A délutáni erdő

A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenesetre nem győzöm hajtani őket az orrom elől a pórázzal. Ezek az apró, fekete legyek, ezek a legszemtelenebbek. Tudom, ők is csak élni szeretnének, élvezik gondolattalanul az életet, a kutyák szeméből is csak inni szeretnének, de én nem hagyom őket. Szarvaskullancslegyek hála istennek most nincsenek, nem úgy, mint a kullancsokból, ezekből elvétve akadt egy-egy idáig, de ha megfogom, miszlikbe aprítom őket, velük kíméletlen vagyok. De most nincsenek. Gomba sincsen, csak világító tölcsér, ott följebb egy keserű tinóru, amit sajnos nem ismerek, hazaviszem meghatározás végett, bár gyanítom, hogy nem ehető.

Csönd van, csak én kurjantok bele időnként a csöndbe, Maxit hívnám, de nem jön, lemaradt Az erdő fohásza táblánál. A Csaba-kútjához érve szakad rólam a víz. Ilyen magas lenne a páratartalom, vagy ennyire megterhelt a cukkinis tésztám? Nagy sokára megérkezik Maxi, földig ér a nyelve, nem győz inni a forrás gyéren csordogáló vizéből. Nem hajol bele, lefekszik a vályú előtt, belelógatja a fejét, és úgy iszik. Azt se tudja, hova legyen, látszik rajta, hogy kimerült. Ezek szerint nem csak engem viselt meg a kaptató.

Miután készen vagyok a forrásvizeimmel, elindulunk lefelé, Monti egy idő után fölkapja a fejét egy hangra, és akkor döbbenek rá megint, sokadszor immár, hogy mennyire hiányzik a vegyeskar éneke ebből az augusztusi erdőből, a bizonyság a jelenlétükre, nem csak ennek az egy-egy fölriasztott feketeharkálynak, zöldküllőnek vagy feketerigónak a hangja, hanem minden költő vagy költeni készülő énekesmadáré, aki csak él és mozog itt. Persze most is itt vannak, de mintha itt se lennének, nem hallom, nem látom őket. És most ez a hang, ez az összetéveszthetetlen, fájdalmas, panaszos sírás, ahogy a repülés első élményeit tapasztalják meg a fiatal ölyvek, ez tényleg olyan szívbemarkoló. Nem is értem, miért, ember fejemmel szinte sajnálom őket. Mégis, akárhogyan is, de a július végi-augusztus eleji erdő csöndjében nekem fáj ez a vijjogás.

Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

Vathy Zsuzsa (1940-2017)

Szombatra virradó éjszaka tragikus hirtelenséggel 76 éves korában elhunyt Vathy Zsuzsa. Ez áll a híradásokban, és következik utána a szokásos felsorolás, díjai, művei, munkásságának rövid összegzése, a végén talán még az is, hogy Lázár Ervin felesége.
Bethlen Kata önéletírását olvasom itt éppen, próbálok most az irgalmas istenre gondolni, mint élete számtalan megpróbáltatásai idején ő maga, hogy nagy az isten kegyelme, ember nem tudhatja, mikor mit miért cselekszik, de nem tudok nem az emberre gondolni, arra, amit az ember cselekszik, nem tudom kiverni a fejemből a képet, nem tudok nem lázadni a sors vagy az isteni akarat ellen tehetetlen haragomban, kétségbeesésemben vagy bánatomban. Hát mi végre gondoljuk, hogy majd mi megelőzzük a bajt, mikor a megelőzéssel talán még nagyobb bajnak nyitunk utat? Előrelátón cselekedni, mi, emberek? Hagynánk a dolgot arra, akire tartozik? De mi cselekedni akarunk a legjobb szándékkal is akár, és lám, ez a vége. Az emberi mulasztásról meg nem is beszélve, hogy amikor cselekedni kéne, nem ismerjük föl a helyzetet.
Vathy Zsuzsa influenza elleni védőoltást adatott be magának, amitől rosszul lett, a kórházban hosszú órákon keresztül várakoztatták, és mire ellátták volna, már nem tudtak rajta segíteni, összeomlott a keringése. Ez történt. Ma, Magyarországon, Budapesten, a Honvéd kórházban vagy melyikben, bánom is én, melyikben. Nem eret vágtak rajta, mint szegény Bethlen Katán számtalan nyavalyáinak egyike alkalmával, nem tanyasi javasasszonyok próbálták boszorkánykonyhájuk bétellevesével talpra állítani, hanem az egészségére vigyázó, a megelőzéssel komolyan törődő embertársunk halálához vezetett az orvosi gondoskodás megléte és egyszersmind hiánya.
Nem tudok mit mondani, cserbenhagynak a szavak, átkozódnék, verném fejemet a falba, kiáltanám bele a budapesti éjszakába, hogy miéééééért?, pedig tudom, hiába minden, ez van, Zsuzsi nincs többé, és ha az irgalmas isten szólította is magához, mert terve van még vele, akkor sem tudhatom meg soha már ezzel a földi eszemmel, hogy miért, és a kórházat is hiába okolom már a tehetetlenségéért.

