Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

Reklámok

Vathy Zsuzsa (1940-2017)

Szombatra virradó éjszaka tragikus hirtelenséggel 76 éves korában elhunyt Vathy Zsuzsa. Ez áll a híradásokban, és következik utána a szokásos felsorolás, díjai, művei, munkásságának rövid összegzése, a végén talán még az is, hogy Lázár Ervin felesége.
Bethlen Kata önéletírását olvasom itt éppen, próbálok most az irgalmas istenre gondolni, mint élete számtalan megpróbáltatásai idején ő maga, hogy nagy az isten kegyelme, ember nem tudhatja, mikor mit miért cselekszik, de nem tudok nem az emberre gondolni, arra, amit az ember cselekszik, nem tudom kiverni a fejemből a képet, nem tudok nem lázadni a sors vagy az isteni akarat ellen tehetetlen haragomban, kétségbeesésemben vagy bánatomban. Hát mi végre gondoljuk, hogy majd mi megelőzzük a bajt, mikor a megelőzéssel talán még nagyobb bajnak nyitunk utat? Előrelátón cselekedni, mi, emberek? Hagynánk a dolgot arra, akire tartozik? De mi cselekedni akarunk a legjobb szándékkal is akár, és lám, ez a vége. Az emberi mulasztásról meg nem is beszélve, hogy amikor cselekedni kéne, nem ismerjük föl a helyzetet.
Vathy Zsuzsa influenza elleni védőoltást adatott be magának, amitől rosszul lett, a kórházban hosszú órákon keresztül várakoztatták, és mire ellátták volna, már nem tudtak rajta segíteni, összeomlott a keringése. Ez történt. Ma, Magyarországon, Budapesten, a Honvéd kórházban vagy melyikben, bánom is én, melyikben. Nem eret vágtak rajta, mint szegény Bethlen Katán számtalan nyavalyáinak egyike alkalmával, nem tanyasi javasasszonyok próbálták boszorkánykonyhájuk bétellevesével talpra állítani, hanem az egészségére vigyázó, a megelőzéssel komolyan törődő embertársunk halálához vezetett az orvosi gondoskodás megléte és egyszersmind hiánya.
Nem tudok mit mondani, cserbenhagynak a szavak, átkozódnék, verném fejemet a falba, kiáltanám bele a budapesti éjszakába, hogy miéééééért?, pedig tudom, hiába minden, ez van, Zsuzsi nincs többé, és ha az irgalmas isten szólította is magához, mert terve van még vele, akkor sem tudhatom meg soha már ezzel a földi eszemmel, hogy miért, és a kórházat is hiába okolom már a tehetetlenségéért.

A pápai könyvbemutató

papaMielőtt elindultam, tudtam, legszívesebben inkább majd én kérdeznék attól, akit a könyvtár vezetője kiszemelt nekem beszélgetőtársul a pápai könyvbemutatóra, mert ritkán fordul elő, hogy egy lehetséges regényalak ott üljön az író mellett a pódiumon, és arról kérdezze, amiről ha jól meggondoljuk, ő maga sokkal többet mondhatna, mint ami a szóban forgó regényben áll. Márpedig ez történt. A kulisszául szolgáló lepkekiállítás, Jókai összes, Révai és egyéb kötelező kézikönyvtári állomány előtt ott várt a pódiumon Pápa egyik nevezetessége, élő legendája, Huszár János, akit talán nem is a véletlen, hanem a sors sodort mellém erre az estére, mert ilyen véletlen nincsen, az sem véletlen tehát, hogy Jung mester maga is szinkronicitásnak nevezte az ilyen helyzeteket. Azért szeretnek engem az istenek, hogy egy lehetséges regényalakommal élőben is beszélgethetek.

