Reggel 8-kor elindulunk, hosszú út áll előttünk, ha a szállásra visszaérünk, ma még haza is kell mennünk.
Bódvaszilasról kifele menet bal kéz felől az egykori uradalmi magtár impozáns épülete, szépen felújítva, aztán följebb a temető. A szarvasbőgés már most hallatszik, ahogy haladunk előre, egy róka szalad át előttem az úton. Ember sehol, miközben tartunk fölfelé az Alsó-hegyre.
A Nagyvizes töbör környékén bőgő bikát látunk, és ez így megy egészen addig, amíg a Szabó-pallaghoz föl nem érünk, ha a bikát magát nem is látjuk, bőgése egészen közelről hallatszik. Az erdészház eléggé lepukkant, nem használják semmire, csak pusztul. Tövében a pecsét, Ági használatba is veszi.
Kék kereszt és tanösvény jelzések, mi a kék kereszten haladunk most tovább. A fennsík szárazgyepén tartunk a Nászút barlang felé. Milyen különös nevek, tényleg mintha hajuknál fogva rángatták volna elő őket a felfedezők. (A Miki kuki barlang az egyik ilyen.) Bükkmatuzsálemet jelez a térképem, sajnos már csak a váza áll, de látszik, hogy több száz évet megélt.
Töbör töbör hátán, zsomboly zsomboly hátán, amerre megyünk, aztán a zöld elágazásnál döntjük el végleg, hogy kihagyjuk a Vecsembükki zsombolyt, de ez egy másik történet. Nem nagy elszántsággal, de megyek tovább, cél a fennsík pereme, hogy kilátást nézzünk.
Körte zsomboly, Kilátó zsomboly jobbra, a Kígyóst csak visszafelé vesszük majd észre, mer egy darabon ugyanezen az úton jövünk majd vissza.
Letérünk a sárga jelzésre, a Szentháromság barlang mellett haladunk el, az Eresztgető szikla felé tartunk.
Ahogy megérkezünk, rögtön kinyílik előttünk a Bódva völgye. Szép a kilátás, bár én nem merészkedek túlságosan le, látom az Esztramost, mögötte-mellette Bódvarákót, előttünk Bódvaszilas, kissé balra Komjáti.
A sínekkel párhuzamos úton Ági lát egy embert kutyával, nekem pont takarásban vannak, látom viszont a vonatot, látom, ahogy megáll Bódvaszilason, majd némi várakozás után indul tovább. A Miskolc-Tornanádaska piroskája. Vagonka studenka.
A kilátást élvezve meg is ebédelünk, Ági lábán egy sáska, szöcskeméretű, ki tudja, melyik nemzetség képviselője, az Abonett morzsáit mindenesetre szereti, mert jó hosszan táplálkozik belőle. Szép itt, az Eresztgető szikla fölött, azon gondolkodom, vajon vezetett-e valaha út innen a faluba, vagy mit eresztgethettek le, nyilván fát, bár olyan meredek ez az oldal, hogy ember nincs, aki itt lemerészkedne.
Miután fölcihelődünk, elmegyünk a romig, amit a térképem jelez. Erdészház volt a töbör mélyén, de ezt már csak utólag tudom meg, a helyszínen nem gondoltam volna, hogy ez kalyibánál nagyobb lehetett.
Visszafelé sokkal több az ördögszántás, de ez már csak ilyen, a sárga végén a zöld jelzésre kanyarodunk át. Szarvasbika megint, ki tudja, ma már ez hányadik, bár szállásadónk, Feri erre is azt mondaná, ez semmi, mi volt itt harminc évvel ezelőtt, zengett ilyenkor az Alsó-hegy, gyönyörű muzsika volt.
Legszebb a márványbánya, ahogy megyünk lefelé, hatalmas sziklatömbök, mohos fehér kövek, meg kell hagyni, nem egy térdkímélő ösvény lefelé, de az Alsó-hegy már csak ilyen, még szerencse, hogy két bottal megyek.
