Kéri Piroska (1952-2020) halálhírére

A Városligetbe tartottunk, Száraz Gyurival, Ficsku Palival, ott ismertelek meg. Nem emlékszem, hogy milyen alkalom volt, csak a hosszú asztalokra, meg hogy sört ittunk, nem is keveset. Valamikor a kilencvenes évek elején lehetett.

Utoljára azzal hívtál fel, hogy küldjek számlát. Sőt. Az utóbbi években főleg erről beszéltünk. Hogy milyen program lesz, van-e rá pénz, mehet, nem mehet.

Endre jó híreket mondott rólad legutóbb, amikor beszéltünk, aztán ma délben szembejön velem a hír, hogy fiaid nem felejtenek.

Föladtad, Piroska. Pedig fejből tudtad Ági számát, felhívtad a kórházból. Ezt is mondta Endre. Aztán meggondoltad magad? Elég volt az itt létből? Elmentél a régiek után, akik hiányoztak? Juhász Ferenc az Új Írás szerkesztőségéből? Vagy a sok író, aki már itthagyott? Gondoltad, csinálják tovább a fiatalok?

Nem igazság ez, Piroska. Szükség lett volna itt még rád, nagyon nagy szükség. Te, aki mindenkit ismertél, mindenkivel szót értettél. Emlékszel az utolsó körleveledre? Abban is békíteni igyekeztél mindenkit, aki elvetette a sulykot.

Látod, milyen önző vagyok? Szükség lett volna itt még rád, mondom, és nem csak az írókra, elsősorban a családodra gondolok, de akkor is önzés. A te fáradt szíved, májad, veséd azt mondta, ennyit bírtam, elég. 68 évem egy teljes élet.

Próbálom fölidézni a pillanatot, ahogy tegnap a doktorhoz tartva útközben örökre elaludt a kezemben az a kismadár. Erdei pinty volt, egy kis tojó. Békésen, még a szárnya alá se dugta a fejét, a szeme is félig nyitva maradt, egyszer csak megállt a szíve. Vajon te is így aludtál el? Tartsam tiszteletben a döntésedet, vagy az életek adójának és elvevőjének döntését, hogy neked ennyi méretett ki, mert mást úgysem tehetek

Tekingetek jobbra-balra, mintha keresném a világban a hiányodat. Mi is marad utánad? A munkád meg a végtelen üresség, Piroska. Pedig maradnak a könyveid, a tárgyaid, a ruháid, de életed összes emlékét magaddal vitted a Városmajor utcából. Látod, te ott voltál, én pedig a Kék Golyó utcában, és milyen sokáig nem is ismertük egymást!

Mosolyogsz, látom, találkozunk, búcsúzunk, ennyi az életünk. Ennyi. Isten veled! Sokan szerettek, Piroska, sokan fognak emlékezni rád. Nyugodjál hát te is békében!

Búcsúm Veronkától

In memoriam Adorján Istvánné (1947-2020)

Miközben Zoltán atya el-elcsukló hangját hallgatom, tőled búcsúzik, Veronka, keresi nagyon a szavakat, hogy még jobban el ne érzékenyüljön, a kilátszó betonvasat figyelem magam előtt virágtartóban. Lekopott róla az anyag. Az apró, fehér, tölcséres, bordó szárú kis virágot már kezdettől csodálom, sokadszorra is bizonyítja előttem, hogy a növényi létezésnél nincs kitartóbb ezen a földön. És akkor egyszer csak rászáll a virágra egy méhecske. Nem tudom, melyik fajtából való, nagyon fényes a potroha, a földi poszméh szőrösebb, a házi méheink meg tizennyolc fok alatt nemigen repülnek ki a kaptárból, márpedig akármilyen kellemes időt adott is a Jóisten a temetésed napjára, Veronka, tizennyolc fok itt még a napon sincsen. Fázom is, csalóka ez a februári tavasz. Hiába süt a nap, folyton úgy érzem, hogy valaki eltakarja mögöttem, nem süti a hátamat.

Nem hallom a kántort, énekelek is, nem is, a méhet figyelem, kitartóan végigjárja a virágocska minden egyes tölcsérét. Akárhogy van is, még nem tettük teljesen tönkre ezt a földet. Lám, ez a kis virág is túlélte a telet, ilyen gyöngén, ilyen árván, és ez a méh is kirepült, előmerészkedett ebben a jó időben.

Sokat tettél a faluért. Első találkozásunkkor szíved szerint nekünk is megengedted volna, hogy úgy épüljön a házunk, ahogyan eredetileg terveztük, örültél, hogy egy régi leányfalusi visszaköltözik, ámde az áthághatatlan (?) rendeletre hivatkozó műszaki ember belekötött a tetőbe. Hiába győzködted, nem engedett. Sok fölösleges munka árán áttervezett házzal, tetővel végül csak ideköltöztünk.

