2023. július 1-jén írtam: Készülök egy előadásra, a Santiago de Compostela-i Egyetem Matematika tanszéke a magyar matematikusok témakörében szervez nyári egyetemet, meghívtak, és én a Marslakók érkezése címmel fogok majd előadást tartani matematikusainkról és az ő tanáraikról. A balatonfüredi Fordítóházban vagyok, kezdődő magyar-spanyol műfordítói műhelyünk nulladik napján, így hozta sors, pihenéssel, ráhangolódással kezdünk, ilyen sem volt még az elmúlt húsz év alatt. Hihetetlen, de húsz éve, 2003-ban indult útjára Xantus Judit úttörő vállalkozása, pontosan a 21. alkalom lesz ez a mostani. Judit a Harmonia caelestis fordítója, azon az első nyáron meghívta Esterházy Pétert. Már este is eszembe jutott a kép, Esterházy Péter világos színű ingében, őszes hajával, enyhén meggörnyedő tartásával áll az ebédlőben, éppen Latorre Ági magyaráz neki a görög labirintusos pólójában, én meg fényképezem a pillanatot. Ági kissé zavarban van, mégiscsak az ország legnagyobb írója áll előtte.
Santiagói előadásomhoz Ottlikról már megírtam a mondókámat a spanyoloknak, most ő van a soron, Esterházy Péter, javítgatom a gyorsfordított interjúrészleteket, melyben Péter a matematikához fűződő viszonyáról beszél. Kavarognak fejemben a gondolatok, pontosabban nem is kavarognak, inkább őt látom, Pétert, amint noszogat, hagyd ezt, inkább azt írd meg, milyen volt, amikor itt voltam, Judit is izgult, szeretette volna nagyon jól csinálni. Előre kiadta a szövegeket, a Hahn-Hahn grófnő pillantása részletei mellett kaptunk még fordításra Márai- és talán Kosztolányi-szöveget is a szeminárium előtt, amit aztán Judit kijavított.
A Lipták-házban van valami mágia vagy minek is nevezzem, a mágneses mező idebent meg a kertjében is dúsabb mint máshol, ezt már nem egyszer megtapasztaltam, és most is természetesnek tekintettem, hogy Péter megjelenik rajta, úgy, ahogy azon a nyáron jött, rövid ujjú, világoskék ingében, őszes nagy hajával fölénk magaslott mindenhol. És még azt is meséld el bátran, hogy nem szerettél, nyugodtan megmondhatod, hogy földhöz vágtad a Javított kiadást, igen, mondd csak el bátran, minek szégyenkezned miatta, tök hülyeség, egyszer élünk, illetve te még élsz, még elmondhatod, de én már nem. Végső soron mindegy is, a lényeg, hogy ne kerteljünk, nem igaz?
És könnyek szöknek a szemembe, tűnődöm, ez most kicsoda, aki beszél bennem, nem én vagyok, az biztos, bár az énség eleve egy abszurd föltételezés, a tudatommal elképzelt én nem is létezik, vagy ha létezik, akkor sokkal, de sokkal bonyolultabb entitás, mint hogy a testemmel meg a tudatommal azonosítsam, viszont itt van körülöttem ez a mágneses mező vagy tér, a Mindenséget alkotó mező, onnan jönnek a fejembe mindenféle gondolatok, mert nem az agyammal gondolom ki őket, itt áll mögöttem Péter, tapintható a jelenléte, és kér, hogy mondjam tovább. De mit?
Beszéljek a matematikusoknak egy íróról, akit ők nem ismernek, mondjam el nekik, hogy a magyar nyelv gyermeke, ifja, örege, a földet vissza nem akaró, pedig hát az ősi juss kinek, ha nem neki, bár igaza van, elég a hely ott a Rómain, ahol lakik a családjával, minek még a hajdani birtok, amit elvettek. Hogyan mondjam el, hogy az irodalom építményén van itt nálunk egy bástya, akit akkor is annak tekintettem és tekintek ma is, ha utunk nem keresztezték egymást, az én utam egész másfele vitt és visz a magyar irodalomban vagy leginkább abból kifelé tartva. Vajon mit fognak látni ebből a bástyából a nyári egyetem hallgatói ott Santiagóban? Mit tudok megmutatni abból, hogy mit jelent nekünk Esterházy Péter életműve, és legfőképpen fizikai jelenlétének hiánya?
Akárhogyan is, de valahogy érzékeltetnem kell majd velük, szavak nélkül persze, mert egy másfélórás előadásba nem bele minden, az Iskola a határon kétszázötven munkaórája, Ganna, Majk, a matematika meg a teljes, immár lezárt életmű, de akkor is világossá kell tennem előttük, hogy nagyon hiányzik innen közülünk. Kopik a kép. Hiába próbáljuk színezni. Pazarlón bánunk minden fontos jelenléttel.