Hamarosan beletorkollik utunk a kékbe, aztán már csak úgy megyünk le, ahogy jöttünk, óvatosabban mindenesetre. Egy vadmotoros tart fölfelé, látni nem látjuk, csak a motorzaj meg a bűz marad utána. Botjaim elkísérnek a falu széléig, ahol a bozótosnál megválok tőlük. Egészen hozzám nőttek, hiszen két napon keresztül használtam őket.
A szállásra visszaérve nem marad más hátra, mint egy gyors leves, aztán indulás haza. Vasárnap délután, négy óra lesz, jó nagy forgalom várható, ezzel tisztában vagyunk.
Itt zárult hát az idei őszi túránk, folytatás jövőre, de talán taktikát váltunk, autó helyett menet lesz, túl bonyolult így ez a közlekedésszervezés. Fölmegyünk a végponthoz, és Hollóházáról indulunk majd visszafelé. Jönnek az ismerős zempléni tájak, kíváncsi vagyok, mit változott minden a harminc év alatt, amióta ott jártam.
Szállásadónk, Feri elvisz bennünket Tornabarakonyba. Erika úgy elriasztott bennünket a sárral, hogy nem vállaljuk Rakacaszendtől a túrát.
Hamar megérkezünk, megtaláljuk a pecsételő helyet, a szemközti templomban görög katolikus papok énekelnek. Az egyik Szlovákiából jár át.
Indulás előtt még ácsorgunk a táblák előtt, Feri jó sokat beszél a gyümölcsfák természetéről. Az én ötletem, hogy vigyen vissza bennünket az aszfalton addig, amíg az út bemegy a erdőbe, úgyhogy az elágazásig megyünk is, ott irány az erdő. Sár, sár, kerülgetjük a keréknyomokat, próbálunk úgy menni, hogy minél kevésbé ragadjon. De ragad. Erdészeti út, sok kivágott fenyő fekszik az út mentén.
Az erdészeti utak hátránya, hogy sok a szemét, több, mint a sima turistaösvényeken. Itt meg aztán nem is sok, rengeteg. Eldobott PET palackok, tejes zacskók, sörös dobozok. Vajon ki hagyja el ezeket? Az erdészeti munkások? Hamar megtelik így Ági neonzöld kis hátizsákja.
Egy idő után az eső is elered. Nem túl szép, nem túl látványos az erdő, viszont gomba akad. Úgy döntünk, most a régi kéken megyünk, kihagyjuk Martonyi kolostorromját, délután majd megnézzük egy másik úton.
Szép bükkösök között haladunk az elágazásig, ahonnan Tornaszentandrás és Martonyi felé vezet az út. Innen aztán megyünk csak lefelé, lefelé, végig szép bükkös kísér bennünket, meg persze az eső, bár nem olyan vadul, mint tegnap.
Szarvasokat is látunk megint. Távolabb ugyan, de látjuk őket. Olajzöld galambgombát is. Egész valószínűtlenül olajzöld a hátuk az eső miatt.
Aztán megérkezünk a faluba. Bódvarákó templománál néhány fénykép, aztán elindulunk a bolt felé. Egy ház kapuján a pecsét, szembejön velünk egy fiú, aki Irota felé tart. Jó nagy út áll még előtte.
Zárni készül a boltosnő, mindjárt dél, de még kiszolgál. Kakaót szeretnék, nincsen, viszont az asszony beszédes, úgyhogy ki is faggatom, milyen az élet a faluban. Túl sok újat nem tud mondani, országos falusi helyzetkép, munka nincs, fiatalok nincsenek, csókosoknak jut az EU-s pénzből, ami épül itt, az mind abból épül. Panzió lesz, természetesen az is európai pénzből, egy esztergomi barlangászé, mondja az asszony, de azt is hozzáteszi, hogy nem a mi pénztárcánkhoz szabott árakon üzemel majd. Még szerencse, hogy a helybelieknek nem lesz rá szüksége. Ahol most a pecsét van, az a magánház régen kocsma volt, azért maradt ott. Ennyi mindent megtudok, sőt még azt is, hogy az asszony férje márciusban a férje prosztatarákban meghalt, a bátyjának vastagbélrák miatt már sztómája van. Helyben vagyunk a témával. Szomorú nagyon ez a gyászruhás asszony, egy-két mondata alapján megállapítom, hogy bizony fiatalabb nálam, pedig nem úgy néz ki, bár könnyen lehetséges, hogy nem igazán éles az önképem.
