Elment a görög baloldal legendája Manólisz Glezosz (1922-2020)

A kép forrása: https://www.tovima.gr/2020/04/01/society/o-ieronymos-tha-telesei-tin-eksodio-akolouthia-tou-manoli-glezou/

Március 30-án 98 esztendős korában elhunyt Manólisz Glezosz, a görög baloldali eszme élő legendája.

A baloldal történetével elválaszthatatlanul összefonódó harcos temetése a szükségállapot miatt szűk családi körben lesz.

Három évvel ezelőtt Manólisz Glezosz találkozott Ierónimosz athéni érsekkel, és információk szerint akkor fejezte ki az érseknek azon kívánságát, hogy egyházi temetéssel búcsúzzanak tőle, és az érsek személyes felelősséget vállaljon ennek megtörténtéért.

Manolisz Glezosz olyan szerencsés volt, hogy a 20. század nagyjaival is találkozhatott.

Olyan nevek, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, olyan emberek, akik eszményeikért harcoltak, olyan politikusok és művészek, akiket ezrek imádtak. Pont ahogyan őt magát is.

Glezosz találkozott Arafattal, Maóval, Picassóval, Chávez-szel, ám ő bizonyára a Fidellel és a Che Guevarával való ismeretségét tartotta legtöbbre.

„Fidelt és Che Guevarát 1963-ban ismertem meg, amikor Kubába mentem” – emlékezik vissza Glezosz a Vice-nak adott interjújában, majd így folytatja: — Fidelt pedig egy baseball-meccsen ismertem meg. Ő már tudott rólam. Nem gondoltam volna, hogy Kubában ennyire ismert lennék.”

Találkozásuk egyébként nem is röpke néhány percig tartott, hanem hosszúra nyúlt beszélgetésben végződött, melyben szót ejtettek Kuba elszigeteléséről, az Egyesült Államok szuperhatalmáról, vagy Görögország akkori helyzetéről is.

— Végighallgattam a hétórás nagy beszédét. Pontosan mögötte álltam. Aztán megvitattuk a nemzetközi helyzetet. Emlékszem, a beszélgetés közben egyszer csak fölpattant: «Idenézz, Manólisz», azzal elhúzta a függönyt, és odakint megjelent egy amerikai hajó. «Ti jobb helyzetben vagytok, mint mi», ezt mondta, és igaza volt – tette hozzá nyomatékkal Manólisz Glézosz.

A két harcostárs viszont arról is beszélt, hogy mikor kell forradalomnak jönnie. «Amikor érettek rá a körülmények», mondta Fidel, «erővel nem kell forradalmat csinálnunk». És Glezosz ezzel tökéletesen egyetértett.

— Ott, Kubában ismertem meg őket, Che Guevarát is, aki akkor gazdasági miniszter volt. Azokat is megismertem, akik a havannai bevonulást kezdték, akik a Granmától a pártlaptól jöttek. Ez nem valamiféle hadsereg volt, ami parancsolni jött. Forradalom volt, azzá fejlődött. Ahol csak megfordult, tovább erősödött, mert igazságos követelésekkel állt elő – emlékezik vissza Glezosz arra a megható beszélgetésre.

— Hogy értsd is, mire gondolok, a taxis a szálloda előtt ahol laktunk, fel volt fegyverezve. Mikor egy rendszer nem fél a felfegyverzett népétől, akkor az nem diktatórikus. Hogy lehetnél diktátor, mikor a lakosság döntötte el felvonulásokon, hogy mi történjen? Ők maguk döntötték el. Hol itt a diktatúra? – mondja végezetül.

Búcsúzóul Raúlnak üzent Glezosz Fidellel

Az elhunyt vezér öccsének, Raúl Castrónak üzent Manólisz Glezosz búcsúzóul Fidel Castróval.

