Adiós a una madre

Para Helena, Jesús y Bego

 

Son las dos de la noche. El reloj del aeropuerto marca incansable el paso de los minutos con sus agujas. Cada poco pienso: esta noche, ésta es la última de tu vida. Según se vayan consumiendo los minutos de esta noche, te consumirás tú y todo lo que ha sido tu vida. Y yo espero que acabe esta noche para coger el avión por la mañana, pensando en ti, madre.
Te veo rodeada de tus hijos y otros familiares. Respiras normal, a veces vomitas sangre, pero ya te han aliviado el dolor, sólo te sacude esa pasión. En la duermevela, a ratos sueñas; te sientes la niña aquella que fuiste una vez, la que con sus lazos blancos en los cabellos tan orgullosa iba a misa un domingo por la mañana. Luego te duele menos lo que fue vivir, lo que te queda de vivir.

Si pudieras desear algo aún, desearías que al final te dejen sola, en tu soledad agonizante, pero basta con fijar la mirada en el techo y lo de aquí te parece tan lejano, tan ajeno, como si ya no formases parte de ello. Andas tú sola por aquel sendero que te lleva, cuesta arriba, hasta allí donde a partir de mañana habitarás. Nada te suena por el camino, pero vas segura de que allí te esperan.

Cambia el paisaje, de repente otra vez aquí, entre esas sábanas, salpicadas de sangre. Todo te alcanza en oleadas, como el dolor que en realidad ya no es ese dolor que sentías cuando te dolía el oído o una muela, el vientre acuchillado, apuñalado, sino otro, que más que dolor, es pasión. El dolor se alivia, la pasión difícilmente, porque es esa ancestral sensación heredada, coetánea del primer hombre, que luego los cristianos nombraron la pasión de Cristo, que sufrió la crucifixión por nosotros los humanos.

De repente aparece aquella calle por la que salías del pueblo e ibas casi hasta las faldas de la montaña, la que te recuerda esa tarde de primavera cuando todo te parecía tan inmenso en ese campo en el que cabía toda una vida, como ahora, en este mismo instante, te cabe tu vida entera y lo poco que te queda de ella. Porque mañana, mañana en este mismo instante, tú ya no serás tú, la que fuiste para los tuyos, sino pasarás allí, a esa región indescriptible donde están los demás que se habían ido antes que tú y la que los tuyos que quedan aquí guardarán en un lugar circunscribible en su interior y a la vez mucho más arriba de su cabeza, en el espacio atemporal, bien cerrado, como en una vieja caja o antiguo baúl de viaje.

Para cuando la aguja grande de este reloj haya llegado al seis y la pequeña entre el ocho y el nueve, justo a la hora de despegar mi avión, tu alma también habrá dejado tu cuerpo para pasar inmediatamente al pasillo aéreo por el que las almas van directas a ese lugar donde habitan todos los que éranse una vez antes de ti.

Márta Patak

Reklámok

Pedro Salinas

Talált kincs

Nem kereslek
mert tudom, úgysem talállak
így, mikor kereslek.

Elhagynálak. Elhagylak
mintha ottfelejtettelek volna
és másra gondolok,

hogy ne rád gondoljak,
de álcázva mégis odaképzellek közben.

Egyszerű mondatok a számból:
„Holnap ezt és ezt kell csinálnom…”
”Tudod, jobb lenne, ha…”
Szórakozottság. Milyen könnyű minden,
milyen könnyű már minden, így,

hogy elfelejtettelek!

És akkor
egyszer csak – a szélrózsának vajon
melyik irányából? –
karomban teremsz, meglepetésnek
maszkírozva,

sebtében odavetett mozdulatok
köntösét öltöd magadra, meglepetésnek szánva,

Clément Rosset

a demagógiáról és a valóságról

(Részlet az interjúból, melyet Luisa Corradini készített a francia filozófussal 2006-ban a La Nación című argentin lap számára)

A valóság csak olyan mértékben elviselhető, amennyire sikerül elfeledtetnie magát. Hasztalan siratjuk az elmúlt időket, vagy várjuk az osztályok nélküli társadalom eljöttét. A valóság sosem fog visszatérni, mert mindig itt volt.

— Akkor hát, mit ér, ha ellenállunk, ha igyekszünk megváltoztatni a dolgokat?

