Szószegők lettünk

Szószegők lettünk, főméltóságú uram. Sokan megosztják a napokban Teleki Pál miniszterelnök Horthy kormányzóhoz írott búcsúlevelét a közösségi felületeken, nem véletlenül.

Horthy a mohácsi csata 400. évfordulója alkalmából 1926. augusztus 29-én mondott beszédében a szerb-magyar harcok emlékeit idézi, a két ország érdekközösségét hangsúlyozza. Időben alig vagyunk túl az országvesztésen, a mindenkit fájdalmasan érintő békeszerződésen. A Budapesti Hírlap egy nappal korábbi számában a vezércikkíró számára is kézenfekvő a két nemzeti tragédia közötti párhuzam:

A trianoni magyar tekintete szomorúan révedez a mohácsi sírdombokon, amelybe négyszáz év minden reménységét temették. S ha onnan elfordítja szemét, akkor is csak gyászos emlék meredezik előtte: a trianoni gyászhegy, amely a nemzet legnagyobb kincseinek, hősiesen meghalt fiainak, legszebb területeinek, elszakított véreinek, fejlődésében megakadályozott anyagi és szellemi kultúrájának, megalázott nemzeti érzésének sírja fölött emelkedik.

Horthy másnapi évfordulós beszédében a Jugoszláviának szóló gesztusok a kisantant megbontására szolgálnának:

„A négyszáz év előtti mohácsi tragédiát egyik nagy költőnk méltán nemzeti nagylétünk nagy temetőjének nevezte. A királlyal élén elveszett a magyarság színe-java, mártírhalált halva akkor, amidőn a nyugati kultúra védelmében fegyvert ragadott a nyugat felé törő fajrokonai ellen. Hosszú, nehéz idők múltak el, amíg végre megindult a vérkeringés az ország megcsonkított, elernyedt testében, és újra életre kelt a nemzet. Okulva a múltakon, a késő utódok mégiscsak
megélték azt, hogy még egy ilyen nagy bukás után is feltámadás követte a vigasztalan
reménytelenséget. Az egykori ellenségből jó barát lett. A két ősi rokon faj között ellentétek elsimultak, és helyükbe lépett a megértő barátság és kölcsönös rokonszenv. Attól a jó
baráttól viszont, akivel oly soká fűzött össze minket a déli végeken a közös védekezés
életbevágó érdeke, utóbb sajnos mélyreható ellentétek választottak el. Hiszem és remélem,
hogy itt is hamarosan visszatérhet a régi barátság és megértés. Ma körünkben itt van a
török nemzet képviselője is, és együtt érez velünk a visszaemlékezés nekünk oly szomorú
perceiben. Meghajtom fejemet a király és hős harcosai emléke előtt, és leteszem mélyen
érzett kegyeletem jeléül e koszorút.”

A jugoszláv barátság reménye nyilván nem teljesen önzetlen, a magyar kormány felkínálkozása nem talál náluk visszhangra. Viszont kellene az admirálisnak az a tenger, nagyon kellene, titkon vagy burkoltan persze Róma barátsága sem lenne utolsó, talán erre is megy ki a játék.

A mohácsi beszédet csupán Teleki búcsúlevele miatt idéztem. Ablonczy Balázs írja, hogy ebben „Teleki hivatkozik a néhány hónappal korábbi barátsági szerződésre Magyarország és Jugoszlávia között; ezt a dokumentumot Teleki saját diplomáciai sikerének tudta be, összeomlását pedig a saját kudarcának. A levélben szól arról is, hogy a sajtó által széles körben pertraktált atrocitások a jugoszláviai kisebbségek ellen nem igazak – és ilyen módon hadba lépési motívumként sem használhatók fel. Márpedig a közvélemény felkészítéseként az 1938 utáni területszerzésekben ez a körülmény folyamatosan felbukkant, nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában is.”

Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.

A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.

Nem tartottalak vissza.

Bűnös vagyok.

