Fajsajátosságok

Az állatorvos, aki olvasott az állatok tekintetéből, mindenkit kiküldött a rendelőből, mikor hozzáfogott, hogy ellássa a sérült állatot. Többnyire kutyákat, hisz városi rendelőben dolgozott, bár a környék számtalan településén lovarda is működött, sőt sokan tartottak kecskét, birkát, hovatovább struccot meg tevét is, úgyhogy gyakran találkozott különös esettel. S mivel értett az állatok nyelvén, először a szemükből olvasta ki, hogy mi a panaszuk. Szívesen járt ezért olyan helyekre is, ahol egzotikus állattal találkozhatott, mert mindtől tanult valamit, miután megtanult olvasni a tekintetükből. Legjobban azért mégiscsak a kutyákat kedvelte.

Legutolsó esete nagyon megdöbbentette. A fekete alapon tigriscsíkos rajzolatú keverék kan kutya hátát teljes hosszában mély, gennyező sebek szántották, a  fején is súlyos ütlegelés nyomai látszottak. Egy állatbarát talált rá valahol az erdőben, a rendelőbe is ő hozta be. Az állatorvos kiküldte az embert, s mielőtt nekiállt az altatásnak, a kutya sárga szemébe nézett, és amit onnan kiolvasott, attól olyan mélységes szomorúság fogta el, olyan határtalan megvetést érzett embertársai iránt, hogy gondolatban azt kérdezte a kutyától: miért nem mentél neki, és marcangoltad, ahol éred, mielőtt ezt teheti veled? Mire a kutya lázas tekintetében egy pillanatra szikra gyúlt – melyet az állatorvos a büszkeség jelének vélt –, és azt felelte neki: azért, mert én négyzetcentiméterenként ötszáz kilopondnyi erővel tudok harapni, ő meg csak ember.

Reklámok

Kiskutya a szatyorban

Szilárd meggyőződésem, hogy ez a rengeteg elhagyott, kidobott kutya, macska mind a humanizmusunk áldozata. Hooogyaaan?, kérdezhetné joggal bárki is, akibe csöppnyi emberség is szorult , és valóban, ellentmond a józanész szabályainak a föltételezés. De csak első ránézésre, amúgy meg most is, mint oly sokszor, a saját farkába harapó kígyó esetével állunk szemben.

Ahogy visszaemlékszem, régen, azazhogy nem is olyan régen, nem volt ennyi kidobott, sorsára hagyott kutya, se városon, se falun, nem lehetett nap mint nap menhelyek kétségbeesett hangú felhívását olvasni, hogy legalább ideiglenes befogadók jelentkezzenek, különben elkerülhetetlenül altatás következik, nem mellesleg mondva nem is voltak menhelyek, nem volt rájuk szükség, így aztán nem is láthattuk nap mint nap a gyepmesteri telep sorszámozott felvételein a rácsok mögött ágaskodó vagy épp egykedvűen várakozó kutyák szívbemarkoló, örökre kitörölhetetlen tekintetét. Nem volt szaporulat, pedig ivartalanítani se ivartalanítottak, megellett a kutya, és annyit hagytak meg, amennyire szükség volt, vagy amennyire biztos jelentkező akadt. Nemrég elborzadva olvastam egy hatvanas évekbeli német szerzők által írott kutyás könyv magyar kiadásában, hogy hogyan válasszuk ki, melyik kölyköt érdemes meghagyni. Részletesen leírták, mi mindent kell figyelembe venni a döntésnél. Ez volt tehát a bevett gyakorlat.

Egyszer aztán azon vettük észre magunkat, hogy egyre több lett körülöttünk a kutya, a macska, egyre kevesebben vállalkoztak a hóhérmunkára, sok gazdának nem volt szíve vagy mersze elpusztítani a fölösleges szaporulatot. Ezért mondom hát, hogy vélt vagy valós humanizmusunk áldozatai a kóborló vagy kidobott, sorsukra hagyott kutyák, macskák. Az ivartalanítás pénzbe kerül, egyéb oka is lehet a puszta hanyagságon túl, most nem is ez a lényeg, hanem hogy saját farkába harapó kígyó esetével álluk szemben. Ha a gazdának nincs szíve vagy mersze megölni a kölyköket, mi a kézenfekvő megoldás számára? Egy szatyorban, dobozban a menhely kapujára akasztja őket, a lelkiismerete is tiszta, a gond is lement róluk. Csupán annyi a bökkenő, hogy az állatvédők nyakába varrta a problémát, akik erőn felül küzdenek, saját idejüket áldozva mentik, ami menthető. Hogy mi a megoldás? Nagyobb odafigyelés az állatvédők munkájára, egyéni és hatósági szinten egyaránt, és hát ivartalanítás. Annál jobbat nem tudok.

