Bakonybéli túranapló

Beli. Kultúrkocsma. Itt a helyem, amint leszállok, legjobb tájékozódási pont mindjá Bővebben…

Reklámok

A Mária út

Reggel megbolondul a telefonom, örülök, hogy a névnapi köszöntőket tudom fogadni. Ha már a GPS nem működik (HuMap), akkor legalább telefonálni lehessen vele. Effektíve a HuMapnál bolondult meg, összevissza ugrálni kezdett, majd megnyitogatott programokat. Még jó, hogy a Mária út viszonylag friss képződmény, nyilván jól van jelezve, gondolom én indulás előtt. Semmi üzemanyag a Beliből, még el se búcsúzok, ez nem szép. Na mindegy, kaukázusi kefir és kifli, aztán elindulok.

A Szent Kút az első megálló nyolcszáz méter után, a körbetérkövezett kápolnával. Egy illúzióval kevesebb: klórt öntött a turistának vélt botos fickó a forrás medencéjébe, ahonnan átfolyik a kivezető csőhöz. Jobban szeretem a közvetlenül kifolyó vizeket, de mindegy. Irány. Föl, föl, föl, és csak föl. Úgy rémlik, négyszáz méteren vezet az út szinte végig, ha jól néztem a szinteket. Hamar kiderül, hogy nem. Szép bükkösök, nagyon idős példányok, ketten se tudnánk átkarolni, megnéztem, nem szemre mondom. Mindenütt embernyom, fasebek formájában. Szégyellem magam ember voltomban a bükkfák előtt. Gyűlölöm az emberiséget. Vagyis hát ezeket a mocskokat. A tizenöt kilométer jár a fejemben, amit meg kell tennem Zircig. Egy vidám csapat jön velem szembe, lehetnek vagy hatan, jó reggelt köszönök nekik fél tizenegykor, meg se fordul a fejemben, hogy nem Zircről jönnek, de még az út felénél se jártam, amikor eszembe jutottak, mérget rá, hogy nem Zircről jöttek, különben nem így néztek volna ki, ahogy kinéztek.

Addig viszonylag simán haladok, amíg ki nem ér az út az erdőből. Vannak dzsumbujos részek, de ezt már megszoktam, benövi az ösvényt a csalán, a vadszeder, minden, ha nem járnak elegen rajta, márpedig ahogy elnézem, ezen se nagyon. Majd talán Nagyboldogasszonykor? Megnézném azt a zarándokot, aki Mariazellből jön rajta éppen. Az erdőből kiérek. Hm. Na, most merre. Három irány is van, a nyíl mind a három felé értelmezhető, sehol egy tereptárgy, a bokrokon semmi jelzés. Nagyon óvatosan előveszem a telefont, fohászkodok az égiekhez, ne hagyjon cserben, mert akkor elvesztem itt a semmi közepén, és a végén tényleg visszafordulhatok. Lassan, nagyon lassan megnyitom a HuMapet. És engedelmeskedik. Persze, hogy nem jó irányba megyek. Vissza az egész.

Ugyanez a történet még háromszor megismétlődik az út alatt, de lőn csoda, nem hagy cserben a telefonom.

Van egy szakasz, ahol erdészeti utat csináltak, az útépítés nyilván érintette a Mária utat is, ki is táblázták, hogy elnézést kérnek. Hát igen. De mielőtt végigvisznek a bozóttá sűrűsödő aljnövényzeten, kiterelhettek volna a földek mellé, ahogy később ki is terelnek. Aztán vissza. De hogy hol, arra megint csak a telefon ad választ. Észbontó. Hogy én mennyire naiv voltam! Még hogy ez ki van jelölve! Persze, ott, ahol nem kéne, nevetséges, ötven méterenként jelzés a fákon, mi a jó fenének, azt nem tudom, ahol meg kellene, ott nincs.  Meddig tartott volna ennek az átkozott magaslesnek mind a két sarkára odafesteni azt a nyomorult jelet? Plusz egy kilométer megint. Hátizsákkal, ezt hozzáteszem.

Reménykedek, hogy itt lesz a Zoltay-forrás. Patakmeder, le, föl, le föl. Nagyjából az egész út ilyen, le, föl, változatos terep, azt meg kell hagyni. Hát nincs forrás, foglalt legalábbis nincs, úgyhogy mehetek tovább. Szép bükkpéldány viszont akad, ennek örülök. Legalább valami, mert összességében nem tetszenek a bakonyi erdők, ezt elmondhatom. A Bükk, a Mátra, a Zemplén, sőt a Pilis is jobban tetszik. Ez van.

Az a bizonyos Zoltay-forrás tíz kilométerre van, egyszer csak odaérek, ott lesz a hosszabb (legalább tízperces) pihenőm. Leülni nem ülök le, kifli, halpástétom állva, víznyerés és –vesztés, aztán indulás. Ez a legszebb pontja az egész útnak. Valóban varázslatos hely, a fűzfői turisták foglalták, kopjafát is állítottak tagtársaik emlékére. Gondolom, nem itt van mind eltemetve.