Minden azon az osztálykiránduláson kezdődött Gyékényesen, igen, mert mi minden évben találkozunk, mindig máshol, mert ki-ki a lakóhelye környékén szervezi meg a találkozót, és a két-három nap alatt megmutatja nekünk a környék kulturális és természeti nevezetességeit. Osztálytársam, biológus társam, mert mindketten az osztály biológus és latinos feléhez tartoztunk, Duga Erika, teljes nevén Horváthné dr. Duga Erika, a járás tiszti főorvosa ott mondta nekem szeptemberben, hogy Pápán majd ő szervez nekem könyvbemutatót, és így is lett, még egy hónap sem telt bele, már hívott is, és miután kigondolta, a tőle régről megszokott precizitással minden apró részletet kidolgozva le is vezette ezt a beszélgetést, olyan profizmussal, mintha világéletében pódiumi beszélgetések moderátora lett volna, és bennem megint csak igazolta, amit már eddig is tudtam, mert ahogy a beszélgetés elején bemutatott bennünket, abból rögtön látszott, ő tudja, mivel kell megfogni a közönséget, mert akárki akármit mond, természetes hangnál nincs hitelesebb.

Nem emlékeztem magára a gyakorlatra, amelyikre békát kellett vinnünk, csak a művelet helyszínére, ahol azt a szegény varangyot zsákmányul ejtettem, állóképen látom egykori önmagamat, amint a lehetséges áldozatot keresem a zsombékoson, és ahogy Erika a bemutatásomkor az esetet fölelevenítette, olyan érzéssel hallgattam, mintha nem is én lettem volna, aki az ötliteres befőttes üveg fenekét csapkodta, amiben elhoztam, nehogy idő előtt elpusztuljon szegény, de a béka nem akart kijönni, aztán amikor elszabadult, kergettük az osztályban, még Teri néni is mosolygott, pedig ő aztán ritkán mosolygott, mert a biológia komoly dolog, a mosoly legföljebb egy-egy állattársnak szólhat, ha a viselkedését érzékeltetjük, de nem gyakorlaton, amikor minden idegszálunkkal a tárgyra koncentrálunk. Hallgattam Erika fölvezetését, mint valami fikciót, melyben én magam is a történet kitalált alakja volnék, és szinte láttam magam előtt a biológia termünk hosszú padsorát, a hatalmas asztalainkat, éreztem a formalinszagot, a viasszal kiöntött szürke bonctál hidegét, a szike érintését, és láttam magam előtt a béka kétpitvaros, egykamrás szívét, amint ott lüktet benne a padon, mi meg fölé hajolunk, nézzük megbabonázva, miután már túlvagyunk az üldözésen.

És még csak most jön János bácsi, vagyis Huszár János, Pápa város egyik nevezetessége, akiről én már szeptemberben megtudtam, hogy ott van ő a regényem jelenetében, lehet, hogy azzal a Miklóssal együtt ugrik ki Csantavérnél a gépből, akit aztán a zentai kórházba visznek, Bozsik Péter kolléga döbbenetére, aki a tavalyi veszprémi beszélgetésen meg is kérdezte az írótárs cinkos malíciájával, hogy miért pont Zentára viszik, mikor Szabadka kézenfekvőbb lett volna, mert ilyen az élet, összefutnak a szálak, ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, akkor jó esetben nem szaladnak el mellette a részletek, jobban mondva ő maga nem szalad el mellettük.

Hosszan kell mesélnem, összetett a történet, szerteágazók a szálai, mint a regényé is, melynek nagy része a Fenye-hegyen kapta végleges formáját, a János bácsihoz köthető pápai epizódnál például ottani messzi szomszédomnak, a hajdani veszprémi vadászrepülő alezredes Gerlei Józsefnek köszönhetően futottak össze a szálak, mert amikor a készülő pápai találkozót említettem, ő már mosolygott, János bácsit ismeri, minden év április 12-én ott van ő is a találkozón, amikor a lezuhant gép parancsnokáról megemlékeznek.

(1941. április 11-én a 3. hadsereg gyorsan mozgó alakulatai néhány nap alatt elérték Újvidéket, a szerbek visszavonultak, csak a félkatonai csetnikek tartottak ki utánunk, de április 14-én be is fejeződött a délvidéki hadművelet, melynek része lett volna az ejtőernyősök bevetése. Tizenkettedikén történt. Kétszázan mentek volna Pápáról. A Ferenc-csatorna hídját kellett volna elfoglalniuk, hogy Újvidék felé biztosítsák az átjárást a szárazföldi csapatoknak. A négy SM-75-ös szállító repülőgéppel két hullámban kellett volna végrehajtani a műveletet. A pápai repülőtér nem volt alkalmas a felszállásra, ezért a jutaspusztairól szálltak fel. Tizenhat ötvenkor azonban a vezérgép ismeretlen okokból lezuhant. Odaveszett a tizenöt ejtőernyős katona, a repülőgép személyzetének négy tagja és a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is, aki a bevetést irányította.) Négy gép volt, egy lezuhant, maradt három, és a három egyikén János bácsi maga is ott lehetett, mint fiatal ejtőernyős.

