Versfordítások

Miguel d’Ors

Másféle szerelmes vers

Még szerencse, hogy nem Basho vagyok,

akinek hangján virágot bont a szilva,
nem is a zilált homlokú Beethoven
vagy Morus Tamás Holbein műhelyében.
Még szerencse, hogy nincsen
bungalóm Denverben (Colorado),
és nem a Fitz Roy tetejéről bámulom a
patagón este élettelen csöndjét,

vagy Saint-Malóban szagolom az apályt

hanem itt vagyok veled, belélegezlek, nézem
a mennyezeti lámpa tükörképét a szemedben.

 

Kontraszt

Ők, akik a siker harsány reflektorfényében
élnek, s van
kecses kabrioletjük meg rózsalugassal
övezett türkizkék úszómedencéjük,
meg komoly kutyájuk,
és fénylő bőrű szőke nők között nevetgélnek,
akik szépek, akárcsak a pezsgő,

de nem boldogok,

 

és én, akinek nem jutott más, csak ezek a tucat-

utcák, a bizonytalan
munkarend, az olcsó vasárnapok a folyóparton,

a szerető feleséggel meg a gyerekekkel,
én sem vagyok boldog.

In: Curso superior de ignorancia (’Tudatlanság felsőfokon’

)

Pávai Patak Márta fordítása

Felszállás nyolc kérdéssel

Felszálltam az Athénból Budapestre tartó Fokker 7O-esre, a 7D az ülésem, a kifutópálya felé kanyarodna a gép, mikor észreveszem, hogy a vezető légiutas-kísérő egy elfojtott sikoltással rohan a pilótakabin felé. Mivel pontosan mellettem sikkantotta el magát, nem hiszem, hogy rajtam kívül más is észrevette az utastérben. Kijjebb hajolok, hogy lássam, mi történik. A vezető légiutas-kísérő behúzza maga mögött az ajtót. Nem csukódik be. Aztán egy idő után visszaszalad, hátra, a gép farába. Most nem látom az arcát. De tudom, hogy kétségbeesett, látszik rajta. A pilótafülke ajtaja nem csukódik be. Valaki bentről behúzza. Hogy ki, nem tudom, mert másodpilótát nem láttam, lehetséges, hogy a Fokkerre nem is kell, olyan kicsi ez a gép, hogy ketten be se férnének.

Első kérdés: ki húzta be a pilótafülke ajtaját?

A folyosó túloldali székén ülő finn férfi is sejt valamit. Ha görög lenne, akkor megbeszélném vele a dolgot, egymás közt megtárgyalnánk, hogy szerintünk mi a baj, mert hogy baj van, azt látom. Nem szeretem, ha a vezető légiutas-kísérő az utolsó pillanatban szaladgál, mert az mindig bajt jelent.

Második kérdés: hogy mehetett át a pszichológiai vizsgálaton a vezető légiutas-kísérő?

Visszajövet egy A5-ös méretű kartonpapír-szerűséget hoz magával, futva viszi be a pilótafülkébe. Még egy stewardess beszalad utána. Most már legalább hárman vannak odabent. A finn tekergeti a nyakát, de ő még annyit se lát, mint én. Azt hiszem, én vagyok a legkedvezőbb pozícióban.

Harmadik kérdés: mi lehet azon a kartonlapon?

A szomszéd finn valamivel nyugtalanabb, mint én. Velem egykorú lehet, hatvanhét körüli férfi ő is. Mi ketten éltünk már eleget, úgyhogy ha valami történik, ha ne adj isten, még felszállás előtt a levegőbe repül velünk együtt ez a kis Fokker 7O-es, akkor mi ketten legalább elmondhatjuk, hogy éltünk már eleget. Apai és anyai nagyapám, de még az apám is ugyanennyi idős volt, mikor meghalt, hatvanhét, akárcsak most én. Tehát ha felszállás közben valami történik, értünk már nem olyan nagy kár, csak azt akarom mondani. De gyerekek is vannak, pár hónapos csecsemő is.

Negyedik kérdés: hány éves lehet pontosan a finn?

Hosszú percek telnek el, visszakanyarodunk oda, ahonnan elindultunk, az Egean légitársaság gépe mellé, oda, ahol beszálltunk, de nem állunk meg, hanem mintha mennénk tovább, csak lassabban. Legjobb emlékem szerint tájékoztatják az utasokat, ha valami történik a gépen. Ha nem kap felszállási engedélyt, mert túlzsúfolt a légtér, vagy bármi más helyzet áll elő.

Ötödik kérdés: miért nem beszél a kapitány?

