Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

Reklámok

Osztálytársak

— Látja, meg se kérdeztem, nem unatkozik-e, szólhattam volna, hogy üljön ide hozzánk beszélgetni! – állt föl a hátam mögötti négyes ülés menetiránnyal szemközti oldalán Éva néni, mert úgy hívták, egyszerűbb neve volt, mint a barátnőjének, gimnáziumi osztálytársának, akivel a vonaton utaztak valahová a Balaton mellé. Nem hallottam, meddig mennek, én Füreden leszálltam, elhaladtomban köszöntem el tőlük a leszállásra készülődvén, akkor mondta ezt Éva néni. Nagyon kedves!, ezt válaszoltam, mire Éva néni sietve megjegyezte, Én nem kedves vagyok, csak szeretek beszélgetni, ha egyedül jövök, akkor is mindig beszélgetek valakivel!, így, ezt mind egy szuszra.

Néztem Éva néni hajlott alakját, tizenöt centit ment össze az elmúlt években, hallottam, elég hangosan beszélt, mert a barátnője hallókészüléket viselt, meg is jegyezte, hogy szemben szeret vele ülni, hogy lássa a szemét, nem a száját, a szemét, miközben beszél. Néztem szelíd, jóságos arcát, és az jutott eszembe, nem is kellett velük beszélgetnem, tudom én mindkettőjük sorsát, elég volt, amit hallottam, mert ha nekiállunk beszélgetni, akkor úgyis csak rólam esik szó, engem faggatnak, udvariasságból én alig kérdezhetek, sokkal jobb ez így, hogy hallgathattam őket.

Ott kezdődött, hogy Éva néni osztálytársa felszállt a vonatra. Én már fenn ültem a helyemen, a tapolcai gyorson, a néni bejött, letette az előttem lévő négyes ülésre a csomagját, nyitva hagyta az ajtót, és visszament, csak annyit hallottam, hogy a folyosóról vitatkozik valamin a barátnőjével, aki lent áll még a vonat mellett a peronon. Mire rájöttem, hogy Éva néni nem akarta feladni neki a csomagját, mert nehéznek találta, a barátnője meg nógatta, hogy nyugodtan adja csak, elbírja, addigra késő volt, hogy szaladjak segíteni, mert Éva néni már szólt a kalauznak, és az felsegítette.

Miért nem tetszett szólni?, kérdeztem volna Éva néni barátnőjétől, mert ha tudtam volna, hogy segítség kell, felállok és segítek, de túl tapintatos volt ő ahhoz, hogy bárkit is felállítson a helyéről, mert ő most segítségre szorul.

Ahogy néztem őket, hajlott alakjukat, töredező beszédük hallatán úgy éreztem magam, mint egy kamasz a felnőttek között, aki a fiatalsága puszta erejével lázad minden ellen, ami végérvényes, lezárt, ami felnőtt, hisz ő még nem tartozik oda, ő félig-meddig még gyerek, neki semmi köze, nemi is lesz ahhoz, amit a felnőttek csinálnak, mert ő biztos nem így csinálja majd, nem ilyen lesz, ha egyszer majd felnőtt lesz.

Nem akartam belegondolni, hogy igen, én is így leszek majd, ha megérjük, beletelik jó öt percbe, mire felkapaszkodok a meredek vonatlépcsőn, behúzom magam után a bevásárlókocsimat vagy a gurulós bőröndömet, merthogy nyilván én is azzal utazom majd, és szép lassan elfoglalom a helyemet.

Mi lett volna, ha odaülök? Támadt egy ilyen gondolatom, rögtön az elején, hogy szólok nekik, üljenek mellém, a túloldali négyes ülésre, együtt nem fértünk volna el a csomagok miatt, de nem szóltam. Bár ennek a beszélgetésnek nem lett volna tétje, mégsem szerettem volna hallani a hangomat, amit mesélek. Így legalább csak rájuk kellett figyelnem, ahogy egymással beszélgetnek, nem lebegett köztünk az az óhatatlanul is felemás érzés, valahol félúton az irigység meg a sajnálkozás között, amivel az idősebb emberek viszonyulnak a fiatalabbakhoz, mintha elfelejtenék, hogy ők is voltak egyszer fiatalabbak, időnként sajnálkozva-irigykedve még meg is jegyzik, milyen jó neked, hogy még futni is tudsz, nem sántikálsz, neked még jó a lábad.