Hogyan volt, ott volt-e János bácsi maga is a három közül valamelyik gép fedélzetén, vagy csak a földi személyzet sorából kellett végignéznie, ahogy lezuhan a gép, mert aztán rohantak mind, hogy a lángoló roncsokat eloltsák, és a bajba jutott gépen mentsék, ami menthető, nem tudom, János bácsi azt mindenesetre elmondta, hogy negyvenötben a Farkasréti temetőben exhumálták az első világháborús katonai hőstetteiért Mária Terézia-renddel kitüntetett Bertalan őrnagy hamvait a díszsírhelyről, és elvitték a temető végébe, majd onnan is, míg végül a rendszerváltáskor visszakerült, aztán 2013-ban ismét exhumálták, és átvitték a Fiumei útra, a nemzeti sírkertbe, és ott katonai pompával végső nyugalomra helyezték. Nem mondta, csak én teszem hozzá, remélhetőleg ott már nem bolygatják tovább, akik időről időre át akarják írni a történetet.

János bácsi kérdez, kérdéseire szinte lehetetlen válaszolni, hogyan is mondjam el, hogy képtelen vállalkozás lenne ezt a regényt vonzóvá tenni, rossz a megközelítés, hiszen mivel tehetnék vonzóvá egy nehéz olvasmányt, amely nagyobbrészt mégiscsak borzalmakról szól, hogyan magyarázzam, hogy amit el akartam mondani erről a világról, azt beleírtam, én erről többet mondani nem tudok, szívem szerint inkább őt magát faggatnám, de lassan rájövök, saját csapdámba esnék, ha kérdeznék, úgy járnék, mint oly sokszor, amikor megállapítottam, hogy nem kell sok, elég egy apró momentum, a többit majd hozzáképzelem a történethez, így hát most is beérem azzal, amit vadászrepülő szomszédom mondott, így megadón hallgatom, amint János bácsi a kilencvenötödik évében járó ember vékonyodó, öregesen meg-megbicsakló hangján olvassa az újabb részletet, Erika egy idő után odaül mellé,  odatartja a mikrofont neki, én meg közben lopva a közönséget figyelem, látom, össze-összesúgnak többen, de hallgatják türelmesen, én magam pedig egyre különösebb érzéssel hallgatom János bácsi szájából a regényrészletet, a Trombitás Janó esetét, vagy ahogy Boros honvéd Újvidéken a parancsnok utasítását követve célba veszi a Rebeka ruhaszalon próbababáját, amit a razzia előtt nyilván kinn felejtettek a második emeleti erkélyen. Nem múlik el, közben végig ott marad az a furcsa érzés bennem, mintha nem is írtam volna ezt a szöveget, úgy hallgatom, sőt ahogy a beszélgetés végén azt a két bekezdést felolvasom, átvillan bennem, hogy itt ezzel az egy szóval többet elmondtam, mint amennyit egy egész fejezettel mondhattam volna. Egyelőre. És ehhez kellett ez a pápai beszélgetés, Erika szervezésében, János bácsi közreműködésével, ahol ismét csak megállapíthattam, sokkal, de sokkal fontosabb nekem ez a személyes közelség, ahol mindenki számára érezhetően tisztán cseng minden hang.

Békával kezdtünk, békával is fejeztük be a beszélgetést, magamban újra megállapíthattam, lám, az emlékezet mennyire segít feldolgozni a múltat, mert ma már biztos képtelen lennék megfogni azt a békát, mikor tudom, úgyis az lesz a sorsa, hogy éterrel elaltassák, és utána fölboncolják, így utólag pedig már hiába tudtam meg, mi történt, ugyanolyan lesz majd ez is, mint minden emlék, amit utólag fölidéznek, mint János bácsi emlékezetében az az 1941. április 12-ikei nap, amelyről minden év április 12-én megemlékeznek parancsnokuk sírjánál a Fiumei úton az ejtőernyősök.

Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

Mégis van remény II.

