Ravasz László és Palmiro Togliatti

 

 Álljon itt egy régi írásom, Uri Asafnak ajánlva ezúttal

Még mindig csodálkozom, ha érthetetlen jelenséggel találkozom, pedig nyugodt szívvel állíthatom, eléggé edzett vagyok, az utóbbi idők történései pedig tesznek róla, hogy még inkább hozzászokjak kis országunk furcsaságaihoz.

Leányfalu nevének hallatán rögtön Móricz Zsigmond jut eszébe az embernek. Akinek nem, az vagy nem Magyarországon él, vagy azt se tudja, kicsoda Móricz Zsigmond és hogy létezik egyáltalán Leányfalu. Aztán eszébe juthat még Karinthy Ferenc, aki az év nagy részét leányfalui nyaralójában töltötte. Ott vészelte át az ostromot Márai Sándor, és ha visszamegyünk az időben, akkor Gyulai Pál nevével zárhatjuk az irodalmi palettát, aki szintén Leányfalun élt és alkotott. De még csak a legismertebb írókat és költőket említettük, mert akad még néhány, mint mondjuk Szeberényi Lehel, akit ma már szinte senki se ismer, pedig talán legtöbbet ő írt Leányfaluról. Vagy ott élt például Puszta Sándor, akinek még életében megjelent tizenkét verses könyve, nem akármilyen formátumú ember volt, költőnek sem utolsó, és egyáltalán nem mellékesen a falu plébánosa volt a nehéz időkben, 1937-től 1983-ban bekövetkezett haláláig. Aztán még folytathatnánk.

Október 23-án felavatták a falu új könyvtárát – a 20 millió forintos hitelből felújított Klein-villa melléképületében. Ravasz Lászlóról nevezték el, igen, Ravasz püspök is Leányfalun élt 1953-tól haláláig és 1975 között, teljes visszavonultságban.

Eszembe jut, amikor majd harminc évvel ezelőtt a kaposvári könyvtárban — teljes neve akkor Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár volt – megkérdeztem ott dolgozó bérmakeresztanyámat, hogy kerül az Olasz Kommunista Párt egyik alapító tagja a somogyi megyeszékhely könyvtárának nevébe, mire azt a választ kaptam, hogy 1964-ben nyílt meg a könyvtár, Togliatti abban az esztendőben halt meg, s az országban a kaposvári könyvtár volt az első intézmény, amit el lehetett nevezni róla.

Mielőtt a könnyű szillogizmusra hajlamos olvasó megvádolna, hogy Ravasz Lászlót egy lapon emlegetem Palmiro Togliattival, sietek leszögezni, semmi bajom velük, csak éppen nem oda való a nevük, ahová kerültek. Togliattiét a rendszerváltás szerencsére lesöpörte a könyvtár faláról, de hogy Ravasz Lászlóé hogy került oda, azt végképp nem értem. Leányfalun élt ugyan, de ebben a faluban, ahol annyi író élt, még Móricz Zsigmondon kívül is, vajon nem akadt senki, aki lobbizott volna egy kicsit Gyulai Pál vagy akár Puszta Sándor mellett? Mert hogy Togliattiról nem kérdezték meg annak idején Kaposvár népét, arra mérget merek venni.

 

Leltár III. Profán szakrális – Homolya Gábor kiállítása Leányfalun az Aba-Novák Galériában

Homolya Gábor 1956-ban született Budapesten. 1993 óta Érden él. Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett festő szakon. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott festő és grafika szakon. A festészet után az alkalmazott grafika minden területén alkotott. Plakátjai, naptárjai szerepeltek és díjakat nyertek külföldön is. Számos arculat, kiadvány és könyvborító került ki a keze alól. MAOE tag 1985 óta. 2002 óta újra kiállít egyéni és csoportos képzőművészeti tárlatokon.