A pápai könyvbemutató

papaMielőtt elindultam, tudtam, legszívesebben inkább majd én kérdeznék attól, akit a könyvtár vezetője kiszemelt nekem beszélgetőtársul a pápai könyvbemutatóra, mert ritkán fordul elő, hogy egy lehetséges regényalak ott üljön az író mellett a pódiumon, és arról kérdezze, amiről ha jól meggondoljuk, ő maga sokkal többet mondhatna, mint ami a szóban forgó regényben áll. Márpedig ez történt. A kulisszául szolgáló lepkekiállítás, Jókai összes, Révai és egyéb kötelező kézikönyvtári állomány előtt ott várt a pódiumon Pápa egyik nevezetessége, élő legendája, Huszár János, akit talán nem is a véletlen, hanem a sors sodort mellém erre az estére, mert ilyen véletlen nincsen, az sem véletlen tehát, hogy Jung mester maga is szinkronicitásnak nevezte az ilyen helyzeteket. Azért szeretnek engem az istenek, hogy egy lehetséges regényalakommal élőben is beszélgethetek.

Minden azon az osztálykiránduláson kezdődött Gyékényesen, igen, mert mi minden évben találkozunk, mindig máshol, mert ki-ki a lakóhelye környékén szervezi meg a találkozót, és a két-három nap alatt megmutatja nekünk a környék kulturális és természeti nevezetességeit. Osztálytársam, biológus társam, mert mindketten az osztály biológus és latinos feléhez tartoztunk, Duga Erika, teljes nevén Horváthné dr. Duga Erika, a járás tiszti főorvosa ott mondta nekem szeptemberben, hogy Pápán majd ő szervez nekem könyvbemutatót, és így is lett, még egy hónap sem telt bele, már hívott is, és miután kigondolta, a tőle régről megszokott precizitással minden apró részletet kidolgozva le is vezette ezt a beszélgetést, olyan profizmussal, mintha világéletében pódiumi beszélgetések moderátora lett volna, és bennem megint csak igazolta, amit már eddig is tudtam, mert ahogy a beszélgetés elején bemutatott bennünket, abból rögtön látszott, ő tudja, mivel kell megfogni a közönséget, mert akárki akármit mond, természetes hangnál nincs hitelesebb.

Nem emlékeztem magára a gyakorlatra, amelyikre békát kellett vinnünk, csak a művelet helyszínére, ahol azt a szegény varangyot zsákmányul ejtettem, állóképen látom egykori önmagamat, amint a lehetséges áldozatot keresem a zsombékoson, és ahogy Erika a bemutatásomkor az esetet fölelevenítette, olyan érzéssel hallgattam, mintha nem is én lettem volna, aki az ötliteres befőttes üveg fenekét csapkodta, amiben elhoztam, nehogy idő előtt elpusztuljon szegény, de a béka nem akart kijönni, aztán amikor elszabadult, kergettük az osztályban, még Teri néni is mosolygott, pedig ő aztán ritkán mosolygott, mert a biológia komoly dolog, a mosoly legföljebb egy-egy állattársnak szólhat, ha a viselkedését érzékeltetjük, de nem gyakorlaton, amikor minden idegszálunkkal a tárgyra koncentrálunk. Hallgattam Erika fölvezetését, mint valami fikciót, melyben én magam is a történet kitalált alakja volnék, és szinte láttam magam előtt a biológia termünk hosszú padsorát, a hatalmas asztalainkat, éreztem a formalinszagot, a viasszal kiöntött szürke bonctál hidegét, a szike érintését, és láttam magam előtt a béka kétpitvaros, egykamrás szívét, amint ott lüktet benne a padon, mi meg fölé hajolunk, nézzük megbabonázva, miután már túlvagyunk az üldözésen.

