Messziről nem látszik a vér

Napok óta szembejön velem a FB-n Lajka kutya képe, lépten-nyomon eszembe jut, ráégett a retinámra az űrszerkezetbe zárt szegény állat képe, soha nem fájt ennyire, mint amióta láttam és viszontlátom minden kutya tekintetében, hallom minden ugatásban, ahogy tartok fölfelé kerékpárral a Santa Ana víztározó felé, ahol a magukra hagyott, bezárt kutyák folyamatosan panaszkodnak. Ezt a hangot is jól ismerem, ez már nem a kétségbeesett, hanem a sorsába beletörődött tehetetlen állat ugatása, amelyik tudja, hogy a nap folyamán majd feljön ide valaki, ad nekik enni, és attól fogva más dolguk nem lesz, mint ugatásukkal jelezni, hogy itt vannak. Nem kedvtelésből tartják őket, sertéstelepet, birkákat őriznek a visszhangos hodályokban, és én már messziről hallom őket, valahányszor erre vezet utam. És eszembe jut Lajka.

Nem olyan régen a kaposvári egyesület, a Kutyatár oldalán láttam két staffordshire terrier kölyköt, kilátszott az összes bordájuk, a csípőjükön semmi hús, csak a csont meg a bőr, valahol Szenna és Petörke között egymáshoz bújva várták, hogy bevégeztessen a sorsuk, amikor rájuk talált valaki, akinek megesett a szíve rajtuk, és bevitte őket a menhelyre. Odabent folyamatos a teltház, még a fülükön is kutyák lógnak, de nincs olyan nap, hogy ne kelljen több helyszínre kimenniük, hogy ne kelljen fuvart kérniük, mert itt vagy ott szállításra váró sérült vagy beteg állatot találtak az útszéli árokban, dobozban vagy doboz nélkül, a puszta földön sorsukra hagyott kölyköket, mint Szennát és Petörkét, merthogy a két stafi azóta már ezen a néven él ideiglenes befogadójánál. Szívszorító, ahogy ez a két kölyök még a biztonságban is egymás közelségét keresi. Aki komolyan foglalkozik etológiával vagy neuropszichológiával, az ennek a két kölyöknek a viselkedéséből doktori disszertációt írhatna, viselkedésük hátterét minden mozdulatukkal dokumentálhatná. Ahogy egymáshoz bújva próbálták megélni a vészesen közelgő halálukat ott a két falu határán, most a biztonságban is ugyanúgy egymás testközelségét keresik az érintésben. Látszik rajtuk, hogy csupán élni szeretnének. Semmi mást, csak élni. Minden, ami még ezután jöhet, ajándék lesz nekik azok után, amin keresztülmentek azóta, hogy elszakították őket az anyjuktól, és az alomtársaikkal is ki tudja, mi lett, ők ketten maradtak egymásnak, és akárhogyan történt is, csak egymásba kapaszkodhattak.

És Lajka, Szenna meg Petörke után sorozatban jönnek elő bennem a képek, a sárga szemű, tigriscsíkos kutya a szentendrei piacról, fején a hatalmas gennyező sebbel, amint az egyik árus vizet ad neki, és hallom, ahogy mondja, lázas ez a kutya. Soha nem felejtem el annak a kutyának a tekintetét. És a többiét, akikről beszélni sem akarok, mert túl fájdalmas emlékeket idéznek bennem, nem lehet egyszerűen elintézni annyival, hogy a világ ilyen, hogy régen csak azért nem volt szaporulat, mert ha volt, akkor elintézték, és így fordulhatott elő, hogy szegény kutya beugrott a kismalacokhoz, anyjuk helyett anyjuk lett, mert az nem tudta szoptatni őket, neki meg már nem volt kit szoptatni.

Igen. Sokat fejlődött a társadalmunk, az állatvédelem terén is, de ez legelsősorban az állatvédő szervezeteknek, az önkéntes állatvédőknek, ideiglenes befogadóknak és felelős polgártársainknak köszönhető, akik nem mennek el szótlanul a szenvedő állat mellett. És az állatkísérletek ellen is egyre több a tiltakozás. Itt Spanyolországban aláírásokat gyűjtenek a bikaviadalok betiltására, szerintem fölöslegesen, mert amíg igény van rá, addig úgy is lesz. Itt ebben a városban, Tarazonában is nemrég újították föl az arénát, Zaragozában is tart a szezon, José, aki egész életében lovakkal foglalkozott, lóversenybíró, szakértő, boldogan meséli, hogy nem tudom, melyik híres torero lánya lép arénába legközelebb, és lovakkal is, végre lovakkal is lesz legközelebb Zaragozában bikaviadal. Emlékszem, jó harminc évvel ezelőtt svéd kolléganőm milyen lelkesen bizonygatta, hogy a bikaviadal hozzátartozik a spanyol kultúrához, meg hogy ott az arénában nem olyan szörnyű, mint a tévében, a lelátón ülve messziről nem is látod a vért, csak a mozdulatok eleganciáját. Hát nem.

Valenciai barátnőm meséli, hogy a voxos városvezetés igen komoly figyelmet szentel a kulturális hagyományok fölélesztésére vagy életben tartására, ezért a fiatalság körében népszerűsítik a bikaviadalokhoz köthető toro embolado hagyományát, ami abból áll, hogy valamilyen fémpálcán kátránnyal átitatott kenderkócot vagy hasonlót tesznek a bika szarvára pontosan illeszkedő vasszerkezetre, meggyújtják, és így világítva rohangál az állat a város utcáin. 2024-ben, Valenciában, Aragóniában, meg ahol él, vagy újból életre kel ez a hagyomány. Ellenzői természetesen vannak, de úgy látszik, a nemzeti hagyomány őrzőivel szemben tehetetlenek.