Hol tartunk most? Nem tudom, Fokvárosban, San Joséban vagy Sidney-ben milyen lelki és szellemi fejlettségi szinten áll egy átlagember. Azt is csak sejtem, hogy nálunk milyenen, a két véglet határmezsgyéjén mozog. Ugyanez igaz az általános és az érzelmi intelligenciára is. Nem tudom, igazam van-e, de most úgy látom, talán csak akkor és ott történhet valami fontos, amikor sok irányban kinyílik előttünk az út, és el kell döntenünk, jobbra vagy balra megyünk, mindegy, merre, de egy biztos, választanunk kell, mert középen tovább nem mehetünk tovább, új utat kell taposnunk magunknak, azon majd egy darabig megint mehetünk középen, aztán egyszer csak megint új utak nyílnak előttünk, és megint választanunk kell. Kétségbeejtően nagy a kontraszt minden téren, ámde éppen ez lehet a biztató jel, ezért mondom, hogy mégis van remény. Folyamatosan azt látjuk magunk körül, hogy a világ a pénzről szól, hamis értékeket hirdetnek úton-útfélen felelőtlenül, a lényeg meg, amiért talán itt vagyunk, közben elvész, dől a reklám mindenhonnan, minden eszközt megragadva igyekszik mindenki a legjobb színben feltűntetni a portékáját, amit okvetlenül meg akar szereztetni velünk. Miközben jól kiszámított lélektani fogásként napszaktól, vásárlóközönségtől függően szól a zene a bevásárlóközpontban, mintha valami ördögi erő próbálná elterelni a figyelmünket ember voltunkról, tényleg van remény, amíg akad ember, aki képes önfeláldozón a gyengébben segíteni. Irgalmatlanul mély szakadék tátong a társadalom egyes rétegei között. Anyagi és morális értelemben egyaránt. Gondoljunk csak bele. Itt van a becsületes polgár, aki minden hónapban rendesen befizeti a villanyszámláját, a családi házára kivetett ingatlanadót, a gépjármű biztosítást, a fizetéséből meg eleve levonják az adóját, majd beleszakad, de akkor is fizet, egy fillérrel sem akar tartozni az államnak, mert ezt hozta otthonról, hogy tartozni nem jó. Pedig talán pontosan tudja, hogy a szomszédja vagy az unokabátyja, aki építési vállalkozó, vagy közúti fuvarozással foglalkozik, jól menő cége van, de ahol tud, ott csal, és még büszke is rá, nevetve mondja, hogy azok ott fönn még többet ellopnak, nehogy már én akkor ne tehessem meg, hülye lennék, ha nem tenném. Ez a két véglet ad biztatást. Hogy azt látom, egyfelől ott vannak a gátlástalanok, akik tényleg eszközt nem kímélve lopnak, arcába röhögnek a becsületes embernek, a szemét is kilopják, halálra sanyargatják, de ő magában mosolyog. És nem afféle keresztényi jámborságból, egyáltalán nem, hanem a dolgokon felülkerekedni képes, okos, gondolkodó ember tudásával, aki tisztában van vele, hogy mi az emberi élet lényege itt ezen a Földön, mi több, magában fejcsóválva szánakozik is az összeharácsolt gazdagságukkal hivalkodókon, és miközben a naplementét vagy a feje fölött elhúzó karvaly röptét csodálja, arra gondol, uraim, hát nem tudják, mindegy, hogy milyen színű, rendű-rangú az ember, az utolsó ingén úgysem lesz majd zseb?

Mégis van remény

Mostanában sokat gondolkodom rajta, hogy vajon az emberiség emberségben fejlődött-e egyáltalán az elmúlt időkben, főleg a 20. század alatt, mikor annyi szörnyűség történt és történik ma is ezen a világon, hogy (a kereszténység alapkönyvének ismeretében) a már-már örök igazságnak tekinthető kijelentés is megkérdőjelezhető talán, miszerint az emberiség problémái az elmúlt kétezer esztendő alatt semmit sem változtak. Igazat mondott Einstein “a világot naggyá tettük, de magunkat nem tudtuk hozzánöveszteni”.