Mikor megláttam Homolya Gábor munkáit, magamból kiindulva először arra gondoltam, ezzel a világlátással sem lehet könnyű ebben a világban élni, aztán rögtön korrigáltam is magamat: pontosabban talán csak így lehet, hogy az ember meglátja a dolgokban az abszurditást. Másodszor arra, hogy Homolya Gábor művészete narratív művészet, a szó legnemesebb értelmében, hiszen elég, ha csak a munkák címét tekintjük, azokkal rögtön elkezdődik a történetmesélés. A nemritkán nyelvi játékkal élő cím a harmadik, negyedik vagy sokadik dimenzió lesz a tárgyi kontextusban a műalkotásban. A művészet avatott kritikusai és szakértői ezt nyilván sokan, sok helyütt és nálam sokkal jobban megfogalmazták, laikus befogadóként én így tudom most elmondani.

Ha odakint elolvassák a művész önmagáról írott sorait, sok mindent megtudhatnak alkotómódszeréről, és ami e szerteágazó pályakép-töredék vagy rögtönzött önvallomás olvastán első ránézésre szembeötlik, az a hihetetlen sokoldalúság, az örök fölfedezni vágyó szűnni nem akaró kíváncsisága, nyughatatlansága – még a művészeti ág kínálta, meglehetősen tág kereteken belül is. Szereti a régi, szép formájú használati tárgyakat, de a kacatokban is fantáziát lát. Funkciójuk-vesztett tárgyak újrahasznosítva, új életre keltve egy műalkotáson – így is jellemezhetném munkáit. Felsorolni is sok, mi mindent kipróbált eddig: báb, rajzfilm, mozaik, faintarzia, színpadi háttérkép, portré, animációs film, festmény-animációs film egy Zweig-novellából, tárgy-szobor, homok-applikációs kollázs, montázs, asszamblázs, box és objekt. A technikákat keverve megmutatni a világot, új értelmet kínálván ezzel a dolgoknak, nemritkán meghökkentő kontextusba helyezni szokványos tárgyakat – ez talán általánosságban is igaz lehet napjaink kísérletező művészeire, Homolya Gábor azonban önmagához képest is mindig egy kicsit más, és ettől olyan különleges.

Számomra az egyik legmegkapóbb alkotása a Diszpraxia címet viseli. A műtárgy egy bakancs, egybeépítve a jobblábas a ballal, egyikben piros, a másikban fehér fűzővel. Noha a cím egyértelműen a hasznavehetetlenséget sugallná, hiszen mit is kezdhetnénk a valóságban egy ilyen bakanccsal, legföljebb talán a szerencsétlen, csecsemőkorban szét nem választott sziámi ikerpár összenőtt lábára lehetne fölhúzni ilyet, bennem azonban ez az alkotás egyértelműen a menni vagy maradni szimbólumává változott, talán nem véletlenül, hiszen mindig a befogadó világába, egyéni látásmódjába illeszkedik a befogadandó műalkotás. Külön öröm számomra, hogy Homolya Gábor ezzel a műtárgyával elnyerte szülővárosom, Kaposvár város díját a Groteszkpályázaton.

Ez a mostani kiállítás része a már elkezdett, Leltár címet viselő sorozatnak, mellyel az idén hatvan esztendős művész az Érdi és a Gogol6 Galéria után itt az Aba-Novák Galériában is megmutatja lelki számvetésének alkotásait. Profán szakrális az alcíme ennek a mostani válogatásnak. Én igazából nem szívesen ábrázolom Jézust – mondja a művész, majd hogy az ő Krisztus-képe hitből fakad, nem gúnyolódásból. És ez látszik. Az ő profán szakralitása olyan, mint a mártírhalált halt német evangélikus teológus, Dietrich Bonhoeffer „vallástalan kereszténysége” – „ami ezen a világon túl van, ezért a világért van az Evangéliumban” – mondja a teológus.