Még sallangmentesebben tessék írni. Ez egy gondolat a fejemben. Körbejárom, szeretném azt gondolni, hogy Péter sugallta. Mit sugallta! Mondta. Ülök az íróasztalnál, nem is gondoltam rá, és hirtelen megszólal a fejemben. Sallangmentesebben tessék írni. Még ennél is? Még ennél is. Sokkal. Megadom magam.
Mi ez a közlésvágy benned? Miért beszélsz hozzám, mihelyt egyedül vagyok? Tudod, csodáltalak, ámde igazán sose szerettelek. Nem is csodáltalak. Biztos irigyeltelek. Mindent irigyeltem tőled, a múltadat, a jelenedet. A jövődet nem, ilyen igazságtalanul bántam veled, és most mégis idejössz, duruzsolsz itt a fülembe vagy az agyamban ébresztesz gondolatokat, sürgetsz, hogy írja már a kezem. És én nem sietek írni. Megvárom, mit mondasz még. Ottlikról is talán. Kettőtök útja egy.
Este miután kikapcsoltam a gépemet, erősen ösztökéltél, hogy kapcsoljam vissza, mondasz még valamit, és én juszt se kapcsoltam vissza, hanem följegyeztem a borítékra, ami az asztalomon feküdt, most szó szerint ide is másolom. Hűha, kemény, ugyanis az áll rajta, hogy amikor szidtalak, önvédelemből szidtalak. Most már nem tudom, mire válaszoltam ezt neked, nyilván kérdeztél valamit, mert a boríték másik oldalán az áll, hogy fogalmazd meg, miért nem szerettél. Miután kikapcsoltam a gépet. Nem fogom visszakapcsolni. Ennyi a tartalma, nem mentem bele a játékba, hiába provokáltál, most meg már azt se igazán tudom, hogy mire gondoltam, amikor azt válaszoltam, hogy önvédelemből szidtalak. Dehogynem, hiszen világos, nem tudtam intelligensen vállalni a nem-tudást, nem-értést vagy inkább nem-érzést, nem-azonosulást, ezt itt és most értettem meg igazán a matematikusokkal. Ugyanúgy voltam veled is, mint a matematikával, tegnap meg is fogalmaztam, de még nem tudtam, hogy rád is vonatkozik, nem csak a matematikára, pedig látható, érezhető jeleket küldesz, csak meg kell találni a madzag végét és össze kell kötni, mert erről van szó, az intelligens nem-értés és a zsigerből elutasítás vagy hárítás két külön dolog, utóbbinál ugyanis hiányzik a megismerési szándék. Így jártam a matematikával én, akit ötödikben vagy hatodikban még vezérelt az őszinte kíváncsiság vagy tudásvágy, és kikölcsönöztem a Zrínyi utcai fiókkönyvtárból egy könyvet a kettes számrendszerről, és egész nyáron bőszen számoltam a kettes számrendszerben, nagy fölfedezés volt ez nekem akkor, lenyűgözött, komolyan dolgoztam vele, aztán amikor számtanórán érthetetlen dolgokkal szembesültem, leengedtem a sorompót, soha többé nem éreztem azt a szabadságot a matematikában, amit az a kettes számrendszeres könyv jelentett nekem. Veled pedig úgy jártam, hogy amikor különböző élettani és lélektani okokból a legfogékonyabb lettem volna a hangodra, Hajnóczy beelőzött, te lemaradtál, és én sose igyekeztem, hogy pótoljam veled ezt a lemaradást. Haboztam leírni, de biztattál, nyugodtan írjam csak le, látom, még bólintasz is hozzá, de már a meggyötört arcoddal, amelyet már csak ritkán láttam, és még nagyobb hárítással néztem, mint mondjuk azt a húsz évvel korábbit, amikor Füreden találkoztunk.
2016. július 18-án írtam: Nem találom a helyemet. Összevissza csatangolok magamban, magam körül, keresem, hogy hol lehet az a nincs vagy az a volt, ami belőlem mindig hiányzott, de jó volt tudni, megnyugtatott, hogy valahol mégis itt van, elérhető közelségben, bármikor odanyúlhatok érte, ha akarok. De eddig egyáltalán nem akartam, vagy csak ritkán, akkor is idegenkedéssel, mostantól pedig olyan lesz, mintha idegen felségterületre tévednék.
Sose éreztem magamhoz közelinek Esterházy Péter nyelvét, stílusát, de igen nagyra értékeltem mint gondolkodót, az egyik legműveltebb, legfinomabb ember volt ebben az országban, a szó legnemesebb értelmében. És most nincs.
Ha nem is hallgattam, akkor is jó volt tudni, hogy beszél. Idegesített, hogy sznobok és nem sznobok falják a könyveit, én meg képtelen vagyok rá, de nem gondoltam bele mélyebben, hogy mást is képtelen vagyok, élő, kortárs prózát egy ideje egyszerűen képtelen vagyok.