— Attól függ. Vegyük például az európai alkotmányra és az első munkahelyi szerződésre (CPE) adott francia „nemet”. Mindkét esetben egyenlőtlen küzdelem zajlott az értelem és a demagógia között, egyiknél sem volt szó komoly változtatási javaslatról. Ilyen esetben mindig a demagógia győz: könnyű a többséget megnyerni, mikor az ember csak az ellenállásra szorítkozik. De mégis többet ér javítani a világon, mint kidobni szemétbe úgy, ahogy van – több kurázsi is kell hozzá. Ha e két esetben a „nem” valamivel több lett volna, mint a valóság radikális és következetlen elutasítása, akkor akik a „nem” mellett tették le a voksukat, akik a „nem” mellett foglaltak állást, most igencsak meglepődnének, ha rá kellene döbbenniük, hogy győzelmükkel semmit sem javítottak a szenvedő emberek helyzetén, nem nőtt Franciaország szuverenitása Európában, és a társadalom peremére szorult fiatalok nyomorának problémája sem oldódott meg. Ugyanis nem az volt a cél, hogy valami is változzon a társadalomban, hanem hogy minden egy csapásra változzék meg, vagy egyáltalán semmi se változzék, ami pontosan egy és ugyanaz. A valóság csapda, mindig jelzi, hogy ott van, sosem ér senkit váratlanul, de mindig zavarba ejti az emberiséget elviselhetetlen egyszerűségével. Minden valóság szükségszerűen banális.

Pávai Patak Márta fordítása

Magyar tehén legyen Böske!

Egypetéjű hármas iker borjak születtek egy hajdúsági gazdaságban, Bambi, Dolly és Molly. A nevük hallatán csóváltam a fejemet, jó fél évvel ezelőtt, mert eszembe jutott nagyapám tehene, a Böske, meg a Rózsa, a Szegfű, a Csillag, no és a kisbika, a Miska. Elszomorodtam, vajon sose lesz már magyar tehénnek magyar neve?

Nem elég, hogy el kell néznünk, hogy kiejthetetlen nevű üzletláncok özönlik el az országot? Miért nem tudtuk szerét ejteni, miként a spanyolok tették az Auchannal (melynek nevét nincs az a spanyol, aki természetességgel a szájára tudná venni, mellesleg itthon is következetesen rosszul ejti, aki nem ismeri a francia fonetikát)? A spanyoloknál maradt a madár, maradt az A is, csak éppen a spanyol fül számára ismerősen csengő Alcampo lett a neve. Nálunk nem lehetett volna valami más, mondjuk Alvégi nagyáruház? Vagy hasonló?

Kiiperedik

A legalacsonyabb fiúkból lettek a legmagasabbak. Akik hetedikben pöttömök voltak, azok második-harmadik gimnáziumra, szakmunkásiskolára egészen kiiperedtek.

De a gazdasszony is örül, mikor a semmire való, nyamvadt baromfi nekiveszi magát, és kiiperedik, mihelyt tavasszal egy kicsit jobbra fordul az idő.

Vagy a télen hirtelen fölnyurgult, halványzöldes, csenevész paprikapalánta, ami tavasszal szintén neki tudja még magát venni, amint kiültetik a földbe, rögtön kiiperedik.

Kágyiló

Új év – új somogyi csemege: a hányatott sorsú Limax maximus

A kágyiló torkos növényevő. Főleg a friss salátalevelet kedveli, amúgy meg nemigen válogat, ami éppen akad a veteményesben, azt dézsmálja. A só ellensége, ha sót szórnak a hátára, akkor, szegény, felfordul. Már nem a sötét színű, pettyekkel tarkított hátát, hanem a világos hasát mutatja.

Igen, ez a kegyetlenebbik kágyilóirtó módszer. Az idők folyamán másféle csapdákat is kitaláltak. Például sört kell beásni a földbe, ami odacsalogatja, a kágyiló belemászik, és benn is marad, mert kimászni már nem tud. Hát nem szebb vég egy kágyilónak sörbe fúlni, mint sótól felfordulni?

Emberi mércével mérve mindenesetre szebb.

(Az már más kérdés, hogy az emberi cselekedet mindkét esetben mennyire humánus.)