Don Quijote szélmalmai

Nem áll messze az igazságtól, aki azt mondja, Don Quijote a szélmalmok édestestvére. Talán az idők folyamán rárakódott gondolattartalmak teszik, hogy La Mancha lovagja mára csupán a láthatatlan ellenséggel harcba szálló, vereségét, kudarcát előre sejtő, mégis teljes odaadással küzdő embert jelképezi a köztudatban. Gyönyörű a párhuzam: a lovagregények felélesztője, aki, így vagy úgy, de mégiscsak a múltbeli lovagok nemes cselekedeteit sírja vissza, és a huszonegyedik század szélmalomharcosa, aki próbál úgy tenni, mintha nem látná, mi zajlik körülötte. Tudatánál van, nem csavarodott be, csakúgy, mint Don Quijotéban, benne sincs több őrület, mint amennyi az élethez okvetlen szükséges.

Ez eddig rendben is van, Don Quijote felfegyverzett ellenséget lát a szélmalomban, szemmel láthatóan ostobaság, amit művel, Pocak Sancho mégis mellette marad. Van azonban valami, ami eddig még nem tűnt föl senkinek – ha igen, annak üzenem, ha még él, hogy nincs új a nap alatt, és már a Werthert megírták, ha pedig már nem él, akkor áldott legyen az emléke, de én most fölfedeztem a spanyolviaszt: Don Quijote és a szélmalom édestestvérek.

Ha közelebbről szemügyre vesszük a szélmalmot – akár a régit, akár a huszonegyedik század karcsú fémcsodáit, melyek szálfaegyenesen sorakoznak a hegytetőn – akkor vajon mit látunk? Küzd-harcol megállás nélkül, hajtja az a láthatatlan erő, melynek ugyan ellenállni nem tud, végül mégiscsak ő győzi le, hisz ő csinál belőle energiát. Tehát csupán a felszín, amit látunk.

A modern kor szélmalomharcosára ugyanúgy igaz, mint Don Quijotéra, hogy hosszútávon ő a győztes. Hisz Don Quijote örök jelkép lett, s míg világ a világ, Cervantes hőse élni fog – most teljesen mindegy, hogy a fikcióban vagy a valóságban, ő ugyanis már eleget élt ahhoz, hogy mindegy legyen, valóságos vagy kitalált személy-e –, és a jelen kor Don Quijotéit is hozzá hasonlóan szemléli mindenki: egyfajta szent őrültnek tekinti, de a lelke mélyén drukkol neki, hogy hátha sikerül, és ha nem volna gyáva, megalkuvó vagy egyszerűen csak pozícióját féltő filiszteus, akkor talán ő is harcba szállna.

A köztudat valahogy egybemossa a sziklagörgető Sziszüphosz (aki mellesleg Aeolosz és Enareté gyermeke) és a búsképű alakját, s talán okkal is, mert mindketten tudatában vannak, mily képtelen a küldetésük. De ahogy a szélmalom is befogja a láthatatlan erőt, és energiát termel belőle, úgy Don Quijote és utódainak munkája sem marad eredménytelen. Nem azonnal, nem látványosan, de ahogy a szélerőből nyert energia, ott van az is a felszín alatt, példája messzebb is hat, mint villamos energiát vezető kábelekben futó áram, mely gépeket hajt és világít az embereknek. Ha ebből a szemszögből nézzük Don Quijotét és a szélmalmait, rímtelenül némiképp Adyt parafrazeálva, talán levonhatjuk a végső következtetést, hogy bár látszatra mosolyogtató a harc, mégis megéri a világ, ha az ember az marad, ami volt, nemes, küzdő, szabadlelkű Don Quijote-ivadék.

Reklámok