Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.

Reklámok

Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

Búcsú Andéosz Hriszosztomídisztól

Az európai könyves szakma ismét szegényebb lett egy kitűnő emberrel. Ma temették el Athénban Andéosz Hriszosztomídiszt, a Kasztaniótisz kiadó világirodalmi sorozatszerkesztőjét. Hriszosztomídisz, aki maga is műfordító volt, az olasz kultúra lovagja, kivételes műveltségű szakember, a kihalófélben lévő fajtából való, 1998-ban indította el életének e legfontosabb vállalkozását, mellyel a kortárs külföldi szépirodalom első számú görögországi képviselője lett. Mindig a minőséget tartotta szem előtt. A kiadó neve a sorozattal együtt immár márkavédjegy, rangot jelent írónak, fordítónak egyaránt.
Többször is találkoztam vele, Athénban, Szalonikiben, ha két életem lenne, talán vállalkozhattam volna arra, amiről többször is beszéltünk, hogy jó lenne több magyar szerzőt is fordítani, de sajnos erre már nem kerülhet sor.

Nyugodj békében, Andéosz, Isten veled!

Isla Correyero

Egy ápolónő naplója

(Diario de una enfermera)

1993. december 17.

Mikor végigmegyek a nőgyógyászat tiszta folyosóján,
a meztelen, mell nélküli nőket látom
a fehér ágyakon.

Még élnek mind a rák komisz ártatlanságában
sütemény, virág körülöttük, egybemosódnak az este fényeivel

miközben  a betegség körülírhatatlan tömege nőttön-nő

akár ezernyi tudattalan, hidegre érzéketlen élőlény.

A fáradt ápolónő komor szívével csukom be sorban a kórtermek ajtaját.

A halál is ott jön mögöttem.

Egy kéz utánam nyúl:

Nővérke!

Pávai Patak Márta fordítása

Pedro Salinas

Pedro Salinas

Nem kérdezlek, és megmenekülök.

Ha egyszer kérdeznélek,

mielőtt te bármit is mondanál,

milyen világos lenne minden,

minden milyen tökéletes!

Öleléseidet, hogy kinek szólhatnak

bizonytalan hajnalaid,

s a kétségeket, melyek közt élsz,

melyek közt élek, akár egy hatalmas

sötét világban, hűvös és egyértelmű fillérre

váltanánk: hogy ez az igazság.

És te elmennél akkor.

Ahol most csupa remegés

tested habozik,

hogy csókoljon-e vagy sem, oda

a bizonyosság kerülne: ajkad nélkül

a hiányod. S ahol most

szorongás, kínlódás, oda

sötét, csillagos égboltja

lehetségesnek, talánnak,

nem lenne más ott, csak ő egyedül.

Örökre egyetlen szerelmem immár,

én pedig melletted, nélküled.

Én egyedül, az igazsággal.

Pávai Patak Márta fordítása

Pedro Salinas

Talált kincs

Nem kereslek
mert tudom, úgysem talállak
így, mikor kereslek.

Elhagynálak. Elhagylak
mintha ottfelejtettelek volna
és másra gondolok,

hogy ne rád gondoljak,
de álcázva mégis odaképzellek közben.

Egyszerű mondatok a számból:
„Holnap ezt és ezt kell csinálnom…”
”Tudod, jobb lenne, ha…”
Szórakozottság. Milyen könnyű minden,
milyen könnyű már minden, így,

hogy elfelejtettelek!

És akkor
egyszer csak – a szélrózsának vajon
melyik irányából? –
karomban teremsz, meglepetésnek
maszkírozva,

sebtében odavetett mozdulatok
köntösét öltöd magadra, meglepetésnek szánva,