És még csak most jön János bácsi, vagyis Huszár János, Pápa város egyik nevezetessége, akiről én már szeptemberben megtudtam, hogy ott van ő a regényem jelenetében, lehet, hogy azzal a Miklóssal együtt ugrik ki Csantavérnél a gépből, akit aztán a zentai kórházba visznek, Bozsik Péter kolléga döbbenetére, aki a tavalyi veszprémi beszélgetésen meg is kérdezte az írótárs cinkos malíciájával, hogy miért pont Zentára viszik, mikor Szabadka kézenfekvőbb lett volna, mert ilyen az élet, összefutnak a szálak, ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, akkor jó esetben nem szaladnak el mellette a részletek, jobban mondva ő maga nem szalad el mellettük.

Hosszan kell mesélnem, összetett a történet, szerteágazók a szálai, mint a regényé is, melynek nagy része a Fenye-hegyen kapta végleges formáját, a János bácsihoz köthető pápai epizódnál például ottani messzi szomszédomnak, a hajdani veszprémi vadászrepülő alezredes Gerlei Józsefnek köszönhetően futottak össze a szálak, mert amikor a készülő pápai találkozót említettem, ő már mosolygott, János bácsit ismeri, minden év április 12-én ott van ő is a találkozón, amikor a lezuhant gép parancsnokáról megemlékeznek.

(1941. április 11-én a 3. hadsereg gyorsan mozgó alakulatai néhány nap alatt elérték Újvidéket, a szerbek visszavonultak, csak a félkatonai csetnikek tartottak ki utánunk, de április 14-én be is fejeződött a délvidéki hadművelet, melynek része lett volna az ejtőernyősök bevetése. Tizenkettedikén történt. Kétszázan mentek volna Pápáról. A Ferenc-csatorna hídját kellett volna elfoglalniuk, hogy Újvidék felé biztosítsák az átjárást a szárazföldi csapatoknak. A négy SM-75-ös szállító repülőgéppel két hullámban kellett volna végrehajtani a műveletet. A pápai repülőtér nem volt alkalmas a felszállásra, ezért a jutaspusztairól szálltak fel. Tizenhat ötvenkor azonban a vezérgép ismeretlen okokból lezuhant. Odaveszett a tizenöt ejtőernyős katona, a repülőgép személyzetének négy tagja és a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is, aki a bevetést irányította.) Négy gép volt, egy lezuhant, maradt három, és a három egyikén János bácsi maga is ott lehetett, mint fiatal ejtőernyős.

Hogyan volt, ott volt-e János bácsi maga is a három közül valamelyik gép fedélzetén, vagy csak a földi személyzet sorából kellett végignéznie, ahogy lezuhan a gép, mert aztán rohantak mind, hogy a lángoló roncsokat eloltsák, és a bajba jutott gépen mentsék, ami menthető, nem tudom, János bácsi azt mindenesetre elmondta, hogy negyvenötben a Farkasréti temetőben exhumálták az első világháborús katonai hőstetteiért Mária Terézia-renddel kitüntetett Bertalan őrnagy hamvait a díszsírhelyről, és elvitték a temető végébe, majd onnan is, míg végül a rendszerváltáskor visszakerült, aztán 2013-ban ismét exhumálták, és átvitték a Fiumei útra, a nemzeti sírkertbe, és ott katonai pompával végső nyugalomra helyezték. Nem mondta, csak én teszem hozzá, remélhetőleg ott már nem bolygatják tovább, akik időről időre át akarják írni a történetet.

