Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.

Reklámok

The Bookshow Must Go On Too

Fel akartalak hívni az este, vagy legalább egy SMS-t küldeni, de mivel nyolc hónapja tudom, hogy többé már nem lehet, csak az érzés motoszkált bennem, a mérhetetlen hiány, ha én ezt valakivel most megoszthatnám, akkor csakis veled, hiszen otthon csak te ismered, te vagy, akiknek hirtelen-hamarjában eldadoghatnám, hogy nincs. És te sem vagy már. Nem vagy, hogy elmondhassam, hogy ő is. Elment ő is, teutánad, arrafelé, ahol az égi könyvtárosok rakosgatják egymás mellé az elolvasott vagy még olvasásra váró könyveket, mit tudom én, egy könyvtáros el tud-e szakadni holtában a könyvtől, nem hiszem, honnan tudhatnám, azt viszont tudom, hogy ha odaát még van rá módotok, akkor ott ti már nem szervezkedtek többé, hanem most már csak olvastok. Te is, ő is.

Én nem tudok erről a hiányról beszélni. Nincs semmi, csak a hiány, hogy nincs, kinek elmondjam, hogy nincs, érted? Csak te lehetnél az, és nem vagy. Erre se vagy, semmire sem vagy itt, csak álmomban időnként, de legtöbbször onnan is arra ébredek sírva, hogy már megint menned kell. Mert már ott is tudom, hogy nem maradhatsz. Csak itt a hátam mögött, mint most, de mihelyt megfordulok, csak ez a kínzó hiány megint.

Tudod milyen érzés volt? Megláttam azt a gyászkeretes partecédulát ott a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet ajtaján, és kétségbeesetten néztem hátra, hogy hol vagy, látod, mintha ott lehetnél, rögtön elkaptam volna a karodat, hogy jól megszorítsam, mint régen, és mondjam, nézd, látod, én ezt nem hiszem el, hiába áll ott fekete betűkkel, hogy élt negyvenkilenc évet, én akkor sem hiszem el, nem lehet, hogy ő, pont ő, akiben annyi élet volt, tavaly ilyenkor felőled kérdezett, hogy vagy, szemében azzal a különös csillanással, ahogy nagybetegek sorsa felől érdeklődnek, melynek mélyén mindig ott a félsz, de mire mondhattam volna bármit is, hogy nem jól, nagyon nem jól, háromszorosan is nem jól, ahhoz képest, ahogyan én létezni tudni szeretnélek, de ő időt se hagyott szinte rá, hogy válaszoljak, térült-fordult, akkor is éppen könyves dologban készülődött, épp benne volt nyakig a szervezkedésben, mikor megérkeztem, de valahányszor elszaladt mellettem, pillantása mélyén mindig ott volt, hogy neked is szól a figyelme, ahogy futtában is kérdez, nincs-e valamire szükségem. És most nincs. Nem vagytok. Elmúlt egy év, én itt vagyok Zentán, és Angi nincs többé, csak az emléke. Fiatalabb koromban a tehetetlen düh vagy a puszta keserűség biztos rávitt volna, hogy rúgjak, ordítsak, ököllel belecsapjak a levegőbe, hogy nem!, ezt nem tűrhetem, ekkora igazságtalanság, ezt nem lehet, hogy pont ő. Pont ő. De már nem tettem, ahogy azt se mondtam, hogy pont te, mert réges-rég tudom, nem erről szól a történet, hogy pont kicsoda, hanem hogy menni kell tovább a könyvekkel, igaz, Angi?

Búcsú Andéosz Hriszosztomídisztól

Az európai könyves szakma ismét szegényebb lett egy kitűnő emberrel. Ma temették el Athénban Andéosz Hriszosztomídiszt, a Kasztaniótisz kiadó világirodalmi sorozatszerkesztőjét. Hriszosztomídisz, aki maga is műfordító volt, az olasz kultúra lovagja, kivételes műveltségű szakember, a kihalófélben lévő fajtából való, 1998-ban indította el életének e legfontosabb vállalkozását, mellyel a kortárs külföldi szépirodalom első számú görögországi képviselője lett. Mindig a minőséget tartotta szem előtt. A kiadó neve a sorozattal együtt immár márkavédjegy, rangot jelent írónak, fordítónak egyaránt.
Többször is találkoztam vele, Athénban, Szalonikiben, ha két életem lenne, talán vállalkozhattam volna arra, amiről többször is beszéltünk, hogy jó lenne több magyar szerzőt is fordítani, de sajnos erre már nem kerülhet sor.

Nyugodj békében, Andéosz, Isten veled!

Miért van szükségünk a klasszikusokra a 21. században?

