Arany János: VOJTINA ARS POÉTIKÁJA

Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a „poshadt fazék,”
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. –
Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.
Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! s
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! –
Melyből világok lettek, a kaosz –
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán „mint a beteg álma”:
Lássuk, ha e zűrből valami válna.
Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort… legfölebb ha néha megiszom:
S a szerelem… rég volt az! rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne’kül… mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!…
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.
De a hazáról… Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!…
Késő ez is: mi haszna lelkesűl
Az ember, ha középen belesűl!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? –
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
Volt a hazának egy-két énekem.
Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen”:
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.
Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a… cipész-inas, nem egy.
Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen… csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédűl szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt”;
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből… énektanár.
Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett – talál.
Azaz – magyarra téve a szavak:
„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.
Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál;
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: – szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?…
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!… hazudva isteni!
Győzz meg, hogy ami látszik, az való;
Akkor neved költő lesz, nem csaló, –
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi – csont és vér noha –
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, –
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette azt;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez esetben
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.
De bár egész, s örök – úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen.
Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom.
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kivűl reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett,
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.
Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!…
Hanem szárnyadra ólomsúlyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott fenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!…
De te nyugodtan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: „a kötélre! vágd!”
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekbe igy zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”
Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;
S ha kételkednél, hogy mindez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: –
Mit gondolsz? ha énekedbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléillesztnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?…
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba.
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing…
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, –
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!…
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít –
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval… a költészet.
Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály”
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”
S a többi, – hogy keverd mind együvé
S detur, signetur: „ideál” Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!
Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni:
Jobb, hogy találva ő van és kora,
Mint régi Hellász… fűzött bocskora!
Jelennek írunk… és tán a jővőnek,
(Legtöbbje pénzért a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
– Mondom – közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múmia.
(1861)

Igaz vagy valódi

A falra kivetített amatőr filmben ül a szalmán a gyönyörű testű lány, simogatja a fehér kisbárányt, s közben a színházteremben ugyanaz a lány bégetésre biztatja a közönséget, melynek egy része cinkos duruzsolásba kezd, a többiek meg bizalmatlankodva, távolságtartón várják, hogy mire megy itt ki a játék. Egy-két bizonytalan bégetés, ám a lány nem adja fel. Próbálkozása a végén több-kevesebb sikerrel jár.
Ha az ember minden kétséget kizáróan szeretné elhitetni magáról, hogy ő is része a nyájnak, egy csupán a számos birka közül, amely csak bégetni tud keservesen, akkor ahhoz leginkább hallatlan öniróniára volna szüksége. Az őszinteséget kár is említeni, mert ha egy színpadon nem őszinte a bégetés, akkor a performance beavatott és nem beavatott nézői egyformán kapkodják a fejüket, keresik a bárányt, jobbra-balra tekingetnek, hogy most tényleg idehoztak egy élőt, vagy a nézők közül, felvételről szól a bégetés, hiszen teljesen kizárt, hogy ennyire élethűre sikeredjen az a hang. Ellenben ha a performance-szín őszinte és hiteles, akkor természetes a bégetés, föl se merülhet kérdésként, hogy ez most igazi-e vagy sem, mert az teljesen elhanyagolható tényező. Mellékes körülmény. Nem mérvadó. Az a lényeg, hogy a közönség elhiszi, és nem keresi a miértet, mert teljes valójával benne él a jelenetben, maga is cselekvő részese, nem puszta szemlélője az eseményeknek, és adott pillanatban teljesen mindegy neki, hogy ez most fikció-e vagy valóság.
Azt hiszem, ez a legjobb művészet. Gondoljunk csak Arany Jánosra. Ha viszont a néző merő sznobságból nem meri kimondani, hogy a király meztelen, holott látva látja, tudva tudja, és akkor is tapsol, amikor a lelke mélyén érzi, hogy itt bizony egy roppant gyenge performance-szal áll szemben, amelyben hamis a bégetés, akkor azzal legalább annyit árt magának, mint amennyit a performance szereplői ártottak őneki.

