Osztálytársak

— Látja, meg se kérdeztem, nem unatkozik-e, szólhattam volna, hogy üljön ide hozzánk beszélgetni! – állt föl a hátam mögötti négyes ülés menetiránnyal szemközti oldalán Éva néni, mert úgy hívták, egyszerűbb neve volt, mint a barátnőjének, gimnáziumi osztálytársának, akivel a vonaton utaztak valahová a Balaton mellé. Nem hallottam, meddig mennek, én Füreden leszálltam, elhaladtomban köszöntem el tőlük a leszállásra készülődvén, akkor mondta ezt Éva néni. Nagyon kedves!, ezt válaszoltam, mire Éva néni sietve megjegyezte, Én nem kedves vagyok, csak szeretek beszélgetni, ha egyedül jövök, akkor is mindig beszélgetek valakivel!, így, ezt mind egy szuszra.

Néztem Éva néni hajlott alakját, tizenöt centit ment össze az elmúlt években, hallottam, elég hangosan beszélt, mert a barátnője hallókészüléket viselt, meg is jegyezte, hogy szemben szeret vele ülni, hogy lássa a szemét, nem a száját, a szemét, miközben beszél. Néztem szelíd, jóságos arcát, és az jutott eszembe, nem is kellett velük beszélgetnem, tudom én mindkettőjük sorsát, elég volt, amit hallottam, mert ha nekiállunk beszélgetni, akkor úgyis csak rólam esik szó, engem faggatnak, udvariasságból én alig kérdezhetek, sokkal jobb ez így, hogy hallgathattam őket.

Ott kezdődött, hogy Éva néni osztálytársa felszállt a vonatra. Én már fenn ültem a helyemen, a tapolcai gyorson, a néni bejött, letette az előttem lévő négyes ülésre a csomagját, nyitva hagyta az ajtót, és visszament, csak annyit hallottam, hogy a folyosóról vitatkozik valamin a barátnőjével, aki lent áll még a vonat mellett a peronon. Mire rájöttem, hogy Éva néni nem akarta feladni neki a csomagját, mert nehéznek találta, a barátnője meg nógatta, hogy nyugodtan adja csak, elbírja, addigra késő volt, hogy szaladjak segíteni, mert Éva néni már szólt a kalauznak, és az felsegítette.

Miért nem tetszett szólni?, kérdeztem volna Éva néni barátnőjétől, mert ha tudtam volna, hogy segítség kell, felállok és segítek, de túl tapintatos volt ő ahhoz, hogy bárkit is felállítson a helyéről, mert ő most segítségre szorul.

Ahogy néztem őket, hajlott alakjukat, töredező beszédük hallatán úgy éreztem magam, mint egy kamasz a felnőttek között, aki a fiatalsága puszta erejével lázad minden ellen, ami végérvényes, lezárt, ami felnőtt, hisz ő még nem tartozik oda, ő félig-meddig még gyerek, neki semmi köze, nemi is lesz ahhoz, amit a felnőttek csinálnak, mert ő biztos nem így csinálja majd, nem ilyen lesz, ha egyszer majd felnőtt lesz.

Nem akartam belegondolni, hogy igen, én is így leszek majd, ha megérjük, beletelik jó öt percbe, mire felkapaszkodok a meredek vonatlépcsőn, behúzom magam után a bevásárlókocsimat vagy a gurulós bőröndömet, merthogy nyilván én is azzal utazom majd, és szép lassan elfoglalom a helyemet.

Mi lett volna, ha odaülök? Támadt egy ilyen gondolatom, rögtön az elején, hogy szólok nekik, üljenek mellém, a túloldali négyes ülésre, együtt nem fértünk volna el a csomagok miatt, de nem szóltam. Bár ennek a beszélgetésnek nem lett volna tétje, mégsem szerettem volna hallani a hangomat, amit mesélek. Így legalább csak rájuk kellett figyelnem, ahogy egymással beszélgetnek, nem lebegett köztünk az az óhatatlanul is felemás érzés, valahol félúton az irigység meg a sajnálkozás között, amivel az idősebb emberek viszonyulnak a fiatalabbakhoz, mintha elfelejtenék, hogy ők is voltak egyszer fiatalabbak, időnként sajnálkozva-irigykedve még meg is jegyzik, milyen jó neked, hogy még futni is tudsz, nem sántikálsz, neked még jó a lábad.