Óriási szakadék tátong egyén és emberiség között, de talán így volt ez mindig is, ez sem mai jelenség. Nem is érdemes ezen a szálon továbbmennem, nincs is kellő kultúrantropológiai és egyéb ismeretem hozzá, hogy megtegyem, egyébként is, ha egyént és emberiséget különválasztunk, akkor önmagában is érdekes, hogy a személyiségfejlődés hogyan alakul az egyes kultúrákban és történeti korokban. Persze, csak arról tudhatunk, amiről van információnk. Száz szónak is egy a vége, nem egyszer gondolom, talán az emberiség végső küldetése ezen a Földön, hogy a hallatlan jelentőségű felfedezései mellett vagy azon ellenére is visszajusson valahogyan ahhoz az ősi tudáshoz, amely egyidős vele. Szerteágazó kérdés ez, én egyelőre maradnék inkább a kézzelfogható dolgoknál.
Első látásra is képet alkotok magamban valakiről, meg tudom állapítani, milyen is a lelke valójában, abból, ahogy a beosztottjaival vagy nála gyengébb embertársaival, meg ahogy az állatokkal viselkedik. A kutya az ember leghűségesebb társa, végigkíséri a történetét. Nem tudom, létezik-e olyan tanulmány, amely a fellelhető forrásokra hagyatkozva nyomon követi, miként alakult ember és kutya viszonya az idők folyamán, mindenesetre erős a gyanúm, hogy ha létezne, akkor az derülne ki belőle, hogy addig tartotta becsben az ember, amíg szüksége volt rá, mert könnyebben vadászott vele, a kutya szagolt és hallott helyette. Amióta magához szelídítette, ez történt ugyanis, a kutya szagolt és hallott helyette, szép lassan el is csökevényesedett az embernek ez a képessége. Aztán fokozatosan kívül rekedt a közvetlen életterén, puszta ház- vagy nyájőrzővé vált, maradt neki az odavetett konc, ha nem egyenesen a bot.
Nem kell messzire mennem, elég Athén vagy Szaloniki kutyáira gondolnom. Még az Olimpia előtti időkre, amikor tele volt mindkét város gazdátlan kutyákkal. Megvolt ez a két kaszt, a gazdás és a gazdátlan kutyák, utóbbiakat megtűrték mindenütt, még a legelőkelőbb szálloda bejáratának szőnyegén is, ha éppen azt választotta fekhelyéül. Egyszer megkérdeztem egy trafikost, hogy ki ad inni ezeknek a kutyáknak ebben a melegben, a trafikos elképedve nézett rám, ezek nem isznak, ezt mondta, így, ezek nem isznak. És tényleg. Szlovák kolléganőmmel utána megbeszéltük, mondta, mikor befogadta a kutyáját, hosszú ideig nem ivott, valószínűleg a kóborlása idején szokhatott le róla.
Nem tudom, melyik megoldás emberségesebb, az ivartalanítás vagy az alomszelektálás, és azt sem tudom, hogy pontosan mikortól kezdett kínos lenni, hogy az alomból eltávolítják a „kevésbé életrevaló” kölyköket, mindenesetre elképedve olvastam a német eredetiből fordított, valamikor a hatvanas évek végén megjelent kutyatartási szakkönyvben a kiválasztásra adott tippeket. Tehát nemrég még ez volt a módszer. Aztán rájöttünk, hogy ez nem elég humánus, vagy már nem volt jelentkező, aki a szelektálást elvégezze, nem tudom, mindenesetre a tömegesen kitett kutyák kérdése csak napjainkra vált égető kérdéssé.
De vissza kell kanyarodnom eredeti gondolatmenetemhez, mert most igazából arról akartam írni, hogy az ember emberségesebb lett-e valamelyest a kutyákkal szemben. Én nem tudom eldönteni, törvényszerű-e vagy sem, hogy a jelenségek és történések vagy az unalmasnak tetsző köztes mezőben zajlanak, ahol nincs szélsőség, egyenletes a ritmus, nagyjából kiszámítható minden, vagy pedig a két véglet határsávjában mozognak, de sosem középen, mindenesetre egyre inkább ezt látom valószínűbbnek. Az élet minden terén, tehát akkor kutyák és emberek viszonylatában is miért lenne ez másképp.
Van néhány kép, ami örökre belém égett, a sárga szemű, tigriscsíkos kutya tekintete a szentendrei lengyel piacról, valamikor a kilencvenes évek második feléből, fejét hosszában átszelte egy vágás, mintha szabályosan fejszével akarták volna kettémetszeni. A többit nem is mondom, elég a tegnapi facebookos fotó a kis pulikutyáról, akit Tárnoknál szedett össze egy jótét lélek, amikor a kozmetikus megnyírta, akkor látták, hogy a torkán egy vágás nyoma látszik. Aztán Tücsök kutyám, aki eleinte minden autóba be akart ülni, ez maradt meg benne, hogy őt onnan egyszer valaki kidobta, és neki oda mindenképpen vissza kell jutnia. Vagy Susi, hűséges futótársam, aki éktelen ugatással fogad minden fehér kisteherautót és személykocsit, főleg ha az utánfutóval megy.
Autóból kidobott, idős és egészen fiatal kutyák, vásárban el nem kelt, kartondobozban sorsukra hagyott kiskutyák, zsúfolásig telt menhelyek. Felelőtlen gazdák, felelős önkéntesek. Ez a két véglet. És persze a túltenyésztett divatkutyák. Most ez a helyzet, az állatvédők az ivartalanítást szorgalmazzák, teljesen jogosan, én meg elbizonytalanodom, és azon tűnődöm, vajon nem következik-e be majd az az állapot, hogy egyszer csak nem lesz több keverék kutya, csupa fajtatiszta, de ezen talán nem is érdemes gondolkodni, mert ha itthon nem, még mindig marad majd bőven máshol, ahol nálunk kevésbé odaadóak az önkéntesek.
Nem vagyok benne egészen biztos, de igyekszem optimistán szemlélni a helyzetet, és azt mondom, igenis van fejlődés, és az önkéntesek a legjobb bizonyíték erre. Igaz ugyan, hogy a két szélsőség határterületén mozgunk megint, míg egyesek a legbrutálisabb kínzástól sem riadnak vissza, addig mások életüket, pénzüket, idejüket áldozzák a kutyák mentésére. De valamivel akkor is emberségesebbek leszünk, mert az élet dialektikája ezt kívánja, másképp nem lehet.