Szelid Márta

Mindnyájan görögök vagyunk

A képaláírás gyors magyar változata így hangzik: Mindnyájan görögök vagyunk. Amikor egy népet támadás ér, minden népet támadnak. Február 10-én Görögország nem választott kormánya újabb rettenetes, borzalmasan szigorú törvénytervezetet nyújtott be, melyet február 12-én 199 igennel és 101 nemmel jóváhagyott a parlament.
Az új megszorító csomag értelmében 22%-kal csökken a minimálbér, három évre befagyasztják, a kollektív szerződéseket pedig egyszerűen eltörlik. 15 000 közalkalmazottat elbocsátanak, és 150 000 munkahelyet felszámolnak, mert nem újítják meg a munkaszerződést.
A görög nép bátran fellázadt a társadalmi terror politikája ellen. A tömegtájékoztató eszközök fülsiketítő csöndjének közepette, a kegyetlen megtorlások ellenére is egyre szaporodnak a sztrájkok és a tüntetések. A görögöknek nemzetközi szolidaritásra van szükségük, és felhívással fordulnak hozzánk. Válaszoljunk e felhívásra! Mindnyájan görögök vagyunk! Mozgósításuk az európai és a nemzetközi diktatúra, a pénzügyi piacok, az úgynevezett trojka (EU, EKB, IMF) falába ütközik, akik rákényszerítették Görögországra ezeket a szigorú megszorító intézkedéseket, melyeket a nem választott kormány jóváhagyott.
Az EU kormányai, főleg a francia, keblére öleli ezt a diktatúrát, hasonló szabású politikát alkalmaz a többi országra is. Görögország nem egyéb, mint kísérleti laboratórium erre a helyzetre, amely a jövőben általánossá válhat. A helyzetet még tovább súlyosbítja majd az új európai megállapodás, amely kötelezővé teszi alkotmányainkban az úgynevezett aranyszabály bevezetését. Mi görögök, akárcsak maguk a görögök, nem vagyunk hajlandóak feláldozni hazánkat a pénz oltárán. Vegyük kezünkbe sorsunk irányítását! Fejezzük ki szolidaritásunkat a görög néppel és Dél-Európa népeivel! (Carmen Perra)

Magyar tehén legyen Böske!

Egypetéjű hármas iker borjak születtek egy hajdúsági gazdaságban, Bambi, Dolly és Molly. A nevük hallatán csóváltam a fejemet, jó fél évvel ezelőtt, mert eszembe jutott nagyapám tehene, a Böske, meg a Rózsa, a Szegfű, a Csillag, no és a kisbika, a Miska. Elszomorodtam, vajon sose lesz már magyar tehénnek magyar neve?

Nem elég, hogy el kell néznünk, hogy kiejthetetlen nevű üzletláncok özönlik el az országot? Miért nem tudtuk szerét ejteni, miként a spanyolok tették az Auchannal (melynek nevét nincs az a spanyol, aki természetességgel a szájára tudná venni, mellesleg itthon is következetesen rosszul ejti, aki nem ismeri a francia fonetikát)? A spanyoloknál maradt a madár, maradt az A is, csak éppen a spanyol fül számára ismerősen csengő Alcampo lett a neve. Nálunk nem lehetett volna valami más, mondjuk Alvégi nagyáruház? Vagy hasonló?

Gyimál

Aki gyimál, az nem tud finoman hozzányúlni a tárgyhoz, hanem rángatja-tépi-cibálja. Gyimálni lehet figyelmetlenségből és természetes viszonyulásból egyaránt. Ha az emberből hiányzik a tárgyak rendje iránti tapintat, akkor nem tudja látható elváltozás nélkül kivenni a szekrényből a pulóvert, mindenképpen úgy rángatja ki a stósz aljáról az utolsót, hogy véletlenül sem fogná meg a tetejét, és persze bedől az egész torony. Na, ha ilyenkor belép a felesége, rögtön rászól, hogy fogd meg rendesen, ne gyimáld

! Vagy ha a lány kistestvérét nyaggatja-rángatja, mint valami élettelen portékát, őrá is rászól az édesanyja, ha meglátja: ne gyimáld

az öcsédet!

Tizenöt év

Török Richárd (1954-1993) szobrászművész halálának évfordulóján egész nap csak dadogok, folyton máshol jár az eszem, vissza-visszatér Ricsi alakja, Lajosnak is mondtam, a teniszpálya előtt, hogy szeretett teniszezni Leányfalun, és nem tudok szólni, pedig akarok, ezért ideteszem a Sirály két versszakát inkább.

Az ákác hattyúszárnya száll –

de itt benn ez a január.
S a papiron a szótagok,

mint üszkösödő végtagok.

 

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő

És mondják: alkony… délelőtt… –
Halál után, halál előtt.