Emlékszem, mikor Xantus Judit feladatul szabta a Hahn-Hahn grófnő pillantásából azt a részletet, kimondottan azonosulni tudtam a szöveggel, még szerettem is a könyvet. De Esterházy Péter sose lett a kedvenc íróm, nem tekintettem példaképemnek, semmilyen hatással nem volt rám. Más az én világom, teljesen más.
És most itt állok, nem tudok mit kezdeni az érzéssel. Tegnap már majdnem odamentem a polchoz, hogy leveszem a Termelési regényt, aztán meggondoltam magam. Nem is tudom, mitől félek. Valami olyasmi lehet, mintha egy régi kedvencet próbálnék újraolvasni, és attól félek, csalódnék, mert más az életérzés, más korban vagyok, egyszer volt, ma már nincs. Mintha A port vagy Hajnóczyt venném elő újból. Egyelőre inkább nem teszem.
Az egyik legnagyobb írónk távozott. Tudom. Le vagyok sújtva, mert nem tudom, hogyan gyászoljam, mikor életében sose ünnepeltem. Nem tartoztam a rajongótáborába, és mégis hiányozni fog a hangja, még akkor is, ha sokszor visszaköszön majd ezután, sokkal többször, mint eddig. Mindenhol. Versben, prózában, mindenhol. Hitelesen és kevésbé hitelesen.
Több mint egy évig kellett szenvednie és azzal a tudattal élnie, hogy vége. Még megnyithatta a könyvhetet, végignézhette az EB-t, a füredi Fordítói Füzetekben is megjelent egy részlet tizenhat nyelven A szavak csodálatos életéből, aztán július 15-én véget ért számára ez a földi élet.
In memoriam Esterházy Péter. „Az embernek nincs esélye, az emberiségnek van esélye.” Ezzel a mottóval állítottam össze felolvasást Leányfalun a könyvtárban A Líra Gyalogosai felolvasócsoportomnak.
2020. október 7-én volt egy álmom, Esterházy Péterrel és Adolfo Bioy Casaresszel találkoztam.
A házuk előtt állok. Péter jön ki, beszélgetünk, kérdezi, most, hogy ő már nincs, írnék-e helyette valami lököttséget vagy szösszenetet. Nem is tudom, ezt a szót használta-e, de ö hang volt benne, az biztos. Én mondom, persze – közben átfut bennem, hogy nyilván az ÉS-be kell –, de én olyat nem tudok írni, hanem másfélét. Mondja nem baj.
Nem emlékszem, közben még mi történt, de nekem kettőre kellett volna mennem egy előadásra, én vagyok a csoportvezető és nem vagyok ott, micsoda dolog ez. Közben Péter elindul befelé, én utána, megyek végig a szőnyegen, Gitta bent ül vagy fekszik egy dupla kanapén. Mondom, ki vagyok, szabadkozom, kutyás a kezem, de a vírus miatt amúgy sem nyújtanék kezet. Gitta fölkel, jön velünk.
Aztán az előadásra is megérkezünk, Péter eltűnik a színfalak mögött, egy idő után Gittát is szem elől tévesztem. Mintha tele lenne a terem, hátul megállok, közben van rengeteg hely, lefoglalták őket, azért állnak üresen. Osztálytársaim ülnek ott. A könyvfesztivál díszvendégét várjuk, ünnepi a hangulat. Közben jövök-megyek, érdemi esemény még nem is történt, és máris jön a dedikálás. Biztos egy nagyágyú lesz, jegyzi meg valaki hátul, egy nicaraguai író, ehhez képest ott ül Bioy Casares. Mindenki készíti elő a könyvét dedikálásra, de kár, hogy én nem hoztam, kétségbeesetten próbálok keríteni valamit, amire adhat aláírást nekem. Egy dobozszerűség, rajta van a neve, de csak a fele, mert kettétéptem már vagy szétszakadt. Lehet, hogy meghívó volt, nem is doboz. A másik dobozon ugyanígy. Csak a név fele látszik, vagy annyi se. Hallom a hangomat, ahogy mondom, Adolfo Bioy Casares. Szépen spanyolosan.
Közben egy tolmáccsal végigjárja a helyszínt két biztonsági ember, japán arcú nő és férfi, végignéznek mindent. A vécé felirata nem tetszik nekik, valami nem stimmel. Több nyelven ki van írva, talán a spanyolban találnak hibát. A felirat betűit böngészve ébredek föl ebből a szörnyen valóságos álomból. Két halott íróval találkoztam, valóságos volt Esterházy Péter is, Bioy Casares is, meg ahogy Gittának bemutatkoztam, az is.
Kívül-belül irodalom 