Amerre nézek, mindenki nyugodtan olvasgat, senki sem ideges. Lehet, hogy csak én vettem észre az egész jelenetet, másnak fel se tűnt? Hiába, én látok rá legjobban a fülkére. A 7D ezért jó, pont olyan szögben van, hogy elég csak kicsit elfordítania az embernek a fejét, rögtön látja, mi történik elöl.

Hatodik kérdés: mit néznek a többiek?

Aztán egyszer csak határozottabban megindul a gépünk. Most már biztos, hogy elindulunk a kifutópálya felé. Úgy látom. A vezető légiutas-kísérő leül, háttal a pilótafülkének, látom az arcát. Tíz évet öregedett. Úgy néz ki, mint aki legszívesebben elsírná magát. Nem neki való ez a pálya. Minden az arcára van írva.

Hetedik kérdés: miért választotta ezt a pályát a légiutas-kísérő?

Miután a vezető légiutas-kísérő leült, a gép kapitánya is megszólalt. Először angolul. Aztán magyarul is elmondta, hogy elnézést kér, de kisebb műszaki hiba támadt, de sikerült megoldaniuk, és most akkor felszállunk.

Nyolcadik kérdés: mi lesz, ha a kisebb műszaki hiba felszállás közben nagyobb lesz?

Ausencias

Te equivocas si eventualmente crees que cuando tú te vas de algun sitio, donde estabas a gusto, el paisaje va a llorar tu ausencia, todo queda inalterado, tal como lo dejas, se detiene el momento y sólo aguarda a que vuelvas de una vez. El paisaje es insensible a la presencia humana, o bien lo mejor para él es la ausencia total y absoluta del ser humano.

Si alguien nos echa de menos, si días después de nuestra partida alguien sigue pensando en nosotros, diciendo que “siempre sentaba aquí, qué nadie se ponga aquí, este es su sitio”, también esa persona se acostumbrará poco a poco a nuestra ausencia, pues la vida la arrastrará consigo

inexorablemente

. Sólo dentro de nosotros queda aquella extraña sensación, será como si se hubiera detenido el tiempo allí de donde partimos.

De aquí en adelante el de

allí será otro tiempo. Un tiempo que quedará fuera de nuestra realidad. Porque nosotros ya estaremos en otro sitio.

Hiányunk

Nagyon tévedsz, ha véletle

nül azt hiszed, hogyha te elmész valahonnan, ahol jól érezted magad, akkor sírni fog utánad a táj, minden úgy marad, ahogy otthagyod, megáll a pillanat, és csak arra vár, hogy egyszer visszajöjjél. A táj érzéketlen az emberi jelenlétre, pontosabban az a legjobb neki, ha színét se látja az embernek.

Ha valakinek hiányzunk is, aki távozásunk után még napokig mondja, hogy itt szokott ülni, ez az ő helye, ide más ne üljön, lassan majd megszokja hiányunkat, hiszen megy vele az élet tovább. Csak bennünk van az a furcsa érzés, mintha ott, ahonnan elmegyünk, megállt volna az idő.

Az

ott egy másik idő lesz ezután. A mi valóságunkon kívül eső idő. Mert mi máshol leszünk már.

Párbeszéd

Rafael Sánchez Ferlosiónak elvittem személyesen A Jarama magyar nyelvű kiadásának tiszteletpéldányait. Előtte nap találkoztam Julio Llamazaresszel, és elpanaszoltam neki, hogy a Cervantes Intézetben idén már nem lehet bemutatni a Cervantes-díjas író könyvét, mert felújítják az épületet, és amúgy sincs már keret az idei költségvetésben. Október 30-án megjelent ötvenegy év után, ha jól számolom, A Jarama, és az ország kulturális intézete nem rendül meg bele. Hát ilyesmiken keseregtem.

Aztán Ferlosióéktól hazafelé menet a metrón megakadt a szemem egy plakáton. A Sárga eső részlete volt a metróolvasmány. Így hangzik magyarul:

“Már hajnalodott, amikor hazamentem. Hideg fény olvadt szét a nyirkos levegőben, mint az ólom, sápadt világosság pislákolt a konyhában, a folyosón. Odabent újból nyugalom és csönd honolt. Még a tűz is, pedig már lelohadt, csak egy sárgálló parázskarika maradt belőle, a tőle megszokott békével vigyázta a kutya álmát. Emlékszem, amikor beléptem a konyhába, szinte önkéntelenül – annyi idő után – rápillantottam a naptárra. Ha emlékezetem nem csalt, az 1961-es esztendő utolsó éjszakája volt.”

És akkor elmosolyodtam, és arra gondoltam: mit akarok én a kultúrintézettel, a bürokratákkal? Hiszen ez itt a párbeszéd, erről szól ez az egész! Mit számít minden más!