Kiállított munkái közt látjuk:

Annuntiation – parti homok, két lábnyom alulnézetből, egyik alatt liliom, körülöttük kavicsok, vérrel írott tintával,  héber betűs üzenetként szóló angyali üdvözlet

Az ige textté lett – fakereszt, egyszerű felirattal INRI, alatta klaviatúrából kölcsönzött billentyűkkel kirakva az „Én vagyok az út, az igazság & az élet” szakrális textustusának ily módon látszólag profanizált olvasata

Chagall – Krisztusalak pemzliben végződő hegedűfeszületen, húrjai a Mester mellkasán átfúródva menórában futnak össze, srófjai átdöfik a Megfeszített kezét. Fölötte a teret-időt mérő egység, lábánál a hegedűtestet átdöfő Eiffel-torony képmás, alatta tán a vityebszki táj, ahol Moise Zaharovics Sagalov született.

Kálvária – Homolya Gábor, kapcsolat aranykártya tulajdonos Via Dolorosája

Papsajt – nemes egyszerűséggel sajtból kivágott kereszt a humánus egérfogóban, mindez a sajttartó harangjával lefödve

Razglednyica tokkal – rabruha csíkjai, szögesdróttal felhúrozott hegedűtok borítására rejtett héberbetűs üdvözlőlap

Jézuska – pelenkás kisded a játékkockákból összeácsolt fakereszten, alapja gyermekkorunk malomjátékának táblája

Op-art Madonna – csíkos kapucnis köpenyben az édesanya kisbabájával olyan keretbe helyezve, amilyenben utoljára a dédmamámnál a Jézus fényküllős szívét láttam az olajfestményen…

„Te, Gábor, ahhoz hogy a művedet megértsék, igencsak műveltnek kell lenni!” Ezt sokan így gondolják, pedig tulajdonképpen én sem vagyok „ennyire” művelt, viszont, ami érdekel, annak utánanézek. Ha elkezdek egy témával foglalkozni, mindenképpen körbejárom, utánakeresek, s elolvasok róla mindent, amit lehet.” – olvastam valahol egy interjúban, és ebben magamra ismertem.

Jobban azóta sem tudom kifejezni az érzést, ami Homolya Gábor alkotásai láttán, akárcsak az összes többi olyan után ébredt bennem, amely életemben valamiért megfogott, mint amit A test mindent tud című regényem kisiklott sorsú képzőművész hőse hiányol magából, aki az elmúlást szeretné láttatni a barátja portréján:

„Milyen furcsa, de a semmihez is kell tér és idő. A semminek is van kiterjedése, színe, időnként még a szagát is érzem, és nem okvetlenül kellemetlen. Még csak laposnak se mondhatnám a formáját. Inkább olyan szétterülő az is, hasonlít a mindenre, ámde a semmi üres, a minden pedig agyon van zsúfolva tárggyal, emberrel, még akkor is, ha fizikai valójukban már nincsenek jelen benne, talán csak az ideájuk lebeg körbeírhatóan a fejem fölött, tapintható közelségben szinte, látom, mint a látó az aurát, de csak bizonyos távolságból, mert ha túl közel megyek, rögtön szertefoszlik, mint bármelyik varázslat.” Amit a regénybeli Matyinak Imre portréján nem sikerült, Homolya Gábor éppenséggel azt a mulandóságot mutatja meg itt most nekünk ezeken az alkotásokon. Részletet mutat, de nem veszik el a részletben, hanem egésszé emeli, nem a szakrálist profanizálja, mert az szentségtörés, és ami a legfontosabb, a legegyszerűbb hétköznapi tárgyban is meglátja az emberi esendőséget, lelket visz az élettelennek látszó tárgyba, közel hozza egymáshoz a tárgyakat, amelyek nélküle sosem találkozhattak volna, és e meghökkentő egymásra találás felszínén örömében ott visong irónia, humor, szatíra, a mélyén azonban lehetetlenség nem észrevenni a határtalan életigenlést, a végtelenül emberit.

A Leltár III. Profán szakrális című kiállítást ezennel megnyitom, kérem, fogadják szeretettel Homolya Gábor munkáit, biztos vagyok benne, hogy aki eddig nem ismerte, az itt látottak alapján a többire is kíváncsi lesz.