Lefelé tartottam a templomba, útközben a hangodat hallottam, Az én kedves kis falumban karácsonykor / Magába száll minden lélek, mint azon a karácsony estén, amikor az éjféli mise előtt még A Líra Gyalogosaival karácsonyi verseket olvastunk föl a kórusban. Abban az évben te is ott voltál közöttünk, Ady versével. Elszaladtak az évek, Veronka.

Nem tudom, az előttem haladók közül észrevette-e valaki, szerencsére senki nem lépett rá, úgyhogy szépen föl tudtam venni azt a nünükét a temető előtti út kövei közül. Nem is tudtam, hogy a nünüke is ilyen remek tetszhalott. Azt már régóta tudom, hogy nagyon korán előmerészkedik, de hogy ilyen jól mímeli a halált, azt most látom először. Látod, élet és halál mennyire elválaszthatatlan! Te meghaltál, de hamarosan két unokád is születni fog.

Egy kidőlt fakereszt előtt állok. Rádőlt a sírra. Nézem, alatta bújna ki a téltemető. Hallgatom a kántort, a valaha meghalt és a jövőben gyászolandó katolikusokért szóló örök búcsúéneket, elmerülni benne/csendes, tiszta tó, és már tudom, hogy miután az atya beszentelte a sírodat, és elénekelték, hogy örök nyugodalmat adj, ó uram, neki, örök világosság fényeskedjék neki, én majd arrább tolom azt a keresztet a síron, hogy a téltemető tudjon rendesen kibújni alóla. Isten veled, Veronka, most már megpihenhetsz. Bár fáj a hiányod, de megy tovább az élet, ahogy Katinka lányod is mondja majd a Faluházban az agapén, aki a negyedik gyermekét várja.

 

Gyászban gyász

In memoriam Dr. Ulrich Károly

 

Tizedike és kedd, napra pontosan három hónap múltán apukám után. Karcsi bácsi. Szrrvusz Mártikám! Ez a hang, ez az emlék, a hamiskás, kacsintós mosolyod, amilyent férfitársaságban komoly férfivá avatott fiúknak szoktak küldeni, akik befogadták maguk közé a tejfölösszájút. Lánynak csak kivételesen. Egyszer német vendégeitek voltak, nem tudom, hogyan csöppentünk közétek Ágival, ment a borozgatás, a nóta. Ehhez az alkalomhoz kötöm én azt a cinkos befogadást. A nóta meg a borozás összetartozást teremt, csak az értheti meg, aki egyszer benne volt ilyenben. A nóta meg a borozás lélekmélyi kötés. Később is mindig ennek a borozásnak az emléke köszönt vissza, valahányszor találkoztunk, gondolni se kellett rá, ez lett a kapocs közöttünk.

És most te is elmentél, Karcsi bácsi, viszed magaddal fiatalságunk egy darabjának emlékét.

Pedig a végsőkig tartottad magad, nem álltál meg, akármilyen nehezen is, de mentél, bottal, kerettel, akárhogyan is, mentél zokszó nélkül.

Látod, sose tegeztük egymást, hiszen a lányod barátnője vagyok, és most mégsem tudok magázva búcsúzni tőled, igaz, még így is csak dadogva, meg sem kísérelvén fölfogni a fölfoghatatlant, hisz látni nem láttam, de tudom, Ági mesélte, hogyan búcsúztál te magad is az élettől, hogy kimentél nagy nehezen, megetted a vacsorádat, töltöttetek egy pohárka bort az asztalnál, koccintottatok, aztán a vacsora végén bementél, ültél az ágy szélén egy darabig, mielőtt lefeküdtél. Akárha erőt gyűjtenél a búcsúzáshoz. És éjjel egy órakor már nem éltél.

Üres lesz a ház, a pince, a kert, magányos a szőlő, a szilvafák, gazdátlan az udvar, a garázs, a kapu is bezárul talán örökre, mert nélküled már elviselhetetlenül értelmetlen lesz ott minden, semmi sem marad ugyanolyan, mint veled, hiányzik a házból a hangod, amint föl-fölcsattan az emberi ostobaság, kapzsiság vagy hatalommámor megnyilvánulásának láttán-hallatán.

Új fejezet kezdődik most a tieid életében, te már csak igen messziről kísérheted őket. Feleséged, lányod, unokáid. Lélekben velük együtt én is búcsúzom tőled, Isten veled, Karcsi bácsi, nyugodj hát te is békében.