Α szerelmi eskü

Αz ókori görögök végtelenül tisztelték az esküt, és megbüntették azt, aki megszegi, ám előrelátóak voltak, és a szerelmi hűségesküvel kivételt tettek… saját, jól felfogott érdekükben; közmondásuk is volt erre: “Αφροδίσιος όρκος ουκ εμποίνιμος” – vagyis a szerelmi eskü megszegése nem büntetendő cselekmény.

Reklámok

Kolosvár

Felice Caronni

In Dacia

Útirajz a 19. század elejéről

(részlet)

Kolosvár

Vendéglátóm, az Esterházy család, mely akkoron Obrásában tartózkodék, a Kolosvárra vezető út legdélibb részén várt; én egyedül keltem útra. Aknán, Pókafalván, Veresegyházon keresztül utaztam egész álló éjjel, s alig több mint tizenkét óra alatt, késő délelőtt érkeztem meg. A város fekvése igen kedvező, a Szamos partján terül el, mely ellátja csőreggel, s egyéb fajtájú nemes hallal; a mezeje termékeny, még a napraforgó is megnő benne, a kukoricával együtt vetik, s emez támasztékul szolgál neki, mikoron érett virága súlyossá kezd válni. Sokkalta virágzóbb földeket láthaték arrafelé, mint másutt; így azután őméltósága oly szép termetű csikókat tenyészt, melyre sok egyéb főúr is bizton sóvárog. Visszatértem hát újból Kolosvárra, s abban a szerencsében lőn részem, hogy őméltóságával bejárhatám a környék legjavát, mely hitvesének vagy az ő fivérének, a Gubernátornak vala tulajdonában. Sorra látogatánk Mocs, Szamosfalva, Gyalu községeket, szemügyre vettünk bozótot, nyájat, méhest s a havasokat, ellátogatánk Egerb egy, Dongó, Bedecsa, Sztana, Körösfő, Bogártelke, Sólyomtelke falvakba.

A Gubernátor, ki már Gyalun megvendégelé Őkir. Méltóságát is, birtonkának legnagyobbik kastélyában, melyet Rákóczi fejedelem építtete s ő is lakott benne elsőnek, bennünket is meghívott bonczhidai kastélyába, mely négyórányi útra található; épp a római katolikusok fényes ünnepét, a Corpus Dominit ülték. Mikoron véget ért az egyházi szertartás (…), az angolkert felé vettük útunk, mely lenyúlik egész a Szamos folyóig; voltanak benne templomok, kápolnák, utak, erdők, kör alakú terecskék, vízesések, malmok, egyéb építmények, halastavak sat… Meg is kérdezém őméltóságát, hogy a temérdek gubernátori teendő mellett miképp tud részt venni a kert csinosításában; s akkoron a kerti munkálatok igen hasznos módszerével ismerkedheték meg. Mint azt megtudtam, őméltósága már lemondott mind a négy fia javára az őket majdan megillető örökségről. Így azután fölébresztette bennük a versengés szellemét, hogy melyikük műveli meg előbb, s munkájával melyikük tiszteleghet jobban atyjuk bizalma előtt. Az ifjú József gróf, kire a bonczhidai rész jutott, rátermettségségével leginkább kivívhatá szülei elismerését. Bonczhidán hallottam az Angelus jelét a harangtoronyból, de nem harangozták, hanem dobolták. Mikor ennek oka iránt kérdezősködtem, megtudhatám, hogy a tatárdúlás idején is ezzel futamította meg az ellenséget a lakosság, s így maradhatott meg mint privilégiom.

A faluban élt még egy hagyomány a nép körében, mely bár igen hiszékeny, de jaj annak, ki csalárdsággal közeledik feléje! Úgy tartják, Szent László csodatételéről lőn szó, mert mindőn vakmerőn visszaszoríták s üldözőbe vették a tatárokat, azok aranyat szórtak bőven, hogy föltartóztassák a sarkukban vágtázó magyarokat; ám a védőszent apró kövecskékké változtatá az aranyérméket, ígyen senki nem esett kísértésbe, s nem is késlekedék azzal, hogy összeszedje, mind az ellenség után eredének. Ezért hívják e kövecskéket ma is László pénzinek.