Ági közben kint üldögél, beszédet hallok, azt hittem, a bolt előtt sertepertélő, erősen alkoholista ábrázatú férfival társalog. Ahogy kimegyünk, látom, hogy a férfi egy hasonszőrű nőtárssal beszélget. Hát igen. A falusi ember perspektívája, ahol bezárt a kőbánya. Nemcsak az értelmiségé, miképpen a múlt időkben mondottuk vala.
A faluról összességében jó benyomásom van, ha nem lenne ez az irgalmatlan szegénység és kilátástalanság, lehetne olyan kis gyöngyszem a megyében, mint Gömörszőlős például. Ki tudja, az esztergomi barlangász idővel talán felvirágoztatja. Főleg ha az esztramosi kalandpark is beindul.
Kifelé tartva a faluból még megállapítjuk, hogy a tábla után is vannak házak, például vadászház, hétvégi házak talán, mindenesetre most egyikben sem látunk mozgást. Az Esztramos lába felé közeledve egyre-másra előbukkannak a hajdani bányászatot jelző épületek, feltűnik egy elhagyott, nagy épület, a valamikori központ.
A pénztár előtt hucul lovak, a Rákóczi barlang bejárata előtt nyilván kikötött, vagy kikötés nélkül, a gazdájára várakozó kutya. Hangja mindig azonos helyről szól.
Hát ez az Esztramos, a kifosztott, kibelezett kincsesbánya. Neve sok fejtörést okozott, etimológiájára csak részben tudtam meggyőző magyarázatot találni Kiss Lajosnál. Egyik a szláv ’meredek’ szóból származtatja, legyen ez. Magyarítva mondták Ostromosnak is, annak legalább látták értelmét. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy kalandpark kell az Esztramosra, de az én véleményem nem hiszem, hogy számít, szívem szerint a színes táblákat is száműzném az erdőből, de hát ez is nagy EU-s projekt, tanösvényt, látogató központot mindenhová. Kalandparkot. Ja. Meg via ferratát. Hogy akinek ez a bogara, miért nem mászik a pőre sziklafalon, nem értem. De mondom, nem vagyok mértékadó.
Továbbhaladva látjuk a hajdani szállítóeszközöket, a drótkötélpályát, melyen a vasúthoz vitték az Esztramos vasércét.
Ki tudja, hogy van ez. Ha nem kezdik el bányászni, talán ki sem derül, milyen kincset rejt ez a hegy. Mindenesetre talán már a nyolcvanas évek vége óta védett ez a barlang. 2002-ben rekedt a barlangban egy kutató, halványan emlékszem még a hosszas mentőakcióra. Mindenesetre lenyűgöző csodák rejlenek az Esztramos gyomrában még így is, hogy a bányászati tevékenység következtében a nyom nélkül eltűnt barlangok száma (a letermelt kőzet mennyisége és a barlangok átlagos gyakorisága összevetésével) 80-ra becsülhető. „A felső szint barlangjaiból, valamint az egykor ugyanott feltárt karsztos hasadékokból nem sok maradt meg, pedig ezek voltak az Esztramos, sőt talán egész Magyarország legidősebb barlangjai. Kivételt képez a Földvári Aladárról elnevezett, de Esztramosi-barlangként ugyancsak ismert üreg, amely a hegy hat, fokozottan védett barlangjának az egyike.”
Szívesen megnézném a Rákóczi barlangot is, ki tudja, lesz-e még rá valaha is lehetőségem. Ebben az időszakban biztosan nincsenek meghirdetett túrák ott. Csak azt tudnám, a lovasok mit kerestek akkor odafönn. A barlangban lehettek vajon? A kutyaugatás onnan, a bejárattól visszhangzott. Ha nem lett volna olyan mogorva arcú a lovakkal lenn maradt fickó, aki mellesleg a telefonjával bíbelődött, megkérdeztem volna tőle, milyen különítménnyel jött.