Nem kellett beszélgetnem, akkor is leszűrtem, ami nekem fontos volt, rögtön az első mondatuk hallatán megállapítottam, hogy nyíltszívű, barátságos emberek, kissé talán naivak is, amit viszont nem tudtam eldönteni, az az, hogy vajon ez a naivitás része volt-e alaptermészetüknek, vagy csak az idős kor következménye, szükséges velejárója, hogy az ember kissé elnézőbben tekint a világra, hogyha öregkorára nem keseredik meg teljesen. Ez a két özvegyasszony nem keseredett meg, mi több, érdeklődéssel fordult a lehetséges új ismeretségek felé, énfelém is, érdekelte volna, ki vagyok, hová megyek ezzel a hatalmas narancssárga bőrönddel, mire én mondhattam volna nekik, hogy Füredre megyek, és ott beszélgetni fogok egy halott költővel.

Reklámok

Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

A nemzeti zászló

1981. március 15-én estefelé Szegeden a Deák Ferenc utcán az egyik pinceablakban találtam egy nemzeti zászlót. Sáros volt, úgy nézett ki, mintha a Tiszában halásztak volna vele. Sörözés után hazafelé tartottam a JATE-klubból a Retek utcába, és gondolkodás nélkül magamhoz is vettem a zászlót. Otthon kimostam, és ott díszelgett fő helyen albérleti szobánkban a falnak támasztva mindaddig, amíg egyszer valamilyen okból meg nem jelent nálunk a rendőrség. Elég sokan jártak hozzánk, sokszor nem tartottuk be az együttélés szabályait, fütyültünk rá, hogy tíz óra elmúlt, zenét hallgattunk, gitároztunk, és a panelházban nem lehettünk éppen kellemes szomszédság a másnap munkába igyekvő embereknek. De mi fütyültünk arra is, másnap dolgozni mennének hajnalban a szomszédok.
Nem voltam otthon, amikor a rendőr nálunk járt, természetesen a zászlón azonnal megakadt a szeme, lakótársam pedig őszinte ember, elmondta, hogy én vittem haza március tizenötödikén, a rendőr pedig közölte vele, hogy a zászló a magyar állam tulajdona, úgyhogy legyünk szívesek visszaszolgáltatni.
Életem egyik legnagyobb igazságtalanságának éreztem, ami velem történt. Hogy én fogom, hazaviszem, kimosom, aztán jön egy rendőr, aki mesének hiszi, majdhogynem azt feltételezi, hogy én önkényesen magamhoz vettem az állam tulajdonában lévő zászlót, mi több, vissza is kell szolgáltatnom. Tajtékzottam mérgemben, szegény szobatársamat szidtam, miért árulta el, hogy én vittem haza, miért nem mondta, hogy itt volt, a házhoz tartozik, miért nem talált ki valami mesét.
Ennyi idő után pedig azon gondolkodom, vajon miért indultunk el másnap hárman, a lakást bérlő három egyetemista, két joghallgató és egy bölcsész a tarjánvárosi őrsre, hogy visszaszolgáltassuk azt a zászlót jogos tulajdonának. Miért? Állampolgári kötelességből? Merő ostobaságból? Nem tudom, mindenesetre még most is látom magunkat, ahogy vonulunk vele, én viszem, két lakótársam mellettem, hallom, ahogy énekeljük hangosan az utcán, Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.

Hol van az út?

Ezt kérdezi minden menekült, mondja a töltésen az asszony, csóválja a fejét, egészen kicsi gyerekekkel jönnek, a múlt nap egyik asszony a kicsit a hűtőpultra fektette a kocsmában, előtte meg egy másik itt szülte meg, a kisbabáját, itt kinn a földön, sajnálom őket nagyon, szöröncsétlenök, így mondja, ha elfeledkezik magáról ö-vel beszél, és csak egyre csak rázza a fejét, nem jól van ez így, valamit csinálni kéne, a rendőrök, a polgárőrök, már lovasrendőrök is jöttek, lefogják őket, voltak tegnap is vagy negyvenen, van náluk pénz, euróval fizetnek, nem szegények, az meglátszik rajtuk, de akkor se mindegy, eddig itt nyugalom volt, de ennek egy ideje vége, nem lehet úgy sétálgatni, mint régen, akárhogyan is van, mégiscsak idegenek, ki tudja, mifélék, honnan jöttek.

