Mégis van remény II.

Hol tartunk most? Nem tudom, Fokvárosban, San Joséban vagy Sidney-ben milyen lelki és szellemi fejlettségi szinten áll egy átlagember. Azt is csak sejtem, hogy nálunk milyenen, a két véglet határmezsgyéjén mozog. Ugyanez igaz az általános és az érzelmi intelligenciára is. Nem tudom, igazam van-e, de most úgy látom, talán csak akkor és ott történhet valami fontos, amikor sok irányban kinyílik előttünk az út, és el kell döntenünk, jobbra vagy balra megyünk, mindegy, merre, de egy biztos, választanunk kell, mert középen tovább nem mehetünk tovább, új utat kell taposnunk magunknak, azon majd egy darabig megint mehetünk középen, aztán egyszer csak megint új utak nyílnak előttünk, és megint választanunk kell. Kétségbeejtően nagy a kontraszt minden téren, ámde éppen ez lehet a biztató jel, ezért mondom, hogy mégis van remény. Folyamatosan azt látjuk magunk körül, hogy a világ a pénzről szól, hamis értékeket hirdetnek úton-útfélen felelőtlenül, a lényeg meg, amiért talán itt vagyunk, közben elvész, dől a reklám mindenhonnan, minden eszközt megragadva igyekszik mindenki a legjobb színben feltűntetni a portékáját, amit okvetlenül meg akar szereztetni velünk. Miközben jól kiszámított lélektani fogásként napszaktól, vásárlóközönségtől függően szól a zene a bevásárlóközpontban, mintha valami ördögi erő próbálná elterelni a figyelmünket ember voltunkról, tényleg van remény, amíg akad ember, aki képes önfeláldozón a gyengébben segíteni. Irgalmatlanul mély szakadék tátong a társadalom egyes rétegei között. Anyagi és morális értelemben egyaránt. Gondoljunk csak bele. Itt van a becsületes polgár, aki minden hónapban rendesen befizeti a villanyszámláját, a családi házára kivetett ingatlanadót, a gépjármű biztosítást, a fizetéséből meg eleve levonják az adóját, majd beleszakad, de akkor is fizet, egy fillérrel sem akar tartozni az államnak, mert ezt hozta otthonról, hogy tartozni nem jó. Pedig talán pontosan tudja, hogy a szomszédja vagy az unokabátyja, aki építési vállalkozó, vagy közúti fuvarozással foglalkozik, jól menő cége van, de ahol tud, ott csal, és még büszke is rá, nevetve mondja, hogy azok ott fönn még többet ellopnak, nehogy már én akkor ne tehessem meg, hülye lennék, ha nem tenném. Ez a két véglet ad biztatást. Hogy azt látom, egyfelől ott vannak a gátlástalanok, akik tényleg eszközt nem kímélve lopnak, arcába röhögnek a becsületes embernek, a szemét is kilopják, halálra sanyargatják, de ő magában mosolyog. És nem afféle keresztényi jámborságból, egyáltalán nem, hanem a dolgokon felülkerekedni képes, okos, gondolkodó ember tudásával, aki tisztában van vele, hogy mi az emberi élet lényege itt ezen a Földön, mi több, magában fejcsóválva szánakozik is az összeharácsolt gazdagságukkal hivalkodókon, és miközben a naplementét vagy a feje fölött elhúzó karvaly röptét csodálja, arra gondol, uraim, hát nem tudják, mindegy, hogy milyen színű, rendű-rangú az ember, az utolsó ingén úgysem lesz majd zseb?

Reklámok

Mégis van remény

Mostanában sokat gondolkodom rajta, hogy vajon az emberiség emberségben fejlődött-e egyáltalán az elmúlt időkben, főleg a 20. század alatt, mikor annyi szörnyűség történt és történik ma is ezen a világon, hogy (a kereszténység alapkönyvének ismeretében) a már-már örök igazságnak tekinthető kijelentés is megkérdőjelezhető talán, miszerint az emberiség problémái az elmúlt kétezer esztendő alatt semmit sem változtak. Igazat mondott Einstein “a világot naggyá tettük, de magunkat nem tudtuk hozzánöveszteni”.

