Politikáról magamnak

Miután eltanácsoltak az egyetemről, inkább személyes összeférhetetlenségi, semmint közvetlen politikai okok miatt, a kaposvári színház lett passzív politikai véleménynyilvánításaim színtere, hiszen nem volt olyan darab, amit ne néztem volna meg, mert mind a mának szólt, még a Csárdáskirálynő is akár, mert az áthallásos mondatokra állt rá a fülem, persze a nagyszerű rendezésnek és színészi játéknak köszönhetően mindig meg is kaptam, amire vártam. Akkor elég volt egy fél mondat, egy hangsúly, és mindenki tudta, mire gondoljon. Marat halála, A balkon, Mario és a varázsló vagy akár a Mesél a bécsi erdő. ’82 március 15-én Kaposváron a Petőfi-szobornál fogott el valamiféle borzongás, ahogy a megemlékezés végén a Szózatot énekeltük, de semmi konkrét lépésre nem szántam el magam. Kaptam ellenben jelzést a munkahelyemen, hogy új felvételim szempontjából nem ártana, ha belépnék a pártba, én ezt kereken elutasítottam. Szokásomhoz híven már a bécsi forradalom napján, 13-án kitűztem a kokárdát. Ekkortájt egy elhúzódó büntetőügyben tolmácsoltam a rendőrségen, nem vagyok benne biztos, hogy március 15. előtt vagy után lehetett, a lényeg, hogy még kint volt a kokárdám. Az őrnagy nem is hagyta szó nélkül, amikor megjelentem, persze, mivel fontos szereplő voltam az ügyben, nem vetette le velem, épp csak jelezte, hogy elmúlt vagy még nincs, amiért kint kellene lennie, és máig nem tudom, hogy az a félmosoly meg az a villanás a szemében cinkosság volt-e a részéről, vagy a kín, hogy bár megtehetné, mégsem veteti le velem.

Budapesti egyetemista éveim két, emlékezetes politikai megmozdulása a Budaörsi úti Kollégiumban volt – akkor még így hívták. Sajó Laci a jelenet szerzője tudná pontosan megmondaná, mikor lehetett, még jócskán Gorbacsov glasznosztya és peresztrojkája előtt, amikor összeült a vének tanácsa, talán a darab címe  is ez volt, A vének tanácsa, egyértelmű utalással a remegő kezű, szenilis Brezsnyevre. Ahogy visszaszámolok, 1987 novembere-decembere, legfeljebb 1988 kora tavasza táján lehetett a másik, a kollégium lepény nevű hatalmas helyiségében. Komoly politikai tartalmú rendezvény, melyen az akkor már létező, természetesen még nem párttá alakult MDF prominensei ültek az asztalnál, emlékeim szerint Csóri, Csurka és Bíró Zoltán, de ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy csak az idő mossa össze bennem az emlékeket. Az a jelenet viszont máig előttem van, ahogy bejön néhány, inkább félszegnek, mint forradalmár kinézetűnek mondható fiatal, de határozottan elmondják, hogy ők a FIDESZ képviselői, ezt és ezt tervezik, ezt és ezt csinálják, várják, mire az asztalnál elnöklő, talán Bíró Zoltán maguk közé invitálta őket, itt a helyük, ugyanazt akarják, amit mi. Még két jeles momentum maradt meg bennem elevenen erről az estéről: a közönség soraiból feláll valaki, és a fideszes fiataloktól megkérdezi, van-e köze a csoport nevének a latin fides, -ei szóhoz. A válasz: erre nem is gondoltunk, de akár lehetne is. A másik: miután a fideszesek előadták programjukat, beszéltek a terveikről, a közönség soraiból ismét felállt valaki, azt mondta, ő a demokratikus ellenzéktől van, és felajánl nekik X mennyiségű Sirály papírt a szamizdatjaik stencilezéséhez. Hiába telt el harminc év, az én politikai meggyőződésemet azóta is legjobban ez a hármas jelenet szemlélteti. Gondolom, nem kell bővebben kifejtenem, hogy miért. Még Fekete Istvánt is idézhetem, a mostani helyzetben talán érzékletesebben kifejezi, amit gondolok: “Körülöttem mindenki politizál, mindenki jósol, mindenki tud, mindenki csodát vár. Én nem tartozom sehová? Nem! Ez talán azt jelenti, hogy mindenhová tartozom? Azt hiszem, igen. Minden pártból annyi az enyém, ami: természetes, humánus, szociális, okos és valóság.” 1948 szeptemberében írta a Naplójában. Sajnálom azt, aki ennél többet hisz magáénak bármilyen, buzdító jelszavakkal vagy plakátokon fennen hirdetett pártos véleményből, mert ez azt jelenti, hogy nincsen pártok és tömörülések fölött álló elvei, nincs saját, szilárd erkölcsi és politikai meggyőződése. Még csak nem is kell nagyon hangzatosnak lennie.