Az Esztramost magunk mögött hagyva a hajdani síneken vagy azon mentén megyünk tovább a Bódva-völgy virágos mezejére, ahol összetört kék táblák fekszenek a földön. Először azt mondom, biztosan kaszáláskor nem vette észre a gép vezetője, véletlenül dőlt le, de hamar kiderül, hogy egyáltalán nem véletlen, az összes, három lécre erősített kék nyíl a földön hever. Nem tudom, kinek álltak útjában, mindenesetre az út eléggé egyértelműen halad a töltés mentén, aztán a hídon átkelünk Bódván, majd visszaérkezünk Bódvaszilasra. Az állomásépület felé tartunk, Ági pecsétel, a menetrendet vizsgálja, Tornanádaska jár a fejében, hogy onnan kéne majd holnap visszajönnünk, miután végigmegyünk az Alsó-hegyen.
Indulunk vissza a faluba, ellenőrzöm a Coop nyitva tartását, van még öt percem, irány! Túró, tejföl, kakaó, hadd szóljon, majd ebéd után indulás Martonyi felé, megnézzük a kolostorromot, ahová nem tértünk le, hanem a régi kéken haladtunk délelőtt.
A fölfelé vezető úton semmi kiírás, még szerencse, hogy viszonylag fix támpont a tv-toronyhoz vezető aszfaltozott út. Az elágazásnál hagyjuk az autót, majd fölkapaszkodunk a romhoz, ahonnan elég hangos emberi szót hallunk. Miután a csalánerdőn átgázolva megközelítjük a pálos kolostorromot, ott találjuk az ordító párt, vele a Lucifer nevű fekete tacskót. A fickó rakosgatja egymásra a köveket, ha lenne időm, ledönteném, annyira irritál, ha nyomot akar hagyni maga után az ember.
Lenyűgöző méretek, elég ha csak a hajdan a templombelsőben nőtt, két bükkfa méretére gondolok, melynek tönkje ott maradt a romok között. Miután a két zajos ember kutyástul távozik, végre kicsit nyugodtabban is megcsodálhatjuk a köveket. Az 1500-as évek óta lakatlan, ahhoz képest még mindig áll, igaz, ez részben a rekonstrukciós munkálatoknak köszönhető.
A tv-toronytól még jön a pár, ahogy elindulunk lefelé, ők jócskán elvétették az utat, jöttek árkon-bokron keresztül, nem tudom, hogyan értek vissza az autójukhoz.
Ahogy lefelé tartunk, még jönnek látogatók a romhoz. Úgy látszik, a 4 óra egyáltalán nem visszatartó erő.
Martonyiban is körülnézünk, a Hazajáró park előtt egy vörös kiscica teteme fekszik, Ági beviszi a fák közé, ne ott feküdjön szegény. Nem tudom, eltemette-e valaki.
Meszesen áthaladunk, aztán megint Szalonna templomát bámulom kívülről, a Rakaca víztározójánál pedig hosszabban csodáljuk a naplementét.
A Hold is lassan feljön, ideje indulnunk. Mielőtt még késő lenne, átmegyünk a szomszédba, ahol szállásadóink jó sokáig elszórakoztatnak bennünket történeteikkel.
Újratervezés. Felébredünk, szakad az eső, hiába kémleljük az eget, reménytelenül esik. Öltözék ide vagy oda, kinek van kedve huszonhat-huszonnyolc kilométert gyalogolni szakadó esőben? Inkább felcseréljük a két, egymást követő napra tervezett programot. Jósvafő-Aggtelek lesz az útirány.
A szálláson éjszakázó fiatal pár fiú tagja ugyan bizonygatja, hogy a radar szerint hamarosan eláll majd az eső, de egyáltalán nem úgy fest. Sőt.
Közben a múlt napi pillanatnyi útitársunk is megérkezik, a gyors léptű férfi, akiről kiderül, hogy német. Rögtön meg is interjúvolom, honnan, hová, miért és ilyenek. Kiderül, hogy nagy világjáró, még Amerikában is megjárta azt a nevezetes túrát, ami a mexikói határnál kezdődik, és elfelejtettem a nevét. Egyébként bajor, szerinte Magyarország nagyon szép, de esőben most ő is inkább mást tervez, mint amit eredetileg elgondolt.
