Remény, Reménytelenül

A Zeppelin... és a Remény

A Zeppelin… és a Remény

Reménytelenül, Remény, így láthatók

Reménytelenül, Remény, így láthatók

Régóta tudom már, hogy semmi nem történik véletlenül, meg azt is, hogy a művek nem csak akkor élnek, amikor olvassuk őket, hanem egymással is fura, számunkra olykor kibogozhatatlan viszonyban állnak, mondhatni beszélgetnek egymással. Mint a könyvek a polcon egymás mellett, szerzők és címek. Vagy ahogy egy versről eszünkbe jut egy történet.
Ha nem velem történik, el sem hiszem, ami ma történt meg velem, azonnal fel is kellett hívnom Wirth Imre barátomat, hogy elmeséljem neki, hogy legyen tanúm rá, igenis, ez történt velem.
A dolog ott kezdődik, hogy a költészetnapi versek sokszor nem véletlenül kerülnek oda, ahova kerülnek, olyiknak-másiknak megvan a megszokott helye. Ilyen például a Remény is, Kemény István verse, amit három éve küldött, mikor verset kértem tőle, és azóta minden évben felkötöm ugyanarra a fára a Vöröskőn, mellette pedig Wirth Imrének A Zeppelin… című verse kötelező elem. Idén gondoltam, hadd legyen neki egy mása lenn a faluban is, mégiscsak kell oda is a Remény, levittem hát a Sicc-villához, a múzeum oszlopára kikötöttem, s gondoltam, ha már itt van, teszek mellé egy József Attila-verset. Belenyúltam a pakkba, és nem akartam hinni a szememnek: Reménytelenül. Ez lett Kemény István Reményének a párja. Én meg mostantól fogva törhetem a fejem, hogy is van ez: csak fönn a Vöröskőn érvényes a Remény?