A Jarama hordaléka

Rafael Sánchez Ferlosio nevét mindenki jegyezze meg, aki olvassa ezt a bejegyzést. A Jarama

– ha eddig még nem mondtam volna, és valaki nem tudta volna – a világirodalom egyik legnagyobb regénye. Bizony.

És ötvenkét év után magyarul is olvasható lesz november elejétől.

(És a Rayuela

mikor? kérdeznék argentin barátaim.)

A Jarama hordalékát meg hamarosan partra veti a víz.

Görögország után

A literán olvasható “Nem ér a nevem” című merengésem, mely egy kis görög helyzetkép is, no meg az örök téma, a politikus és a polgár felelőssége a fő vonala.

Nem láttam közelről a tüzeket, de amit a televízió sugárzott, azt nem fogom elfelejteni. Azokat a fákat, az arcokat, a fejetlenséget, a politikusok őszintétlenségét, örökös szerepjátszását, ahogy még a tragédiából is tőkét akartak kovácsolni, ahogy elhárították a felelősséget… Úgy nézett ki, működésképtelen a görög állam, az emberek slaggal oltották a hatalmas lángokat, az illetékesek kapkodtak össze-vissza, mindenki tehetetlenül nézte, ahogy leég a Peloponnészoszi-félsziget és Evia szigete.

Miközben Parosz szigetén, Lefkeszben az alkotóházban fordítottam magyarra Jorgosz Szkambardonisz novelláit, éjszakánként fölriadtam a harangütésekre, azt hittem, félreverték a harangot, és tűz van. Miután két ízben is megkísérelte valaki felgyújtani az erdőt, s miután a kiépített tűzvédelmi berendezést is megrongálták szándékosan, a faluban megszervezték az erdőőrséget. Este tíz óra után senki sem juthatott be észrevétlenül az erdőbe. Kétóránként váltották egymást az önkéntesek. Ha valaki autóval ment be, fölírták a rendszámát. A legszörnyűbb érzés a tehetetlenség volt. És hogy éjjel arra riadtam föl, mikor a szélben suhogott a zászló az ablakom alatt, hogy ég az erdő.

Blogelő

Az Irodalom kívül-belül elsősorban Pávai Patak Márta műfordító blogoldala, de reményei szerint a szellemi ikertestvérei is megszólalnak majd időnként; név szerint

Vai Zita

újságíró és B. Müller Márta csak úgy pőrén.

A cím természetesen az országhatárokon belüli és kívüli irodalomra vonatkozik, és utal egyrészt a blogtulajdonos foglalkozására, másrészt pedig sejteni engedi, hogy az illető többnyire a könyvportékán belül éli az életét, ha meg kívül van rajta, akkor az is csak azért van, mert még nem könyv, csak lesz, amiben éppen benne van.

Egyszerű ez, mint a pofon.

Tájnyelvében is él a nemzet

Patak Márta

Tájnyelvében is él a nemzet

 

Somogyi vagyok, egész pontosan kaposvári, és amíg élek, az is leszek, ha a különös véletlen egyszer talán Patagónia legdélebben fekvő zugába sodor akkor is az maradok, amiként persze a mátészalkai is örök életére mátészalkai marad, még ha Budapestre kerül, akkor is. Csak azért nem mondom most, hogy kaposi, mert ez csak az otthoniak fülében cseng természetesen, ott is inkább a falusiakéban,  mert aki Kapozsban lakik, az kapozsvári, így, szépen, jó zöngésen, bár az én korosztályomon után talán egyre kevesebben ejtik így mostanság. Mert sajnos az ízes, jó somogyias beszéd lassan kiveszőben van. Ha a mai negyvenesek-ötvenesek kihalnak, akkor vége, utána esetleg archív felvételeken, Nagy Imre vagy Gyergyai Albert szájából hallhatjuk csupán. Nemhogy a Kapos TV hírolvasója, talán már a legkisebb somogyi falu elsős kisdiákja is „pestiesen mekeg”, eszébe se jut ö-zni, ahogyan az Belső-Somogy bizonyos vidékein még a nagyapám generációja is természetesen ö-vel beszélt, persze, nem úgy, mint Szegeden, a dunántúli jellegzetességek miatt egészen másképpen hangzik ez az ö-zés. Indulatos ember talán már ki sem ejtené a száján, hogy a „rossférög ögye mög” (igen, így, nem elírás, a rosseb eufemisztikus alakváltozata a rossféreg), zárt és nyílt e között pedig a világért sem tesznek már különbséget, és nem álszeméremből, hanem mert „tök gáz”, ha valaki így beszél. A mai kisdiák már nem járna úgy, mint annakidején Illyés Gyula, aki a tábla előtt állva az a és af pontot akarta összekötni, alföldi születésű tanítója pedig rászólt, hogy beszéljen rendesen, mikor az e és az f pontról volt szó.

