Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.

Reklámok

Que te sea leve, Jaume

„¡No!, ¡No!,¡No!, ¡No!, ¡No!” – dijo agitando la mano. Su rostro enrojeció y empezó a moverse junto a su silla, como si quisiese bailar al tacto de sus palabras alborotadas. Eso fue en Albarracín, en Mayo, del año no estoy del todo segura, si no me falla memoria en 2006, en un encuentro de editores, al que pude participar gracias a Antón Castro, como editora flamante, con el único título publicado en mi colección, nada menos que, valga la redundancia, „Nada” de Carmen Laforet.
Allí le vi a Jaume Vallcorba por primera vez, allí escuché impresionado por sus palabras fulminantes y aprendí algo importante de él que me acompañará toda la vida. Algo que quizá sospechaba, pero enunciado allí lo escuché por primera vez, de la boca de él, Jaume Vallcorba, que los libros hablan entre ellos en los estantes, hay una comunicación entre ellos.
Recuerdo su voz, mientras contaba cómo ha empezado todo, cómo volaba por toda España a controlar si sus libros están puestos adecuadamente y entonces comprendí que por mucho que quisiera, yo nunca voy a poder ser como él, porque yo, más traductora y escritora entonces, más escritora y traductora que editora, no me voy a poder dedicar del todo a la edición. Porque la edición no acaba en la publicación, al contrario, allí empieza.
Jaume Vallcorba fue para mí (cosa más extraña hablar en pasado de alguien como él) el editor ejemplar, cada vez que hablé sobre el tema, siempre le citaba a él, porque él fue único en su genero, uno de los pocos que no se rindieron ante la bestia masificadora de la edición de libros.
El rojo tiene que ser exactamente ese rojo. El rojo de El Acantilado, así le recuerdo, mientras pronuncia esto con vehemencia y veo ante mí la cara de Jaume, con una sonrisa socarrona, ¡Exactamente ese rojo!
Que te sea leve, Jaume.

¿Cómo nace o se hace un poema?

Nace y se hace, depende del poeta, pero si se trata de un poema traducido, entonces ya es más adecuada la pregunta que si se hace o nace. Pues, yo la contestaría que primero se hace y luego nace, tal vez al contrario que el original quel por algun misterio se escribe de un tirón, tal cual, porque viene ya íntegra de lo interior del poeta y a lo mejor luego se retoca y vuelve a retocar, pero la versión traducida primero se hace con mucha cautela y luego empieza a cobrar vida, es decir va naciendo. Si el traductor tiene suerte y puede trabajar con un o una poeta, independientemente de que él o ella hable el idioma original, entonces puede asistir  al nacimiento de un nuevo poema desde muy cerca, cosa que me pasó a mí cuando mi amiga poeta, Cristina Grisolía primero me anunció “unas cuantas observaciones” luego me retocó la versión corregida y al final nació un poema español a partir de ella. Aquí lo tenéis, gracias a Cristina y a Adán.

 

Imre Wirth

Así atormentado está todo

Y de repente todo se ha roto
aquello que aún a medias rebotaba.
En la línea intermitente de la felicidad
son tantos los recuerdos.

Así atormentado está todo
como si fuera una pasión
y en ella la noche un desierto,
truncada, rota en astillas.

Me lleva, me transporta el habla mala
quien es adulto está perdido
hondo silencio y clamor,
en torno se pudren los lamentos.

Pedro Salinas

Talált kincs

Nem kereslek
mert tudom, úgysem talállak
így, mikor kereslek.

Elhagynálak. Elhagylak
mintha ottfelejtettelek volna
és másra gondolok,

hogy ne rád gondoljak,
de álcázva mégis odaképzellek közben.

Egyszerű mondatok a számból:
„Holnap ezt és ezt kell csinálnom…”
”Tudod, jobb lenne, ha…”
Szórakozottság. Milyen könnyű minden,
milyen könnyű már minden, így,

hogy elfelejtettelek!