János bácsi kérdez, kérdéseire szinte lehetetlen válaszolni, hogyan is mondjam el, hogy képtelen vállalkozás lenne ezt a regényt vonzóvá tenni, rossz a megközelítés, hiszen mivel tehetnék vonzóvá egy nehéz olvasmányt, amely nagyobbrészt mégiscsak borzalmakról szól, hogyan magyarázzam, hogy amit el akartam mondani erről a világról, azt beleírtam, én erről többet mondani nem tudok, szívem szerint inkább őt magát faggatnám, de lassan rájövök, saját csapdámba esnék, ha kérdeznék, úgy járnék, mint oly sokszor, amikor megállapítottam, hogy nem kell sok, elég egy apró momentum, a többit majd hozzáképzelem a történethez, így hát most is beérem azzal, amit vadászrepülő szomszédom mondott, így megadón hallgatom, amint János bácsi a kilencvenötödik évében járó ember vékonyodó, öregesen meg-megbicsakló hangján olvassa az újabb részletet, Erika egy idő után odaül mellé,  odatartja a mikrofont neki, én meg közben lopva a közönséget figyelem, látom, össze-összesúgnak többen, de hallgatják türelmesen, én magam pedig egyre különösebb érzéssel hallgatom János bácsi szájából a regényrészletet, a Trombitás Janó esetét, vagy ahogy Boros honvéd Újvidéken a parancsnok utasítását követve célba veszi a Rebeka ruhaszalon próbababáját, amit a razzia előtt nyilván kinn felejtettek a második emeleti erkélyen. Nem múlik el, közben végig ott marad az a furcsa érzés bennem, mintha nem is írtam volna ezt a szöveget, úgy hallgatom, sőt ahogy a beszélgetés végén azt a két bekezdést felolvasom, átvillan bennem, hogy itt ezzel az egy szóval többet elmondtam, mint amennyit egy egész fejezettel mondhattam volna. Egyelőre. És ehhez kellett ez a pápai beszélgetés, Erika szervezésében, János bácsi közreműködésével, ahol ismét csak megállapíthattam, sokkal, de sokkal fontosabb nekem ez a személyes közelség, ahol mindenki számára érezhetően tisztán cseng minden hang.

Békával kezdtünk, békával is fejeztük be a beszélgetést, magamban újra megállapíthattam, lám, az emlékezet mennyire segít feldolgozni a múltat, mert ma már biztos képtelen lennék megfogni azt a békát, mikor tudom, úgyis az lesz a sorsa, hogy éterrel elaltassák, és utána fölboncolják, így utólag pedig már hiába tudtam meg, mi történt, ugyanolyan lesz majd ez is, mint minden emlék, amit utólag fölidéznek, mint János bácsi emlékezetében az az 1941. április 12-ikei nap, amelyről minden év április 12-én megemlékeznek parancsnokuk sírjánál a Fiumei úton az ejtőernyősök.

Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

Mégis van remény II.

Hol tartunk most? Nem tudom, Fokvárosban, San Joséban vagy Sidney-ben milyen lelki és szellemi fejlettségi szinten áll egy átlagember. Azt is csak sejtem, hogy nálunk milyenen, a két véglet határmezsgyéjén mozog. Ugyanez igaz az általános és az érzelmi intelligenciára is. Nem tudom, igazam van-e, de most úgy látom, talán csak akkor és ott történhet valami fontos, amikor sok irányban kinyílik előttünk az út, és el kell döntenünk, jobbra vagy balra megyünk, mindegy, merre, de egy biztos, választanunk kell, mert középen tovább nem mehetünk tovább, új utat kell taposnunk magunknak, azon majd egy darabig megint mehetünk középen, aztán egyszer csak megint új utak nyílnak előttünk, és megint választanunk kell. Kétségbeejtően nagy a kontraszt minden téren, ámde éppen ez lehet a biztató jel, ezért mondom, hogy mégis van remény. Folyamatosan azt látjuk magunk körül, hogy a világ a pénzről szól, hamis értékeket hirdetnek úton-útfélen felelőtlenül, a lényeg meg, amiért talán itt vagyunk, közben elvész, dől a reklám mindenhonnan, minden eszközt megragadva igyekszik mindenki a legjobb színben feltűntetni a portékáját, amit okvetlenül meg akar szereztetni velünk. Miközben jól kiszámított lélektani fogásként napszaktól, vásárlóközönségtől függően szól a zene a bevásárlóközpontban, mintha valami ördögi erő próbálná elterelni a figyelmünket ember voltunkról, tényleg van remény, amíg akad ember, aki képes önfeláldozón a gyengébben segíteni. Irgalmatlanul mély szakadék tátong a társadalom egyes rétegei között. Anyagi és morális értelemben egyaránt. Gondoljunk csak bele. Itt van a becsületes polgár, aki minden hónapban rendesen befizeti a villanyszámláját, a családi házára kivetett ingatlanadót, a gépjármű biztosítást, a fizetéséből meg eleve levonják az adóját, majd beleszakad, de akkor is fizet, egy fillérrel sem akar tartozni az államnak, mert ezt hozta otthonról, hogy tartozni nem jó. Pedig talán pontosan tudja, hogy a szomszédja vagy az unokabátyja, aki építési vállalkozó, vagy közúti fuvarozással foglalkozik, jól menő cége van, de ahol tud, ott csal, és még büszke is rá, nevetve mondja, hogy azok ott fönn még többet ellopnak, nehogy már én akkor ne tehessem meg, hülye lennék, ha nem tenném. Ez a két véglet ad biztatást. Hogy azt látom, egyfelől ott vannak a gátlástalanok, akik tényleg eszközt nem kímélve lopnak, arcába röhögnek a becsületes embernek, a szemét is kilopják, halálra sanyargatják, de ő magában mosolyog. És nem afféle keresztényi jámborságból, egyáltalán nem, hanem a dolgokon felülkerekedni képes, okos, gondolkodó ember tudásával, aki tisztában van vele, hogy mi az emberi élet lényege itt ezen a Földön, mi több, magában fejcsóválva szánakozik is az összeharácsolt gazdagságukkal hivalkodókon, és miközben a naplementét vagy a feje fölött elhúzó karvaly röptét csodálja, arra gondol, uraim, hát nem tudják, mindegy, hogy milyen színű, rendű-rangú az ember, az utolsó ingén úgysem lesz majd zseb?

