Búcsúm Veronkától

In memoriam Adorján Istvánné (1947-2020)

Miközben Zoltán atya el-elcsukló hangját hallgatom, tőled búcsúzik, Veronka, keresi nagyon a szavakat, hogy még jobban el ne érzékenyüljön, a kilátszó betonvasat figyelem magam előtt virágtartóban. Lekopott róla az anyag. Az apró, fehér, tölcséres, bordó szárú kis virágot már kezdettől csodálom, sokadszorra is bizonyítja előttem, hogy a növényi létezésnél nincs kitartóbb ezen a földön. És akkor egyszer csak rászáll a virágra egy méhecske. Nem tudom, melyik fajtából való, nagyon fényes a potroha, a földi poszméh szőrösebb, a házi méheink meg tizennyolc fok alatt nemigen repülnek ki a kaptárból, márpedig akármilyen kellemes időt adott is a Jóisten a temetésed napjára, Veronka, tizennyolc fok itt még a napon sincsen. Fázom is, csalóka ez a februári tavasz. Hiába süt a nap, folyton úgy érzem, hogy valaki eltakarja mögöttem, nem süti a hátamat.

Nem hallom a kántort, énekelek is, nem is, a méhet figyelem, kitartóan végigjárja a virágocska minden egyes tölcsérét. Akárhogy van is, még nem tettük teljesen tönkre ezt a földet. Lám, ez a kis virág is túlélte a telet, ilyen gyöngén, ilyen árván, és ez a méh is kirepült, előmerészkedett ebben a jó időben.

Sokat tettél a faluért. Első találkozásunkkor szíved szerint nekünk is megengedted volna, hogy úgy épüljön a házunk, ahogyan eredetileg terveztük, örültél, hogy egy régi leányfalusi visszaköltözik, ámde az áthághatatlan (?) rendeletre hivatkozó műszaki ember belekötött a tetőbe. Hiába győzködted, nem engedett. Sok fölösleges munka árán áttervezett házzal, tetővel végül csak ideköltöztünk.

Lefelé tartottam a templomba, útközben a hangodat hallottam, Az én kedves kis falumban karácsonykor / Magába száll minden lélek, mint azon a karácsony estén, amikor az éjféli mise előtt még A Líra Gyalogosaival karácsonyi verseket olvastunk föl a kórusban. Abban az évben te is ott voltál közöttünk, Ady versével. Elszaladtak az évek, Veronka.

Nem tudom, az előttem haladók közül észrevette-e valaki, szerencsére senki nem lépett rá, úgyhogy szépen föl tudtam venni azt a nünükét a temető előtti út kövei közül. Nem is tudtam, hogy a nünüke is ilyen remek tetszhalott. Azt már régóta tudom, hogy nagyon korán előmerészkedik, de hogy ilyen jól mímeli a halált, azt most látom először. Látod, élet és halál mennyire elválaszthatatlan! Te meghaltál, de hamarosan két unokád is születni fog.

Egy kidőlt fakereszt előtt állok. Rádőlt a sírra. Nézem, alatta bújna ki a téltemető. Hallgatom a kántort, a valaha meghalt és a jövőben gyászolandó katolikusokért szóló örök búcsúéneket, elmerülni benne/csendes, tiszta tó, és már tudom, hogy miután az atya beszentelte a sírodat, és elénekelték, hogy örök nyugodalmat adj, ó uram, neki, örök világosság fényeskedjék neki, én majd arrább tolom azt a keresztet a síron, hogy a téltemető tudjon rendesen kibújni alóla. Isten veled, Veronka, most már megpihenhetsz. Bár fáj a hiányod, de megy tovább az élet, ahogy Katinka lányod is mondja majd a Faluházban az agapén, aki a negyedik gyermekét várja.

 

Gyászban gyász

In memoriam Dr. Ulrich Károly

 

Tizedike és kedd, napra pontosan három hónap múltán apukám után. Karcsi bácsi. Szrrvusz Mártikám! Ez a hang, ez az emlék, a hamiskás, kacsintós mosolyod, amilyent férfitársaságban komoly férfivá avatott fiúknak szoktak küldeni, akik befogadták maguk közé a tejfölösszájút. Lánynak csak kivételesen. Egyszer német vendégeitek voltak, nem tudom, hogyan csöppentünk közétek Ágival, ment a borozgatás, a nóta. Ehhez az alkalomhoz kötöm én azt a cinkos befogadást. A nóta meg a borozás összetartozást teremt, csak az értheti meg, aki egyszer benne volt ilyenben. A nóta meg a borozás lélekmélyi kötés. Később is mindig ennek a borozásnak az emléke köszönt vissza, valahányszor találkoztunk, gondolni se kellett rá, ez lett a kapocs közöttünk.

És most te is elmentél, Karcsi bácsi, viszed magaddal fiatalságunk egy darabjának emlékét.

Pedig a végsőkig tartottad magad, nem álltál meg, akármilyen nehezen is, de mentél, bottal, kerettel, akárhogyan is, mentél zokszó nélkül.

Látod, sose tegeztük egymást, hiszen a lányod barátnője vagyok, és most mégsem tudok magázva búcsúzni tőled, igaz, még így is csak dadogva, meg sem kísérelvén fölfogni a fölfoghatatlant, hisz látni nem láttam, de tudom, Ági mesélte, hogyan búcsúztál te magad is az élettől, hogy kimentél nagy nehezen, megetted a vacsorádat, töltöttetek egy pohárka bort az asztalnál, koccintottatok, aztán a vacsora végén bementél, ültél az ágy szélén egy darabig, mielőtt lefeküdtél. Akárha erőt gyűjtenél a búcsúzáshoz. És éjjel egy órakor már nem éltél.

Üres lesz a ház, a pince, a kert, magányos a szőlő, a szilvafák, gazdátlan az udvar, a garázs, a kapu is bezárul talán örökre, mert nélküled már elviselhetetlenül értelmetlen lesz ott minden, semmi sem marad ugyanolyan, mint veled, hiányzik a házból a hangod, amint föl-fölcsattan az emberi ostobaság, kapzsiság vagy hatalommámor megnyilvánulásának láttán-hallatán.

Új fejezet kezdődik most a tieid életében, te már csak igen messziről kísérheted őket. Feleséged, lányod, unokáid. Lélekben velük együtt én is búcsúzom tőled, Isten veled, Karcsi bácsi, nyugodj hát te is békében.