És akkor
egyszer csak – a szélrózsának vajon
melyik irányából? –
karomban teremsz, meglepetésnek
maszkírozva,

sebtében odavetett mozdulatok
köntösét öltöd magadra, meglepetésnek szánva,

Clément Rosset

a demagógiáról és a valóságról

(Részlet az interjúból, melyet Luisa Corradini készített a francia filozófussal 2006-ban a La Nación című argentin lap számára)

A valóság csak olyan mértékben elviselhető, amennyire sikerül elfeledtetnie magát. Hasztalan siratjuk az elmúlt időket, vagy várjuk az osztályok nélküli társadalom eljöttét. A valóság sosem fog visszatérni, mert mindig itt volt.

— Akkor hát, mit ér, ha ellenállunk, ha igyekszünk megváltoztatni a dolgokat?

— Attól függ. Vegyük például az európai alkotmányra és az első munkahelyi szerződésre (CPE) adott francia „nemet”. Mindkét esetben egyenlőtlen küzdelem zajlott az értelem és a demagógia között, egyiknél sem volt szó komoly változtatási javaslatról. Ilyen esetben mindig a demagógia győz: könnyű a többséget megnyerni, mikor az ember csak az ellenállásra szorítkozik. De mégis többet ér javítani a világon, mint kidobni szemétbe úgy, ahogy van – több kurázsi is kell hozzá. Ha e két esetben a „nem” valamivel több lett volna, mint a valóság radikális és következetlen elutasítása, akkor akik a „nem” mellett tették le a voksukat, akik a „nem” mellett foglaltak állást, most igencsak meglepődnének, ha rá kellene döbbenniük, hogy győzelmükkel semmit sem javítottak a szenvedő emberek helyzetén, nem nőtt Franciaország szuverenitása Európában, és a társadalom peremére szorult fiatalok nyomorának problémája sem oldódott meg. Ugyanis nem az volt a cél, hogy valami is változzon a társadalomban, hanem hogy minden egy csapásra változzék meg, vagy egyáltalán semmi se változzék, ami pontosan egy és ugyanaz. A valóság csapda, mindig jelzi, hogy ott van, sosem ér senkit váratlanul, de mindig zavarba ejti az emberiséget elviselhetetlen egyszerűségével. Minden valóság szükségszerűen banális.

Pávai Patak Márta fordítása

Dino-variációk

Nagyon kedvelem a félperces műfajt, Julia Otxoa kötetében (Különös küldemény) van néhány remekbe szabott darab. Ma egy kedves barátom eszembe juttatta ezeket a dinókat, mikor fölébredtem, s lám, itt is voltak, ideteszem hát őket, bár valahol egyszer már ott voltak. Nem baj, minél több helyen ott vannak még, annál jobb nekünk, nem igaz?

Augusto Monterroso (nicaraguai)

A dinoszaurusz

Mikor a dinoszaurusz fölébredt, még ott volt.

Eduardo Berti (argentin, Párizs)

Egy másik dinoszaurusz

 

Mikor a dinoszaurusz fölébredt, az istenek még ott voltak, és villámgyorsan kitalálták a többit is a világból.

José de la Colina (mexikói)

A művelt asszonyság

Megkérdeztem a művelt asszonyságot, ismeri-e Augusto Monterrosónak A dinoszaurusz

című novelláját.

— Ó, roppant élvezetes mű – felelte –, épp most olvasom!

JOSÉ MARÍA MERINO (spanyol)

100.

Mikor Agusto Monterroso fölébredt, dinoszaurusszá változott. „Rossz színben vagy” – mondta neki Gregorio Samsa, aki szintén a konyhában volt.

Raúl Brasca (argentin)

A dinoszauruszok, a dinoszaurusz

 

Minden álmodónak (vagy inkább alvót kéne mondani?) megvan a maga dinoszaurusza, bár ébredés után jobbára már nem találja. A türelmetlen álmodók mindig fölébrednek, mielőtt jönne a dinoszauruszuk, a türelmetlen dinoszauruszok mindig elmennek, mielőtt az álmodóik fölébrednek. Monterroso elbeszélésében az a csodálatos, hogy az egyetlen olyan esetet mutatja meg, amikor az álmodó ideje egybeesett dinoszaurusza türelmével és a tekintélyes számú olvasóközönség türelmetlenségével.

Pávai Patak Márta fordításai

Pávai Patak Márta

Monterroso magyar dinója után

 

Mikor a dinoszaurusz fölébredt, még ott volt, és ki se halt egészen.

Ekkor aztán ő is fölébredt, a dinoszaurusz meg már nem volt ott.