Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

Reklámok

Virágos kőris és őzlábgomba

Tegnap komoly morális dilemmába estem. Szokásos délelőtti erdei sétámra tartottam, pórázon Bogi kutya mellettem, és egyszer csak a sarkon arra lettem figyelmes, hogy a vastag sárga csövek mellett egy brutális módon kivégzett virágos kőris fekszik. A vastag sárga csövek jelenléte indokolt, ugyanis hónapok óta tart a csatornázás az utcánkban, mély árkok, kráterek az út közepén, földhányások faltól falig, hatalmas aknák és egyéb szennyvízelvezetési kellékek, munkagépek, ásóval, flex-szel és minden más egyébbel munkálkodó emberek.
Nem is szeretek mélyebben belegondolni, hogy vajon milyen településrendezési koncepció alapján fordulhatott elő, hogy a közvetlenül mellettünk jobbra kanyarodó mellékutcát már legalább tizenöt évvel ezelőtt csatornázták, pedig jóval kevesebb ház volt akkor még a faluban arrafelé, mint a mi felfelé futó utcánkban, meg főleg fönn, egész magasan. De így történt, nem volt csatornázás, már vagy három-négy éve kellett volna, akkor írtuk tán alá, most meg elkezdték, és ahhoz képest, hogy februárban próbaüzemet kellett volna tartani, jó, ha karácsonyra végeznek.
Tudom, hogy minden építkezés rombolással jár, tisztában vagyok vele, láttam már eleget. De talán vannak fokozatok. Nem hiszem, hogy a földmunkagépnek útjában álló kőrisfát szabályosan ki kellene tépni a helyéből. Lehet méltósággal is végezni vele. Persze, az munka, Stihl fűrész kell hozzá, aztán a gyökereket kiásni, egyszerűbb volt nekiesni, derékon kapni, és szilánkosra törni, aztán a maradék törzsénél fogva tövestül kirántani.
Ha csupán minimális növényneurológiai ismerettel is rendelkeznék, pontról pontra leírnám, hogy mindeközben mit érzett az a virágos kőris, de így tehetetlenségemben csak sírni tudtam az erdőbe menet, és átkoztam a sorsot, hogy ennyi brutalitás hogy fér meg egy emberben. Érző szívű barátnőmet is felhívtam, elpanaszoltam neki, mi történt, és közben tartottam az erdőben a forrás felé, egyszer csak megláttam egy őzláb gombát, le is szedtem, és itt kezdődik igazából ez a történet.
Ahogy mentem fölfelé, tenyeremben feküdt az őzláb kalapja, mellette rajta a szára, amit kés híján letörtem, a földből kifordult tönkjét visszahelyeztem, mintha bármit is számítana, és akkor belém villant a virágos kőris képe. Pont így feküdt ott, ahogy tenyeremen most ez a gomba. Kés híján, mondom, csak letörtem, de a mozdulattal kijött a tönkje is, és ahogy ott néztem menet közben, azt gondoltam magamban, semmivel nem vagyok különb, mit az az ember, aki azt a virágos kőrist ilyen csúnyán elintézte. Pontosan ugyanazt tettem, csak étkezési célból, egy rendszertanilag alsóbb rendbe besorolt élőlénnyel. Akkor hát, miről is beszélek? Vajon az Univerzum szempontjából az egyes fajok egyes egyedeire nézve van egyáltalán különbség? Nem mindegy, hogy az az élő szervezet virágos kőris, őzlábgomba, vagy urambocsá’ egy ember?

Hol van az út?