Gyanítom, ha nem tekintenék szégyellnivalónak a tájszólásos beszédet, akkor otthon a szülők, az iskolában a pedagógusok, a templomban a papok, a színházban a színészek is úgy beszélnének, ki-ki a magáén, és nem hagynák kiveszni. Figyeljük csak meg, ha módunkban áll, akár a televízióban is, ha például egy hosszabb vitaműsorban valaki adott pillanatban kijön a sodrából, és indulatosan kezdt beszélni, elveszti uralmát felvett nyelvi pózai fölött, és a gyermekkorában természetes kiejtéssel beszél. Kicsit komikusan is hangzik, amikor a mássalhangzók árulkodnak az egyforma e-k között.

Nemzeti identitásunk elvesztését nem is annyira Európától vagy mástól, hanem inkább saját ostobaságunktól, korlátoltságunktól kell féltenünk. Ahol szégyen a tájszólásos beszéd, akkor ott baj van. Ha jól belegondolok, egy szicíliai olasz előbb harapná le a saját nyelvét, mint hogy úgy kelljen beszélnie olaszul (olasz nyelven, a saját szicíliai kiejtésével, nem a maga szicíliai dialektusában, mert az bizony egy önálló nyelv, csakúgy, mint a nápolyi, a friuliról nem is beszélve), mint egy milánóinak. No, nem okvetlenül a viszolygástól harapná le a nyelvét, hanem inkább szó szerint beletörne. Vagy hogy egy másik példát mondjak, egy sevillai is képtelen spanyolul úgy beszélni, mint egy madridi, egy krétai pedig mint egy athéni. Meg sem fordul a fejükben, hogy a kiejtési jellegzetességek egyszer eltűnhetnek. Amikor Spanyolországban magyar lektorként dolgoztam, Madridban volt egy argentin barátom, őt kérdeztem, hogy van ez, egyáltalán nem érzem rajta a jellegzetes Buenos Aires-i zs-ket, mire ő azt felelte, ha argentinok között vagyok, rögtön váltok. Azóta persze másokon is tapasztaltam, nápolyi olasz barátom is másképp beszél a családtagjaival, mint mondjuk velem, és minden bizonnyal a milánói irodája ügyfeleivel.

Persze, mondhatjuk, Magyarország kis ország, könnyebben hatnak ezek a jelenségek, mint mondjuk Spanyolországban, vagy hogy a nyelv természetes módon fejlődik, változik a kiejtés. De talán oda lehetne figyelni rá, ha egyáltalán még nem késő. Egy nyelvet mindig gazdagít a sok magánhangzó. Aggodalommal tölt el, hogy szülővárosom gimnazistái már pestiesen mekegnek, és már csak a volt osztálytársaim, meg az idősebbek szájából hallom az ízes somogyi beszédet.