(Zelk Zoltán)

Tájnyelvében is él a nemzet

Patak Márta

Tájnyelvében is él a nemzet

 

Somogyi vagyok, egész pontosan kaposvári, és amíg élek, az is leszek, ha a különös véletlen egyszer talán Patagónia legdélebben fekvő zugába sodor akkor is az maradok, amiként persze a mátészalkai is örök életére mátészalkai marad, még ha Budapestre kerül, akkor is. Csak azért nem mondom most, hogy kaposi, mert ez csak az otthoniak fülében cseng természetesen, ott is inkább a falusiakéban,  mert aki Kapozsban lakik, az kapozsvári, így, szépen, jó zöngésen, bár az én korosztályomon után talán egyre kevesebben ejtik így mostanság. Mert sajnos az ízes, jó somogyias beszéd lassan kiveszőben van. Ha a mai negyvenesek-ötvenesek kihalnak, akkor vége, utána esetleg archív felvételeken, Nagy Imre vagy Gyergyai Albert szájából hallhatjuk csupán. Nemhogy a Kapos TV hírolvasója, talán már a legkisebb somogyi falu elsős kisdiákja is „pestiesen mekeg”, eszébe se jut ö-zni, ahogyan az Belső-Somogy bizonyos vidékein még a nagyapám generációja is természetesen ö-vel beszélt, persze, nem úgy, mint Szegeden, a dunántúli jellegzetességek miatt egészen másképpen hangzik ez az ö-zés. Indulatos ember talán már ki sem ejtené a száján, hogy a „rossférög ögye mög” (igen, így, nem elírás, a rosseb eufemisztikus alakváltozata a rossféreg), zárt és nyílt e között pedig a világért sem tesznek már különbséget, és nem álszeméremből, hanem mert „tök gáz”, ha valaki így beszél. A mai kisdiák már nem járna úgy, mint annakidején Illyés Gyula, aki a tábla előtt állva az a és af pontot akarta összekötni, alföldi születésű tanítója pedig rászólt, hogy beszéljen rendesen, mikor az e és az f pontról volt szó.

Gyanítom, ha nem tekintenék szégyellnivalónak a tájszólásos beszédet, akkor otthon a szülők, az iskolában a pedagógusok, a templomban a papok, a színházban a színészek is úgy beszélnének, ki-ki a magáén, és nem hagynák kiveszni. Figyeljük csak meg, ha módunkban áll, akár a televízióban is, ha például egy hosszabb vitaműsorban valaki adott pillanatban kijön a sodrából, és indulatosan kezdt beszélni, elveszti uralmát felvett nyelvi pózai fölött, és a gyermekkorában természetes kiejtéssel beszél. Kicsit komikusan is hangzik, amikor a mássalhangzók árulkodnak az egyforma e-k között.

Nemzeti identitásunk elvesztését nem is annyira Európától vagy mástól, hanem inkább saját ostobaságunktól, korlátoltságunktól kell féltenünk. Ahol szégyen a tájszólásos beszéd, akkor ott baj van. Ha jól belegondolok, egy szicíliai olasz előbb harapná le a saját nyelvét, mint hogy úgy kelljen beszélnie olaszul (olasz nyelven, a saját szicíliai kiejtésével, nem a maga szicíliai dialektusában, mert az bizony egy önálló nyelv, csakúgy, mint a nápolyi, a friuliról nem is beszélve), mint egy milánóinak. No, nem okvetlenül a viszolygástól harapná le a nyelvét, hanem inkább szó szerint beletörne. Vagy hogy egy másik példát mondjak, egy sevillai is képtelen spanyolul úgy beszélni, mint egy madridi, egy krétai pedig mint egy athéni. Meg sem fordul a fejükben, hogy a kiejtési jellegzetességek egyszer eltűnhetnek. Amikor Spanyolországban magyar lektorként dolgoztam, Madridban volt egy argentin barátom, őt kérdeztem, hogy van ez, egyáltalán nem érzem rajta a jellegzetes Buenos Aires-i zs-ket, mire ő azt felelte, ha argentinok között vagyok, rögtön váltok. Azóta persze másokon is tapasztaltam, nápolyi olasz barátom is másképp beszél a családtagjaival, mint mondjuk velem, és minden bizonnyal a milánói irodája ügyfeleivel.

Persze, mondhatjuk, Magyarország kis ország, könnyebben hatnak ezek a jelenségek, mint mondjuk Spanyolországban, vagy hogy a nyelv természetes módon fejlődik, változik a kiejtés. De talán oda lehetne figyelni rá, ha egyáltalán még nem késő. Egy nyelvet mindig gazdagít a sok magánhangzó. Aggodalommal tölt el, hogy szülővárosom gimnazistái már pestiesen mekegnek, és már csak a volt osztálytársaim, meg az idősebbek szájából hallom az ízes somogyi beszédet.