, amíg Szandaváraljára nem érünk. A pecsétnél helybéli gyerekek sorakoznak, ismerik a kéktúrásokat, az egyik mondja, ő is szeretne kéktúrázni, de még nem engedik el.

Miután kibeszélgettük magunkat a gyerekekkel, akik beás nyelvtudásunkat teszik próbára, nekivágunk, megyünk, megyünk, föl, föl, és csak föl. Föl a Hucskóra, le a Hucskóról le, aztán a Zsabica, majd végre nagy nehezen megérkezünk Terénybe.

Sátrat verni itt sem szeretnénk, az első ember, akit meglátunk, Miska bácsi. Hogyne tudna szállást, Orsi majd segít, az evangélikus gyülekezeti házban talán akad hely számunkra. És akad. Bár péntekre csoportot várnak, egy szobát azért rendelkezésünkre bocsátanak. Orsi azt is elmondja, hogy kilenckor Ilonka néni harangozni fog. Ilonka néni nógrádikum, úgyhogy okvetlenül meg kell néznem.

Háromnegyedkor elindulok, körül is nézek közben, ismét megállapítom, hogy minden faluban jobban tetszenek a palóc házak, mint Hollókőn. Nem szeretem a kirakathelyeket. Szentendréből is azt csináltak. Szerencsére, Hollókő azért nem egészen olyan, matyó babákat, nem tesznek ki a palóc házak elé, mint Szentendrén a dalmát kapualjba.

L'immagine può contenere: cielo, abitazione, nuvola e spazio all'aperto

Van még idő, a templom leírását tanulmányozom. És kilenc óra előtt egy perccel meg is érkezik Ilonka néni, a táborozó gyerekeket buzdítja, hogy húzzák csak a harangot, de valahogy nem akaródzik nekik. Aztán nagy nehezen rááll egy kislány, majd egy másik. Várok, hátha jelentkezik valaki, miután nagyon nem akarják, vállalkozom rá én is. Azt hiszem, ennyi ideig egy faluban sem szól vecsernyére a harangszó, mint Terényben.

Hazaérek, velünk szemben egy férfi a kaput rázza. Nem értem, mit mond. Szegény, valami baja lehet. Még egy óra múlva is rázza belülről. Amíg én a templomban voltam, állítólag kívülről rázta, mert nem tudott bemenni.

A jó palócok földjén 1.

L'immagine può contenere: albero, cielo e spazio all'aperto

Túranapló – 1. nap

Nem is tudom, mi volt a legnagyobb élmény ebben az ötnapos vándorlásban, a táj-e vagy az emberek, végső következtetésem, hogy a tájjal együtt az emberek. A falvak lakói és a Cserhát szelíd dombjai, vulkáni eredetű hegyei, búzatáblái, szénaboglyái. Mikszáth vidéke, ahol illatosabbak a rétek, zöldebb a fű, mint máshol. És a sár is vendégmarasztalóbb, bár Mikszáth ezt nem jegyzi meg.

Első nap, hétfő, át a váci réven, ez mindig nagy élmény, főleg így, hogy folytatás is lesz. A hátizsákunk nem könnyű, polifoam, hálózsák, sátor, kétfelé osztva, hogy igazságos legyen, és persze ennivaló. Minden megvan, kivéve a két, mogyorófa kéktúrabotom. Szerencsére az erdő mindig kínál botot, ha szükséges, úgyhogy nem is esek kétségbe.

Félórás várakozás után be is fut a busz, amelyik elvisz minket Alsópetényig, a kissé rossz emlékű helyig, ahol előző, pecsét nélkül végigjárt kéktúrázásunknak vége szakadt. Akkor, három éve, Nagymarosról indultunk, idáig jutottunk, most innen folytatjuk. Mérgelődhetünk, hogy akkor nem volt füzetünk, mert bizony ha igazolni akarjuk a túrát, újra vissza kell majd mennünk, hogy pecsétet szerezzünk. De ez már a múlt, a jelen pedig a Prónayak hazája. A százados biztos örülne, ha látná, hogy a családi kultusz virágzik, én ettől nem vagyok maradéktalanul boldog, már csak a regényem miatt sem, még akkor sem, ha tudom, nincs fekete fehér nélkül, és fehér sem fekete nélkül.