Patak Márta fordítása

Egy talján tudós Erdélyben

Mostanában szedtem elő egy kedves fordításomat, melyhez az alábbi bevezetőt írtam, s amelyből megjelent néhány szemelvény az alant látható helyen és időben. Talán nem véletlen, hogy előkerült. Lehet, hogy valami egyszer lesz belőle? Úgy értem, könyv. Igen. Támogatást kell rá szereznem. Majd még teszek fel belőle néhány részletet, ha lesz kedvem begépelni, mert nincs digitalizálva persze, kézirat a nagy része, gépelt kézirat. Ahogy már csak kevesen írnak. Lettországban egy magyar fordító például, amint hallottam, aki irodalmunk ottani nagykövete. Hiába, ezek a fordítók…

A monzai születésű barnabita szerzetes, Felice Caronni (1747-1815) 1790-ben került Viczay Mihály meghívására Hédervárra; világhírű éremgyűjteményének katalogizálásával bízta meg a gróf. Caronni ekkorra már több numizmatikai leírást, gyűjtemény-leltárt készít, melyek nyomtatásban is megjelennek. A pénzérmészet mellett foglalkozik archeológiával is; tudjuk róla, hogy hosszasan tanulmányozta Karthágó romjait.

1808-ban Magyarország prímása erdélyi körutazásra hívja, melynek célja elsősorban az ottani bányák meglátogatása. Erről az utazásról számol be a magyarul itt megjelenő In Dacia

című naplójában, amely 1812-ben jelenik meg Milánóban.

Munkája két fő részből áll, az egyik valójában inkább néprajzi vonatkozásaiban érdekes, hiszen két népcsoport, a vlachok és a cigányok életét, szokásait mutatja be a korabeli olasz olvasóközönségnek; a másik szorosabb értelemben vett „úti jelentés”, melyben a meglátogatott városokat veszi sorra.

Hangsúlyoznunk kell, hogy szerzőnket nem szépírói törekvések vezérelték, ami azonban cseppet sem von le munkája értékéből, mivel könnyedén, gördülékenyen ír. Stílusa igazán olvasmányossá teszi a naplót, hiszen közvetlen „testközelből” írja le a látottakat, helyenként bőséges kommentárt is fűz hozzájuk, ugyanakkor képes megőrizni a viszonylagos objektivitáshoz szükséges kívülállóságát. S ez a kicsit mértéktartó, ám korántsem kényszeredetten visszafogott vagy szenvtelen tónus igazán fokozza írása hitelességét, s főleg a humoros jelenetek leírásának hatását. Emelik munkája értékét az akkor még talán elhanyagolhatónak számító részletek, melyek mára már felbecsülhetetlen értékű adalékul szolgálnak az akkori valóság pontosabb megismeréséhez.

Napjainkban Erdély a figyelem gyújtópontjába került. Sorra jelennek meg az Erdélyről szóló cikkek, tanulmányok, monográfiák. Felice Caronni írásának alábbi részlete színesítheti a képet akkor is, ha „élménybeszámolója” nem kíván teljességre törekvő képet festeni sem a vidékről, sem a népességről, csupán a kor Itáliájában szinte teljesen ismeretlen világról, emberekről szól.

P.M.

(megjelent: Új Írás, 1990. február)

Törököt fogtam, nem enged


Az utóbbi időben jöttem rá, hogy nem figyelek oda végig, ha túl sokáig beszélnek-mesélnek nekem, és ha vissza kell emlékeznem, mindig csak félig emlékszem vissza rá, hogy mit hallottam. A másik felét meg kitalálom. Nem is jön rosszul néha, mert valahogy hihetőbb lesz tőle a valóság, pontosabban jelentőségét veszti az a fajta valóság, amelyik nem is létezik, illetve csupán annyi igaz belőle, mint abból, hogy október 26-án (ha nem tévedek, de talán inkább mégis november volt), beszéltünk róla Joséval a cipőbolt kirakata előtt Kecskeméten. Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek a mondatnak csupán a fele igaz, valójában pedig annyi az igazságelem benne, hogy tavaly beszéltünk Joséval a cipőbolt kirakata előtt a valóságról, de egy másik Joséval, és nem biztos, hogy cipőbolt kirakata előtt, az viszont biztos, hogy nem októberban és nem Kecskeméten történt.

