Elhiszem, vagy nem hiszem

Vajon miért van az, hogy a Saul fia főszereplőjével egyetlen pillanatra sem tudtam azonosulni, drámáját egy percig sem tudtam átérezni, és a Tatort (Die Feigheit des Löwen; Tetthely; A gyáva oroszlán) egy mellékszereplőjének egyetlen mozdulatára könnyek szöknek a szemembe?
Semmi különös, egész a film elején vagyunk, tankoló rendőröknek feltűnik egy autó, a férfit törökül faggatja a nő, a férfi nem tudja csendre inteni szépszerével, erre nekitámad, ütlegelni kezdi, és ez lesz gyanús a rendőröknek. Odamennek, jogosítvány, személyi igazolvány (a férfi előzőleg vett át újságba téve két, valószínűleg hamis német útlevelet), a férfi kiszáll, és egy óvatlan pillanatban egyetlen mozdulattal nyakon kapja az intézkedő rendőrt, és torkára fogja a kést. A rendőr társa közben már a férfira szegezett pisztollyal közeledik, de az megfenyegeti, ha közelebb jön, elvágja a társa torkát. Gyorsan zajlik minden, a rendőr lelövi a férfit, az asszony sikoltozik az autóban.
A kiérkező nyomozó kolléga a két, erősen sokkos rendőrt faggatja, hogy hogyan is történt, azok mesélni kezdik, a nyomozó odamegy a török autójához, látja, hogy a nő fekszik az ülésen és hangosan beszél, óvatosan felnyitja a csomagtartót. Két gyerek fekszik benne, az egyik tízéves forma, a másik kicsi, fehérben, halottnak látszik. A nyomozó ki akarja venni, erre a nagyobb beleharap a kezébe. A nő kiszállt már az autóból, sír, kiabál, Ali, és a kezében egy csokoládé. Ahogy nyújtaná, vagy ahogy a kezében tartja, ez volt az a mozdulat, amitől könnyek szöktek a szemembe.
Nem tudom, mitől függ, hogy mire hogyan reagálok, nyilván lelkiállapottól is függ, mindenesetre ha egy filmjelenettel azonosulni tudok, akkor az nyilván lélektanilag hitelesen van megcsinálva. Ha pedig nem érint meg, akkor az azért van, mert számomra hiteltelen. Mondhat akárki akármit. Ennyire egyszerű talán.

 

Reklámok

A nemzeti zászló

1981. március 15-én estefelé Szegeden a Deák Ferenc utcán az egyik pinceablakban találtam egy nemzeti zászlót. Sáros volt, úgy nézett ki, mintha a Tiszában halásztak volna vele. Sörözés után hazafelé tartottam a JATE-klubból a Retek utcába, és gondolkodás nélkül magamhoz is vettem a zászlót. Otthon kimostam, és ott díszelgett fő helyen albérleti szobánkban a falnak támasztva mindaddig, amíg egyszer valamilyen okból meg nem jelent nálunk a rendőrség. Elég sokan jártak hozzánk, sokszor nem tartottuk be az együttélés szabályait, fütyültünk rá, hogy tíz óra elmúlt, zenét hallgattunk, gitároztunk, és a panelházban nem lehettünk éppen kellemes szomszédság a másnap munkába igyekvő embereknek. De mi fütyültünk arra is, másnap dolgozni mennének hajnalban a szomszédok.
Nem voltam otthon, amikor a rendőr nálunk járt, természetesen a zászlón azonnal megakadt a szeme, lakótársam pedig őszinte ember, elmondta, hogy én vittem haza március tizenötödikén, a rendőr pedig közölte vele, hogy a zászló a magyar állam tulajdona, úgyhogy legyünk szívesek visszaszolgáltatni.
Életem egyik legnagyobb igazságtalanságának éreztem, ami velem történt. Hogy én fogom, hazaviszem, kimosom, aztán jön egy rendőr, aki mesének hiszi, majdhogynem azt feltételezi, hogy én önkényesen magamhoz vettem az állam tulajdonában lévő zászlót, mi több, vissza is kell szolgáltatnom. Tajtékzottam mérgemben, szegény szobatársamat szidtam, miért árulta el, hogy én vittem haza, miért nem mondta, hogy itt volt, a házhoz tartozik, miért nem talált ki valami mesét.
Ennyi idő után pedig azon gondolkodom, vajon miért indultunk el másnap hárman, a lakást bérlő három egyetemista, két joghallgató és egy bölcsész a tarjánvárosi őrsre, hogy visszaszolgáltassuk azt a zászlót jogos tulajdonának. Miért? Állampolgári kötelességből? Merő ostobaságból? Nem tudom, mindenesetre még most is látom magunkat, ahogy vonulunk vele, én viszem, két lakótársam mellettem, hallom, ahogy énekeljük hangosan az utcán, Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje.