Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

A nemzeti zászló

1981. március 15-én estefelé Szegeden a Deák Ferenc utcán az egyik pinceablakban találtam egy nemzeti zászlót. Sáros volt, úgy nézett ki, mintha a Tiszában halásztak volna vele. Sörözés után hazafelé tartottam a JATE-klubból a Retek utcába, és gondolkodás nélkül magamhoz is vettem a zászlót. Otthon kimostam, és ott díszelgett fő helyen albérleti szobánkban a falnak támasztva mindaddig, amíg egyszer valamilyen okból meg nem jelent nálunk a rendőrség. Elég sokan jártak hozzánk, sokszor nem tartottuk be az együttélés szabályait, fütyültünk rá, hogy tíz óra elmúlt, zenét hallgattunk, gitároztunk, és a panelházban nem lehettünk éppen kellemes szomszédság a másnap munkába igyekvő embereknek. De mi fütyültünk arra is, másnap dolgozni mennének hajnalban a szomszédok.
Nem voltam otthon, amikor a rendőr nálunk járt, természetesen a zászlón azonnal megakadt a szeme, lakótársam pedig őszinte ember, elmondta, hogy én vittem haza március tizenötödikén, a rendőr pedig közölte vele, hogy a zászló a magyar állam tulajdona, úgyhogy legyünk szívesek visszaszolgáltatni.
Életem egyik legnagyobb igazságtalanságának éreztem, ami velem történt. Hogy én fogom, hazaviszem, kimosom, aztán jön egy rendőr, aki mesének hiszi, majdhogynem azt feltételezi, hogy én önkényesen magamhoz vettem az állam tulajdonában lévő zászlót, mi több, vissza is kell szolgáltatnom. Tajtékzottam mérgemben, szegény szobatársamat szidtam, miért árulta el, hogy én vittem haza, miért nem mondta, hogy itt volt, a házhoz tartozik, miért nem talált ki valami mesét.
Ennyi idő után pedig azon gondolkodom, vajon miért indultunk el másnap hárman, a lakást bérlő három egyetemista, két joghallgató és egy bölcsész a tarjánvárosi őrsre, hogy visszaszolgáltassuk azt a zászlót jogos tulajdonának. Miért? Állampolgári kötelességből? Merő ostobaságból? Nem tudom, mindenesetre még most is látom magunkat, ahogy vonulunk vele, én viszem, két lakótársam mellettem, hallom, ahogy énekeljük hangosan az utcán, Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.