Ezt kérdezi minden menekült, mondja a töltésen az asszony, csóválja a fejét, egészen kicsi gyerekekkel jönnek, a múlt nap egyik asszony a kicsit a hűtőpultra fektette a kocsmában, előtte meg egy másik itt szülte meg, a kisbabáját, itt kinn a földön, sajnálom őket nagyon, szöröncsétlenök, így mondja, ha elfeledkezik magáról ö-vel beszél, és csak egyre csak rázza a fejét, nem jól van ez így, valamit csinálni kéne, a rendőrök, a polgárőrök, már lovasrendőrök is jöttek, lefogják őket, voltak tegnap is vagy negyvenen, van náluk pénz, euróval fizetnek, nem szegények, az meglátszik rajtuk, de akkor se mindegy, eddig itt nyugalom volt, de ennek egy ideje vége, nem lehet úgy sétálgatni, mint régen, akárhogyan is van, mégiscsak idegenek, ki tudja, mifélék, honnan jöttek.

Állok, és miközben hallgatom,  még egyszer visszanézek, látom a gát tövében a határig elnyúló ártéri erdőt, az aljnövényzetet, a bokrok közt heverő eldobott ruhadarabokat, hátizsákot, táskát, a fű között a cigarettás dobozokat, a vizes palackokat, görög és szerb nyelvű kekszes dobozokat, alacsony tarifájú nemzetközi hívásra alkalmas telefoncsomagok leírását tartalmazó tasakokat, mindazt, ami árulkodik róla, hogy a világ egyik legrégebben lakott településéről elindult menekülők Görögországon át Belgrádból jöttek, és már a szerb-magyar határt is maguk mögött hagyták.

Az asszony mondja tovább, dől belőle a szó, igazgatja a haját, mert a Tisza felől támadó szél folyton az arcába fújja, valamit tönni köll, nem igaz, hogy nem löhet tönni valamit, én mélyen a szemébe nézek, és csak elismételni tudom utána, igen, valamit sürgősen tönni köll.

görög telefoncsomag2 simkártya és baba görög törlőkendő Gyálaréti gátőrház men.kér.és kekszes

