Ördögfiókák

Sokféle ördög van a világon, ördögfiókából meg ha lehet, még annál is több. Igazából ártalmatlan kis lények, de hiába ártatlanok, pajkosságukkal, elevenségükkel sok borsot törnek az ember orra alá. Többnyire csapatosan garázdálkodnak. Nem csinálnak nagy kárt, apró, ám mégoly bosszantó kellemetlenség éri tetteik nyomán az embert.

Van egy csoportjuk, amely különösen kedveli a kész szöveget, imádnak garázdálkodni benne. Persze lopva, éjnek évadján szállják meg a kéziratot, mikor a szöveg szerzője alszik, így aztán reggel, amikor folytatja a javítást, nem veszi észre, hogy az elejével mit műveltek a gonosz kis démonsarjak. Nem tettek nagy kárt benne, hisz a legtöbbet úgyis mindig a szerző árt neki, de láthatóan ott hagyták benne kezük nyomát. Csupán összébb húztak egy-két szót, ami addig kicsit messzebb volt egymástól, néhol közéjük csempésztek egy-egy kötőjelet, észrevétlenül, feltűnés nélkül, és másnap, mikor a szerző folytatta a munkát, elégedetten nyugtázta, hogy milyen sokat kijavított, és milyen kevés van csak hátra.

Szegény feje! Még nem tudja, hogy a kézirat apró ördögiókáit felváltják majd a nagyobbacskák a tördelőnél. Mikor visszakapja tőle a szövegét, szinte nem ismer rá néhol, nem tudja elhinni, hogy ő ilyet csinált. Hitetlenkedve nézi, hogy az oldalpáron ugyanaz a két szó egyik helyen elkülönül, a másikon meg szorosan egymás mellé simul. El nem tudta volna képzelni magáról, hogy ilyet művelne. Persze, nem tudja, hogy a szövegben ördögfiókok garázdálkodtak, utána jöttek az ördögsuhancok, akik annyiszor rohamoztak, ahányszor fordult a szöveg a nyomda előtt. És persze a nyomdában is lesznek majd ördögök, fiókok, süvölvények vegyesen, úgyhogy szegény szerző, jobban tenné, ha megbékélne sorsával, és belenyugodna, a szövegében önkéntes rontók is dolgoznak mellette. Jobban tenné, mert végre beláthatná, hogy ezen a világon tökéletes munka nincsen.

Reklámok

Ez maga A Jarama

Idemásolok egy részletet, mert annyira szeretem ezt a könyvet, ha eddig még nem derült volna ki. Rafael Sánchez Ferlosio: A Jarama. Fordította Pávai Patak Márta. Én (is) .

“A nyárfák nyurga árnya már elindult kelet felé, de a nap még szédítőn forgott saját tengelye körül odafent a magasban. Kíméletlenül perzselte az ugarok koszlott gyapját, a dombhátak testhez simuló púpját. Valaki egy pillanatra megcsillantotta a fényét egy vadonatúj, horganyzott vödör ezüstjén meg a vízsugáron, amint a poros földre zúdította vödrének tartalmát; valaki vörösre festetette poharában, amint felemelve egyetlen hajtásra kihörpintette; bűvös kéz módjára még ott cikázott valakinek a hajában, hátán, fülbevalóján. Tompán zsongott a földfelszínen, akár a mesebeli méhraj, tömör, fáradt, megszámlálhatatlan fényrebbenésével mindent – tisztát, szennyeset, újat, régit –, mindent elhomályosítva.”

Történelem a gyékényen

A s

zarajevói merényletre négy fiatal suhancot képeztek ki, egy szerb tiszt volt a kiképzőjük, csak senki sem tudott róla. A merénylet napján négyen, bombával felszerelkezve akartak végezni Ferenc Ferdinánddal, de hármukat elkapták. A negyedik társuk a meghiúsult kísérlet után épp egy kávéházban ült, amikor észrevette, hogy Ferenc Ferdinánd autója megáll a kávéház előtt. Gavrilo Princip akkor lőtt, és utána bekövetkezett, ami a történelemkönyvekben olvasható.

És mindezt egy szerb fiúval mondtuk, 2007. szeptemberében, egy égei-tengeri strandon, miközben az utószezon koros turistái önfeledten fürdőztek

a háborítatlan, tükörsima, kékvízű tengerben.

Tájkép emlékbe

Szeretek beleolvadni az idegen környezetbe. Csak a legszükségesebbet kérdezem meg, hol a bank, hol a posta, hol a gyógyszertár. Persze, ha nem találom meg magamtól, csak akkor.