Fesztiválemlékek

Könyvkiadó fordítók

Mikor megkérdezik tőlem, hogy jut eszébe egy fordítónak, hogy könyvkiadó legyen, általában azt mondom, kényszerből. Sokkal jobban örülnék neki, ha mondjuk az Európa Kiadónál lenne Spanyol Elbeszélők, Dán Elbeszélők, Olasz Elbeszélők stb. címmel a 2O. századi és kortárs nemzeti irodalmakat bemutató, tudatosan kidolgozott szépirodalmi sorozat, mert beszélhetünk egymás kultúrájának megismeréséről, beszélhetünk spanyol irodalomról, ha fogalmunk sincs róla, mit írt mondjuk Miguel Delibes vagy éppenséggel Enrique Vila-Matas. Mert ha jól megnézzük, fut egy-két név – ha az olasz irodalmat vesszük, akkor pl. Alessandro Baricco –, és én egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez így helyes. A Könyvfesztiválon pedig mi történik? Az Európa Kiadó sztárvendége átveszi Budapest város nagydíját, másnap hosszú sorokban kígyóznak autogramért a lelkes rajongók, kinyitva kell odatolniuk szerző orra elé a művének legfeljebb két példányát, aki csak aláír, dedikációra nincs mód, mert a színjáték így része a jól felépített marketingstratégiának. A Könyvfesztivált én már régóta úgy tekintem, mint egy viszonylag jól felépített színjátékot. Roppant nagy örömömre szolgál, hogy az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja egyre nagyobb teret nyer benne, hiszen legalább olyan fontos, mint maga az egész fesztivál; csendben tűnődöm rajta, vajon önmagában nem fontosabb? Hiszen, még ha pályakezdő írók is a résztvevői, az tényleg az irodalomról szól. A fesztivál megnyitója napján fogadás a Károlyi Palotában, filmbe illő jelenetekkel, bortól és örömtől kipirult arcú szerzőkkel, szerkesztőkkel, extravagáns vagy konszolidált költőkkel, írókkal… Mosolyoghatnékom támad néha, ha visszagondolok, hogy egy-egy jelent rendre ugyanúgy ismétlődik, évek óta ugyanúgy. Aztán fontos kiadók fontos igazgatói dohányoznak, miközben a könyvkiadás fontos kérdéseiről beszélgetnek, biztonsági emberek, felvezető hostess-hölgyek a lépcső alján, az ajtó előtt – akiknek funkciójára eddig még nem sikerült rájönnöm –, s miközben az egyik spanyol vendég kisfiával focizok a belső udvarban, megint azon tűnődöm, hogy én meg mi az ördögöt keresek itt, meg hogy vajon akkor is ilyen lazán elmennének-e mellettünk ezek az újságírók, ha tudnák, hogy Jesús Ferrero éppenséggel tudna nekik ezt-azt mesélni Almodóvarról vagy az idősödő Audry Hepburnről. És megint kacagok magamban, hogy lám, milyen jó, hogy senki sem tudja, kik vagyuk, akik meg tudják, azok úgyis elnézően mosolyognak talán rajtunk, mint a hülyegyerekeken szokás. Hiába, Ferrero kopasz fejét csak Spanyolországban ismerik föl. Itt nem. És akkor ha belegondolok, ez így is van rendjén. Nem szeretnék része lenni ennek a gépezetnek, meg semmilyen gépezetnek se. És úgy vettem észre, hogy az általam nagyra becsült és kedvelt írók is pontosan így érzik ezt, nem adják el magukat senkinek, járják a maguk útját, és ezért is értünk szót egymással olyan hamar, az első pillanattól fogva. Mert közös a nyelvünk.