Ki elmegy, ki itt marad

Juan Goytisolo a marokkói bevándorlókról szólva egy helyütt a gólya metaforáját használja, azt mondja, az ember is menne, mint a gólya, de neki vízum kell, nem repülhet keresztül a schengeni határon. A spanyol író metaforáját egy kicsit továbbgondolva, a hazai viszonyokra alkalmazva inkább úgy mondanám, ahol a gólya talál eleséget, onnan a hideg sem űzi el, mert igazából nem a hideg, hanem az élelemhiány, az éhség készteti vándorútra, és ahol nem fagynak be a vizek, ott télen is megmarad. Csakhogy táplálékból az embernek testi és szellemi is kell az életben maradáshoz. Ahol nincs elég szabad tér a testi és szellemi táplálék megszerzésére, ott az ember nem sok jót remélhet. Ha fokozatosan alább adja az igényeit, akkor annak teste-lelke kárát látja. Előbb-utóbb megbetegszik, ha folyton csak krumplit eszik, lelkileg elposványosodik, ha a léte puszta fenntartása marad az egyetlen célja, és másra nem marad ideje, pénze, energiája, nem tud utazni, nyaralni, kirándulni, könyvet venni, aztán a végén már nemcsak pénze meg ideje, hanem igénye se lesz rá, hogy elmenjen egy moziba, vagy megnézzen egy darabot a színházban. Belefásul a létharcba, örül, hogy él, magára zárja az ajtaját, és csöndben vegetál. Milyen emberi lét az ilyen? Növényi, igen, azzal a különbséggel, hogy a növény beéri azzal a kevéske mozgástérrel, ami megadatott neki, az embernek viszont ez kevés, ha ugyanis önszántából, persze a körülmények miatt kénytelen beérni ennyivel, akkor már nagy a baj.
Ha egy állam nem hagy elegendő mozgásteret a polgárainak, akkor ott diktatúráról kell beszélnünk, akármilyen is hivatalosan a status quo. Mikor erre az egyén ráeszmél, és főleg ha még dönthet önállóan a saját sorsa felől, és nem mások döntenek helyette, akkor eldöntheti, elmegy-e vagy itt marad. Ha elmegy, az most nem tartozik ide, bennünket pillanatnyilag nem érdekel, hogy ott mi lesz vele, megtalálja-e a számításait, előbb-utóbb beilleszkedik-e, vagy egész életére megmarad benne az a kezdeti idegenségérzet, ami miatt sose tud felszabadultan viselkedni, és mindig megbicsaklik a mondata, valahányszor saját maga is megérzi az idegenes akcentust a hangjában. Ha viszont úgy dönt, hogy itt marad, akkor az a kérdés, hogyan tovább. Aki azért marad itt, mert hű kiszolgálója a mindenkori rendszernek, az jobb esetben önként, meggyőződésből vállalja, rosszabb esetben fel se fogja, mit tesz, megy vakon a vezér után, bár ki tudja, nézőpont kérdése, hogy ebben az esetben beszélhetünk-e jobbról vagy rosszabbról egyáltalán. Az itt maradó esetleg eleve azzal a szándékkal marad, hogy maga is aktív résztvevője lesz majd a rendszer lebontására szervezkedő mozgalmaknak, hajtja a remény, a lelkesedés, hogy ha megváltozik a rendszer, akkor neki vagy a gyerekének majd jobb lesz talán. A harmadik csoportba tartozó itt marad ugyan, ám önkéntes belső emigrációba vonul, nem hagyja magát megmételyezni semmiféle eszme vagy ideológia által, igyekszik kirekeszteni a külvilágot az életéből, és főleg van fedél a feje alatt, beéri annyival, amennyi éppen jut neki, ha kell, akár száraz kenyéren meg vízen is elél, mert különben valamilyen formában kénytelen lesz megalkudni. Ez a három lehetőség áll az egyén előtt, ha itt marad, a negyedik, a végső, manapság sem túl ritka ugyan, de esetünkben most nem értékelhető.
Az itt maradókban a szokásos emberi kettősség vagy álarcosság mellett így aztán kialakul egyfajta másodlagos kettősség. Rendszertől függetlenül is visel álarcot, mihelyt emberek közé megy, rögtön rá kerül, mi több, talán még otthon se veti le, de most még erre az álarcra is álarc kerül, hogy ne lássa a világ, amint összeszorított foggal próbálja túlélni a mai napot.
Választott, önként döntött, senki nem kényszerítette, most már csak az a kérdés, ha itt marad, tud-e az adott körülmények között ember maradni. Végső soron ez örök emberi kérdés, hiszen a körülmények mindig adottak, mindig az emberen múlik, hogy hogyan viselkedik adott lehetőségein belül vagy bármilyen élethelyzetben. Mikor azonban olyan mértékben megromlanak az életkörülmények egy országban, hogy a polgárok jelentős hányada távozásra kényszerül, szemmel láthatóan romlik az életszínvonal, megnő a bűnözés, egyre többen vesztik el a létbiztonságukat, akkor jóval nagyobb súllyal nyom a latban a kérdés, hogy tud-e emberhez méltó módon élni, és meddig adhatja alább az igényeit. Vannak ugyanis elengedhetetlenül fontos, nem a puszta létfenntartásra irányuló emberi szükségletek, melyek hiányában az ember legnagyobb igyekezete ellenére is nehezen tud ember maradni. Ezek többnyire megfogható, szellemi és lelki gyarapodásához elengedhetetlenül fontos dolgok. Ha egy horgász nem tud élni a szenvedélyének, mert nincs pénze, hogy kiváltsa a horgászengedélyt, attól persze még nem hal éhen, feltéve, ha van valamilyen rendszeres jövedelme, de a lelke sóvárog utána, valahányszor eszébe jut, milyen jó lenne most a Balaton-parton ülni. Vagy ha egy tanárnak se pénze, se ideje nincs rá, hogy olvasson, mert ha hazamegy, ott a gyerek, a háztartás, az elektronikus napló, a mindennapos tevékenységei, készülnie kell a másnapi óráira, mire ágyba kerül, addigra olyan fáradt, hogy arra se emlékszik, mikor olvasott végig egy oldalt utoljára. Ez a tanár nehezen ad másnap szellemi és lelki pluszt a diákjainak.