Felkészületlenül szeretek utazni. Nem szeretem a kíváncsi turistaszemeket. Úgy akarom látni az embereket, ahogy mindennap élnek. A verandán ülő fehér hajú nagymamát, amint mobiltelefonon beszélget a jázminbokor alatt az unokájával, közben lábához dörgölőzik a vörös foltos macska. A hajlott hátú Jánisz bácsit, aki nagyothall, és botjára támaszkodva, sajnálkozva mutatja az ajándékbolt eladójának, hogy nem érti, mondja kicsit hangosabban, mire Anjelikí szép ajakmozgással, pontosan formált szavakkal elismétli, amit az imént mondott, hogy nem kér lisztet az édesanyja holnap a szállítmányból. És páter Szofroniszt, a szerzetespópát, aki csuháját feltűrve tollaslabdázik a gyerekekkel mise után a templomkertben. Vagy Vanjenlió nénit, az asszonyok padjának szóvivőjét a téren, aki már harmadnap ismerősként üdvözöl. Vagy Barba-Jorgoszt a pékségben, aki olyan sajtos rétest süt, amilyent ritkán ettem életemben.

Szeretem látni, ahogy munkába indul este a pék, ahogy reggel várják a buszt a gyerekek, amely elviszi őket a következő faluba, ahova iskolába járnak, szeretem nézni a halászokat, ahogy beeveznek bárkájukkal, és bedobják a hálójukat, ahogy a sziklához csapkodják a polipot. Szeretem nézni a botjukra támaszkodó öreg kezeket, a szél- és nap cserzette, barázdás arcokat, szeretem hallani a hegyvidéki ember kissé kapkodós, a hangzókat félig elnyelő beszédét.

És nézni az Égei-tenger szigetének fehér házait. A fényeit. Szikrázó napsütésben a fehér házakat, a kék ajtókat, ablakokat. De csak a pillantásommal fényképezem. Aztán késő délután a lemenő nap fényében meleg árnyékot vető hegyeket. A lassan kontúrjukat vesztő fákat, sziklákat, bokrokat, köveket, a hegygerincen kanyargó földes és aszfaltos utakat. Az egymás után sorakozó öreg szélmalmokat. A hatalmas templomot, a templom tövében a nemzeti zászlót, az erkélyem előtt pedig a sziget zászlaját. És hallgatni, ahogy esténként a feltámadó szél tépi-cibálja, vinné magával a tenger felé, miközben nyargal lefelé a völgyön át, de a zászló nem hagyja magát, erős a zsinór, amely tartja, megfeszül a büszke, szem nélküli bálványarc a kék-fehér selymen.

Szeretek észrevétlenül a helybeliek mellé simulni, nem faggatni őket, nem kérdezni, hány évesek, mennyi a fizetésük, mit dolgoznak. Hagyom, hogy meséljék, ha akarnak. Ki nem állhatom a kötelező turistáskodást, mikor körbe kell járni a szigetet, kipipálni a helyeket, hogy itt is jártam, ott is voltam. Én sehová se megyek. Maradok a faluban, ideiglenes otthonomban, csak ha nagyon muszáj, akkor mozdulok ki. Ha éppen dolgom van valahol. Mint a helyieknek.

A kaktuszfüge fajtatulajdonságai

Ha

kaktuszfügét akarsz enni, vigyél magaddal kést, villát, szúrd bele a villát a kaktuszfügébe, úgy vágd le a késsel. N

ehogy úgy

járj, mint a jó múltkor én is jártam Paroszon Azt hittem, óvatosan benyúlok két tüske közé, megcsavarom és leszakítom. Eddig sikerült is, az elsőt szépszerével leszakítottam. Aztán a másodikat is. A kerítésfalra tettem őket, és ki akartam venni a bugyromból a szalvétát, hogy majd abba becsomagolom, mégse puszta kézzel fogjam meg. Igen ám, de közben meglöktem az egyik kaktuszfügét, és ösztönös mozdulattal utánakaptam. Az lett a vesztem. Kismillió tüske ment a kezembe, nem tudtam hozzányúlni semmihez, mindenütt tüskét éreztem. Parányi, láthatatlan tüskéket.

A kaktuszfüge egyik legfontosabb ismertető jegye, hogy rettenetesen bosszúálló. Olyan, mint a legtöbb kaktusz. Ha hozzáérsz, szétspricceli apró tüskéit, és tele lesz vele az egész tenyered. Utána kenegetheted olívaolajjal, hogy kijöjjön. Mert egyedül az olívaolaj hozza ki. Hiába, hasonlót a hasonlóval. Különben sincs Budapesten kaktuszfüge. Tudom. Csak hátha, sohase lehessen tudni.