Versfordítások

Miguel d’Ors

Másféle szerelmes vers

Még szerencse, hogy nem Basho vagyok,

akinek hangján virágot bont a szilva,
nem is a zilált homlokú Beethoven
vagy Morus Tamás Holbein műhelyében.
Még szerencse, hogy nincsen
bungalóm Denverben (Colorado),
és nem a Fitz Roy tetejéről bámulom a
patagón este élettelen csöndjét,

vagy Saint-Malóban szagolom az apályt

hanem itt vagyok veled, belélegezlek, nézem
a mennyezeti lámpa tükörképét a szemedben.

 

Kontraszt

Ők, akik a siker harsány reflektorfényében
élnek, s van
kecses kabrioletjük meg rózsalugassal
övezett türkizkék úszómedencéjük,
meg komoly kutyájuk,
és fénylő bőrű szőke nők között nevetgélnek,
akik szépek, akárcsak a pezsgő,

de nem boldogok,

 

és én, akinek nem jutott más, csak ezek a tucat-

utcák, a bizonytalan
munkarend, az olcsó vasárnapok a folyóparton,

a szerető feleséggel meg a gyerekekkel,
én sem vagyok boldog.

In: Curso superior de ignorancia (’Tudatlanság felsőfokon’

)

Pávai Patak Márta fordítása

Reklámok

Felszállás nyolc kérdéssel

Felszálltam az Athénból Budapestre tartó Fokker 7O-esre, a 7D az ülésem, a kifutópálya felé kanyarodna a gép, mikor észreveszem, hogy a vezető légiutas-kísérő egy elfojtott sikoltással rohan a pilótakabin felé. Mivel pontosan mellettem sikkantotta el magát, nem hiszem, hogy rajtam kívül más is észrevette az utastérben. Kijjebb hajolok, hogy lássam, mi történik. A vezető légiutas-kísérő behúzza maga mögött az ajtót. Nem csukódik be. Aztán egy idő után visszaszalad, hátra, a gép farába. Most nem látom az arcát. De tudom, hogy kétségbeesett, látszik rajta. A pilótafülke ajtaja nem csukódik be. Valaki bentről behúzza. Hogy ki, nem tudom, mert másodpilótát nem láttam, lehetséges, hogy a Fokkerre nem is kell, olyan kicsi ez a gép, hogy ketten be se férnének.

Első kérdés: ki húzta be a pilótafülke ajtaját?

A folyosó túloldali székén ülő finn férfi is sejt valamit. Ha görög lenne, akkor megbeszélném vele a dolgot, egymás közt megtárgyalnánk, hogy szerintünk mi a baj, mert hogy baj van, azt látom. Nem szeretem, ha a vezető légiutas-kísérő az utolsó pillanatban szaladgál, mert az mindig bajt jelent.

Második kérdés: hogy mehetett át a pszichológiai vizsgálaton a vezető légiutas-kísérő?

Visszajövet egy A5-ös méretű kartonpapír-szerűséget hoz magával, futva viszi be a pilótafülkébe. Még egy stewardess beszalad utána. Most már legalább hárman vannak odabent. A finn tekergeti a nyakát, de ő még annyit se lát, mint én. Azt hiszem, én vagyok a legkedvezőbb pozícióban.

Harmadik kérdés: mi lehet azon a kartonlapon?

A szomszéd finn valamivel nyugtalanabb, mint én. Velem egykorú lehet, hatvanhét körüli férfi ő is. Mi ketten éltünk már eleget, úgyhogy ha valami történik, ha ne adj isten, még felszállás előtt a levegőbe repül velünk együtt ez a kis Fokker 7O-es, akkor mi ketten legalább elmondhatjuk, hogy éltünk már eleget. Apai és anyai nagyapám, de még az apám is ugyanennyi idős volt, mikor meghalt, hatvanhét, akárcsak most én. Tehát ha felszállás közben valami történik, értünk már nem olyan nagy kár, csak azt akarom mondani. De gyerekek is vannak, pár hónapos csecsemő is.

Negyedik kérdés: hány éves lehet pontosan a finn?

Hosszú percek telnek el, visszakanyarodunk oda, ahonnan elindultunk, az Egean légitársaság gépe mellé, oda, ahol beszálltunk, de nem állunk meg, hanem mintha mennénk tovább, csak lassabban. Legjobb emlékem szerint tájékoztatják az utasokat, ha valami történik a gépen. Ha nem kap felszállási engedélyt, mert túlzsúfolt a légtér, vagy bármi más helyzet áll elő.

Ötödik kérdés: miért nem beszél a kapitány?

Amerre nézek, mindenki nyugodtan olvasgat, senki sem ideges. Lehet, hogy csak én vettem észre az egész jelenetet, másnak fel se tűnt? Hiába, én látok rá legjobban a fülkére. A 7D ezért jó, pont olyan szögben van, hogy elég csak kicsit elfordítania az embernek a fejét, rögtön látja, mi történik elöl.