A Kecske-kő 421 méteres csúcsán áll a Prónay kilátó. 26 méter magas, én meg sem kísérlem, hogy fölmásszak rá. tapasztalatból tudom, hogy csak a zárt kilátók jók nekem, ahol jobbra-balra lelátok, ott félek, előbb-utóbb beszippantana a mélység, mint a gyerekkori kútember, aki folyton kísértett. A kilátóból lefelé tart egy kerékpáros, Becskéről jött, Ősagárdra tart.

Romhányba tartunk, gyönyörű az erdő, erdei békával, cincérrel találkozunk, gomba is akad.

Romhányt elérve a gyárkémény emlékeztet a múltra, csempegyártás ugyan nincs már, a Zalakerámia a Romhányi is egyben. 850 méter kitérőt kell tennünk, hogy megláthassuk a Rákóczi ültette törökmogyorófát. Érdemes megtenni, a tűző napon a hátizsákot inkább lenn hagyom, és nélküle megyek föl. Kétségeim a fa eredetét és korát illetőn már a helyszínen is támadnak, de ha a legendák eredetét vizsgáljuk, messzire úgysem jutunk, úgyhogy elhiszem, a romhányi ütközet után a fejedelem leszúrta a botját, és abból nőtt ez a fa.

L'immagine può contenere: albero, pianta, cielo, spazio all'aperto e natura

A művelődési ház előtt némi tanácstalanság a pecsétet illetően, közben egy beszélgetést hallgatva rájövök, hogy maga a plébános úr, vagyis hát az atya, aki pénzt vesz ki az automatából. A ház ajtajában álló hölgyet megkérdezzük, kedvesen útba is igazít bennünket a pecsételőhely felé. Komolyabb élelmet (értsd sajt, olajos hal) nem hoztunk magunkkal, így jöhet a Coop. Vidéki tempó, még Leányfalun is morognának, ha ilyen tempóban haladna, de szerencsére Romhányban is másképp járt az idő, mint Budapesten és környéken. Szoknunk kell, mert ez a normális. Nehogy már a pénztárosnő ne válthasson két szót a falubelijével!

A Lókos-patak kőhídjánál, a Rákóczi emlékhelyen verünk tábort az ebédhez, a boltba igyekvők közül többeknek van egy-két jó szava hozzánk, hiszen itt is messziről megismerik a kéktúrásokat.

A Fáradt vándor panziónál rendben találjuk a pecsétet, úgyhogy indulunk tovább Kétbodony felé.

Romhány határában áll Rákóczi lovas szobra, Ági meg is jegyzi, Rákóczi Ferenc a lovát ugratja. Romhány jobban lobbizott Rákócziért, ezt majd Kétbodonyban fogjuk megtudni, de ott még nem tartunk, egyelőre Felsőbodonyban járunk, ahol a beszélgető nénik a medvét emlegetik, hogy látták, meg hogy nem félünk-e majd sátorozni a környéken. Félni nem félünk, eső nem lesz, legalábbis így látjuk, aztán húsz percbe sem telik, és máris egyértelmű jelei vannak, hogy esni fog, sőt, vihar is lesz. A legszebb buszvárók egyike a kétbodonyi, amit életemben láttam, üvegezett, muskátlis ablakú, itt fogjuk átvészelni a vihart, illetve Ági boltot keres, majd három palackkal és egy ananászos Tibi csokival visszatérve azt mondja, a turistaházaknál meg kellene kérdezni, van-e szállás, mert akkor itt maradhatnánk. Nincs ellenemre, elvégre fürödni csak kell, hatvan felé közeledve, hatvanon túl pedig az ember már tényleg nem úgy van ilyesmivel, mint húszévesen. Ha első nap 9,7 km, akkor annyi. Végső soron nem hajt bennünket a tatár, idő van bőven. Szállás is van, erdei iskola és vendégház, odamegyünk, ott várjuk ki, hogy alábbhagyjon a zivatar, közben szállásadónk, az egykori polgármester, Imre indulna értünk a buszmegállóba, de mi már zsákostul itt vagyunk. Feltűnik nekem, bár nem teszem szóvá, a dörgések szünetében mintha afrikai dobokat hallanék a háttérben, egyelőre azonban a jó szerencsénket áldom, hogy lesz szállásunk, nem is áztunk el, mi több, az esőköpenyt sem kellett elővennünk arra a rövid szakaszra, amíg a buszmegállótól az erdei iskoláig eljutottunk.