Felcihelődünk, némi tanácstalanság után útba igazít bennünket egy helyismerő, hogy a haranglábig menjünk föl, onnan a zsidó temető mellett rátérhetünk a kékre.
A Fürkész tanösvénnyel együtt haladunk, tegnap a legyek, ma az eső, az erdei hangszereknél csak Ági áll meg, én pedig csak megyek, annál is inkább, mivel 9:05 van, a busz visszafelé pedig 10:48-kor indul, ha azt nem érjük el, leshetjük a következőt Aggteleken, ami csak délután kettőkor lesz. Az autós megoldás újabb hátránya. Minden kényelmével együtt roppant idegesítő, hogy így is időhöz van kötve az ember.
Egy hosszabb emelkedő és csak eső, semmi érdekfeszítő látványosság, csak a menés, ami most egyáltalán nem dob fel, többször vissza akarok fordulni, főleg miután érzem, hogy derékig vizes vagyok. Hiába, nem véletlen a mondás az időről meg a rossz öltözékről. Hát én most alaposan melléfogtam ezzel az erdőjáró nadrágommal. A pelerinről az összes víz rácsurog a térdemre, amit egyébként nem kaptam meg, nem is tudom, talán egyedül rövid nadrágban használható az ilyen esőköpeny, amiről mellesleg nem árt elmondanom, hogy kerek tíz esztendeje és két egész hónapja pihent a zacskójában, csak azért nem mondom, hogy bontatlanul, mert egyszer már kibontottam, hogy megnézzem, nem öregedett-e el az anyaga. Hát nem. Nem az anyag a hibás, hanem én, amiért nem rövidnadrágot vettem alá. A vízhatlan cipőm is jól vizsgázik, de ilyen zuhogó esőben nem számít, hogy maga a cipő nem ázik át, oldalt a zoknim egy idő után úgyis belevezeti a vizet, meg a nyelve mellett is, még a cipőfűzőn is belemegy, úgyhogy reménytelen. Nem vagyok túl kényes az esőre, otthon sem számít, ha esik, menni kell, a kutyák is tudják, de úgy látszik, ilyen szakadó esőre mégsem vagyok berendezkedve.
Egy táblánál kisakkozzuk, hogy a Karrmezőnél megyünk le majd a faluba, a Baradla messze volna a buszmegállótól, onnan már nem érnénk el. Ahogy közeledünk, úgy enyhül a tehetetlen dühöm, most már nem akarok visszafordulni, annak ellenére, hogy ez sem a szépségéről híres út a kéken.
A régi tó mellett pont le is érünk a buszmegállóhoz most már csak az a kérdés, hogy jön-e. A menetrendből kiderül, hogy jön. Érkezik egy pesti házaspár, ők az ózdi buszt várják, de nagyon képben vannak, főleg az asszony, aki mindenfélét mesél, hogy milyen megállási szokással közlekednek errefelé a buszok. Én már nem akarok semmit, csak visszaérni a szállásra és ruhát váltani.
A mi buszunkon hárman utaztunk, a Vöröstói-barlang bejáratánál leszállt a lány. A végállomáson mondom a sofőrnek, ennyi emberért nem is érdemes talán elindítani, mire ő, Egerig ötvenen voltak. Nagyon szép úton mentünk, azt meg kell hagyni.
Jósvafőn átöltözünk, most jelenik meg a német fickó, ennyit tévedtem időben, hiszen neki is oda kellett érni valahonnan.
Útba ejtjük a boltot, összeszedjük magunkat, fölmegyünk a Tengerszemhez pecsételni. 12:05 van, délben elindult a barlangtúra, Ági rábeszél, próbáljam meg, hátha még beengednek, így is lesz, ő már ezerszer végigjárta, kint megvár, addig tud mivel foglalatoskodni az autóban.
Egyedül a barlangban. A pénztárosnő biztat, csak menjek nyugodtan, amíg az első megállóig nem érek. Nagyon érdekes élmény, úgy érzed magad, mintha egymagad lennél az egész barlangban. Nem gondoltam, hogy ennyire messze lesz az első megálló, de csak haladok, viszonylag gyorsan, de így is beletelik egy-két percbe mire beérem a csoportot.