Állok, és miközben hallgatom,  még egyszer visszanézek, látom a gát tövében a határig elnyúló ártéri erdőt, az aljnövényzetet, a bokrok közt heverő eldobott ruhadarabokat, hátizsákot, táskát, a fű között a cigarettás dobozokat, a vizes palackokat, görög és szerb nyelvű kekszes dobozokat, alacsony tarifájú nemzetközi hívásra alkalmas telefoncsomagok leírását tartalmazó tasakokat, mindazt, ami árulkodik róla, hogy a világ egyik legrégebben lakott településéről elindult menekülők Görögországon át Belgrádból jöttek, és már a szerb-magyar határt is maguk mögött hagyták.

Az asszony mondja tovább, dől belőle a szó, igazgatja a haját, mert a Tisza felől támadó szél folyton az arcába fújja, valamit tönni köll, nem igaz, hogy nem löhet tönni valamit, én mélyen a szemébe nézek, és csak elismételni tudom utána, igen, valamit sürgősen tönni köll.

görög telefoncsomag2 simkártya és baba görög törlőkendő Gyálaréti gátőrház men.kér.és kekszes

Mégis van remény II.

Hol tartunk most? Nem tudom, Fokvárosban, San Joséban vagy Sidney-ben milyen lelki és szellemi fejlettségi szinten áll egy átlagember. Azt is csak sejtem, hogy nálunk milyenen, a két véglet határmezsgyéjén mozog. Ugyanez igaz az általános és az érzelmi intelligenciára is. Nem tudom, igazam van-e, de most úgy látom, talán csak akkor és ott történhet valami fontos, amikor sok irányban kinyílik előttünk az út, és el kell döntenünk, jobbra vagy balra megyünk, mindegy, merre, de egy biztos, választanunk kell, mert középen tovább nem mehetünk tovább, új utat kell taposnunk magunknak, azon majd egy darabig megint mehetünk középen, aztán egyszer csak megint új utak nyílnak előttünk, és megint választanunk kell. Kétségbeejtően nagy a kontraszt minden téren, ámde éppen ez lehet a biztató jel, ezért mondom, hogy mégis van remény. Folyamatosan azt látjuk magunk körül, hogy a világ a pénzről szól, hamis értékeket hirdetnek úton-útfélen felelőtlenül, a lényeg meg, amiért talán itt vagyunk, közben elvész, dől a reklám mindenhonnan, minden eszközt megragadva igyekszik mindenki a legjobb színben feltűntetni a portékáját, amit okvetlenül meg akar szereztetni velünk. Miközben jól kiszámított lélektani fogásként napszaktól, vásárlóközönségtől függően szól a zene a bevásárlóközpontban, mintha valami ördögi erő próbálná elterelni a figyelmünket ember voltunkról, tényleg van remény, amíg akad ember, aki képes önfeláldozón a gyengébben segíteni. Irgalmatlanul mély szakadék tátong a társadalom egyes rétegei között. Anyagi és morális értelemben egyaránt. Gondoljunk csak bele. Itt van a becsületes polgár, aki minden hónapban rendesen befizeti a villanyszámláját, a családi házára kivetett ingatlanadót, a gépjármű biztosítást, a fizetéséből meg eleve levonják az adóját, majd beleszakad, de akkor is fizet, egy fillérrel sem akar tartozni az államnak, mert ezt hozta otthonról, hogy tartozni nem jó. Pedig talán pontosan tudja, hogy a szomszédja vagy az unokabátyja, aki építési vállalkozó, vagy közúti fuvarozással foglalkozik, jól menő cége van, de ahol tud, ott csal, és még büszke is rá, nevetve mondja, hogy azok ott fönn még többet ellopnak, nehogy már én akkor ne tehessem meg, hülye lennék, ha nem tenném. Ez a két véglet ad biztatást. Hogy azt látom, egyfelől ott vannak a gátlástalanok, akik tényleg eszközt nem kímélve lopnak, arcába röhögnek a becsületes embernek, a szemét is kilopják, halálra sanyargatják, de ő magában mosolyog. És nem afféle keresztényi jámborságból, egyáltalán nem, hanem a dolgokon felülkerekedni képes, okos, gondolkodó ember tudásával, aki tisztában van vele, hogy mi az emberi élet lényege itt ezen a Földön, mi több, magában fejcsóválva szánakozik is az összeharácsolt gazdagságukkal hivalkodókon, és miközben a naplementét vagy a feje fölött elhúzó karvaly röptét csodálja, arra gondol, uraim, hát nem tudják, mindegy, hogy milyen színű, rendű-rangú az ember, az utolsó ingén úgysem lesz majd zseb?