Politikai meggyőződésem nekem is van, ha addig nem lett volna, ott, azon a kollégiumbeli rendezvényen világossá válhatott bennem, hogy a különböző erők is működhetnek egy közös cél érdekében. De miért csak valami ellen működik ez? A hatalom bűvöletében ez már nem megy? Miért nem lehet tisztának maradni, hogyhogy  a politika ennyire korrumpál? Miért van az, hogy a politika kiveti magából azokat, akik tisztességesen akarnak működni akkor is, ha politikai hatalom van a kezükben?

Zoon politikon, igen, az ember és a polisz lénye, hogy az ember városlakó mivolta okán részt vesz a közösség életében. Sose vágytam ennél többre, a magam eszközeivel igyekeztem is tenni érte, de megjelenésem többnyire ellenérzést szült, mert valahogy mindig „problémás” eset voltam. Kérdeztem, véleményt mondtam, érveket szerettem volna hallani, nem zsigeri reakciókat. Vagy harminc évvel ezelőtt a helyi lapban újságcikket írtam az óvodás felvételizőkről, egyszemélyes kiáltványt fogalmaztam meg a helyi testület botrányos ügyletei miatt, aztán végleg kivontam magamat a helyi közéletből, hiszen van nekem elég dolgom a magam területén. De érdekes volt megtapasztalni a helyi közéletben, hogy a képviselők egy része a puszta tény miatt, hogy őt megválasztották, mennyire fölhatalmazva érzi magát a döntésre. Megválasztottatok, majd mi tudjuk, mit kell csinálni, ti csak hallgassatok, nem értetek ti ehhez. Mihez? Mitől ért többet egy beruházás levezényléséhez valaki, aki addig egész más szakterületen működött? Nem az volna inkább a helyi politika feladata, hogy szakmai kérdésekben hozzáértők véleményét kérje ki?

Nem szerették a kritikát, a tényeket, ha bárki számára hozzáférhető adatokkal szolgáltunk a cégösszefonódásokra, korrupciógyanús ügyekre. Vajon miért kellett annak idején zárt testületi ülésen dönteni a település egyetlen, még el nem adott, nagy értékű ingatlanának eladásáról? Ha nincs az a lelkiismeretes képviselő, aki úgy gondolta, hogy ez bizony a közre tartozik, akkor nehezen lehetne Sorg Antal villája még ma is Leányfalu tulajdonában.

Szinte a rendszerváltás óta azon töröm a fejemet, hogyhogy nem egyértelmű polgártársaimnak és politikusainknak, hogy civil kontroll nélkül nincsen demokrácia; meg hogy kinek a felelőssége, hogy ezt nem tanították meg a polgárokkal. És persze azt is, hogy a demokratikus keretek között zajló élet alapfeltétele nem a polgárok joga, hanem a polgárok felelősségvállalása, adott esetben önkorlátozása, önös érdekeinek háttérbe szorítása a köz érdekében. Harminc év kevés volt, hogy kialakuljon nálunk a felelős polgárság, és ebben már nagy felelőssége van a politikai elitnek, mert aki nem úgy született, nem is úgy nevelődött, hogy kellő igazságérzettel, önkritikával  áldotta meg a sors, és olvasmányélményeiből meg az iskolában sem tett szert ilyesmire, az előtt bizonytalan polgárként a mindenkori politikai elit meg az influenszerek a minta a viszonyításokhoz, és nem Boka János vagy Tutajos, hogy csak kettőt említsek a legkorábbi, ma már nem igazán nyerőnek számító lehetséges minták közül.

p.s. A fotóhoz annyit: hiába vesszük le a csillagot és teszünk helyette keresztet a “felszabadulási” emlékműre, ha nincs közeledési szándék, ha a szívekben nincs nyitottság, elfogadási készség, akkor minden csak üres jelkép marad.