Száz szónak is egy a vége, nem attól marad ember az ember, hogy megvan a napi betevője, és nem kényszerül rá, hogy meg nem engedhető módszerekkel szerezze meg magának, hanem attól, hogy élhet a szenvedélyének, mert van rá elég ideje, pénze, megengedheti magának, hogy időnként beüljön egy étterembe, és egy családi ebéddel megünnepeljék a születésnapját, hogy megvegyen magának egy kalapot, ha megtetszik neki a kirakatban. Persze, nem létfontosságú dolgok ezek, de a jó közérzetéhez mindenképpen hozzájárulnak.
Az a legveszélyesebb, ha apró engedményekre kényszerül, mert akkor elveszett. Ha nem tud következetesen ragaszkodni az elveihez, saját, a velejéig romlott társadalomtól, politikai, szakmai közegtől független erkölcsi normáihoz ragaszkodni, akkor tényleg elveszett. A megalkuvás látszólag könnyít a helyzetén, viszont lelkileg úgy megnyomorítja, hogy a végén szinte ugyanoda jut, mint akit a testi kínok tesznek torzult lelkű, rosszindulatú, gonosz emberré, aki úgy érzi, az egész világ felelős az ő bajáért, igazságtalanság, hogy pont ő járt úgy, ahogy járt, és nem a másik, aki pedig nála sokkal rosszabb.
Meddig tűrhető a fájdalom és a megalázottság úgy, hogy ne sérüljön bele az ember, ez itt a kérdés. Az elviselhetetlen fájdalomra a fájdalomcsillapítót rendelnek az orvosok, a megalázottság érzése ellen viszont csak az erős érzelmek nyújthatnak támogatást. Ha olyan az illető családi háttere, hogy oda bármikor visszahúzódhat, mint a sebzett állat a vackába, akkor ideig-óráig enyhíthető ez a lelki fájdalom, de megoldást nem jelent, hiszen ha az ember nap mint nap kénytelen úgy bemenni a munkahelyére, hogy görcsbe áll a gyomra, valahányszor arra gondol, mi mindent kell lenyelnie a mai napon megint, mert ha ki meri nyitni a száját, akkor kirúgják, elveszti az állását, és akkor vége, nem tudják fizetni a lakás részleteit, a gyerek továbbtanulását, egyszóval elindul a lavina. Szorongani, kezd, a stressz fizikai tüneteket okoz, elérkezik a pillanat, amikor nem tudja már uralni a helyzetet, belerokkan, infarktust kap, elviszi az agyvérzés, vagy olyan fáradt a volán mögött, hogy elalszik vezetés közben, és jó, ha csak a saját autóját töri össze, és nem okoz tömegbalesetet.
Ha az ember nem tud a munkájában vagy a hobbijában kiteljesedni, akkor elveszett. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az élete nem méltó emberi élet. Tudjuk, hogy a boldogság nem lehet tartós állapot, nem is erre vágyik az ember, mikor méltó emberi életet szeretne. Egyszerűen csak annyit, hogy hagyják békében élni, hogy élvezhesse a munkáját, a hobbiját, legyen ideje magára, a családjára, kikapcsolódásra, nyaralásra. Legyen annyi pénze, hogy ne kelljen megélhetési gondokkal küszködnie. A 21. században Magyarországon (vagy máshol Európában) megengedhetetlen, hogy ez az elvárás luxusigénynek számítson, márpedig pillanatnyilag az.
Kimondhatjuk, hogy az állam Magyarországon (és persze hozzánk hasonlóan sok más európai országban) már régóta nem tölti be azt a szerepet, amire való. A pártpolitika, a politikai hovatartozás számít, és nem a szakértelem, saját érdekek és nem az állam, az ország, a polgárok érdeke. A polgár csupán adófizetőként számít, különben a legutolsó a sorban. Felsorolhatatlan, hogy mi minden hiányzik az alapellátásban, ami az állam dolga lenne, ehelyett az intézményvezetők kiválasztásától a fejlesztésen át a működtetésig mindent a politika irányít. Nem csoda, ha a fiatalok a jobb élet reményében amint lehet, elmennek innen.
De bennünket most a maradók érdekelnek, konkrétabban pedig hogy hogyan lehet megalkuvások nélkül túlélni ezt a kilátástalan helyzetet, amibe az ország polgárainak nagy része önhibáján kívül belesodródott.
Ha a munkájában vagy a hivatásában és a hobbijában nem talál menedéket, ha nincs mögötte családi háttér, akkor vége van. Ha gondozásra, ápolásra szoruló idős vagy beteg, akkor is. Ha pályakezdő fiatal, akkor is nehéz helyzetben van, mert vagy elvállal megalázóan alacsony fizetésért bármit, amit kínálnak neki, vagy ha szerencséje van, kitolhatja egyetemi tanulmányait, ameddig tudja, él a szüleivel, amíg csak lehet.
Ha jól körülnézünk, az itt maradók nem sok jóban reménykedhetnek, manapság a dúsgazdagok szűk rétegén meg a húsosfazék közvetlen közelében élőkön kívül senkinek sem könnyű az élet. Akinek van munkája, állandóan retteg, hogy mikor veszíti el, akinek meg nincs, az azért, hogy mikor csapnak össze a hullámok végleg a feje fölött.
Csak úgy lehet ezt az áldatlan állapotot elviselni, ha az ember összeszorított foggal teszi a dolgát, ameddig bírja, igyekszik nem tudomást venni a körülötte zajló hajmeresztő eseményekről, és főleg minél több időt tölt a természetben. Ott megtanulhatja, hogy a világ ilyen, amilyen, mindig valamilyen, és neki most ez jutott. Hiába kárhoztat érte bárkit is, tevőlegesen nem tud változtatni rajta, legfeljebb annyiban, hogy tisztességesen elvégzi a feladatát, amit önként vállalt, vagy amivel a munkahelyén megbízták. Ne várjon arra, hogy egyszer majd jobb lesz, mert nem lesz jobb. Most van itt és most. Most.