A mohácsi beszéd után tizenegy évvel, 1940. december 12-én Belgrádban magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződést írnak alá – A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örökös barátság fog fennállani –, 1941. február 27-én ratifikálják, majd két hónap múltán, 1941. április 11-én a magyar hadsereg megszállóként bevonul a visszacsatolt délvidéki területre, annak ellenére, hogy  a testileg-lelkileg összetört, ám mindvégig gerinces Teleki néhány nappal korábban írja búcsúlevében, hogy semmi sem igaz a szerbek által elkövetett atrocitásokból.  Horthy tudtával és beleegyezésével lerohanjuk a visszacsatolt területet, katonáink a meggyilkoltak holttestével fényképezkednek, ágyúznak ortodox templomot, agyonlőnek szerb papot, meghamisítanak szolgálati jelentéseket, holott maguk a tisztek is pontosan tudják, Kádár Gyula le is írja később a visszaemlékezéseiben, hogy bőven elég lett volna karhatalommal bevonulni a visszacsatolt területre, vétek volt végiggázolni a falvakon, hiszen semmilyen ellenállásba nem ütköztek.

1942. január 19-én Budapesten összeül az értekezlet, és eldöntik, hogy Újvidéken razzia lesz, megtisztítják a várost a vörösöktől… Annak ellenére, hogy az ekkor parlamenti képviselő Bajcsy-Zsilinszky Endre levelet ír Bárdossynak, később a kormányzótól  is kihallgatást kér, hogy elmondja neki, mit tapasztalt a Délvidéken, amikor Popovics Milán szerb kollégájával személyesen ott járt, nem igazak a partizánokról szóló híresztelések. A razzia utáni napokban küldte levelét egy magyar asszony a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, „…a szétosztott járőrök nem csetnikeket, fegyvereket, bűnösöket kerestek, hanem csak, illetve főleg zsidókat. Behatoltak a magánlakásokba, és hol ott a helyszínen, hol az utcán, sok esetben feleségestül-gyerekestül, sintérmódon, kihallgatás, vád és vizsgálat nélkül lemészárolták. Megállt az értelmem, Uraim! Ébren vagyok, vagy álmodom! Ki felel a rémtettekért? Miért történik mindez? Miért? Kiért?(Átolvasás után kérem az írást megsemmisíteni!)”

1944. december 24-én Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszky Endre ezt mondja az utolsó szó jogán: „Amit tettem, nem hűtlenség és nem hazaárulás! Hiába ez a vádjuk ellenem. Akkor sem lett volna szabad csatlósszerepre vállalkozni Németország mellett, ha a német győzelem lett volna a valószínű. Magyarországnak nem lett volna szabad csatlakozni a háromhatalmi egyezményhez, sem a szerbeket megtámadni, sem az orosz-német háborúba belekeveredni. Teleki Pál pisztolya mondta ki az utolsó nemet. Ezt a nemet újból ki kellett volna mondani, és én ezt meg is írtam a levelemben Bárdossy miniszterelnöknek. 1941. augusztus 5-én.”

Viszonylag könnyebb múltbeli eseményekről írni, de vaknak kell lenni, hogy az ember ne lássa múlt és jelen párhuzamait. Ahogyan Horthy párhuzamot von a két nemzeti tragédia között, ugyanúgy párhuzamot vonhatunk a mai és az akkori események között.

Nagyravágyás van, talán a tengerre is szereztünk már kijáratot, de hol van az az egység, amire a baranyai főispán előtt mondott első mohácsi beszédében Horthy is utalt? „Legyen ez az ünnep a királynak és hős vitézeinek dicső emléke előtt kegyeletes hódolás. De legyen egyszersmind intelem a nemzethez, hogy összetartása, egy akarat, egy törekvés az, amelyre sorsdöntő óráiban szüksége van. Mohács városa, amelynek nevét a sors elválaszthatatlanul összefűzte a nagy nemzeti összeomlás emlékével, haladjon tovább azon az úton, amely fejlődéséhez és lakói minél nagyobb boldogulásához vezet.”

És főleg van-e Teleki Pál-formátumú politikusunk, aki ha a pisztolyt nem is szegezi homlokához, de legalább kiáll és azt mondja, uraim, bűnös vagyok?

