Zsilinszky

  1. december 9-én szólalt fel utoljára a képviselőházban. Részlet a beszédből. Minden különösebb kommentár nélkül.

– Tisztelt Ház! Nem kívánok jóslatokba bocsátkozni, de az az érzésem, hogy ez az utolsó megajánlási vita a magyar országgyűlésben a mostani második világháború alatt. Rettentő felelősség terhel itt valamennyiünket, nemcsak a kormányt és a kormánypártot, de az ellenzéket is, Magyarország megmentésének, jövője biztosításának, a történelmi Magyarország újjáépítésének nagy műve körül.

– Fájdalom ez az elv – ne kutassuk e pillanatban, minő nyomás és minő valóságos vagy képzelt kényszer hatása alatt (zaj és ellentmondás a szélső jobboldalon, az elnök csendet kér) megtört legújabb törvényeink egyikében-másikában, az első és második zsidótörvényben, valamint az új honvédelmi törvény szakaszaiban. (Zajos ellentmondás a nyilasoknál)

– Szeretném meggyőzni tisztelt képviselőtársaimat arról, hogy alkotmányunk jogegyenlőségi alapelve szempontjából, enyhén szólva, korrekcióra szorulnak zsidótörvényeink és az új honvédelmi törvény, valamint az úgynevezett fajvédőtörvény. (Zaj és ellentmondás a nyilasoknál.) Ezt a korrekciót ennek az országgyűlésnek kell megvalósítania. Nem azért, mintha idegen beavatkozás elől menekülnénk, hanem egyszerűen azért, mert ezt követeli meg a magyar történelmi alkotmány egész szelleme és felépítése, államunk hagyományai és nemzetünk jogalkotó szelleme (Egy hang a nyilasoknál: És Churchillé!), de a magyar nép tiszta és magasrendű embersége is.

Reklámok

Törököt fogtam, nem enged

Az utóbbi egy-két évben jöttem rá, hogy nem figyelek oda végig, ha túl sokáig beszélnek-mesélnek nekem valamit, és ha vissza kell emlékeznem, mindig csak félig-meddig emlékszem vissza rá, hogy mit is hallottam. Ha később el kell mesélnem, a másik felét legtöbbször kitalálom. Nem is jön rosszul néha, mert valahogy hihetőbb lesz tőle a valóság, pontosabban jelentőségét veszti az a fajta valóság, amelyik nem is létezik, illetve csupán annyi igaz belőle, mint abból, hogy október 26-án (ha nem tévedek, de talán inkább mégis november volt), beszéltünk róla Joséval a cipőbolt kirakata előtt Kecskeméten. Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek a mondatnak csupán a fele igaz, valójában pedig annyi az igazságelem benne, hogy tavalyelőtt (na jó, van annak már öt-hat éve is) beszéltünk Joséval a cipőbolt kirakata előtt a valóságról, de egy másik Joséval, és nem biztos, hogy cipőbolt kirakata előtt, az viszont biztos, hogy nem októberban történt és nem Kecskeméten, hanem több ezer kilométernyire innen.
Tegnap Enrique Vila-Matas azt mondta, a Bartleby és társaiból legalább az 57 % igaz, legalábbis ezt mondta a kiadójának, amikor esszéregénye igazságtartalma felől érdeklődött, aztán később kiderült, hogy 58 %-ra kell módosítani a számot, mert közben Valeriana is bejelentkezett egy internetes fórumon, tehát ő is létezik. Ebből az állításból annyi igaz, hogy tegnapelőtt (mármint úgy tegnapelőtt, mint José a kirakat előtt) Enrique a kerekasztal többi résztvevőjéhez hasonlóan a fikció és a valóság viszonyáról beszélve százalékos arányt említett mához képest tegnapelőtt a Bartlebyből.
Julio Llamazares mesélte (ez igaz) ugyanott (ez is igaz), hogy a Pascual Duarte családja fordításakor a Nobel-díjas José Camilo Celának megjegyezte a német fordítója – mert a németek ilyen precíz emberek (ez is igaz, mármint előbbi is, utóbbi is, bár utóbbi inkább klisé, mint igazság) –, hogy don José (nem biztos, hogy pont így szólította), Badajoz és Coria között nincs is vasút, hogy utazhatott akkor vonaton Emanuel Duarte (ebből csak a vonathiány igaz). A Nobel-díjas spanyol író azt felelte neki, Hát akkor csináljanak! (ez így volt, így emlékszik rá mindenki).
Maestro, kedves képzőművész barátom mesélte, hogy amikor egy városi orvosi rendelő előcsarnokának falfestményén dolgozott, az arra járó emberek nap mint nap megálltak előtte, nézegették, vajon mi lesz ebből, mígnem aztán egyszer egy bátrabb nézelődő az egyik alak előtt megállva meg is kérdezte, Mi ez, mester?, mire ő rávágta, Rókamadár. Rókamadár? Hiszen olyan állat nincs is!, vágta rá a választ is gondolkodás nélkül a látogató, mire a mester azt felelte, Már hogyne lenne, látja, itt van.
Különös viszonyban van a képlékeny fikció és az illékony valóság. Kitalálni csak úgy nem lehet semmit, tudjuk, és valahol egyszer már mindent megírtak, mint a Werthert is, akkor tehát rókamadár módjára már minden eleve ott is van. És a szabály alól talán Augusto Monterroso dinoszaurusza sem kivétel, amelyik akkor is ott volt még, amikor fölébredt. Hogy kicsoda? Ő-e vagy a dinoszaurusz? Ez örök talány marad, mindenesetre egy igaz, a dinoszaurusz is álmodhatta éppen Monterrosót, csakhogy mire Monterroso fölébredt, már nem volt ott.