Az örök párbeszéd

A Spanyol Elbeszélők legújabb kötetének (Miguel Delibes: A patkányok) fordítása közben,  a korrektúra olvasásakor, de leginkább így utólag visszagondolva látom, mennyi igazság van a kijelentésben, hogy végső soron mindnyájan azt a történetet írjuk, hovatovább annak a történetnek a szereplői vagyunk, amelyikben megtaláljuk a helyünket, ahol ismerős a táj, ismerősek színek, szagok, emberek, ahol egy-egy történet oly közelinek tetszik, mintha velünk esett volna meg.

A patkányok nagyapáim, nagyanyáim, Gion Nándor hangján szólalt meg bennem magyarul, de nemcsak A kárókatonák még nem jöttek vissza

nyelvén, hanem egy távolabbi, Fekete István világát idéző emlék, hangfoszlány, állatnév vagy -mozdulat formájában, egy Móricz-ember hangjában.

Hát, valahogy így jön létre az örök párbeszéd, melynek minden szava ismerősen cseng a fül számára, amely értőn hallgatja.

Reklámok

Takáts Gyula (1911-2008)

Pályád ma véget ért, elvirult hát az a szép hesperi liget, s téged is a gigászi Örök vár, mely káoszában elmerít,

“Mint egy cseppet az óceán,
Mint egy sóhajtást az orkán.”

Száz évvel születésed előtt írta Berzsenyi az Életfilozófiá

t. Száz évvel teutánad, Gyula bátyánk, milyen Életfilozófia marad? Alig három év kellett volna, hogy megérd…

Csufkodik, csufoskodik

Nem mindegy, hogy csufkodik valami, vagy csufoskodik valaki. Szégyen a falura, ha az országút szélén csufkodik egy düledező ház, egy elhanyagolt porta. Nem dicséri a porta gazdáját, örökösét, de a falu elöljáróságát sem, hogy tétlenül elnézi, szó nélkül hagyja, hogy ott csufkodjon.

Dupla szégyen, ha még ráadásul mindennap ott csufoskodnak egymással a tulajdonosai a ház udvarán, ország-világ előtt tépik-cibálják egymást, kígyót-békát kiabálnak egymásra, hogy a hetedik határban is hallják. Ahol már ilyen nyilvános csufoskodásra kerül a sor, ott nemigen lehet tenni ellene, általában nem hat már a jó szó.

S hát a ház is tovább csufkodik az út szélén a falu szégyenére, a gazdái meg csufoskodnak tovább egymással, őseik, falujuk szégyenére.

(El)hallgatni arany

Mindig hittem, ahogy múlik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, igazán nagy irodalmi művet írni csak egyszerűen, szerényen, sok elhallgatással lehet. A túlmesélt történet, vagy történettelen, posztmodernnek becézett, funkciótlan szóáradat, a túlszínezett kép, a sok direkt utalás és szájbarágos mesélés tönkreteszi a nyelvileg vagy témájában, egyéb vonatkozásában amúgy jónak is mondható írást. És ki dönti el, ki a nagy író, mi a nagy mű? A kritika? Az idő? Nem tudom. Nem is nagyon foglalkoztat, hiszen mindig is irtóztam mindenféle besorolástól, irodalmi kánontól, iskolától. A magam szempontjából roppant egyszerűen el tudom dönteni, melyik mű nagy mű, és melyikből hiányzik az a valami, amitől nagynak tekinteném. Ilyenformán tehát önkényesen bánok az irodalmi művekkel. Jogomban áll, nem kötöm az orrára senkinek, ki a kedvencem éppen, ki az örökérvényű megfellebbezhetetlen. Nincs is ezzel semmi baj talán. Vagy mégis?