Sigue con lo mismo

Soy una ficción. Me inventé yo o me había inventado alguien que no era yo, es igual. Lo que importa es que vivo dentro de la ficción y mi vida es más que mi existencia.

Vale, hoy me pasé un poco. Pero, a fin de cuentas, ¿qué importancia tiene la realidad? Es más: ¿qué es la realidad? Es lo que preguntamos aquel día, frente al escaparate de una zapatería, a las ocho de la tarde.

Mis Españas

El país es, ante todo, gente. Es, cierto, paisaje, es lo que salta a los ojos, lo que es tangible, pero es ante todo gente. La gente. Los conocidos, los desconocidos, los que poblan su tierra, los amigos, los burócratas, los politicos, los reyes, los taxistas, los conductores de ALSA y demás compañías. La vendedora de la esquina y el tuno en Alcalá de Henares.

La vez pasada que estuve en España una amiga me preguntó si en el momento de empezar a aprender la lengua española había pensado en lo que me significaría saber hablar español. Pues, la verdad que no. O tal vez sí. Porque en aquel momento hablaba ya italiano, y no sólamente hablaba, sino más bien llegué a ser hija adoptiva de Italia. Me hice aceptar por Italia. Lo mismo por España y por Grecia. Tengo, pues, como poco, cuatro patrias. ¡Y cuántas más…!

Saber hablar una lengua es parecido, sino exactamente igual, que hacerse amigos. Nunca puedes estar seguro del todo de que comprendas al otro, eso sí, porque, a fin de cuentas, por muy empático que fueses por naturaleza, nuncas serás idéntico a él. Expresarte en una lengua extranjera es lo mismo. La hablas muy bien, pero no sientes desde tu niñez a lo que sabe una palabra como cazadora u olla. Y sin embargo te expresas, te entienden, te aceptan. Lo máximo que te pueda pasar en la vida.

Cada vez que llego a Madrid, me siento como haber llegado a mi casa. No sé muy bien por qué, pero prefiero entrar por Madrid. Barcelona me encanta, adoro a Barcelona, pero entrar quiero entrar por Madrid. Y luego vaya por donde vaya, estoy en mi casa. Tanto en Alcalá de Henares donde viví dos años, como en Tarazona, donde me esperan mis amigos, hasta un par de zapatos. No puedo no ir a España. Es una necesidad visceral.

Acabo de volver de España y una de las más importantes revelaciones de los últimos tiempos hice durante este viaje. Antes de irme de Hungría me indignó el hecho de que el 30 de octubre sale en Hungría una de las novelas más importantes del siglo 20, obra de un premio Cervantes, y el Instituto Cervantes de Budapest no lo puede presentar, por razones de obras y falta de presupuesto para este año. Pues, llegué así,

indignada, a España, fui contándolo por donde pasaba y al final saqué la conclusión tan sencilla que no hay que sorprenderse en esto. Si no hay nada de nada nuevo en esto. Lo maravilloso es cuando una institución pública haga lo que es su tarea. Cuando no te digan sus funcionarios que vuelva usted mañana.

Llevo más de tres años traduciendo y editando narrativa española del siglo 20 y 21. Sin la ayuda a la traducción del Ministerio de Cultura y del Gobierno Vasco no había podido hacer nada, claro está. Y la Casa del Traductor, mi casa en Tarazona. Pero aparte de las ayudas a la traducción, los que más me ayudan, son los amigos. En Hungría, sí, también, y los colegas. Pero que ocurra exactamente lo mismo con España, o sea que ante todo los amigos, y los que trabajan en cultura, no tanto, eso me sorprende un poco. Yo no pretendo que me reciban con aplausos y clarineos. Pero sí que pretendo que los que están en cargos que podrían qué me ayuden.

Pero bueno. No me quejo. Mis amigos me dan un respaldo moral y sentimental a la vez. Y siempre puedo contar con ellos. Sin reserva ninguna. Y sin excepción. Allí están todos. Lo que hago, pues lo hago, por ellos. Sean o no escritores. Porque mi España son ellos. (Aparte del río Henares, el Cerro del Viso, la iglesia de Los Santos de la Humosa, el cañón del Río Lobos, el Moncayo y el Pozo los Aines, evidentemente.)

Soy consciente de lo importante que es lo que hago. A fin de cuentas, traducir obras literarias a una lengua es, de cierto modo, introducir a un país en tu país. Yo abro las puertas de la literatura de Hungría a la de España y hago pasar a mis amigos. Y así empieza o, mejor dicho, continua el diálogo entre sus literaturas. Entre nosotros, los amigos.