Óriási szakadék tátong egyén és emberiség között, de talán így volt ez mindig is, ez sem mai jelenség. Nem is érdemes ezen a szálon továbbmennem, nincs is kellő kultúrantropológiai és egyéb ismeretem hozzá, hogy megtegyem, egyébként is, ha egyént és emberiséget különválasztunk, akkor önmagában is érdekes, hogy a személyiségfejlődés hogyan alakul az egyes kultúrákban és történeti korokban. Persze, csak arról tudhatunk, amiről van információnk. Száz szónak is egy a vége, nem egyszer gondolom, talán az emberiség végső küldetése ezen a Földön, hogy a hallatlan jelentőségű felfedezései mellett vagy azon ellenére is visszajusson valahogyan ahhoz az ősi tudáshoz, amely egyidős vele. Szerteágazó kérdés ez, én egyelőre maradnék inkább a kézzelfogható dolgoknál.
Első látásra is képet alkotok magamban valakiről, meg tudom állapítani, milyen is a lelke valójában, abból, ahogy a beosztottjaival vagy nála gyengébb embertársaival, meg ahogy az állatokkal viselkedik. A kutya az ember leghűségesebb társa, végigkíséri a történetét. Nem tudom, létezik-e olyan tanulmány, amely a fellelhető forrásokra hagyatkozva nyomon követi, miként alakult ember és kutya viszonya az idők folyamán, mindenesetre erős a gyanúm, hogy ha létezne, akkor az derülne ki belőle, hogy addig tartotta becsben az ember, amíg szüksége volt rá, mert könnyebben vadászott vele, a kutya szagolt és hallott helyette. Amióta magához szelídítette, ez történt ugyanis, a kutya szagolt és hallott helyette, szép lassan el is csökevényesedett az embernek ez a képessége. Aztán fokozatosan kívül rekedt a közvetlen életterén, puszta ház- vagy nyájőrzővé vált, maradt neki az odavetett konc, ha nem egyenesen a bot.
Nem kell messzire mennem, elég Athén vagy Szaloniki kutyáira gondolnom. Még az Olimpia előtti időkre, amikor tele volt mindkét város gazdátlan kutyákkal. Megvolt ez a két kaszt, a gazdás és a gazdátlan kutyák, utóbbiakat megtűrték mindenütt, még a legelőkelőbb szálloda bejáratának szőnyegén is, ha éppen azt választotta fekhelyéül. Egyszer megkérdeztem egy trafikost, hogy ki ad inni ezeknek a kutyáknak ebben a melegben, a trafikos elképedve nézett rám, ezek nem isznak, ezt mondta, így, ezek nem isznak. És tényleg. Szlovák kolléganőmmel utána megbeszéltük, mondta, mikor befogadta a kutyáját, hosszú ideig nem ivott, valószínűleg a kóborlása idején szokhatott le róla.
Nem tudom, melyik megoldás emberségesebb, az ivartalanítás vagy az alomszelektálás, és azt sem tudom, hogy pontosan mikortól kezdett kínos lenni, hogy az alomból eltávolítják a „kevésbé életrevaló” kölyköket, mindenesetre elképedve olvastam a német eredetiből fordított, valamikor a hatvanas évek végén megjelent kutyatartási szakkönyvben a kiválasztásra adott tippeket. Tehát nemrég még ez volt a módszer. Aztán rájöttünk, hogy ez nem elég humánus, vagy már nem volt jelentkező, aki a szelektálást elvégezze, nem tudom, mindenesetre a tömegesen kitett kutyák kérdése csak napjainkra vált égető kérdéssé.
De vissza kell kanyarodnom eredeti gondolatmenetemhez, mert most igazából arról akartam írni, hogy az ember emberségesebb lett-e valamelyest a kutyákkal szemben. Én nem tudom eldönteni, törvényszerű-e vagy sem, hogy a jelenségek és történések vagy az unalmasnak tetsző köztes mezőben zajlanak, ahol nincs szélsőség, egyenletes a ritmus, nagyjából kiszámítható minden, vagy pedig a két véglet határsávjában mozognak, de sosem középen, mindenesetre egyre inkább ezt látom valószínűbbnek. Az élet minden terén, tehát akkor kutyák és emberek viszonylatában is miért lenne ez másképp.
Van néhány kép, ami örökre belém égett, a sárga szemű, tigriscsíkos kutya tekintete a szentendrei lengyel piacról, valamikor a kilencvenes évek második feléből, fejét hosszában átszelte egy vágás, mintha szabályosan fejszével akarták volna kettémetszeni. A többit nem is mondom, elég a tegnapi facebookos fotó a kis pulikutyáról, akit Tárnoknál szedett össze egy jótét lélek, amikor a kozmetikus megnyírta, akkor látták, hogy a torkán egy vágás nyoma látszik. Aztán Tücsök kutyám, aki eleinte minden autóba be akart ülni, ez maradt meg benne, hogy őt onnan egyszer valaki kidobta, és neki oda mindenképpen vissza kell jutnia. Vagy Susi, hűséges futótársam, aki éktelen ugatással fogad minden fehér kisteherautót és személykocsit, főleg ha az utánfutóval megy.
Autóból kidobott, idős és egészen fiatal kutyák, vásárban el nem kelt, kartondobozban sorsukra hagyott kiskutyák, zsúfolásig telt menhelyek. Felelőtlen gazdák, felelős önkéntesek. Ez a két véglet. És persze a túltenyésztett divatkutyák. Most ez a helyzet, az állatvédők az ivartalanítást szorgalmazzák, teljesen jogosan, én meg elbizonytalanodom, és azon tűnődöm, vajon nem következik-e be majd az az állapot, hogy egyszer csak nem lesz több keverék kutya, csupa fajtatiszta, de ezen talán nem is érdemes gondolkodni, mert ha itthon nem, még mindig marad majd bőven máshol, ahol nálunk kevésbé odaadóak az önkéntesek.
Nem vagyok benne egészen biztos, de igyekszem optimistán szemlélni a helyzetet, és azt mondom, igenis van fejlődés, és az önkéntesek a legjobb bizonyíték erre. Igaz ugyan, hogy a két szélsőség határterületén mozgunk megint, míg egyesek a legbrutálisabb kínzástól sem riadnak vissza, addig mások életüket, pénzüket, idejüket áldozzák a kutyák mentésére. De valamivel akkor is emberségesebbek leszünk, mert az élet dialektikája ezt kívánja, másképp nem lehet.