Ilyen az élet. Most, mielőtt ezt a bejegyzést közzétettem, kétszer is kutyás hírbe botlottam: ű

Dimitrisz Papakosztasz, görög barátom írásai:

Mikrá adészpota (A kis gazdátlanok)

És egy kiskutya megmentése :

http://www.kiskegyed.hu/kikapcsolodas/kedvencek/megmentettek-a-felelemtol-reszketo-kutyat-ami-ezutan-tortent-az-gyonyoru-126376

(folyt. köv.)

A költészetnapi verskötözés utóhangja

Minden év áprilisának elején, mikor kötözni kezdem a verseket, van egy pillanat, amikor azt mondom, kész, vége, ez volt az utolsó, én már megmutattam, hogyan kell, mostantól csinálja már ezt valaki más, elfáradtam, jöjjenek a fiatalok. Aztán egyszer csak elmegy mögöttem valaki, tétován megáll, olvasni kezdi a fára akasztott verset, és akkor megenyhülve kérdezek tőle valamit, mindegy, micsodát, valamit, amivel egy pillanatra sorsközösséget érezhetek vele, legalább annyi időre, hogy magam előtt bizonyítsam, lám, mégiscsak megérte, Szobotkának is megmondta Szabó Magda, ha már egy olvasód akad, akkor is érdemes.
A vers világa intim tartomány. Magányos élmény a versolvasás, nem tűr másik jelenlétet. A rigóéneket legfeljebb. Nem tudhatom, ki mit érez, miközben ugyanazt a versszöveget olvassa, amelyiket én, esetleg utána összevillanhat a tekintetünk, és bólinthatunk egyszerre, hogy milyen szép.
Szívesen végignéznem, amikor valaki levesz a fáról egy verset a Vöröskőn. Szeretném tudni, hogy kicsoda az illető. Érdekelne, hogy alkalmi kiránduló-e, hogy először látja-e a Reményt meg a Zeppelint ott fenn, ötszáz egynéhány méter magasan, egymás mellett a fán, és hogy mi jár a fejében. Mint annak, aki idén még a versünnep előtt letépte Sajó Laci versét, magával vitte a visszaúton, felét zacskóstul meggyújtotta, aztán az égett szélű részletet a Rekettyés-tó előtt eldobta, a másik felét pedig két csíkra hasítva a Vörös Meteor-forrásnál a kukában hagyta. Jó lenne tudni, mit érzett, miközben mindezt végigcsinálta. Szeretném azt hinni, hogy dühében tette, mert haragudott Sajóra, amiért pont ezt írta, és nem valami vidámabbat, mikor írhatott volna éppen a tavaszról, arról, hogy hamarosan kizöldülnek itt ezek a tölgyfák, ehelyett ő már megint a költőelődök nyavalyáin mereng, neki most épp Babitshoz kellett mennie, Petőfi bomlott cimbalmát kellett pengetnie Szentkirályszabadján azon a nyári estén, az ördög se tudja, hogy miért. Szeretném azt hinni, hogy miközben letépte a fáról, azt mondta magában, ezt én nem értem, el vele, utálom Sajót, Petőfit akarom, meg Babitsot, Kosztolányit, de miért éppen Sajót. Ezt hinném inkább, mint azt, hogy észre se vette, mi áll azon az átlátszó fóliába csomagolt lapon, hogy az ott egy vers, nem papír meg zacskó, ugyanúgy, ahogyan a zászló sem csak bot és vászon.