Mégis van remény

Mostanában sokat gondolkodom rajta, hogy vajon az emberiség emberségben fejlődött-e egyáltalán az elmúlt időkben, főleg a 20. század alatt, mikor annyi szörnyűség történt és történik ma is ezen a világon, hogy (a kereszténység alapkönyvének ismeretében) a már-már örök igazságnak tekinthető kijelentés is megkérdőjelezhető talán, miszerint az emberiség problémái az elmúlt kétezer esztendő alatt semmit sem változtak. Igazat mondott Einstein “a világot naggyá tettük, de magunkat nem tudtuk hozzánöveszteni”.

Óriási szakadék tátong egyén és emberiség között, de talán így volt ez mindig is, ez sem mai jelenség. Nem is érdemes ezen a szálon továbbmennem, nincs is kellő kultúrantropológiai és egyéb ismeretem hozzá, hogy megtegyem, egyébként is, ha egyént és emberiséget különválasztunk, akkor önmagában is érdekes, hogy a személyiségfejlődés hogyan alakul az egyes kultúrákban és történeti korokban. Persze, csak arról tudhatunk, amiről van információnk. Száz szónak is egy a vége, nem egyszer gondolom, talán az emberiség végső küldetése ezen a Földön, hogy a hallatlan jelentőségű felfedezései mellett vagy azon ellenére is visszajusson valahogyan ahhoz az ősi tudáshoz, amely egyidős vele. Szerteágazó kérdés ez, én egyelőre maradnék inkább a kézzelfogható dolgoknál.
Első látásra is képet alkotok magamban valakiről, meg tudom állapítani, milyen is a lelke valójában, abból, ahogy a beosztottjaival vagy nála gyengébb embertársaival, meg ahogy az állatokkal viselkedik. A kutya az ember leghűségesebb társa, végigkíséri a történetét. Nem tudom, létezik-e olyan tanulmány, amely a fellelhető forrásokra hagyatkozva nyomon követi, miként alakult ember és kutya viszonya az idők folyamán, mindenesetre erős a gyanúm, hogy ha létezne, akkor az derülne ki belőle, hogy addig tartotta becsben az ember, amíg szüksége volt rá, mert könnyebben vadászott vele, a kutya szagolt és hallott helyette. Amióta magához szelídítette, ez történt ugyanis, a kutya szagolt és hallott helyette, szép lassan el is csökevényesedett az embernek ez a képessége. Aztán fokozatosan kívül rekedt a közvetlen életterén, puszta ház- vagy nyájőrzővé vált, maradt neki az odavetett konc, ha nem egyenesen a bot.
Nem kell messzire mennem, elég Athén vagy Szaloniki kutyáira gondolnom. Még az Olimpia előtti időkre, amikor tele volt mindkét város gazdátlan kutyákkal. Megvolt ez a két kaszt, a gazdás és a gazdátlan kutyák, utóbbiakat megtűrték mindenütt, még a legelőkelőbb szálloda bejáratának szőnyegén is, ha éppen azt választotta fekhelyéül. Egyszer megkérdeztem egy trafikost, hogy ki ad inni ezeknek a kutyáknak ebben a melegben, a trafikos elképedve nézett rám, ezek nem isznak, ezt mondta, így, ezek nem isznak. És tényleg. Szlovák kolléganőmmel utána megbeszéltük, mondta, mikor befogadta a kutyáját, hosszú ideig nem ivott, valószínűleg a kóborlása idején szokhatott le róla.