Kisállatkert is van, szállásadónk, a huszadik század egyik polihisztora, a sok közül, aki tett is a településért, a falu összes fáját ő ültette, aki volt bankár, gyógypedagógus, most pedig valóságos szállásmester és rendezvényszervező egy személyben. Kár, hogy Cukor póni beteg patáját nem tudja meggyógyítani, mert szegényke nagyon nehezen jár.

L'immagine può contenere: montagna, cielo, spazio all'aperto e natura

A Mária út

Reggel megbolondul a telefonom, örülök, hogy a névnapi köszöntőket tudom fogadni. Ha már a GPS nem működik (HuMap), akkor legalább telefonálni lehessen vele. Effektíve a HuMapnál bolondult meg, összevissza ugrálni kezdett, majd megnyitogatott programokat. Még jó, hogy a Mária út viszonylag friss képződmény, nyilván jól van jelezve, gondolom én indulás előtt. Semmi üzemanyag a Beliből, még el se búcsúzok, ez nem szép. Na mindegy, kaukázusi kefir és kifli, aztán elindulok.

A Szent Kút az első megálló nyolcszáz méter után, a körbetérkövezett kápolnával. Egy illúzióval kevesebb: klórt öntött a turistának vélt botos fickó a forrás medencéjébe, ahonnan átfolyik a kivezető csőhöz. Jobban szeretem a közvetlenül kifolyó vizeket, de mindegy. Irány. Föl, föl, föl, és csak föl. Úgy rémlik, négyszáz méteren vezet az út szinte végig, ha jól néztem a szinteket. Hamar kiderül, hogy nem. Szép bükkösök, nagyon idős példányok, ketten se tudnánk átkarolni, megnéztem, nem szemre mondom. Mindenütt embernyom, fasebek formájában. Szégyellem magam ember voltomban a bükkfák előtt. Gyűlölöm az emberiséget. Vagyis hát ezeket a mocskokat. A tizenöt kilométer jár a fejemben, amit meg kell tennem Zircig. Egy vidám csapat jön velem szembe, lehetnek vagy hatan, jó reggelt köszönök nekik fél tizenegykor, meg se fordul a fejemben, hogy nem Zircről jönnek, de még az út felénél se jártam, amikor eszembe jutottak, mérget rá, hogy nem Zircről jöttek, különben nem így néztek volna ki, ahogy kinéztek.

Addig viszonylag simán haladok, amíg ki nem ér az út az erdőből. Vannak dzsumbujos részek, de ezt már megszoktam, benövi az ösvényt a csalán, a vadszeder, minden, ha nem járnak elegen rajta, márpedig ahogy elnézem, ezen se nagyon. Majd talán Nagyboldogasszonykor? Megnézném azt a zarándokot, aki Mariazellből jön rajta éppen. Az erdőből kiérek. Hm. Na, most merre. Három irány is van, a nyíl mind a három felé értelmezhető, sehol egy tereptárgy, a bokrokon semmi jelzés. Nagyon óvatosan előveszem a telefont, fohászkodok az égiekhez, ne hagyjon cserben, mert akkor elvesztem itt a semmi közepén, és a végén tényleg visszafordulhatok. Lassan, nagyon lassan megnyitom a HuMapet. És engedelmeskedik. Persze, hogy nem jó irányba megyek. Vissza az egész.

Ugyanez a történet még háromszor megismétlődik az út alatt, de lőn csoda, nem hagy cserben a telefonom.

