In memoriam Józsa Gyula (1961-2017)

A lélek örök, Gyuszikám, most mondta Sanyikánk, ő pedig tudhat valamit, mert azt is mondta, hogy a világ teremtése óta létezik – ahogy mi valamennyien, akik megszülettünk. Mert a lélek örök, igen, úgyhogy akárhol jár is most a te lelked, és még ha majd a temetéseden azt mondom is, hogy legyen könnyű a föld elhamvasztott testednek, a lelked akkor is itt marad örökre, tudod, fizikán is tanultuk, energia, elég a rád gondolás, és hipp-hopp itt leszel.

Kedves óvodás társam! 1966, Kaposvár, Zrínyi utcai óvoda. Erzsi néni, Márti néni. Talán Attila mellett állsz a képen, vagy Sturm Jóska mellett, pontosan nem is emlékszem, aztán Bartók, alsó tagozat, négy év, majd mentél a C-be, a sportosokhoz, persze számon tartottuk egymást, attól még, hogy a C-sek voltak a kivételezettek, a sporttagozatosok, Halmos Laci bácsi és Hollósy Ágota tanítványai, mi meg a mezei A-sok, a végén aztán a biológia ismét egy osztályban hozott össze bennünket, a negyvenkettőből mi heten a Bartókból, azért ez nagy dolog – és már hárman nem éltek! –, négyen maradtunk, Ernő és Miki után már is a lélekben jelenlevők közé kerültél.

Nem veszem elő a képeket, most nem veszem elő, elég mára a kétsoros üzenet, amit Julcsi tett föl a falára, ma reggel örökre elaludtál.

Kavarog bennem a múlt, a jelen, a két héttel ezelőtti hívásod, hogy lányok Spanyolországba mennek, ha van ötletem, szóljak. Olyan vidám volt a hangod. Aztán még egyszer hívtál, már véletlenül, mert elmentetted a számomat az új telefonodba. Két hete sincs még, ugye?

És már nem vagy. Hát nem, nem vagy, te sem. És ez a nem vagy, ez vajon hogy férhet össze az örökkévaló lélekkel, ezt még nem tudom megérteni. Talán nem is lehet, ezzel a földi eszemmel föl se foghatom, esetleg a félbemaradó mozdulatom végén érezhetem, hogy eddig, nincs tovább, kár emelni a telefont, mert te már nem veszed föl, veled is csak gondolatban beszélgethetek majd ezután.

Isten veled, drága Gyuszikám!