Nem tudom, melyik megoldás emberségesebb, az ivartalanítás vagy az alomszelektálás, és azt sem tudom, hogy pontosan mikortól kezdett kínos lenni, hogy az alomból eltávolítják a „kevésbé életrevaló” kölyköket, mindenesetre elképedve olvastam a német eredetiből fordított, valamikor a hatvanas évek végén megjelent kutyatartási szakkönyvben a kiválasztásra adott tippeket. Tehát nemrég még ez volt a módszer. Aztán rájöttünk, hogy ez nem elég humánus, vagy már nem volt jelentkező, aki a szelektálást elvégezze, nem tudom, mindenesetre a tömegesen kitett kutyák kérdése csak napjainkra vált égető kérdéssé.
De vissza kell kanyarodnom eredeti gondolatmenetemhez, mert most igazából arról akartam írni, hogy az ember emberségesebb lett-e valamelyest a kutyákkal szemben. Én nem tudom eldönteni, törvényszerű-e vagy sem, hogy a jelenségek és történések vagy az unalmasnak tetsző köztes mezőben zajlanak, ahol nincs szélsőség, egyenletes a ritmus, nagyjából kiszámítható minden, vagy pedig a két véglet határsávjában mozognak, de sosem középen, mindenesetre egyre inkább ezt látom valószínűbbnek. Az élet minden terén, tehát akkor kutyák és emberek viszonylatában is miért lenne ez másképp.
Van néhány kép, ami örökre belém égett, a sárga szemű, tigriscsíkos kutya tekintete a szentendrei lengyel piacról, valamikor a kilencvenes évek második feléből, fejét hosszában átszelte egy vágás, mintha szabályosan fejszével akarták volna kettémetszeni. A többit nem is mondom, elég a tegnapi facebookos fotó a kis pulikutyáról, akit Tárnoknál szedett össze egy jótét lélek, amikor a kozmetikus megnyírta, akkor látták, hogy a torkán egy vágás nyoma látszik. Aztán Tücsök kutyám, aki eleinte minden autóba be akart ülni, ez maradt meg benne, hogy őt onnan egyszer valaki kidobta, és neki oda mindenképpen vissza kell jutnia. Vagy Susi, hűséges futótársam, aki éktelen ugatással fogad minden fehér kisteherautót és személykocsit, főleg ha az utánfutóval megy.
Autóból kidobott, idős és egészen fiatal kutyák, vásárban el nem kelt, kartondobozban sorsukra hagyott kiskutyák, zsúfolásig telt menhelyek. Felelőtlen gazdák, felelős önkéntesek. Ez a két véglet. És persze a túltenyésztett divatkutyák. Most ez a helyzet, az állatvédők az ivartalanítást szorgalmazzák, teljesen jogosan, én meg elbizonytalanodom, és azon tűnődöm, vajon nem következik-e be majd az az állapot, hogy egyszer csak nem lesz több keverék kutya, csupa fajtatiszta, de ezen talán nem is érdemes gondolkodni, mert ha itthon nem, még mindig marad majd bőven máshol, ahol nálunk kevésbé odaadóak az önkéntesek.
Nem vagyok benne egészen biztos, de igyekszem optimistán szemlélni a helyzetet, és azt mondom, igenis van fejlődés, és az önkéntesek a legjobb bizonyíték erre. Igaz ugyan, hogy a két szélsőség határterületén mozgunk megint, míg egyesek a legbrutálisabb kínzástól sem riadnak vissza, addig mások életüket, pénzüket, idejüket áldozzák a kutyák mentésére. De valamivel akkor is emberségesebbek leszünk, mert az élet dialektikája ezt kívánja, másképp nem lehet.

Ilyen az élet. Most, mielőtt ezt a bejegyzést közzétettem, kétszer is kutyás hírbe botlottam: ű

Dimitrisz Papakosztasz, görög barátom írásai:

Mikrá adészpota (A kis gazdátlanok)

És egy kiskutya megmentése :

http://www.kiskegyed.hu/kikapcsolodas/kedvencek/megmentettek-a-felelemtol-reszketo-kutyat-ami-ezutan-tortent-az-gyonyoru-126376

(folyt. köv.)