Az angol nyelvű bejegyzés szerzője április 18-án emlékezett meg Lajkáról fellövésének évfordulóján, cikkében részletesen leírta, milyen kínok között pusztulhatott el szerencsétlen állat ott a világűrben, és ahányszor csak rágondolok, kétszeresen is szégyellem magam, egyrészt hogy embertársaim ilyesmit művelnek egy állattal, másrészt meg amiért szinte egészen tegnapelőttig abban a tudatban éltem, hogy Lajka visszajött.

Történelmi lehetőség előtt áll az ország

Most tényleg történelmi lehetőség előtt áll az ország, és ennek Magyar Péter valóban csak a szikrája, a botrányos kegyelmi ügy folytatása viszont óriási lökést adhat neki. Kérdés, hogy föl van-e készülve a magyar társadalom, hogy végre nem a pártok politikai választási kampányaiból átvett és úton-útfélen hangoztatott, a másik felet pocskondiázó szólamok, hanem a józan, érvekre és ellenérvekre egyaránt nyitott, igazi párbeszédre képes hang válik-e meghatározóvá ebben az országban, ahol a politikai közbeszéd már a legutolsó külvárosi késdobáló stílusának szintjét sem üti meg. Rajtunk múlik? Igen. A társadalom felelős polgárságán múlik, hogy melyik hangot fogadja el uralkodónak.

Tényleg nagy lehetőség előtt állunk. Dönthetünk, és itt nem az a legfontosabb kérdés, hogy Magyar Péter alakuló pártját követjük-e elkötelezett pártkatonaként, hanem hogy hajlandóak leszünk-e állást foglalni, melyik hangot szeretnénk használni és hallani a jövőben. Ha egy egész társadalom megmozdul, és hangnemet vált otthon, az utcán, bárhol, amerre jár, és nem alkalmazza ellenkező előjellel a propaganda elcsépelt szólamait, hanem változtat a saját hangján, akkor előbb-utóbb változni fog a közbeszéd. Persze, a tömeg még ha alulról szerveződik is, össze kell fogni, a változáshoz mégiscsak szükség van vezetőre, és erre talán Magyar Péter alkalmas is lehetne, ha most tudna olyan erőket felmutatni maga mellett, akik például Zalatnay Istvánhoz vagy Tarr Zoltánhoz hasonló hangon szólalnak meg. De vajon elég felnőtt-e a magyar társadalom erre? Vajon lesz-e elég erőnk, hogy talpra álljunk, hogy kiverekedjük magunkat ebből a mocsárból, amelybe az elmúlt évtizedek politikája süllyesztett bennünket minden szinten?

Úgy látom, hogy most még a józan hangok nem hallatszanak olyan messzire, sokkal, de sokkal hangosabbak a gyalázkodó, érvekre képtelen, legfeljebb vagdalkozni képes hangok. Nézem Zalatnay István egy korábbi FB-posztja alatt az első hozzászólást, kiváló példa erre. Ezt a hangot kell száműzni társadalmunkból ahhoz, hogy itt változás legyen. Zalatnay István a Válasz Online-on közzétett Nyilatkozatára hívja föl a figyelmet,  melyet az egyház huszonnégy, lelkészi és világi aláírója hitelesít, és amelyben többek között ez is áll: „Meg kell vallanunk, hogy sokszor nem láttuk meg az egyház Urának arcát szenvedő embertársainkéban. Ezért most megkövetjük mindazokat, akikben a kegyelmi ügy kezelésének módja szörnyű traumák okozta mély sebeket szakított fel, s akik ezért egyházunk által is cserben hagyottnak érzik magukat; különösen is azokat, akik a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon és Általános Iskolában erőszak áldozataivá lettek. A jövőben jobban kell megélnünk Jézus példáját követve a szenvedőkkel azonosuló egyház valóságát.”

Erről jut eszembe Józsi tiszteletes, a leányfalui Református Szeretetotthon egykori lakója, Isten nyugosztalja, akivel annak idején sokat beszélgettem; egyszer azt mondta, az egyház ma nem képes betölteni azt a szerepet a társadalomban, amelyre hivatott lenne. Valahogy így fogalmazott, ezelőtt idestova húsz évvel, és azzal is a megújulás fontosságát hangsúlyozta, amikor azt mondta, hogy ma már pusztán a XVII. századi zsoltárokkal nem lehet becsalogatni a fiatalokat a templomba. De még ennél is sokkal, de fontosabb a politikától való függetlenedés, az önértelmezés újragondolása, és nemcsak a református egyházon belül, hanem a református és nem református egyén, a felelős polgár szintjén, mert ha az ország polgárai nem érzik ebben a megújulási lehetőségben a saját felelősségük súlyát, akkor nem is lesz itt változás. Polgártársak, tessék felnőni a felelős polgár szerepéhez. Hogyan? Elsősorban nyitottan a párbeszédre. Most a legnehezebb, amikor gyalázkodástól hangos az ország, de most van itt a történelmi lehetőség. A református egyház most példát mutathat az egész országnak. Az április 6-ai tüntetésen ki is állt a változás mellett egy református lelkész, Tarr Zoltán, és egyenesen Balog Zoltán lemondását követelte, bár ahogy a Válasz Online-nak adott interjújában hangsúlyozza, “…nem végcél, hanem a szükséges minimum ahhoz, hogy visszajussunk legalább a nullpontra és elkezdhessünk építkezni. A feladat az, hogy a Magyarországi Református Egyházat segítsük visszatalálni alapvető küldetéséhez.” Ideje van a megtisztulásnak.