In memoriam S. Pista

Az éjjel azt álmodtam, hogy megálltál mellettem az autóval, és fölvettél hegymenetben, mint régebben, amíg nem kerékpárral jártam, oly sokszor megtetted. – Jössz fölfelé? – csak ennyit kérdeztél, és az alatt a rövid szakasz alatt, amíg hazaértem, megbeszéltük rendre a világ folyását.

Meg is nyugodtam álmomban, hát mégiscsak élsz, méghozzá ugyanolyan jó színben vagy, mint régen, mielőtt panaszkodni kezdtél, ha kérdeztelek, hogy érzed magad. Egy pillanatra átvillant ugyan bennem, de hiszen tegnap azt mondták, meghaltál, nem bírta a szíved ezt a sok hercehurcát, amit műveltek vele, aztán láttam, ott ülsz az autóban, megyünk fölfelé, semmi baj, hát élsz. És reggel fölébredtem, rájöttem, hogy csak álmodtam, Pista nem él, hiába jönnék gyalog, ő már sose vesz föl többet engem a Gyulai Pál utcán, és abban is biztos vagyok, hogy nélküle más lesz itt minden ezután, mert hiányozni fog egy hang, vagy csak egy intés az autóból odafönn, mint alig tegnapelőtt. Alig tegnapelőtt volt, úgy érzem, pedig tegnapelőtt már nem is éltél.

Pista, legyen neked könnyű a föld idelenn, lelked már úgyis messze jár odafenn.