Mégis van remény

Mostanában sokat gondolkodom rajta, hogy vajon az emberiség emberségben fejlődött-e egyáltalán az elmúlt időkben, főleg a 20. század alatt, mikor annyi szörnyűség történt és történik ma is ezen a világon, hogy (a kereszténység alapkönyvének ismeretében) a már-már örök igazságnak tekinthető kijelentés is megkérdőjelezhető talán, miszerint az emberiség problémái az elmúlt kétezer esztendő alatt semmit sem változtak. Igazat mondott Einstein “a világot naggyá tettük, de magunkat nem tudtuk hozzánöveszteni”.

Óriási szakadék tátong egyén és emberiség között, de talán így volt ez mindig is, ez sem mai jelenség. Nem is érdemes ezen a szálon továbbmennem, nincs is kellő kultúrantropológiai és egyéb ismeretem hozzá, hogy megtegyem, egyébként is, ha egyént és emberiséget különválasztunk, akkor önmagában is érdekes, hogy a személyiségfejlődés hogyan alakul az egyes kultúrákban és történeti korokban. Persze, csak arról tudhatunk, amiről van információnk. Száz szónak is egy a vége, nem egyszer gondolom, talán az emberiség végső küldetése ezen a Földön, hogy a hallatlan jelentőségű felfedezései mellett vagy azon ellenére is visszajusson valahogyan ahhoz az ősi tudáshoz, amely egyidős vele. Szerteágazó kérdés ez, én egyelőre maradnék inkább a kézzelfogható dolgoknál.
Első látásra is képet alkotok magamban valakiről, meg tudom állapítani, milyen is a lelke valójában, abból, ahogy a beosztottjaival vagy nála gyengébb embertársaival, meg ahogy az állatokkal viselkedik. A kutya az ember leghűségesebb társa, végigkíséri a történetét. Nem tudom, létezik-e olyan tanulmány, amely a fellelhető forrásokra hagyatkozva nyomon követi, miként alakult ember és kutya viszonya az idők folyamán, mindenesetre erős a gyanúm, hogy ha létezne, akkor az derülne ki belőle, hogy addig tartotta becsben az ember, amíg szüksége volt rá, mert könnyebben vadászott vele, a kutya szagolt és hallott helyette. Amióta magához szelídítette, ez történt ugyanis, a kutya szagolt és hallott helyette, szép lassan el is csökevényesedett az embernek ez a képessége. Aztán fokozatosan kívül rekedt a közvetlen életterén, puszta ház- vagy nyájőrzővé vált, maradt neki az odavetett konc, ha nem egyenesen a bot.
Nem kell messzire mennem, elég Athén vagy Szaloniki kutyáira gondolnom. Még az Olimpia előtti időkre, amikor tele volt mindkét város gazdátlan kutyákkal. Megvolt ez a két kaszt, a gazdás és a gazdátlan kutyák, utóbbiakat megtűrték mindenütt, még a legelőkelőbb szálloda bejáratának szőnyegén is, ha éppen azt választotta fekhelyéül. Egyszer megkérdeztem egy trafikost, hogy ki ad inni ezeknek a kutyáknak ebben a melegben, a trafikos elképedve nézett rám, ezek nem isznak, ezt mondta, így, ezek nem isznak. És tényleg. Szlovák kolléganőmmel utána megbeszéltük, mondta, mikor befogadta a kutyáját, hosszú ideig nem ivott, valószínűleg a kóborlása idején szokhatott le róla.