Ahogy írja: «Viva Cuba, Viva Cuba, Viva Cuba. Fidel, Che Guevara, te és a kubaiak, ti megtanítottátok nekem, amikor fél évszázaddal ezelőtt Kubában jártam, mert a gyakorlatba ültettétek harcaitokkal és áldozataitokkal. A szabad Latin-Amerika és a teljes szabad emberiség víziója marad is vízió, sőt megelevenedik és óriásivá nő, miután Fidel biológiai értelemben visszavonult, mert Fidel mint vízió, mint idea nem halt meg, él és éltet valamennyi rabszolgát, valamennyi harcost.

A bejegyzés alapjául szolgáló két újságcikk linkje:

https://www.in.gr/2020/03/31/greece/manolis-glezos-gnorimia-ton-fintel-kastro-kai-ton-tse-gkevara/

Ο Ιερώνυμος θα τελέσει την εξόδιο ακολουθία του Μανώλη Γλέζου

Hollandia nem az idős embereké

R. ALONSO DE LA TORRE*

Fekete legenda. A spanyolnátha és a spanyolbaj az idősek iránti szeretetünknek tulajdonítható

 

Az 1918-as influenza 40-50 millió embert vitt magával. Bizonyított, hogy az Egyesült Államokban tört ki, és úgy terjedt át a háborús Európára, ahol könnyű volt megfertőződni. Egyetlen európai országban sem tájékoztattak a világméretű járványról, nehogy tovább demoralizálják a lakosságot és a hadsereget. Európaiak ezrei haltak meg influenzában, de cenzúrázták az adatokat, az újságok nem írhattak róla.

Spanyolországban más volt a helyzet. Nem állt hadban, és itt a 300.000 halottat nem lehetett másnak a számlájára írni, mint az átkozott nátháéra, úgyhogy az újságok bőséges tájékoztatást adtak a pandémiáról. Száz szónak is egy a vége, úgy nézett ki, mintha az influenza csak a spanyolokat érintené, mikor aztán a háború véget ért, és a halottakat Európa többi részén sem lehetett már a golyókra meg a bombákra fogni, a pandémia jutott főszerephez, és mivel addig csupán Spanyolország adott tájékoztatást róla, spanyolnáthaként vonult be a történelembe.

Kicsit hasonló történt a XVI. században a szifilisz esetében is, amit Hollandiában, Itáliában, Portugáliában és Észak-Afrikában is spanyol rühként ismertek. Ez a betegség is jól érzékelteti, hogy idegengyűlölet és betegség milyen szoros összefüggésben áll egymással immár 500 esztendeje. A szifiliszt tehát nápolyi bajnak mondták a franciák, lengyel betegségnek az oroszok, britnek a haitiak és kereszténynek a törökök. Most a koronavírussal is némiképp hasonló a helyzet az Egyesült Államokban, ahol Trump folyamatosan kínai vírusról beszél.

Európában egyetlen ország sem hibáztatja közvetlenül a kontinens másik országát a pandémia miatt, de bizony eltitkolnak adatokat, és mivel az idegengyűlöletet nem lehet eltitkolni, ki is használják, hogy más országokat okoljanak, amiért nem védekeztek kellőképpen a pandémia ellen, aztán az Európai Uniótól kérnek segítséget. Ez a helyzet alapvetően Hollandiában. Ott a járvány elleni küzdelem felelős vezetői Spanyolországot vádolják, amiért időseket is ellátnak a kórházak intenzív osztályain, miközben a Benelux Államokban nem vihetnek kórházba időseket, sem nagyon gyenge állapotú betegeket. Mintha érvekkel szolgálnának a miniszterelnöküknek, hogy ne támogassa a gazdasági szolidaritást koronabónusz vagy kölcsönös adósság formájában, és azt mondanák neki: — Ne adj nekik pénzt, mert majd arra fogják költeni, hogy idős emberek életét mentsék meg, és ez nem kifizetődő.

A koronavírus halálos áldozatainak számára vonatkozó, áttekinthető spanyol adatszolgáltatás némiképp hasonló helyzetet teremt, mint az 1918-20-as influenzajárvány idején. Hollandiában az idős halottakat nem számolják, mert nincsenek kórházban, Franciaországban nem számolják az idősotthonokban elhunytakat, és Európában úgy általában véve csak a közvetlenül a koronavírus következtében elhalálozottakat veszik figyelembe. Mivel nem titkolunk el halottakat, nagyobb is a számarány, az örökösen lappangó idegengyűlölet pedig elvégzi a továbbiakat.