Mindnyájan görögök vagyunk

A képaláírás gyors magyar változata így hangzik: Mindnyájan görögök vagyunk. Amikor egy népet támadás ér, minden népet támadnak. Február 10-én Görögország nem választott kormánya újabb rettenetes, borzalmasan szigorú törvénytervezetet nyújtott be, melyet február 12-én 199 igennel és 101 nemmel jóváhagyott a parlament.
Az új megszorító csomag értelmében 22%-kal csökken a minimálbér, három évre befagyasztják, a kollektív szerződéseket pedig egyszerűen eltörlik. 15 000 közalkalmazottat elbocsátanak, és 150 000 munkahelyet felszámolnak, mert nem újítják meg a munkaszerződést.
A görög nép bátran fellázadt a társadalmi terror politikája ellen. A tömegtájékoztató eszközök fülsiketítő csöndjének közepette, a kegyetlen megtorlások ellenére is egyre szaporodnak a sztrájkok és a tüntetések. A görögöknek nemzetközi szolidaritásra van szükségük, és felhívással fordulnak hozzánk. Válaszoljunk e felhívásra! Mindnyájan görögök vagyunk! Mozgósításuk az európai és a nemzetközi diktatúra, a pénzügyi piacok, az úgynevezett trojka (EU, EKB, IMF) falába ütközik, akik rákényszerítették Görögországra ezeket a szigorú megszorító intézkedéseket, melyeket a nem választott kormány jóváhagyott.
Az EU kormányai, főleg a francia, keblére öleli ezt a diktatúrát, hasonló szabású politikát alkalmaz a többi országra is. Görögország nem egyéb, mint kísérleti laboratórium erre a helyzetre, amely a jövőben általánossá válhat. A helyzetet még tovább súlyosbítja majd az új európai megállapodás, amely kötelezővé teszi alkotmányainkban az úgynevezett aranyszabály bevezetését. Mi görögök, akárcsak maguk a görögök, nem vagyunk hajlandóak feláldozni hazánkat a pénz oltárán. Vegyük kezünkbe sorsunk irányítását! Fejezzük ki szolidaritásunkat a görög néppel és Dél-Európa népeivel! (Carmen Perra)