A követségi vacsora

Emlékszem, mikor az első évek egyikében Julio Llamazares is a meghívott vendégek között volt, és amikor megtudta, hogy engem mint fordítóját nem hívtak meg a követségi vacsorára, akkor azt mondta, ha én nem megyek el, akkor ő sem. Sose felejtem el, mekkora kavarodás támadt, hiszen a protokoll szerint már mindenkinek megvolt a helye, szépen sorba rendezett cédulák mutatták az ültető mappájában és az asztalon is, hogy ki ki mellett foglalhat helyet, s mivel engem nem hívtak, nem is volt az asztalon nevem. Kertész Imre mellé kerültem, a spanyolok már 2OOO-ben számon tartották, nem várták meg, amíg Nobel-díjas lesz.

Az érzelmi szál

Egyszer mindent el kell kezdeni valahol. Az elindulás után meg hajtani kell a lovakat, és ha megvan a menetsebesség, magától megy szinte a szekér. Olyan ez is, mint az egyszeregy, pofonegyszerű, már-már közhelynek számít, de alapigazságnak is mondható, és mint olyant, sokszor ki is mondjuk, mert rendre rácsodálkozunk, mindig az újdonság erejével hat, mintha életünkben először hallottuk volna. Pedig egyidősek az emberrel.

Az utóbbi időben elég sok jó, és elég sok rossz irodalmi rendezvényen részt vehettem. Mielőtt ilyesmire adom a fejem, magamban mindig felidézem, amit egyszer a boldog emlékű Osztovits Leventétől hallottam: nem törvényszerű, hogy egy irodalmi aktusnak unalmasnak kell lennie. De nem ám. Az irodalmi esemény is, mint más, akkor jó, ha érdekes, akkor rossz, ha unalmas. És ahogy eltűnődtem magamban, vajon mitől van az, hogy az egyik, akár tizedannyi anyagi ráfordítással is jól sikerül, a másikból meg, ha mégoly sokat költenek is rá, akkor is mérhetetlen unalom árad csupán. Két dologra jöttem rá, ahogy törtem a fejem, és kutattam a közös elemek után: az egyik az, hogy vagy nagyon profi, vagy teljesen kívülálló kezében volt a dolog, a másik meg az, hogy érzelmileg erősen kötődött a tárgyban szereplő aktushoz. Igen, heuréka, erről van szó. Az érzelmi szálról, ez lehet a dolog nyitja. Mert mibe teszi oda magát az ember teljes erőbedobással, mit csinál határtalan lelkesedéssel, ha nem azt, amihez rettenetesen ért, vagy azt, amihez rettenetesen vonzódik érzelmileg, és persze amiért nem vár ellenszolgáltatást, mi több, föl se merül benne, hogy esetleg járna neki érte valami. Szerelemből, barátságból teszi.

Márciusban részt vettem egy olyan könyvsorozat-bemutatón – ráadásul nem is Magyarországon, hanem Zentán, egy határontúli magyar városban –, amelyet egy orvosbarátom hozott össze, egy ottani újságíróbarátja szervezett meg, és egy íróbarátom vezetett le. Sokkal többen voltak kíváncsiak rá, mint eddig bármelyik hazai hasonló bemutatóra, és jóval kellemesebb volt, mint eddig bármelyik. A Könyvfesztiválon is valami ilyesmi történt: a Könyvtárosklubban mutatkozott be egy spanyol író, és az egész sokkal érdekesebb és tanulságosabb volt, mint előtte nap a spanyol írók kerekasztal-beszélgetése. Persze itt is a személyes kötődés tette lehetővé, hogy ilyen jól sikerüljön a bemutatkozás.

És akkor most visszakanyarodhatunk a lényeghez: mindennek, amit ember csinál, emberinek kell lennie, különben nem ér semmit az egész. Nincs más misztikum semmiben, lehet hímezni-hámozni, hogy ez így meg úgy, ennyi meg annyi, egy biztos: ha valami lélektelen és szakszerűtlen, akkor megette a fene. Úgyis menthetetlenül rossz lesz, nincs is mit kezdeni vele.

Tisztelt honfitársaim, ha körülnézünk, melyiket látjuk túlsúlyban magunk körül? Az emberit vagy a szakszerűtlent?

Vai Zita