A Nextstrain segítségével felállított génszekvencia azt igazolja, hogy a koronavírus első esetei Németországból (Kanári-szigetek) és az Egyesült Királyságból (Baleári-szigetek) érkeztek, de Svájcot, mint a Kínával bankkapcsolatban álló országot is kimutatta importőrként. Vagyis a mese, amit Észak-Európában elhisznek, hogy a vírus azért terjed, mert a déli országok olyan rosszul csinálják, és mert olyan jól bánnak az idősekkel. Csakhogy azt elfelejtik beleszőni a mesébe, hogy a turisták meg ezeknek a gazdag országoknak a felelős vezetői hurcolták be a vírust mind Olaszországba, mind Spanyolországba, ahol a 2008-as válság nyomán megszorításokat kellett végrehajtani az egészségügy terén; ezek a gazdag országok pedig nem hoznak drasztikus intézkedéseket, ezekben nincs helye az öregeknek: ott ha megöl a koronavírus, nem is tartanak számon.

* Publicista, az Extremadurai Drámaművészeti Főiskola igazgatója. Spanyol nyelv- és irodalomtanár.

Eredeti megjelenés linkje:

https://www.hoy.es/extremadura/holanda-viejos-20200330000402-ntvo.html?fbclid=IwAR3h0gtBdzQi7SUtSAhS2SBEvF37IP8kCzxPuOwg1NiMlmxmIdLlkSHbiHs

Katerína Anjeláki-Rooke (1939-2020)

E hó 21-én meghalt Katerína Anjeláki-Rooke görög költő, aki tizenhét esztendősen publikált először verset folyóiratban. Kazantzákisz ajánlásával. Személyesen sosem találkoztak, mire érettségi után kiment volna hozzá Franciaországba, Kazantzákisz meghalt. Ezzel a versfordításommal búcsúzom tőle. 2001-es dátum alatt találtam a Görög versfordítások című mappámban.

Jannusza és ami nem látható

 

Megmutatnák magukat nekem, ha nem szenvedtem volna?

 

Kövek és füvek,

tárgyak, melyeket piros halállal

takar be az alkony

előbújnak csöndjükből

s nem beszélnek – ellenkezne

a természetükkel – hanem az asszony

igazát jelentik

mert a sajátjukat mutatják meg neki.

A tengernek van egy másik arca, a szikla

a rigónak, az ág

a virág indulásának, a sár.

A borongós élet ereje

bibében és porzóban tör ki

ziháló lélegzetekben, mint amelyek

téged valaha béklyóba vertek.

Most odalent, mélyen odalent, érzed,

érzed, milyen illatos, ami nem látható?

Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

Osztálytársak

— Látja, meg se kérdeztem, nem unatkozik-e, szólhattam volna, hogy üljön ide hozzánk beszélgetni! – állt föl a hátam mögötti négyes ülés menetiránnyal szemközti oldalán Éva néni, mert úgy hívták, egyszerűbb neve volt, mint a barátnőjének, gimnáziumi osztálytársának, akivel a vonaton utaztak valahová a Balaton mellé. Nem hallottam, meddig mennek, én Füreden leszálltam, elhaladtomban köszöntem el tőlük a leszállásra készülődvén, akkor mondta ezt Éva néni. Nagyon kedves!, ezt válaszoltam, mire Éva néni sietve megjegyezte, Én nem kedves vagyok, csak szeretek beszélgetni, ha egyedül jövök, akkor is mindig beszélgetek valakivel!, így, ezt mind egy szuszra.