Részletes magyarázat a barlang keletkezéséről, feltárásáról, a cseppkövekről, olyasmi, amit meg sem kísérlek figyelemmel követni, az esőkaland után beérem annyival, hogy csodálom ezt a mesevilágot itt a föld alatt. A rövidtúra egyórás, természetes látványelemben is bővelkedik, és ezt még megfejelik néhány mesterségessel, mint a világítás, elsötétítés és közben zene. Nem tudom, milyen muzsika szól, egy biztos, azzal együtt, de a nélkül is számot adhatok odalenn önnön törpeségemről. Amúgy sem emberhez, vulkánhoz szoktam magamat mérni, a nyolcmillió évvel ezelőtt aktívakhoz, úgyhogy mit akarok én a hatvan évemmel?
A Tohonya-forráshoz még fölmegyünk, mielőtt búcsút vennénk Jósvafőtől. Nem foglalt forrás, de a barlangból kijövő vízzel megtöltjük az összes létező palackot, ami nálunk van. Egy szalamandra is megmutatja magát a kövön, jöttünkre persze behúzódik Ági hátizsákja alá. Gyönyörű darab, szalamandrát utoljára talán a Börzsönyben láttam, jó néhány évvel ezelőtt, azt a sziklát el is neveztem róla, ahol megláttam.
Autóba ülünk, és most olyasmi következik, amit normális kéktúrások nem csinálnak: nem térnek le az útról, mi bizony letérünk. Autóba szállunk, irány Szinpetri, valamilyen írásmű miatt Szinpetri neve is olyan a fülemben, mint Pócspetri, és az alföldi férjmérgező asszonyokhoz kötöm ezt a két települést, nyilván csal az emlékezetem, mert semmi ilyesmire utaló jelet nem találtam. Szinen is áthaladunk, sok polgári ház, egy szép völgy, aztán egy nagy kanyar az úton.
Szögliget szép falu, itt már süt a nap, de nekünk már mindegy, a Szalamandra házat vesszük célba, onnan indulunk majd föl Derenk felé, mert a szellemfalut mindenképpen látni szeretnénk. Nagyon rossz az út odáig, ahogy megérkezünk, kiteregetjük ruháinkat száradni az autóra. Előttünk is állnak, mi is követjük példájukat, hiszen az autó utasai jobb híján állva, a nyitott csomagtartót asztalnak használva költik el ebédjüket. És most is bőgnek a szarvasok, 14:00, hihetetlen, eddig azt hittem, de már két napja rácáfolnak, hogy nem csak sötétedéskor meg a reggeli hűvösben bőgnek.
Ebéd után indulás a Ménes-völgyön keresztül. Kicsit eltévedünk, nem jó irányba megyünk, de már nem fordulunk vissza. Jó nagy pocsolyák az úton, egy idő után jön velünk szembe az ebédelő társaság, ők a Szádvár felé tartottak volna.
A Ménes-tónál egy darabig vacillálunk, Ági a térképhez folyamodik, az idő is szorít bennünket, hiszen elvileg négyig tartózkodhatunk az erdőben a vadászat miatt, de rábeszélem, hogy haladjunk, ne forduljunk vissza.
A Derenki letérőnél aztán fölcsapatunk, és csak megyünk, megyünk, föl, a meredeken. Szerzek botot, azzal mégiscsak jobb, csúszik eléggé, jó, hogy fölfelé kell menni, itt lejönni most nemigen szeretnék. Jó hosszan, egész pontosan 774 méteren keresztül emelkedik az út Mocsolyáig, bár ahogy nézem, csak 56 méter plusz és 8 mínusz ez alatt, bár a 2,2 km alatt Derenkig összesen 104 métert megyünk föl és 23-at le.