Ilyen az élet. Most, mielőtt ezt a bejegyzést közzétettem, kétszer is kutyás hírbe botlottam: ű

Dimitrisz Papakosztasz, görög barátom írásai:

Mikrá adészpota (A kis gazdátlanok)

És egy kiskutya megmentése :

http://www.kiskegyed.hu/kikapcsolodas/kedvencek/megmentettek-a-felelemtol-reszketo-kutyat-ami-ezutan-tortent-az-gyonyoru-126376

(folyt. köv.)

Szima

Megint egy gyász. Tegnap délután egy rövid időre visszaléptem a valóságba onnan, ahová mindig minden elől elmenekülhetek, és már éppen indultam volna vissza, amikor egyszer csak ott termett előttem a képernyőn egy meghívó tárgyú üzenet. Könyvbemutatót reméltem, és egy gyászjelentés érkezett.

Nagyon régen találkoztunk személyesen. Mikor a telefonban meghallottam a hangját, olyan gyengén szólt, mintha már nem is az innenső partról beszélne. Szima is azok közé tartozott, akiket igen ritkán látok, de minden új találkozásunk olyan, mintha tegnap váltunk volna el. Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk a mondatot. Az önnön igazukban folyton kételkedők igaza sugárzott minden mozdulatából, az volt benne minden mondatában. Ami egy emberben talán a legfontosabb. Másokat nem pocskondiázni, magunkat nem ünnepelni. A háttérben csendesen, szívósan, kitartóan működni. Elnéző mosollyal fogadni mindent, gyengeséget, önzést, pökhendiséget, bírvágyat, hatalmat, szegénységet, gyarlóságot, tudva tudván, hogy mindez úgyis múlandó, és kevés az idő rá, hogy fölösleges ítélkezésekre pazaroljuk. Tenni tisztességesen a dolgunkat, ez a legtöbb, amit tehetünk, meg hogy a másikat békén hagyjuk, ha már egyszer segíteni rajta úgysem segíthetünk.

A regényt, majd a regényt azt nagyon szeretném, ezt a mondat kapcsolt össze bennünket az utolsó időben. Itt a kezemben a regény, még nem is gondolkodtam rajta, hozzá vajon mikor jut majd el, és most már nem is kell, ő is csak valahol az Univerzum mindent egybefogó nagy egészében látja majd mindazokkal együtt, akik elmentek közben, és ott vannak, ahol már nem számít, kész-e a regény vagy nincs, mert ők már tudják, hogy semmi számít, hiába iparkodunk, hiába vers, regény, dráma, nem kelti őt már föl se könny, se vegyszer, mert egyszer élt ezen a földön, egyetlenegyszer.

Apró, törékeny alakja, pirosas arca, a mosolya, csillogó szeme, okos tekintete marad itt örökre előttem, látom magunkat, ahogy távolodunk, miközben megyünk fölfelé a Vörösmarty utcán, a Podmaniczky utca irányába.

Legyen könnyű neked Rákoskeresztúr földje, drága Szima.

(Székely Sz. Magdolna, Szima, a Fekete Sas kiadó szerkesztőjeként dolgozott.)