Kutyasors

A fehérgyarmati gyepmesteri telep előtt összekucorodva fekszik egy vizslaszerű keverék kutya. Amennyire a 12 mp-es videó felvételről meg tudom állapítani, fiatal állat, világoskék, talán másfél méteres szalaggal lehet odakötve, éppen hogy le tud feküdni a fűbe. Víz nincs előtte. Valaki közeledik, nyilván a telep munkatársa, a felvételen addig láthatjuk a jelenetet, amíg kutya fektében felé fordítja a fejét, csóválni kezdi a farkát, reménykedő pillantást vet rá, de még nem áll föl, itt abbamarad a jelenet, nyilván a felvétel készítőjének más dolga akadt ezután, de mindenképpen szerette volna dokumentálni az esetet.

Egyszer már elhatároztam, hogy csak azokat a bejegyzéseket olvasom a FB-n, amikben pozitív történetek vannak, annál többet nem tudok tenni, mint hogy minden hónapban utalok egy minimális összeget valamilyen állatvédő szervezetnek, de a rendszer valahogy mégis mindig szembesít vele, hogy bizonyos esetek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Tudom, nem ez a mostani, a fehérgyarmati telep elé kikötött kutya esete a legszomorúbb és legfelháborítóbb, de mégis, talán az első, amiről egyáltalán írni lehet, hiszen a többi, a rengeteg megkínzott, halálra ütlegelt, megnyomorított állat képe olyan mélyen belém éget, ha életem végéig írni tudok, az is kevés lesz, hogy kiírjam magamból őket. De itt és most, látva ezt a felvételt, megállíthatatlanul törnek ki belőlem az érzések, alig tudom visszatartani őket, hogy mások számára is érthetően próbáljam megfogalmazni, ami talán leírhatatlan, mert aki látja ezt a rövidke felvételt, és valaha is volt szorosabb kapcsolata kutyával, annak bizonyára nincs szüksége szavakra, nem kell agyonmagyarázni, hogy abban a két mozdulatban, ahogy az EMBER jöttére fölemeli a kutya a fejét, ahogy a bizakodás, a kiszolgáltatottság és félelem vegyes érzésével csóválni kezdi a farkát, abban minden benne van, amit ember és kutya kapcsolatáról el lehet mondani, akinek meg nem volt, annak úgyis hiába mondanám. Hogy mégis írok róla, annak most más oka van.

Sokszor hallani, miért a kutyák (és egyéb háziállatok) védelmére hozzunk törvényt, miért őket támogassuk, miért róluk beszéljünk, mikor rengeteg szerencsétlen ember él még az országban, akinek kenyérre sem telik. Ilyen megközelítésből nem is érdemes foglalkozni a kérdéssel, mert tévútra vezet minden érvelés. Ha nem fogadjuk el kiindulópontnak, hogy egy társadalmat az minősít, ahogyan a legkiszolgáltatottabbakkal, a védtelen állatokkal, a magatehetetlen öregekkel és a segítségre szoruló gyerekekkel bánik, akkor tényleg nincs miről beszélnünk. Nem egyik javára, a másik kárára, hanem is-is. Párhuzamosak a történetek.

Valami elindult az állatvédelem terén. Amennyire itt a FB-n látom, nagyon sok helyen próbálják menteni az elhagyott, elütött, megkínzott kutyákat, erőn felül, állatvédő szervezetek, magánemberek, akik szabadidejükben kutyát sétáltatnak, ideiglenes befogadónak jelentkeznek, talált kölyköket visznek haza, mert a menhelyen, akkora a zsúfoltság, hogy képtelenség hathetes kölyköket biztonsággal elhelyezni. Itt vannak az állatvédők, akik az ivartalanítás mellett kampányolnak, mert az lenne az egyetlen megoldás, meg a felelőtlen gazdák, akik azt mondják, az pénzbe kerül, úgyhogy sokan inkább más módszert választanak a fölösleges szaporulat eltávolítására.

Azt javasoltam a nyíregyházaiaknak, tegyenek feljelentést ismeretlen tettes ellen. Precedens értékű lehetne, talán. Nem is szeretnék mélyebben belegondolni, hogyan, miért történhetett, nem vigasztal a tudat, hogy legalább nem más módszert választott, legalább egyenesen oda vitte, ahol tudja, hogy jó kezekbe kerül, de ez nem menti föl. Nem szeretnék belelátni a lelkébe, mégsem hagy nyugodni a gondolat, magam elé képzelem azt az embert, aki ezt a fiatal kutyát tegnap reggel odakötötte a kerítéshez. Vajon mit mondott neki? Nem is fontos hangosan mondani, a kutya olvas a gazdája gondolataiban. Egy biztos, nem azt mondta neki, hogy visszajövök érted, mert ha azt mondta volna, akkor nyilván nem ezt a mozdulatsort látom a felvételen, hanem inkább a bizalmatlanságot, hanem a kutya fölemeli a fejét, megfeszül, testbeszédével azt jelzi, állj, te nem a gazdám vagy, nekem azt mondta, visszajön értem.