Nem kellett beszélgetnem, akkor is leszűrtem, ami nekem fontos volt, rögtön az első mondatuk hallatán megállapítottam, hogy nyíltszívű, barátságos emberek, kissé talán naivak is, amit viszont nem tudtam eldönteni, az az, hogy vajon ez a naivitás része volt-e alaptermészetüknek, vagy csak az idős kor következménye, szükséges velejárója, hogy az ember kissé elnézőbben tekint a világra, hogyha öregkorára nem keseredik meg teljesen. Ez a két özvegyasszony nem keseredett meg, mi több, érdeklődéssel fordult a lehetséges új ismeretségek felé, énfelém is, érdekelte volna, ki vagyok, hová megyek ezzel a hatalmas narancssárga bőrönddel, mire én mondhattam volna nekik, hogy Füredre megyek, és ott beszélgetni fogok egy halott költővel.

Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

Törököt fogtam, nem enged

Az utóbbi egy-két évben jöttem rá, hogy nem figyelek oda végig, ha túl sokáig beszélnek-mesélnek nekem valamit, és ha vissza kell emlékeznem, mindig csak félig-meddig emlékszem vissza rá, hogy mit is hallottam. Ha később el kell mesélnem, a másik felét legtöbbször kitalálom. Nem is jön rosszul néha, mert valahogy hihetőbb lesz tőle a valóság, pontosabban jelentőségét veszti az a fajta valóság, amelyik nem is létezik, illetve csupán annyi igaz belőle, mint abból, hogy október 26-án (ha nem tévedek, de talán inkább mégis november volt), beszéltünk róla Joséval a cipőbolt kirakata előtt Kecskeméten. Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek a mondatnak csupán a fele igaz, valójában pedig annyi az igazságelem benne, hogy tavalyelőtt (na jó, van annak már öt-hat éve is) beszéltünk Joséval a cipőbolt kirakata előtt a valóságról, de egy másik Joséval, és nem biztos, hogy cipőbolt kirakata előtt, az viszont biztos, hogy nem októberban történt és nem Kecskeméten, hanem több ezer kilométernyire innen.
Tegnap Enrique Vila-Matas azt mondta, a Bartleby és társaiból legalább az 57 % igaz, legalábbis ezt mondta a kiadójának, amikor esszéregénye igazságtartalma felől érdeklődött, aztán később kiderült, hogy 58 %-ra kell módosítani a számot, mert közben Valeriana is bejelentkezett egy internetes fórumon, tehát ő is létezik. Ebből az állításból annyi igaz, hogy tegnapelőtt (mármint úgy tegnapelőtt, mint José a kirakat előtt) Enrique a kerekasztal többi résztvevőjéhez hasonlóan a fikció és a valóság viszonyáról beszélve százalékos arányt említett mához képest tegnapelőtt a Bartlebyből.
Julio Llamazares mesélte (ez igaz) ugyanott (ez is igaz), hogy a Pascual Duarte családja fordításakor a Nobel-díjas José Camilo Celának megjegyezte a német fordítója – mert a németek ilyen precíz emberek (ez is igaz, mármint előbbi is, utóbbi is, bár utóbbi inkább klisé, mint igazság) –, hogy don José (nem biztos, hogy pont így szólította), Badajoz és Coria között nincs is vasút, hogy utazhatott akkor vonaton Emanuel Duarte (ebből csak a vonathiány igaz). A Nobel-díjas spanyol író azt felelte neki, Hát akkor csináljanak! (ez így volt, így emlékszik rá mindenki).
Maestro, kedves képzőművész barátom mesélte, hogy amikor egy városi orvosi rendelő előcsarnokának falfestményén dolgozott, az arra járó emberek nap mint nap megálltak előtte, nézegették, vajon mi lesz ebből, mígnem aztán egyszer egy bátrabb nézelődő az egyik alak előtt megállva meg is kérdezte, Mi ez, mester?, mire ő rávágta, Rókamadár. Rókamadár? Hiszen olyan állat nincs is!, vágta rá a választ is gondolkodás nélkül a látogató, mire a mester azt felelte, Már hogyne lenne, látja, itt van.
Különös viszonyban van a képlékeny fikció és az illékony valóság. Kitalálni csak úgy nem lehet semmit, tudjuk, és valahol egyszer már mindent megírtak, mint a Werthert is, akkor tehát rókamadár módjára már minden eleve ott is van. És a szabály alól talán Augusto Monterroso dinoszaurusza sem kivétel, amelyik akkor is ott volt még, amikor fölébredt. Hogy kicsoda? Ő-e vagy a dinoszaurusz? Ez örök talány marad, mindenesetre egy igaz, a dinoszaurusz is álmodhatta éppen Monterrosót, csakhogy mire Monterroso fölébredt, már nem volt ott.