Azt is szeretném tudni még, hogy Szeberényi Lehel emléktáblájánál miért pont az a Baranyi Ferenc-verset kötözte Nagy László Adjon az Isten-verse mellé, aki odakötözte. Szeretném tudni, kinek üzen vele. Szeberényinek? Nagy Lászlónak? Nekem, aki Nagy László versét odakötöztem? Vagy aki olvassa, annak?
Mondom, magányos tér a verstér, intim szféra, nemigen tűr más jelenlétet, mert aki verset olvas, annak arra a néhány percre, amíg a vers tart, megszűnik a világ. Miközben a verseket kötöztem, lopva az elhaladók arcát fürkésztem, és ha némelyikén kíváncsiságot véltem fölfedezni, titokban azt reméltem, csak arra várnak, hogy arrébb menjek, annyira eltávolodjak, hogy már ne is lássanak, akkor majd visszajönnek, és elolvassák. Vagy nem is, inkább majd holnap, igen, holnap visszajönnek, úgy tesznek, mint aki épp arra jár, puszta véletlen, hogy éppen annál a versnél megáll.
Szeretném tudni, nem botránkozott-e meg Zoltán atya Nagy László Évába hatoló Ádámján, hogy magában nem jegyezte-e meg Mezey Katalin Nagycsütörtök, nagypéntek-verse láttán, hogy épp egy hete múlt húsvét, ez most az ortodoxia nagyhete, vagy a református templom előtt észrevették-e, hogy Reményik versét nem az iskola, hanem a múzeum felől jövet kell olvasni, mert úgy tartozik össze a két oldal.
És végül azt is tudni szeretném, hogy a kortárs falamhoz mit szólnak. Egy véleményt hallottam, a klasszikusat, hogy hiába, József Attila zseni volt, aki utána jön, nyomába se érhet, de vajon mit mondanak a többiek, akik néhány versen végigérve megállnak, és eltűnődnek.
Idén is megfordult a fejemben, hogy ennek vége, kész, tizenkét év, elég volt, így biztos, hogy többet nem csinálom. Így nem, hanem megfordítom a sort, maradnak a kortársak. Két-három József Attila-vers, a többi kortárs. Esetleg egy-két nagy kedvenc, ha kerek évfordulós lesz. Igen, ezt már az elején eldöntöttem, hogy így lesz. Nem kettő, hanem négy verset kérek mindenkitől, akitől eddig kértem és kaptam, meg másoktól is, akitől eddig még nem kértem, hadd lobogtassa szél a fákon a kortárs magyar líra egy szeletét abban az egy hónapban, vagy amíg ki nem jön a medréből újból a Duna. Szinte látom is, pont addig ér a víz a fáknak, hogy mentőmellényként ott lebegnek törzsükön a versek.
Ó, bárcsak sokan megértenék, hogy egyetlen menedékünk a vers, akkor is, ha medrében marad a Duna!Kép 098 Kép 111 Kép 144 PICT3407 PICT3420 Kép 089 Kép 032 Kép 012 Kép 053 PICT3425 Kép 037 Kép 022 Kép 029 Kép 024 Kép 010