Derenk fantasztikus, jó lenne hosszabban elidőzni a táblák, épületek között, itt van az egykori iskola, táblák mindenütt a hajdani házak helyén, itt a feszület, a temető út, az elvadult gyümölcsös, a diófák sarjai talán még az 1943-as kitelepítés után hátramaradottakból keltek. A falu történetét már olvastam, lengyel favágókat telepítettek ide egykor, de Horthy Miklós erre szándékozott bővíteni a vadászterületét, ezért kilakoltatta a falu népét. Babarcsik István az eltelepítést megtagadta, utolsó lakóként ott maradt a faluban. Eszembe is jut róla a Río Lobos kanyonjában lévő romfalu utolsó lakója, akivel találkoztunk is, azt mondta, ő majd csak akkor megy el innen, ha már jön a víz.
Egész hosszan kinyúlt Derenk, majd fél kilométer megyünk, és még mindig a házakat jelző piros-fehér, lengyel és magyar feliratos táblák kísérnek bennünket utunkon.
Fehér terepjáró közeledik az erdőből, gyanús, hogy vadász lesz, de nem szól ránk, hogy mit keresünk itt, úgyhogy haladunk tovább, a szarvasok pedig bőgnek rendületlenül.
Hajtűkanyar vezet rá az útra, szép mohos kövek, gyökerek mellettünk, aztán egyszer csak halljuk ám, hogy bal kéz felől nagy csapat tart a vár felé, jó hangosan.
Lenn a Szalamandra ház előtt a parkerdő kocsija parkol, a sok autó áll már a háznál, nyilván vadászatra készülnek.
Negyed hatra le is érünk, 9 km 2 óra alatt, nem is olyan rossz ezen az esőnapon.
Rohanó tempóban megindulunk Bódvaszilas felé, ahol két éjszakát fogunk eltölteni. Útközben az Esztramost is látjuk, villog a rendőrség, megállítottak egy nőt, biztosan telefonált, ezt már később mondja leendő házigazdánk, és még azt is, hogy nyilván a telefonálókra álltak rá ma a járőrök.
A Diófa vendégházban leszünk, szállásadónk, Mária beszél, beszél, nagyon kedves, közben érkezik Erika is Irotáról, aki rémtörténeteket mesél a sárról, úgyhogy az a végkövetkeztetése, ilyen cipőben meg se kíséreljük másnap a Rakaszendi erdőt.
Szállásadónk férje, Feri, el is visz bennünket másnap 8-kor, ahonnan indulunk, úgyhogy nem lesz gond a visszaérkezéssel, egy fokkal jobb ez így, mintha buszhoz kéne igazodnunk.
Vacsorára erős koreai tenger gyümölcsei levest kapok a hátizsákomból, igazán megnyerte a tetszésemet.
Jó hosszú út után tíz óra tájban megérkezünk Aggtelekre. A trizsi szörpöket reklámozzák a Baradla alatti parkoló egyik bódéján. Trizs Aggtelek előtt az utolsó település, meg is állapítom, hogy biztosan szlovák, ha a Trznica piac, akkor Trizs becézés nélkül, pőrén az.
Pecsétet szerezni fölmegyünk a barlang bejáratához, de előtte útba ejtjük a mosdókat. Minden szép tiszta, ahogy egy ilyen elvárható. Bőséges számban akad WC, föl vannak készülve a népesebb turistacsoportok fogadására. Pecsét a látogató központban, Ági megy, én maradok a zsákokkal. Jó vizű csap, jó karsztos. Összeszedelőzködünk, aztán indulunk Zádorfalvára, ahol a múltkor abbahagytuk.
Jó sokáig a határköveken megyünk. Érdekes érzés látni ezeket a pirosra festett köveket, egyik oldalán a nagy M, a másikon nagy S – a hajdani határkijelölő bizottság áldozatos munkájának eredménye, ki tudja, milyen elgondolás alapján szeli ketté ezt a tájegységet.
Egy, de csak egy helyen látunk közvetlenül az ösvény mellett erikát, fura, talán ideültette valaki? Vagy ha nem, akkor miért nincs belőle több? Gyilkos galócából viszont jócskán akad, sok helyen kaszálni lehetne. Meglátszik rajtuk is a szárazság, bár ez a vidék korántsem olyan száraz, mint mifelénk, ahol már az aljnövényzet is kiszárad lassan az erdőben.