A nemzeti zászló

1981. március 15-én estefelé Szegeden a Deák Ferenc utcán az egyik pinceablakban találtam egy nemzeti zászlót. Sáros volt, úgy nézett ki, mintha a Tiszában halásztak volna vele. Sörözés után hazafelé tartottam a JATE-klubból a Retek utcába, és gondolkodás nélkül magamhoz is vettem a zászlót. Otthon kimostam, és ott díszelgett fő helyen albérleti szobánkban a falnak támasztva mindaddig, amíg egyszer valamilyen okból meg nem jelent nálunk a rendőrség. Elég sokan jártak hozzánk, sokszor nem tartottuk be az együttélés szabályait, fütyültünk rá, hogy tíz óra elmúlt, zenét hallgattunk, gitároztunk, és a panelházban nem lehettünk éppen kellemes szomszédság a másnap munkába igyekvő embereknek. De mi fütyültünk arra is, másnap dolgozni mennének hajnalban a szomszédok.
Nem voltam otthon, amikor a rendőr nálunk járt, természetesen a zászlón azonnal megakadt a szeme, lakótársam pedig őszinte ember, elmondta, hogy én vittem haza március tizenötödikén, a rendőr pedig közölte vele, hogy a zászló a magyar állam tulajdona, úgyhogy legyünk szívesek visszaszolgáltatni.
Életem egyik legnagyobb igazságtalanságának éreztem, ami velem történt. Hogy én fogom, hazaviszem, kimosom, aztán jön egy rendőr, aki mesének hiszi, majdhogynem azt feltételezi, hogy én önkényesen magamhoz vettem az állam tulajdonában lévő zászlót, mi több, vissza is kell szolgáltatnom. Tajtékzottam mérgemben, szegény szobatársamat szidtam, miért árulta el, hogy én vittem haza, miért nem mondta, hogy itt volt, a házhoz tartozik, miért nem talált ki valami mesét.
Ennyi idő után pedig azon gondolkodom, vajon miért indultunk el másnap hárman, a lakást bérlő három egyetemista, két joghallgató és egy bölcsész a tarjánvárosi őrsre, hogy visszaszolgáltassuk azt a zászlót jogos tulajdonának. Miért? Állampolgári kötelességből? Merő ostobaságból? Nem tudom, mindenesetre még most is látom magunkat, ahogy vonulunk vele, én viszem, két lakótársam mellettem, hallom, ahogy énekeljük hangosan az utcán, Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.

Hol van az út?

Ezt kérdezi minden menekült, mondja a töltésen az asszony, csóválja a fejét, egészen kicsi gyerekekkel jönnek, a múlt nap egyik asszony a kicsit a hűtőpultra fektette a kocsmában, előtte meg egy másik itt szülte meg, a kisbabáját, itt kinn a földön, sajnálom őket nagyon, szöröncsétlenök, így mondja, ha elfeledkezik magáról ö-vel beszél, és csak egyre csak rázza a fejét, nem jól van ez így, valamit csinálni kéne, a rendőrök, a polgárőrök, már lovasrendőrök is jöttek, lefogják őket, voltak tegnap is vagy negyvenen, van náluk pénz, euróval fizetnek, nem szegények, az meglátszik rajtuk, de akkor se mindegy, eddig itt nyugalom volt, de ennek egy ideje vége, nem lehet úgy sétálgatni, mint régen, akárhogyan is van, mégiscsak idegenek, ki tudja, mifélék, honnan jöttek.