Van egy szakasz, ahol erdészeti utat csináltak, az útépítés nyilván érintette a Mária utat is, ki is táblázták, hogy elnézést kérnek. Hát igen. De mielőtt végigvisznek a bozóttá sűrűsödő aljnövényzeten, kiterelhettek volna a földek mellé, ahogy később ki is terelnek. Aztán vissza. De hogy hol, arra megint csak a telefon ad választ. Észbontó. Hogy én mennyire naiv voltam! Még hogy ez ki van jelölve! Persze, ott, ahol nem kéne, nevetséges, ötven méterenként jelzés a fákon, mi a jó fenének, azt nem tudom, ahol meg kellene, ott nincs.  Meddig tartott volna ennek az átkozott magaslesnek mind a két sarkára odafesteni azt a nyomorult jelet? Plusz egy kilométer megint. Hátizsákkal, ezt hozzáteszem.

Reménykedek, hogy itt lesz a Zoltay-forrás. Patakmeder, le, föl, le föl. Nagyjából az egész út ilyen, le, föl, változatos terep, azt meg kell hagyni. Hát nincs forrás, foglalt legalábbis nincs, úgyhogy mehetek tovább. Szép bükkpéldány viszont akad, ennek örülök. Legalább valami, mert összességében nem tetszenek a bakonyi erdők, ezt elmondhatom. A Bükk, a Mátra, a Zemplén, sőt a Pilis is jobban tetszik. Ez van.

Az a bizonyos Zoltay-forrás tíz kilométerre van, egyszer csak odaérek, ott lesz a hosszabb (legalább tízperces) pihenőm. Leülni nem ülök le, kifli, halpástétom állva, víznyerés és –vesztés, aztán indulás. Ez a legszebb pontja az egész útnak. Valóban varázslatos hely, a fűzfői turisták foglalták, kopjafát is állítottak tagtársaik emlékére. Gondolom, nem itt van mind eltemetve.

Még öt kilométer. Reménykedek, hogy ez már nem lesz olyan nehéz. Hiú ábránd, az út legrosszabb szakaszai előtt állok. Nem is értem, miért arra viszik, amerre. Egy helyen vadkerítéssel elvették az út felét, aki nálam kicsit szélesebb, már csak oldalazva tudna elférni rajta, hátizsákom szélét csapkodják a bükkök levelei. A továbbvezetés se jobb, galagonya, szederinda, aztán ki a szántóföldre. Itt már nem is keresem a jelet, megyek a telefonom után. Árpaföld. Az árpát még nem kellett learatni? Ezek szerint nem. Alatta tárcsáznak, a traktoros megáll egy pillanatra a tábla közepén a John Deerrel, talán azt hiszi, eltévedtem? Vagy ritka madár erre a turista? Mindegy, én megyek, nem kérdezek, szeretnék már Zircre érni. Hogy mire föl ez a nagy sietség, nem értem, úgyis zárva minden, hétfő van, de mindegy, menni kell. Menni, menni. Ez az út lényege, hogy menni kell. A szakrális rész most kimarad, másról szól ez éppen. A bozótkerülésről. Van egy-két szebb sziklás rész. Na jó, a patak mentén is szép.

Nem tudom, mikor következik el a pillanat, illetve meg tudnám nézni, a 14,61 km mely szakaszán, amikor kiértem az erdőből, szép, katángos rét tárult elém, és lenn megpillantottam az apátság tornyát. De ez még nem az út vége volt, úgyhogy a botomtól még nem váltam meg, mert ezen a mezőn keresztül kellett vágnom. Igen, de merre? Jelzés nincs. A GPS-t nagyjából követem, nem toronyiránt megy, mintha elkerülné a várost. Hm. Még tetetnek velünk plusz pár kilométert. Meg én is megtettem, ahogy elnézem ezt az ábrát a telefonomon. Hogy tíz kilométernél mi lehet az a derékszögű háromszög, aminek hegyes szöge önmagába tér vissza az útgörbén, azt nem tudom, mert a forrásnál szüneteltettem a mérést, az biztos.

Túljutok a réten, van ám ott jelzés, csak ember legyen a talpán, aki az erdőből kijőve észreveszi, ugyanolyan magas a növényzet, úgyhogy csak közvetlen közelről látszik, nyilván arra számítottak, akik kitették, hogy ez kaszáló, vagy csak télen járnak erre a turisták.

Már látom a házakat. Egy galagonyabokornál válok meg a botomtól, hűséges kísérőmtől, talán majd észreveszi egy vándor, aki innen indulna Bakonybélbe. Hát felkötheti.