Meleg van. Legyek, rengeteg apró légy, annyira idegesítenek, hogy legszívesebben visszafordulnék. Felhőben jönnek rám, nem egy-kettő, százával. Ági szerint aki elöl megy, azt támadják jobban, úgyhogy helyet cserélünk. Nem használ.
Az erdészeti úton öles lépteivel egy férfi közeledik, hátán jókora hátizsák. Köszönünk neki, a tempója valahogy kedvemet szegi, hogy megkérdezzem, mettől meddig tart ma az útja. Majd csak másnap reggel, a jósvafői szálláson azonosítjuk, hogy ő az a német, egész pontosan bajor fickó, aki tegnap ment mint a gép.
Az Aggtelek-Zádorfalva út hosszú és jellegtelen, nem tartozik majd a kedvenceim közé. Többször mondtam, nem vagyunk ortodox kéktúrázók, a szép táj vagy a fölöslegesnek ítélt kilométerek elkerülése érdekében le is térünk a jelzésről. Egy biztos, erről az útról a határkövek emléke marad meg, és persze ahogy kiérünk az erdőből, a szépséges gömöri táj fogad bennünket. Ezért a néhány pillanatért talán érdemes. Se állat, se ember, csak légy. Pedig hát legelhetnének itt birkák, marhák, hely bőven volna nekik.
Valahogy letérünk a mezőn az útról, a végén azonban jól járunk vele, igaz, többet kell mennünk az országúton, viszont kikerüljük az irgalmatlan bozótot. Alig látszik ki az út végén a tábla, ahol lekanyarodik az ösvény az útra.
Két motoros elhúz mellettünk ezerrel, ilyenekből akad bőven, akármerre megyünk. Már látszik a falu, a templom.
Zádorfalvára érve elmegyünk a temető mellett, egy-két szembejövő helybélit köszöntünk, a kútnál kicsit megmosakodunk, aztán irány a buszmegálló, pontosabban az egyik buszmegálló mögötti kis szaletli, ahol megint berendezkedhetünk a buszvárásra. Ez az autós túra átka, várni kell, amíg valamilyen jármű visszavisz bennünket az autóhoz.
De legalább megebédelhetünk. Az erdőben a legyek miatt nem volt kedvem, egyszerűen nem találtam olyan helyet, ahol ha megálltam, ne támadtak volna újult erővel. Azt mondtam, inkább majd Zádorfalván ebédelek.
Így is lett. Hamarosan megjelenik egy fekete-fehér foltos kutya, fiatal, látszik rajta, hogy szoptat vagy szoptatna, a másfél órás várakozás alatt én megállapítom, hogy kölykei már biztosan nincsenek, mert akkor nem hagyná ennyi időre magukra őket. Vagy ki tudja. Mert időnként el-eltűnik. Ági tojással kínálja, meg is eszi, de az én halamra áhítozik inkább. Nem kap. Ági még egy tojást kínál neki, a sárgáját megeszi, a fehérje már nem kell. Nem is éhes talán.
Miután befejezem, átmegyek a boltba, veszek egy negyed kiló párizsit, az már mindjárt jobban ízlik neki. A boltban megtudom, hogy van a kutyának gazdája, sejtem is, hogy a szomszéd házból való, olyan otthonosan jár ki-be a drótkerítésrésen. Megette mind egy szemig, természetesen ha egy kilót hozok, azt is megeszi, nem ismer mértét.
15:48-kor indul a buszunk, elvinne bennünket Jósvafőre is, de mi Aggtelekre megyünk, ahol az autót hagytuk.
Jósvafőn érdekes a szállásunk a szobához zuhanyzó van, de csap nincsen, ilyen megoldást még nem nagyon láttam. Elég nagy a ház, megállapítom, hogy házigazdánk egyedül üzemelteti, meglátszik, hogy nincs asszony a háznál, minden sztereotípia nélkül mondom. Egy pár érkezik még szemből, ők is fognak megszállni.
Kint vacsorázunk, a macska rögtön ott terem, nyilván ő is halat szeretne. A szomszéd kerítésen a kutya veszettül ugat, nyilván a macskát, nem bennünket.
Holnap hosszú út áll előttünk, Bódvaszilas a cél, időben le is fekszünk, korán szeretnénk indulni.
Kívül-belül irodalom 