A 2OO8-as év a kulturális sokféleség éve lesz az Európai Unióban. Számos rendezvény, nemzetközi megmozdulás, ötletbörze, nagy felhajtás minden téren. A társművészeteket most félretéve, jelentőségüket azonban egyáltalán nem figyelmen kívül hagyva mondom némi szkepszissel: miről beszélhetünk egyáltalán, hogyha nem olvasunk? Hogy ismerheti meg az ember önmagát, ha nem olvas, és ha saját magát nem iparkodik megismerni, akkor hogy akar ismerni másokat? Lehet-e olvasás nélkül kultúráról beszélni akkor? Kiindulópontnak mindenesetre leszögezem, hogy nálam a kultúra az írott szóval, az irodalommal kezdődik, mindig is ott kezdődött, mióta az eszemet tudom, és ott is ott fog, amíg az eszemet tudom.
Sok helyen elmondtam már, hogy minden ország és nemzet irodalmának van legalább tíz, húsz, harminc, százötven… olyan alapműve, amelyet okvetlenül ismerni kellene ahhoz, hogy valami fogalmunk legyen arról az irodalomról. És persze nemcsak az irodalomról, hanem arról az országról. Mert miből gondoljuk, hogy valaha is lehet fogalmunk róla, milyen volt a hatvanas években Spanyolország, ha nincsenek mindenki számára hozzáférhető irodalmi művek, amelyek megmutatnak belőle valamit?
Amikor elhatároztam, hogy lefordítom Rafael Sáchez Ferlosio A Jarama c. regényét, akkor elsősorban az hajtott – túl azon, persze, hogy a világirodalom egyik legjobb regényéről van szó –, hogy mutassuk meg a fiataloknak, akik imádják Spanyolországot, fülsértően magyarított elnevezésű spanyol kocsmákba járnak, ahol spanyol módra készült sör- és borkorcsolyát adnak, egyszóval mindent megtesznek, hogy elsajátítsák a spanyol szellemiségből valamit, amit a tortilla meg a flamenco sajátos ötvözeteként értelmeznek, ha nagyon sarkítani akarom a kérdést. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez a nyitott, befogadó spanyol világ nem most lett ilyen, amilyen, amikor már jobban Európára tárja kapuit, ahogyan persze Magyaroszág sem pőrén ez, ami most, hanem ebben a mostaniban benne van minden, ami volt, a honfoglalástól kezdve, és ugyanúgy Spanyolországban is benne van. A kezdetektől mostanáig. És ha valaki ma elmegy Madridba, kiszáll a négyes terminálon, és a Paracuellos del Jarama név nem mond semmit neki, akkor baj van. És akkor is, ha a Jarama csak egy folyó meg egy San Fernando-i metróállomás, semmi más nem jut eszébe róla. Nem juthat eszébe, mert honnan juthatna, ha nem tanult részletes spanyol történelmet, hogy a Jarama mentén végig állt a front a polgárháborúban. És erről elhangzik egy hátborzongató mondat a regényben, amely sokkal nagyobb erővel bír, mintha hetven oldalon keresztül részletezné a szerző a testvérháború borzalmait. És van a regényben egy jelenet, amikor az országúton döcögő Balillát megelőzi egy amerikai rendszámú fekete Crysler busz, és az autóban ülők csak annyit mondanak, hogy így könnyű, de az olvasó már tudja, mert előtte negyven oldallal két szereplő szájából elhangzott a megjegyzés, hogy az amerikaiak építik már a katonai repülőteret Torrejón de Ardozban. És még sorolhatnám.
A hiányzó kortárs klasszikusok lefordítása elengedhetetlenül fontos. Ha nem fordítanak rá gondot a könyvtermelésre szakosodó, mind jobban piacosodó kiadók, akkor kénytelen a fordító maga neki vágni, hiszen nyomja őt is a felelősség súlya, ha már egyszer ezt a szakmát választotta.