Hatodik kérdés: mit néznek a többiek?

Aztán egyszer csak határozottabban megindul a gépünk. Most már biztos, hogy elindulunk a kifutópálya felé. Úgy látom. A vezető légiutas-kísérő leül, háttal a pilótafülkének, látom az arcát. Tíz évet öregedett. Úgy néz ki, mint aki legszívesebben elsírná magát. Nem neki való ez a pálya. Minden az arcára van írva.

Hetedik kérdés: miért választotta ezt a pályát a légiutas-kísérő?

Miután a vezető légiutas-kísérő leült, a gép kapitánya is megszólalt. Először angolul. Aztán magyarul is elmondta, hogy elnézést kér, de kisebb műszaki hiba támadt, de sikerült megoldaniuk, és most akkor felszállunk.

Nyolcadik kérdés: mi lesz, ha a kisebb műszaki hiba felszállás közben nagyobb lesz?

Ausencias

Te equivocas si eventualmente crees que cuando tú te vas de algun sitio, donde estabas a gusto, el paisaje va a llorar tu ausencia, todo queda inalterado, tal como lo dejas, se detiene el momento y sólo aguarda a que vuelvas de una vez. El paisaje es insensible a la presencia humana, o bien lo mejor para él es la ausencia total y absoluta del ser humano.

Si alguien nos echa de menos, si días después de nuestra partida alguien sigue pensando en nosotros, diciendo que “siempre sentaba aquí, qué nadie se ponga aquí, este es su sitio”, también esa persona se acostumbrará poco a poco a nuestra ausencia, pues la vida la arrastrará consigo

inexorablemente

. Sólo dentro de nosotros queda aquella extraña sensación, será como si se hubiera detenido el tiempo allí de donde partimos.

De aquí en adelante el de

allí será otro tiempo. Un tiempo que quedará fuera de nuestra realidad. Porque nosotros ya estaremos en otro sitio.

Hiányunk

Nagyon tévedsz, ha véletle

nül azt hiszed, hogyha te elmész valahonnan, ahol jól érezted magad, akkor sírni fog utánad a táj, minden úgy marad, ahogy otthagyod, megáll a pillanat, és csak arra vár, hogy egyszer visszajöjjél. A táj érzéketlen az emberi jelenlétre, pontosabban az a legjobb neki, ha színét se látja az embernek.

Ha valakinek hiányzunk is, aki távozásunk után még napokig mondja, hogy itt szokott ülni, ez az ő helye, ide más ne üljön, lassan majd megszokja hiányunkat, hiszen megy vele az élet tovább. Csak bennünk van az a furcsa érzés, mintha ott, ahonnan elmegyünk, megállt volna az idő.

Az

ott egy másik idő lesz ezután. A mi valóságunkon kívül eső idő. Mert mi máshol leszünk már.

Párbeszéd

Rafael Sánchez Ferlosiónak elvittem személyesen A Jarama magyar nyelvű kiadásának tiszteletpéldányait. Előtte nap találkoztam Julio Llamazaresszel, és elpanaszoltam neki, hogy a Cervantes Intézetben idén már nem lehet bemutatni a Cervantes-díjas író könyvét, mert felújítják az épületet, és amúgy sincs már keret az idei költségvetésben. Október 30-án megjelent ötvenegy év után, ha jól számolom, A Jarama, és az ország kulturális intézete nem rendül meg bele. Hát ilyesmiken keseregtem.

Aztán Ferlosióéktól hazafelé menet a metrón megakadt a szemem egy plakáton. A Sárga eső részlete volt a metróolvasmány. Így hangzik magyarul:

“Már hajnalodott, amikor hazamentem. Hideg fény olvadt szét a nyirkos levegőben, mint az ólom, sápadt világosság pislákolt a konyhában, a folyosón. Odabent újból nyugalom és csönd honolt. Még a tűz is, pedig már lelohadt, csak egy sárgálló parázskarika maradt belőle, a tőle megszokott békével vigyázta a kutya álmát. Emlékszem, amikor beléptem a konyhába, szinte önkéntelenül – annyi idő után – rápillantottam a naptárra. Ha emlékezetem nem csalt, az 1961-es esztendő utolsó éjszakája volt.”

És akkor elmosolyodtam, és arra gondoltam: mit akarok én a kultúrintézettel, a bürokratákkal? Hiszen ez itt a párbeszéd, erről szól ez az egész! Mit számít minden más!

Sigue con lo mismo

Soy una ficción. Me inventé yo o me había inventado alguien que no era yo, es igual. Lo que importa es que vivo dentro de la ficción y mi vida es más que mi existencia.

Vale, hoy me pasé un poco. Pero, a fin de cuentas, ¿qué importancia tiene la realidad? Es más: ¿qué es la realidad? Es lo que preguntamos aquel día, frente al escaparate de una zapatería, a las ocho de la tarde.