Tegnap Enrique Vila-Matas azt mondta, a Bartleby és társaiból legalább az 57 % igaz, legalábbis ezt mondta a kiadójának, amikor esszéregénye igazságtartalma felől érdeklődött, aztán később kiderült, hogy 58 %-ra kell módosítani a számot, mert közben Valeriana is bejelentkezett egy internetes fórumon, tehát ő is létezik. Ebből az állításból annyi igaz, hogy a tegnapi mához képest tegnap Enrique a kerekasztal többi résztvevőjéhez hasonlóan a fikció és a valóság viszonyáról beszélve százalékos arányt említett mához képest tegnapelőtt a Bartlebyből.

Julio Llamazares mesélte (ez igaz) ugyanott (ez is igaz), hogy a Pascual Duarte családja fordításakor José Camilo Celának megjegyezte a német fordítója – mert a németek ilyen precíz emberek (ez is igaz, mármint előbbi is, utóbbi is, bár utóbbi inkább klisé, mint igazság) –, hogy don José (nem biztos, hogy pont így szólította), Badajoz és Coria között nincsen vasút, hogy utazhatott akkor vonaton Emanuel Duarte (ebből csak a vonathiány igaz). A Nobel-díjas spanyol azt felelte, hát akkor építsenek (ez így volt, így emlékszik rá mindenki).

Maestro nevű képzőművész barátom mesélte, hogy amikor a vásárosi orvosirendelő előcsarnokának falfestményén dolgozott, az arrajáró emberek nap mint nap nézegették, vajon mi lesz ebből, mígnem aztán egyszer egy bátrabb nézelődő az egyik alak előtt megállva meg is kérdezte, mi ez, mester, mire ő azt felelte, rókamadár. Rókamadár? Hiszen olyan állat nincs is! Vágta rá a választ gondolkodás nélkül a látogató, mire a mester azt felelte, már hogyne lenne, látja, itt van.

Különös viszonyban van tehát a képlékeny fikció és az illékony valóság. Kitalálni csak úgy nem lehet semmit, tudjuk, hiszen valahol egyszer már mindent megírtak, mint a Werthert, akkor tehát rókamadár módjára már minden eleve ott van. És e szabály alól talán Augusto Monterroso dinoszaurusza sem kivétel, amely még

akkor is volt, amikor fölébredt.

Ketet

Aki ketet, az nem is biztos, hogy valamit nagyon keres, viszont közben mindent felforgat, és többnyire nem is az eredmény érdekében, inkább a puszta élvezet miatt teszi. A ketetés leginkább folyamatában értelmezhető, ameddig az ember tűvé teszi valamiért a fél szobát, de mégsem leli meg. A ketetés tipikus gyerektulajdonság. Kell hozzá kíváncsiság.

A kíváncsi gyerek imád ketetni-matatni, szekrényfiók mélyén lapuló iratok között, a ruhásszekrényben leghátul, ahol mindenféle kincset, akár negyvenéves menyasszonyi ruhát is talál. A ketetés magában rejti a felfedezés örömét, a sóvárgó vágyat, hogy bárcsak ezúttal is találnék valami érdekeset.

Pücskörészik

A jó gazda folyton a kertben pücskörészik, vagyis meg nem áll a keze, tesz-vesz, metszeget, kapálgat, gyomlálgat, nem tud tétlen kézzel végigmenni a lugasok között, mindig észrevesz egy-egy ott felejtett fattyat, oda nem illő gazt, tavaszelőn, a nyár derekán leginkább, mert a pücskörészésre az az időszak a legalkalmasabb igazán, amikor még nincs itt a munka dandárja, amikor lehet büntetlenül nézegelődni, mert amikor meg kell fogni a munka végét, akkor bizony csak a hobbykertész ér rá pücskörészni.