Nyílt levél a köztársasági elnöknek

A Költészet Napja, 2010. április 11.

Elnök Úr!

Költészetnapi versplakátjaimat szerkesztem, és valahányszor beillesztem a bal felső sarokba az élőfejet, melyben csak az évszám változik, minden más állandó, hetedik éve immár — A Költészet Napja, 2

010. április 11.

–, folyton az jár a fejemben, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vajon mennyivel szívesebben készülődnék az idei versnapra, ha azt hallottam volna a hírekben, hogy a köztársasági elnök a Költészet Napjára való tekintettel egy héttel későbbre tűzte ki a választások első fordulóját. Hogy bár tanácsadói osztottak, szoroztak, és mindenképpen a 11-ét javasolták neki, ő azonban egy héttel későbbi időpontot jelölt ki, mondván hogy ez a nap, József Attila születésnapja, hagyományosan a vers ünnepe Magyarországon. Azon kevés napok egyike, melyet ugyan még a múlt rendszer nyilvánított ünnepé, mégsincs politikai felhangja, egyszerűen az, ami: a versről szól. Jó alkalom, hogy megemlékezzünk a múlt nagyjairól, hogy a kortársaink megmutathassák magukat iskolákban, művelődési házakban, hogy neves színészeink végre verset mondhassanak, amatőr felolvasók hirdessék a környezetükben, hogy a vers még él, és élni is fog, mert a költészet örök és rendszertől független. Különösen fontos ezzel most tisztában lenni, amikor válságtól hangos ország-világ.

Eltűnődöm, vajon tisztában van-e vele, elnök úr, mi mindent von maga után, hogy végül április 11-ére esett a választása. Nem sajnálja-e így utólag, hogy ezen a napon, a vers ünnepén, egyetlen vidéki művelődési intézmény, közösségi ház sem rendezhet felolvasást, nem hívhat meg költőt, színészt, hogy az érdeklődők verset hallgassanak, költőtől, színésztől, amatőr versmondótól, hogy a költészet lophasson egy kis melegséget az életükbe. Persze, a fővárosban talán nem is érintik, mi a bajom a dátummal, hiszen csak a kisebb településeken jelölnek ki szavazóhelyiséget a polgármesteri hivatal mellett a művelődési házban, és így ott szombat déltől tilos bármilyen rendezvényt tartani.

Már előre szomorúsággal tölt el a gondolat, elnök úr, hogy idén ez a nap nem a vers napja lesz, hanem a százalékszámításé, esélylatolgatásé. Megint elsiklik figyelmünk a lényegről. Hogy az embernek, mert ember, és lelke van, lételeme a költészet, még akkor is, ha nem tud róla, ha észre sem veszi. Akármilyen arányban nyer is valamelyik párt, és alakít majd többségi kormányt a következő ciklusban. S ha marad némi vigaszom, csupán annyi talán, hogy József Attila, Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc versei kint lesznek idén is az utcákon, az intézmények előtt, ahová majd szavazni megyünk április 11-én.

Pávai Patak Márta

Leányfalu