Beteg a világ

Azt hallottam, hogy tiltakozásul az orosz invázió ellen, a milánói egyetemen nem tanítanak Dosztojevszkijt. Nem jártam utána, mi a valóságalapja a hírnek, különösképpen nem is érdekel, annál inkább a jelenség maga, hiszen nem csupán ezzel az egy példával lehetne illusztrálni, akad még más területről is rengeteg. A magam józan esze például azt diktálja, hogy egy nemzetközi embargót megszenved egy egész ország, pedig nem az egész ország üzent hadat, hanem annak vezetői. Igen, csakhogy azt a vezetőt meg az adott ország polgárai választották. Jó, jó, de mennyire volt tiszta az a választás, mennyien mentek el szavazni, és utána hányan tiltakoztak az illető döntnök megválasztása ellen, hányan bojkottálták, hányan demonstráltak ellene? Mindezt mérlegelni képtelenség, abban egyet is érthetünk, de ha egyénre vetítjük le az embargó hatását, akkor teljesen jogos a felvetés. Miért szenvedjek én a többi miatt? Bár kisebbségben vagyok, de én is ugyanolyan adófizetője, mi több, felelős polgára vagyok az adott országnak, mint bármelyik másik, azzal a különbséggel, hogy nem értettem egyet a jelenlegi kormányzók vagy döntnökök megválasztásával.

Az adott ország demokratikus fejlettségi fokától függ, hogy mi lesz a sorsom ebben a helyzetben. Ha embargó van az országom ellen, akkor bizony nem érvényesíthetem állampolgári jogaimat, bele kell törődnöm a helyzetbe, vagy ha képtelen vagyok, el is mehetek. Talán. Ha nyitva vannak a határok. Ha látszatdemokráciában élek, lehet, hogy el sem mehetek, tiltakozásomért börtönbe csuknak vagy kiközösítenek. Ne is folytassuk. Számtalan módja van a megtorlásnak.

Ha embargó, hát embargó. Gazdasági? Igen. És abba mi tartozik bele? Nem adunk nekik abból, ami nekünk van, nekik meg nincs. Fűtőanyag, élelmiszer, híradástechnikai cikk, bármi.

Azt is hallottam, ha az oroszok nem lépnek vissza a részvételtől, akkor a németek bojkottálni fogják a nem tudom, milyen sportversenyen való részvételt. Kérdezem én, a sport hogyan fér össze a politikával? Következő kérdésem, a háború vajon politikának számít? Kétségtelen, hogy egy politika eredménye vagy inkább következménye, de önmagában nem politika. Így aztán indokolt lehet, ha egy ország teljes elszigetelése a cél, akkor az terjedjen ki mindenre. Akár a sportra is? Akár. Félve, de kimondtam. És mi a helyzet akkor Dosztojevszkijjel?

Az Eurovízió nem zárja ki Oroszországot, mert a dalfesztivál teljesen politikamentes, ez az indoklás. Az irodalom vajon nem az? Az irodalom talán nem politikamentes? Jó kérdés. Ezzel el is érkeztünk egy olyan ponthoz, ahol már csak vitatkozni lehet. Nem politikamentes ott, ahol nincsen működő demokrácia, ahol a hatalom szolgálatába állítják, ahol lojalitást várnak el a támogatói, ahol bértollnokok működnek és nincs tere a független, szabad gondolatnak, és retorziókat szenved el, aki másképpen gondolkodik, mint azt a hivatalos politika megkívánja. Lásd Babits, akár a Fortissimóval, akár a többi háborúellenes versével vagy Ady, versével vagy publicisztikájával, visszamenőlegesen is akár.

Más kérdés, érdemes rajta elgondolkodni, hogy Mikszáth vagy Ady publicisztikája például több mint száz év elmúltával is hogyan lehet égetően aktuális, de most nem erről van szó.

Szabad-e politikai megfontolásból preferálni vagy mellőzni egy-egy szerzőt? Nem szabad. Az irodalomban egyes-egyedül a minőség számít. Hogy azt meg ki dönti el, mi üti meg a mércét, mi nem? Sokszor finoman hangolt vagy nyílt politikai szempontok? Ez is messzire vezetne, hiszen sokszor bizony azok, de most megint nem erről van szó, hanem hogy szabad-e tiltólistára tenni az egész orosz irodalmat Putyin miatt. Persze hogy nem szabad.

Mi köze Dosztojevszkijnek a mához? Hogy nem játszanak Csehov-darabot, mert orosz? Pont ellenkezőleg kellene. Igenis olyan orosz darabokat kellene játszani, olyan művekkel demonstrálni, amelyek azt igazolják, hogy az irodalom, a jó irodalom fölötte áll a politikának, minden hatalmi és birodalmi érdeknek, az irodalom a társadalom lenyomata, szigorú bírálója vagy ha úgy tetszik élő lelkiismerete.

Ha a művészet nem áll fölötte minden tekintetben a mindenkori politikának, akkor nagy baj van. minden téren.