Hol van az út?

Ezt kérdezi minden menekült, mondja a töltésen az asszony, csóválja a fejét, egészen kicsi gyerekekkel jönnek, a múlt nap egyik asszony a kicsit a hűtőpultra fektette a kocsmában, előtte meg egy másik itt szülte meg, a kisbabáját, itt kinn a földön, sajnálom őket nagyon, szöröncsétlenök, így mondja, ha elfeledkezik magáról ö-vel beszél, és csak egyre csak rázza a fejét, nem jól van ez így, valamit csinálni kéne, a rendőrök, a polgárőrök, már lovasrendőrök is jöttek, lefogják őket, voltak tegnap is vagy negyvenen, van náluk pénz, euróval fizetnek, nem szegények, az meglátszik rajtuk, de akkor se mindegy, eddig itt nyugalom volt, de ennek egy ideje vége, nem lehet úgy sétálgatni, mint régen, akárhogyan is van, mégiscsak idegenek, ki tudja, mifélék, honnan jöttek.

Állok, és miközben hallgatom,  még egyszer visszanézek, látom a gát tövében a határig elnyúló ártéri erdőt, az aljnövényzetet, a bokrok közt heverő eldobott ruhadarabokat, hátizsákot, táskát, a fű között a cigarettás dobozokat, a vizes palackokat, görög és szerb nyelvű kekszes dobozokat, alacsony tarifájú nemzetközi hívásra alkalmas telefoncsomagok leírását tartalmazó tasakokat, mindazt, ami árulkodik róla, hogy a világ egyik legrégebben lakott településéről elindult menekülők Görögországon át Belgrádból jöttek, és már a szerb-magyar határt is maguk mögött hagyták.

Az asszony mondja tovább, dől belőle a szó, igazgatja a haját, mert a Tisza felől támadó szél folyton az arcába fújja, valamit tönni köll, nem igaz, hogy nem löhet tönni valamit, én mélyen a szemébe nézek, és csak elismételni tudom utána, igen, valamit sürgősen tönni köll.

görög telefoncsomag2 simkártya és baba görög törlőkendő Gyálaréti gátőrház men.kér.és kekszes

Reklámok

In memoriam Kovácsy Tibor

2015. június 22., 8:40 van, két perccel ezelőtt olvastam egy FB bejegyzést, amelyben a posztoló múlt időben beszélt valakiről, akit én élőnek hittem. Június 11-én 11.20-kor jelent meg a sajtóban a halálhír, amikor én Újvidékről Szabadkára készültem a regényem bemutatójára. Híreket már régóta nem olvasok, nem nézek, azokban a napokban a FB oldalait se nagyon látogattam, el voltam foglalva az élménnyel, hogy ott lehetek a regényem helyszínén a főhős helyett is, aki a regényidőben Újvidékre még nem juthat el.
Kovácsy Tibor, a Tilos Rádió munkatársa, Magyar Narancs olvasószerkesztője, akiről múlt időben beszél a bejegyzés, én meg csak dadogni tudnék, ha most beszélnem kellene róla. Az írás is nehezemre esik, mert annyi minden eszembe jut, az a beszéde, amit hajdan müncheni, aztán leányfalui barátja, Mándoki Péter temetésén mondott hét évvel ezelőtt a Duna-parton, meg a közös könyvbemutató beszélgetéseink, ahol olyan szeretettel beszélt a spanyol szerzőimről. És most vége.
Már sose tudom meg, hogy eljutott-e hozzá a regényem, utolsó E-mailjében azt írta, nem járt a könyvfesztiválon, de érdeklődéssel várja a regényemet. Talán már akkor sem érezte jól magát, de én semmit nem tudtam róla, mint ahogy kiterjedt ismeretségi köröm legtöbb tagjáról sem, és ha nem küldenek gyászjelentést a címemre, akkor talán csak utólag tudom meg, hogy nincs, ő sincs, ő is átköltözött abba a másik tartományba, ahová így ötven fölött mi már nagyobb eséllyel tartunk mind, mint a fiatalok.
Milyen önző voltam! Sose kérdeztem meg, Tibor, hogy vagy? Csak úgy, érdeklődésképpen, nem hívtam fel, hogy halljam a hangját, él-e, hal-e, csak amikor kértem, jöjjön, beszélgessen velem valahol. És ő jött, boldogan, mert tudta, fontos, amit csinálok, de ez engem akkor se ment fel, mert már tőle sem kérdezhetem meg soha többé, hogy kedves Tibor, hogy vagy, ráérnél-e holnap délután, beszélgethetnénk, csak úgy, erről-arról, a világ folyásáról, hogy hol itt a helyünk benne. Tibor is elment, ahova Szima is, a többiek is mind, én meg azzal csak vigasztalhatom magam, hogy úgy nézem, amit látok, mintha nézhetném helyettük is.