Állok, és miközben hallgatom,  még egyszer visszanézek, látom a gát tövében a határig elnyúló ártéri erdőt, az aljnövényzetet, a bokrok közt heverő eldobott ruhadarabokat, hátizsákot, táskát, a fű között a cigarettás dobozokat, a vizes palackokat, görög és szerb nyelvű kekszes dobozokat, alacsony tarifájú nemzetközi hívásra alkalmas telefoncsomagok leírását tartalmazó tasakokat, mindazt, ami árulkodik róla, hogy a világ egyik legrégebben lakott településéről elindult menekülők Görögországon át Belgrádból jöttek, és már a szerb-magyar határt is maguk mögött hagyták.

Az asszony mondja tovább, dől belőle a szó, igazgatja a haját, mert a Tisza felől támadó szél folyton az arcába fújja, valamit tönni köll, nem igaz, hogy nem löhet tönni valamit, én mélyen a szemébe nézek, és csak elismételni tudom utána, igen, valamit sürgősen tönni köll.

görög telefoncsomag2 simkártya és baba görög törlőkendő Gyálaréti gátőrház men.kér.és kekszes

Mégis van remény II.

Hol tartunk most? Nem tudom, Fokvárosban, San Joséban vagy Sidney-ben milyen lelki és szellemi fejlettségi szinten áll egy átlagember. Azt is csak sejtem, hogy nálunk milyenen, a két véglet határmezsgyéjén mozog. Ugyanez igaz az általános és az érzelmi intelligenciára is. Nem tudom, igazam van-e, de most úgy látom, talán csak akkor és ott történhet valami fontos, amikor sok irányban kinyílik előttünk az út, és el kell döntenünk, jobbra vagy balra megyünk, mindegy, merre, de egy biztos, választanunk kell, mert középen tovább nem mehetünk tovább, új utat kell taposnunk magunknak, azon majd egy darabig megint mehetünk középen, aztán egyszer csak megint új utak nyílnak előttünk, és megint választanunk kell. Kétségbeejtően nagy a kontraszt minden téren, ámde éppen ez lehet a biztató jel, ezért mondom, hogy mégis van remény. Folyamatosan azt látjuk magunk körül, hogy a világ a pénzről szól, hamis értékeket hirdetnek úton-útfélen felelőtlenül, a lényeg meg, amiért talán itt vagyunk, közben elvész, dől a reklám mindenhonnan, minden eszközt megragadva igyekszik mindenki a legjobb színben feltűntetni a portékáját, amit okvetlenül meg akar szereztetni velünk. Miközben jól kiszámított lélektani fogásként napszaktól, vásárlóközönségtől függően szól a zene a bevásárlóközpontban, mintha valami ördögi erő próbálná elterelni a figyelmünket ember voltunkról, tényleg van remény, amíg akad ember, aki képes önfeláldozón a gyengébben segíteni. Irgalmatlanul mély szakadék tátong a társadalom egyes rétegei között. Anyagi és morális értelemben egyaránt. Gondoljunk csak bele. Itt van a becsületes polgár, aki minden hónapban rendesen befizeti a villanyszámláját, a családi házára kivetett ingatlanadót, a gépjármű biztosítást, a fizetéséből meg eleve levonják az adóját, majd beleszakad, de akkor is fizet, egy fillérrel sem akar tartozni az államnak, mert ezt hozta otthonról, hogy tartozni nem jó. Pedig talán pontosan tudja, hogy a szomszédja vagy az unokabátyja, aki építési vállalkozó, vagy közúti fuvarozással foglalkozik, jól menő cége van, de ahol tud, ott csal, és még büszke is rá, nevetve mondja, hogy azok ott fönn még többet ellopnak, nehogy már én akkor ne tehessem meg, hülye lennék, ha nem tenném. Ez a két véglet ad biztatást. Hogy azt látom, egyfelől ott vannak a gátlástalanok, akik tényleg eszközt nem kímélve lopnak, arcába röhögnek a becsületes embernek, a szemét is kilopják, halálra sanyargatják, de ő magában mosolyog. És nem afféle keresztényi jámborságból, egyáltalán nem, hanem a dolgokon felülkerekedni képes, okos, gondolkodó ember tudásával, aki tisztában van vele, hogy mi az emberi élet lényege itt ezen a Földön, mi több, magában fejcsóválva szánakozik is az összeharácsolt gazdagságukkal hivalkodókon, és miközben a naplementét vagy a feje fölött elhúzó karvaly röptét csodálja, arra gondol, uraim, hát nem tudják, mindegy, hogy milyen színű, rendű-rangú az ember, az utolsó ingén úgysem lesz majd zseb?