A náci sas

– Okvetlenül menjetek majd el Málemébe is. Ott van a német temető. A náci sast is meghagyták a téren, amit a megszállás idején állítottak. – ezt mondta görög író barátom, Andréasz Papadákisz, mielőtt útnak indított bennünket Krétára.

– A német temetőt keresik? Arra! – mutatott készségesen a férfi a temető irányába. Ha idegent látott a faluban, aki nem a tengerpart, a strand felé vette az irányt, akkor biztos lehetett benne, hogy a német temetőt keresi. Mi nem a német temetőt kerestük ugyan, de már csak tisztességből is elmentünk. És megnéztük a falu közterén a náci sast.

– Ez is része a falu történetének -, ezt mondta Andréasz, amikor döbbent arcomat látva elmosolyodott. Tudod, a falubeliek mondták. Ha már egyszer felállították, ők nem viszik el onnan. És a temetőt is gondozzák, hogyan jönnének ide a rokonok olyan messziről, Németországból.

Rögtön ennek a szobornak a története jutott eszembe, mikor meghallottam, hogy szobrot készülünk állítani a náci megszállás évfordulójára. Egy olyan országban, ahol Osztyapenkónak mennie kellett, ahol Marx szobrát el akarják távolítani a helyéről, és ahol Latinca Sándor emléktábláját még az erdőben is megrongálják. Nem lehet kitörölni az eseményeket, hiába távolítjuk el a szobrokat, ami megtörtént, megtörtént. Aki nem vállalja a múltját, az nyomorult, tudathasadásos, akár egyéni, akár társadalmi szinten tekintjük is a kérdést. Nem szabadul meg a múltjától az, aki elfelejti – mondta Brecht. És nem is lehet elfelejteni. Illúzió ezt gondolni.

Reklámok