Nem tudom, melyik megoldás emberségesebb, az ivartalanítás vagy az alomszelektálás, és azt sem tudom, hogy pontosan mikortól kezdett kínos lenni, hogy az alomból eltávolítják a „kevésbé életrevaló” kölyköket, mindenesetre elképedve olvastam a német eredetiből fordított, valamikor a hatvanas évek végén megjelent kutyatartási szakkönyvben a kiválasztásra adott tippeket. Tehát nemrég még ez volt a módszer. Aztán rájöttünk, hogy ez nem elég humánus, vagy már nem volt jelentkező, aki a szelektálást elvégezze, nem tudom, mindenesetre a tömegesen kitett kutyák kérdése csak napjainkra vált égető kérdéssé.
De vissza kell kanyarodnom eredeti gondolatmenetemhez, mert most igazából arról akartam írni, hogy az ember emberségesebb lett-e valamelyest a kutyákkal szemben. Én nem tudom eldönteni, törvényszerű-e vagy sem, hogy a jelenségek és történések vagy az unalmasnak tetsző köztes mezőben zajlanak, ahol nincs szélsőség, egyenletes a ritmus, nagyjából kiszámítható minden, vagy pedig a két véglet határsávjában mozognak, de sosem középen, mindenesetre egyre inkább ezt látom valószínűbbnek. Az élet minden terén, tehát akkor kutyák és emberek viszonylatában is miért lenne ez másképp.
Van néhány kép, ami örökre belém égett, a sárga szemű, tigriscsíkos kutya tekintete a szentendrei lengyel piacról, valamikor a kilencvenes évek második feléből, fejét hosszában átszelte egy vágás, mintha szabályosan fejszével akarták volna kettémetszeni. A többit nem is mondom, elég a tegnapi facebookos fotó a kis pulikutyáról, akit Tárnoknál szedett össze egy jótét lélek, amikor a kozmetikus megnyírta, akkor látták, hogy a torkán egy vágás nyoma látszik. Aztán Tücsök kutyám, aki eleinte minden autóba be akart ülni, ez maradt meg benne, hogy őt onnan egyszer valaki kidobta, és neki oda mindenképpen vissza kell jutnia. Vagy Susi, hűséges futótársam, aki éktelen ugatással fogad minden fehér kisteherautót és személykocsit, főleg ha az utánfutóval megy.
Autóból kidobott, idős és egészen fiatal kutyák, vásárban el nem kelt, kartondobozban sorsukra hagyott kiskutyák, zsúfolásig telt menhelyek. Felelőtlen gazdák, felelős önkéntesek. Ez a két véglet. És persze a túltenyésztett divatkutyák. Most ez a helyzet, az állatvédők az ivartalanítást szorgalmazzák, teljesen jogosan, én meg elbizonytalanodom, és azon tűnődöm, vajon nem következik-e be majd az az állapot, hogy egyszer csak nem lesz több keverék kutya, csupa fajtatiszta, de ezen talán nem is érdemes gondolkodni, mert ha itthon nem, még mindig marad majd bőven máshol, ahol nálunk kevésbé odaadóak az önkéntesek.
Nem vagyok benne egészen biztos, de igyekszem optimistán szemlélni a helyzetet, és azt mondom, igenis van fejlődés, és az önkéntesek a legjobb bizonyíték erre. Igaz ugyan, hogy a két szélsőség határterületén mozgunk megint, míg egyesek a legbrutálisabb kínzástól sem riadnak vissza, addig mások életüket, pénzüket, idejüket áldozzák a kutyák mentésére. De valamivel akkor is emberségesebbek leszünk, mert az élet dialektikája ezt kívánja, másképp nem lehet.

Ilyen az élet. Most, mielőtt ezt a bejegyzést közzétettem, kétszer is kutyás hírbe botlottam: ű

Dimitrisz Papakosztasz, görög barátom írásai:

Mikrá adészpota (A kis gazdátlanok)

És egy kiskutya megmentése :

http://www.kiskegyed.hu/kikapcsolodas/kedvencek/megmentettek-a-felelemtol-reszketo-kutyat-ami-ezutan-tortent-az-gyonyoru-126376

(folyt. köv.)