Bugyrul

Kezdjük azzal, hogy aki gyerekkorában bugyrulós volt, az örökre az is marad. Összebugyrul mindent, amit ér. Hányszor, de hányszor hallottam én ezt! Hogy mer’ csak bugyrulok. Igen. És azóta is. Én nem tudom, mivel függhet ez össze, de képtelen vagyok a ruháimat elpakolni. És igen, egy idő után mindenfelé, amerre ruhák lehetnek, keletkezik egy halom. És akkor kezdődik a bugyrulás. Amikor a halom aljáról kéne valami. Biztos vagyok benne, hogy ott kell lennie, és nincs ott. Az ágy végében, a ruháskosár felszínén, ahol pedig a még használható futócucc szellőzik, a fotelban, ahol nagyjából kabátok, felsők bugyrulódnak, az íróasztal előtti széken, az ajtó melletti széken és még folytathatnám, hogy hol mindenhol… Szóval bugyrulok. Én még életemben nem láttam hasonlót, ha valaki olvassa, aki szintén ilyen bugyrulós, ha nem is somogyi, és hasonló hangulatfestő igét nem is tud a cselekvésre, kérem, írja meg. Megnyugtatna, hogy ilyen halmot nem csak én vagyok képes összebugyrulni egy ruhakupacból, hogy szinte nem is látszik, minek mi az ujja, és a zokninak még csak véletlenül se jön elő a halom mélyéről a párja.