Néztem Éva néni hajlott alakját, tizenöt centit ment össze az elmúlt években, hallottam, elég hangosan beszélt, mert a barátnője hallókészüléket viselt, meg is jegyezte, hogy szemben szeret vele ülni, hogy lássa a szemét, nem a száját, a szemét, miközben beszél. Néztem szelíd, jóságos arcát, és az jutott eszembe, nem is kellett velük beszélgetnem, tudom én mindkettőjük sorsát, elég volt, amit hallottam, mert ha nekiállunk beszélgetni, akkor úgyis csak rólam esik szó, engem faggatnak, udvariasságból én alig kérdezhetek, sokkal jobb ez így, hogy hallgathattam őket.

Ott kezdődött, hogy Éva néni osztálytársa felszállt a vonatra. Én már fenn ültem a helyemen, a tapolcai gyorson, a néni bejött, letette az előttem lévő négyes ülésre a csomagját, nyitva hagyta az ajtót, és visszament, csak annyit hallottam, hogy a folyosóról vitatkozik valamin a barátnőjével, aki lent áll még a vonat mellett a peronon. Mire rájöttem, hogy Éva néni nem akarta feladni neki a csomagját, mert nehéznek találta, a barátnője meg nógatta, hogy nyugodtan adja csak, elbírja, addigra késő volt, hogy szaladjak segíteni, mert Éva néni már szólt a kalauznak, és az felsegítette.

Miért nem tetszett szólni?, kérdeztem volna Éva néni barátnőjétől, mert ha tudtam volna, hogy segítség kell, felállok és segítek, de túl tapintatos volt ő ahhoz, hogy bárkit is felállítson a helyéről, mert ő most segítségre szorul.

Ahogy néztem őket, hajlott alakjukat, töredező beszédük hallatán úgy éreztem magam, mint egy kamasz a felnőttek között, aki a fiatalsága puszta erejével lázad minden ellen, ami végérvényes, lezárt, ami felnőtt, hisz ő még nem tartozik oda, ő félig-meddig még gyerek, neki semmi köze, nemi is lesz ahhoz, amit a felnőttek csinálnak, mert ő biztos nem így csinálja majd, nem ilyen lesz, ha egyszer majd felnőtt lesz.

Nem akartam belegondolni, hogy igen, én is így leszek majd, ha megérjük, beletelik jó öt percbe, mire felkapaszkodok a meredek vonatlépcsőn, behúzom magam után a bevásárlókocsimat vagy a gurulós bőröndömet, merthogy nyilván én is azzal utazom majd, és szép lassan elfoglalom a helyemet.

Mi lett volna, ha odaülök? Támadt egy ilyen gondolatom, rögtön az elején, hogy szólok nekik, üljenek mellém, a túloldali négyes ülésre, együtt nem fértünk volna el a csomagok miatt, de nem szóltam. Bár ennek a beszélgetésnek nem lett volna tétje, mégsem szerettem volna hallani a hangomat, amit mesélek. Így legalább csak rájuk kellett figyelnem, ahogy egymással beszélgetnek, nem lebegett köztünk az az óhatatlanul is felemás érzés, valahol félúton az irigység meg a sajnálkozás között, amivel az idősebb emberek viszonyulnak a fiatalabbakhoz, mintha elfelejtenék, hogy ők is voltak egyszer fiatalabbak, időnként sajnálkozva-irigykedve még meg is jegyzik, milyen jó neked, hogy még futni is tudsz, nem sántikálsz, neked még jó a lábad.

Nem kellett beszélgetnem, akkor is leszűrtem, ami nekem fontos volt, rögtön az első mondatuk hallatán megállapítottam, hogy nyíltszívű, barátságos emberek, kissé talán naivak is, amit viszont nem tudtam eldönteni, az az, hogy vajon ez a naivitás része volt-e alaptermészetüknek, vagy csak az idős kor következménye, szükséges velejárója, hogy az ember kissé elnézőbben tekint a világra, hogyha öregkorára nem keseredik meg teljesen. Ez a két özvegyasszony nem keseredett meg, mi több, érdeklődéssel fordult a lehetséges új ismeretségek felé, énfelém is, érdekelte volna, ki vagyok, hová megyek ezzel a hatalmas narancssárga bőrönddel, mire én mondhattam volna nekik, hogy Füredre megyek, és ott beszélgetni fogok egy halott költővel.

Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

Törököt fogtam, nem enged

Az utóbbi egy-két évben jöttem rá, hogy nem figyelek oda végig, ha túl sokáig beszélnek-mesélnek nekem valamit, és ha vissza kell emlékeznem, mindig csak félig-meddig emlékszem vissza rá, hogy mit is hallottam. Ha később el kell mesélnem, a másik felét legtöbbször kitalálom. Nem is jön rosszul néha, mert valahogy hihetőbb lesz tőle a valóság, pontosabban jelentőségét veszti az a fajta valóság, amelyik nem is létezik, illetve csupán annyi igaz belőle, mint abból, hogy október 26-án (ha nem tévedek, de talán inkább mégis november volt), beszéltünk róla Joséval a cipőbolt kirakata előtt Kecskeméten. Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek a mondatnak csupán a fele igaz, valójában pedig annyi az igazságelem benne, hogy tavalyelőtt (na jó, van annak már öt-hat éve is) beszéltünk Joséval a cipőbolt kirakata előtt a valóságról, de egy másik Joséval, és nem biztos, hogy cipőbolt kirakata előtt, az viszont biztos, hogy nem októberban történt és nem Kecskeméten, hanem több ezer kilométernyire innen.
Tegnap Enrique Vila-Matas azt mondta, a Bartleby és társaiból legalább az 57 % igaz, legalábbis ezt mondta a kiadójának, amikor esszéregénye igazságtartalma felől érdeklődött, aztán később kiderült, hogy 58 %-ra kell módosítani a számot, mert közben Valeriana is bejelentkezett egy internetes fórumon, tehát ő is létezik. Ebből az állításból annyi igaz, hogy tegnapelőtt (mármint úgy tegnapelőtt, mint José a kirakat előtt) Enrique a kerekasztal többi résztvevőjéhez hasonlóan a fikció és a valóság viszonyáról beszélve százalékos arányt említett mához képest tegnapelőtt a Bartlebyből.
Julio Llamazares mesélte (ez igaz) ugyanott (ez is igaz), hogy a Pascual Duarte családja fordításakor a Nobel-díjas José Camilo Celának megjegyezte a német fordítója – mert a németek ilyen precíz emberek (ez is igaz, mármint előbbi is, utóbbi is, bár utóbbi inkább klisé, mint igazság) –, hogy don José (nem biztos, hogy pont így szólította), Badajoz és Coria között nincs is vasút, hogy utazhatott akkor vonaton Emanuel Duarte (ebből csak a vonathiány igaz). A Nobel-díjas spanyol író azt felelte neki, Hát akkor csináljanak! (ez így volt, így emlékszik rá mindenki).
Maestro, kedves képzőművész barátom mesélte, hogy amikor egy városi orvosi rendelő előcsarnokának falfestményén dolgozott, az arra járó emberek nap mint nap megálltak előtte, nézegették, vajon mi lesz ebből, mígnem aztán egyszer egy bátrabb nézelődő az egyik alak előtt megállva meg is kérdezte, Mi ez, mester?, mire ő rávágta, Rókamadár. Rókamadár? Hiszen olyan állat nincs is!, vágta rá a választ is gondolkodás nélkül a látogató, mire a mester azt felelte, Már hogyne lenne, látja, itt van.
Különös viszonyban van a képlékeny fikció és az illékony valóság. Kitalálni csak úgy nem lehet semmit, tudjuk, és valahol egyszer már mindent megírtak, mint a Werthert is, akkor tehát rókamadár módjára már minden eleve ott is van. És a szabály alól talán Augusto Monterroso dinoszaurusza sem kivétel, amelyik akkor is ott volt még, amikor fölébredt. Hogy kicsoda? Ő-e vagy a dinoszaurusz? Ez örök talány marad, mindenesetre egy igaz, a dinoszaurusz is álmodhatta éppen Monterrosót, csakhogy mire Monterroso fölébredt, már nem volt ott.