Csöszmörög

Régen elfelejtett íz! Öregapátok örökké itt csöszmörög!, hallom, amint nagyapám nem kevés gúnnyal a hangjában félhangosan megjegyzi, amikor dédapám elindul szokásos menetére.
Öregecske tacskókutyám is egyfolytában csöszmörög, lesi, hátha lepottyan valami ehető falat, miközben almát hámozok a konyhában. Látszólag céltalanul jön-megy, szóval ő is csak itt csöszmörög.

Reklámok

Kerhóra fog

— Na, te lány, kerhóra foglak, úgy látom, igön e’kanászodtá’! — így is kezdhette volna dörgedelmeit a dédnagyanyám. Én csak pislogtam, nagyon szerettem volna kibújni a kerhóra fogás alól, igaz, csak sejtettem, hogy ez most minden lehet, csak jó biztos nem. Tudtam, hogy számot kell adnom valamiről, hogy rossz fát tettem a tűzre, erről lehet szó. A kerhótól még most is borsózik a hátam, pedig nem vagyok benne biztos, hogy az elmúlt harminc-harmicöt évben hallottam-e egyáltalán valakitől.

Aki hallotta, ossza meg velem, milyen volt, mikor kerhóra fogták.

Kalamul, e’kalamul

 

Sose értettem, hogy lehet az, hogy egyszerre e’kalamulok valamit, utána meg én magam is e’kalamulok valahová. Azt hittem, csak én vagyok ilyen kalamulós, hogy örökké kalamulok (hun kalamútá az éjje’?), meg mást is e’kalamulok közben. Mondjuk így: az éjje’ a konyhába’ kalamútam, aszt e’kalamútam valahová a zságvaarótűt a vaarósládábu’, mostannék mög kőne, aszt

sehun se talá’ják .

Persze, tudom, mer’ én

örökké

csak kalamulok, meg mindent e’kalamulok. Sajnos, lyen kalamulós vagyok.