Még öt kilométer. Reménykedek, hogy ez már nem lesz olyan nehéz. Hiú ábránd, az út legrosszabb szakaszai előtt állok. Nem is értem, miért arra viszik, amerre. Egy helyen vadkerítéssel elvették az út felét, aki nálam kicsit szélesebb, már csak oldalazva tudna elférni rajta, hátizsákom szélét csapkodják a bükkök levelei. A továbbvezetés se jobb, galagonya, szederinda, aztán ki a szántóföldre. Itt már nem is keresem a jelet, megyek a telefonom után. Árpaföld. Az árpát még nem kellett learatni? Ezek szerint nem. Alatta tárcsáznak, a traktoros megáll egy pillanatra a tábla közepén a John Deerrel, talán azt hiszi, eltévedtem? Vagy ritka madár erre a turista? Mindegy, én megyek, nem kérdezek, szeretnék már Zircre érni. Hogy mire föl ez a nagy sietség, nem értem, úgyis zárva minden, hétfő van, de mindegy, menni kell. Menni, menni. Ez az út lényege, hogy menni kell. A szakrális rész most kimarad, másról szól ez éppen. A bozótkerülésről. Van egy-két szebb sziklás rész. Na jó, a patak mentén is szép.

Nem tudom, mikor következik el a pillanat, illetve meg tudnám nézni, a 14,61 km mely szakaszán, amikor kiértem az erdőből, szép, katángos rét tárult elém, és lenn megpillantottam az apátság tornyát. De ez még nem az út vége volt, úgyhogy a botomtól még nem váltam meg, mert ezen a mezőn keresztül kellett vágnom. Igen, de merre? Jelzés nincs. A GPS-t nagyjából követem, nem toronyiránt megy, mintha elkerülné a várost. Hm. Még tetetnek velünk plusz pár kilométert. Meg én is megtettem, ahogy elnézem ezt az ábrát a telefonomon. Hogy tíz kilométernél mi lehet az a derékszögű háromszög, aminek hegyes szöge önmagába tér vissza az útgörbén, azt nem tudom, mert a forrásnál szüneteltettem a mérést, az biztos.

Túljutok a réten, van ám ott jelzés, csak ember legyen a talpán, aki az erdőből kijőve észreveszi, ugyanolyan magas a növényzet, úgyhogy csak közvetlen közelről látszik, nyilván arra számítottak, akik kitették, hogy ez kaszáló, vagy csak télen járnak erre a turisták.

Már látom a házakat. Egy galagonyabokornál válok meg a botomtól, hűséges kísérőmtől, talán majd észreveszi egy vándor, aki innen indulna Bakonybélbe. Hát felkötheti.

Addio Maestro

Kovács Péter (1943-2019)

Kinek mondjam el most már? 1982-ben, a Somogyi Képtár előtt megálltam, és behívtak az alakjaid. Nem emlékszem, hogy előtte ennyire megfogott volna kortárs alkotás, mint akkor azon a kiállításon. El is meséltem aztán neked, 1987 októberében a római Akadémián, tudod, amikor Ricsivel és Fénerékkel, jó kis csörcsölések, ahogy Tóth Zsuzsa mondta, meg a jó kis Montepulciano a Giobón. Aztán két hét után Ricsi engem föltett a Palermóba tartó vonatra az öt palermói férfi közé, majd meglátogattatok Kecskéssel, és a Remete Szent János templom előtt álltunk, amikor levágták a válladról a vastag bőrtáskádat. Rég volt. Azóta messzire sodort bennünket az élet egymástól. Jaj. Harminc kilométer. Az a leküzdhetetlen harminc kilométer. Persze, kiállítás megnyitó itt-ott, a Vigadóban, tudom is én még hol, de Leányfalun valahogy sose sikerült. És már soha nem is fog.

Úgy teszünk, én úgy teszek, mintha még lenne mindenre idő. És közben nincs. Látod, elmentél te is, ahogy Ricsi is, milyen régen volt, Maestro, az örök szkeptikus, Ricsi, az örök optimista, maradtatok nekem a fekete-fehér fényképen.

Itt ülök, bámulok bele a laptop képernyőjébe. Kovács Péter, Moti, nekem mindig csak Maestro, ha Maestro, akkor az te vagy, te is maradsz. Itt lóg a lényed a falon. Rákötöttem a fekete kendőt, hogy csináljak valamit tehetetlenségemben. Mi az, hogy te is csak úgy meghaltál? Mindenki csak úgy fogja magát, és meghal? Nem igazság, hallod?

Akarom hallani, hogy Nyikita Mihalkovval fociztatok. Meg Esterházyval. És hogy Manzùhoz is ellátogattatok. Manzù, mit akarsz vele, te bolond, ő is már rég halott. Mindenki halott? Nem. Én még nem. Itt vagyok, írok, nekrológokkal töltöm meg a blogomat. Ahelyett, hogy.

Nagy kiállításra készültél, hát az már nélküled lesz. Posztumusz. Zalán is kereshet magának másik grafikust a könyveihez, mert te fogtad magad, és meghaltál. Hogy képzelted ezt? Hogy? Ahelyett, hogy.

Időpörgetőt kérek. Vissza vagy előre. Tudni akarom, ott leszel-e majd, ahová visszamegyek. Ha visszamegyek még ebben az életben. Egyszer. Talán.