Los molinos de Don Quijote

Mucho no se equivoca quien dice que Don Quijote es hermano de sangre de los molinos. Por culpa quizás de los contenidos que se han ido acumulando en su nombre a lo largo de los siglos, la figura del caballero de La Mancha hoy por hoy es más bien un símbolo del hombre que lucha con brío contra el enemigo invisible, a pesar de que prevea el fracaso y la derrota.
Paralelismo excelente: por una parte, el hombre que reaviva las novelas caballerescas, y que, a fin de cuentas, añora las acciones nobles de los caballeros de antaño; por otra parte, el luchador que se arrostra con los molinos de viento del siglo XXI, o sea, va a lo suyo e intenta no tomarse a pecho lo que está pasando a su alrededor. Es consciente, no está chiflado y, al igual que en Don Quijote, en él tampoco hay más locura que la indispensable para sobrevivir en este mundo.
Hasta aquí está claro todo: Don Quijote ve un enemigo armado en el molino. Aparentemente es una locura lo que hace, sin embargo Sancho Panza se queda con él. Hay pues en su historia algo en que hasta el momento nadie ha reparado –si me equivoco, pues que le digan al que lo hizo, si aun está vivo, que no hay nada nuevo bajo el sol, es más, que el Werther está ya escrito, según lo confirma el título de una obra de teatro de Valentín Petróvich Katáyev, y si no está vivo que sea alabada su memoria. Aun así, yo creo que he inventado la pólvora: Don Quijote y los molinos son hermanos de sangre.
Si uno observa desde cerca un molino de viento –sea uno de los tradicionales o de esos modernos cuyas esbeltas y gigantescas figuras blancas se ven por todas partes hoy en día, las hay miles en los parques eólicos- entonces, ¿qué es en realidad lo que ve? Sus aspas pugnan sin parar, las mueve aquella fuerza invisible a la cual no puede contrarrestar, pero aun así será él quien saldrá airoso, porque al final produce energía de ella. Lo que se ve, pues, es solo lo superficial.
Para el luchador de los molinos de viento de la edad moderna vale lo mismo que para Don Quijote: a largo plazo será él quien saldrá airoso. Don Quijote llegó a ser un símbolo eterno, el héroe cervantino vivirá hasta el fin del mundo –en este caso no importa si en la realidad o la ficción, pues él ya vivió lo suficiente para no importar si era una persona real o si es inventada- y a los Quijotes de nuestra era se los ve parecidos a él: se los considera unos santos locos, pero en el fondo del alma se les alienta: a ver si lo consigue, y si el alentador no fuera cobarde, oportunista o simplemente un filisteo que teme por su trabajo, salud o integridad, entonces tal vez él mismo daría la batalla.
Hasta cierto punto Sísifo, el de la roca rodante -que por cierto fue hijo de Eolo y Enareta- y el Caballero de la Triste Figura se funden en el conocimiento público, tal vez no sin razón, siendo los dos conscientes de lo imposible que es su misión. Pero al igual que el molino que vence la fuerza invisible y hasta produce energía de ella, el trabajo de Don Quijote y sus sucesores tampoco queda sin resultado ninguno. No será un triunfo inmediato y sonado, eso está claro, pero sí algo parecido a la energía sacada del viento que va por debajo de la superficie: su ejemplo será de mayor envergadura y como la corriente eléctrica que va por los cables para mover máquinas y producir luz, moverá a la gente. Contemplados desde este punto de vista la figura de Don Qujote y sus molinos de viento, podemos llegar, parafraseando al poeta húngaro Ady, a la conclusión de que a pesar de ser estrafalaria la lucha, vale la pena, siempre que el hombre siga siendo lo que era: un descendiente noble, valiente y libre de Don Quijote.

Que te sea leve, Jaume

„¡No!, ¡No!,¡No!, ¡No!, ¡No!” – dijo agitando la mano. Su rostro enrojeció y empezó a moverse junto a su silla, como si quisiese bailar al tacto de sus palabras alborotadas. Eso fue en Albarracín, en Mayo, del año no estoy del todo segura, si no me falla memoria en 2006, en un encuentro de editores, al que pude participar gracias a Antón Castro, como editora flamante, con el único título publicado en mi colección, nada menos que, valga la redundancia, „Nada” de Carmen Laforet.
Allí le vi a Jaume Vallcorba por primera vez, allí escuché impresionado por sus palabras fulminantes y aprendí algo importante de él que me acompañará toda la vida. Algo que quizá sospechaba, pero enunciado allí lo escuché por primera vez, de la boca de él, Jaume Vallcorba, que los libros hablan entre ellos en los estantes, hay una comunicación entre ellos.
Recuerdo su voz, mientras contaba cómo ha empezado todo, cómo volaba por toda España a controlar si sus libros están puestos adecuadamente y entonces comprendí que por mucho que quisiera, yo nunca voy a poder ser como él, porque yo, más traductora y escritora entonces, más escritora y traductora que editora, no me voy a poder dedicar del todo a la edición. Porque la edición no acaba en la publicación, al contrario, allí empieza.
Jaume Vallcorba fue para mí (cosa más extraña hablar en pasado de alguien como él) el editor ejemplar, cada vez que hablé sobre el tema, siempre le citaba a él, porque él fue único en su genero, uno de los pocos que no se rindieron ante la bestia masificadora de la edición de libros.
El rojo tiene que ser exactamente ese rojo. El rojo de El Acantilado, así le recuerdo, mientras pronuncia esto con vehemencia y veo ante mí la cara de Jaume, con una sonrisa socarrona, ¡Exactamente ese rojo!
Que te sea leve, Jaume.

Pedro Salinas

Estére kelve lassan

kigyúlnak a kérdések.

Akad távoli, mozdulatlan,

végtelen, akár a csillagok;

onnan kérdik

mindig

ugyanazt: milyen vagy.

Mások,

a tünékenyek és parányiak,

tudni akarnak rólad

apró, megfogható dolgokat:

a cipőd

méretét, a világ

szegletének nevét

ahol várni fogsz.

Te nem láthatod,

de álmodat

szinte

körbekerítem a

kérdéseimmel.

És egyszer talán,

álmodban, te is felelsz majd

igennel vagy nemmel,

csodába illően, csak úgy,

találomra, a számodra ismeretlen,

láthatatlan, sejthetetlen kérdésekre.

Mert nem sejtesz semmit;

és mire felébredsz,

el is bújnak, kialusznak,

láthatatlanná válnak.

És te élsz vígan

tovább, nem is sejted,

hogy körbevesz mindig

a szorongás, a  sóvárgás és a vágy,

szakadatlan olyasmit kérdez tőled,

amit nem is látsz,

amire válaszolni se tudnál.

Pávai Patak Márta fordítása