In memoriam Nell Lajos (1942-2017)

Tudod, ki a teniszpartnerem Leányfalun? Nell Lajos! Nem felejtem el Ricsi, Török Richárd tekintetét, ahogy sugárzó arccal dicsekedett egy alkalommal,  mikor az utolsó időkben egyszer nála jártam. Régen volt, talán utolsó találkozásaink egyikén, még a kilencvenes évek legelején. Ricsi már régen nincs, és most Lajos sincs, kurta hír tegnap óta a fejemben, hetvenöt éves korában meghalt a Vasas és a Győri ETO legendás labdarúgója.

Az utóbbi hónapokban elég gyakran vagyok távol a falutól, decembertől április végéig bár otthon voltam, de akkor is a drámámmal voltam elfoglalva, inkább az erdőbe jártam a kutyákkal, a falun esetleg végighasítottam a biciklimmel, beszélgetni végképp nem álltam meg senkivel. De még így is feltűnt, hogy Lajost nem látom. Nem azonnal, csak mostanában gondoltam rá többször is, hogy hol lehet. Hiányzott alakja, mert korábban is sokat voltam távol, de legalább a piros lámpa előtt összefutottunk, Lajos jött, én mentem, az út közepén üdvözöltük egymást, aztán ki-ki a dolgára tovább, vagy legalábbis ha otthon játszott a csapat, a pálya szélén, a büfé közelében nagy valószínűséggel megpillantottam összetéveszthetetlen alakját, mert még támaszkodva is kitűnt a körülötte állók közül. Őt nem volt nehéz észrevenni. A kapuba is illett volna, olyan magas volt, mint Buffon, de Lajos csatár poszton játszott.

Június 25-én halt meg. Tegnap, amikor meghallottam, nagyon elszorult a szívem, hát nem véletlen, hogy nem láttam! Beteg volt, igaz, tudtam, hogy beteg, de akkor is. Elment Vancsó István után, igaz, de akkor is! Élhetett volna még, nem volt öreg, hányszor elmondtam már, és most is ezt mondom, mert szeretném még hallani, amint kérdezi, Csinálod még?, Hogy veszed a levegőt rúgás közben?, vagy ahogy biztat, Mindegy ám, mit csinálsz, a lényeg, hogy mozogj!, Jól csinálod!, meg hasonlókat. De nem kérdezi már soha többé, hogy mi újság, ő is kikerült már a temetőbe, ahol a fejfán csak az évszámok hirdetik a megmásíthatatlant, és a magyar labdarúgás történetében is lezárult a pályafutását tárgyaló fejezet, a Vasas és az ETO játékosa itthagyott bennünket örökre. Szálfaegyenes alakjával nem tűnik föl soha többé a bolt előtt, vasárnap délután nem támaszkodik a korlátra a pálya szélén idényben, a világ pedig megy tovább nélküle, nem is veszi észre, hogy megint mennyivel szegényebb. Nyugodj békében, Lajos!

Reklámok

In memoriam Szijártó Tünde (1960-2017)

Olvasom Saci bejegyzését, Tündi is itthagyott bennünket, idén a második osztálytársunk, de nem hatol el a tudatomig, hogy az a Tündi, akivel utoljára telefonon beszéltem valamelyik találkozós szervezkedésünk idején, és akivel személyesen ebben az életben immár utoljára Bakonyjákón, a kisvasút előtt talán, amikor mesélte a bajait, de vidám volt, mosolygós, mint mindig, ahogy csak visszaemlékszem rá, hogy ez a Tündi nincs többé.

Ülök itt bambán vendéghelyemen a vajdasági Kishegyesben, nézegetem a könyv fedelét, amelyről délután majd beszélni fogok, délutánra fagyizni hívom vendéglátóim kamaszlányát meg az unokatestvérét, és közben vissza-visszatér a gondolat, Tündi nincs, és nincs itt senki, akivel megosszam ezt a veszteséget. Az előbb ebéd előtt már a nyelvemen volt, hogy mondom Évikének, a nagymamának, akinél tavaly laktam, ő hetven elmúlt, hozzá mégiscsak közelebb áll a halál gondolata, mint az unokájához, aki fotót válogat az unokatestvérével. Aztán meggondolom magam. Minek? Elmondhatnám, hogy Tündi beteg volt, fertőzést kapott a siófoki kórházban, onnan eredt minden baj, ami később érte, hogy ilyen fiatalon kellett meghalnia, pedig szeretett volna még egy kicsit élni, élvezni unokát, dédunokát, tudomisén, ahogy a magunk korabeli nők élvezik a családjukon keresztül az életet, a fiatalságot, de neki ez már nem adatott meg.

Ülök itt magamban, nem tudok sírni se, mintha nem férne meg egymás mellett élet és halál itt és most ebben a házban, ez a két nevetgélő kamaszlány messze űzi még a gondolatát is, mindenen nevetnek, amire csak ránéznek, és akad is téma bőven, amin nevetni lehet. Hogyan sírjak itt én most érted, Tündike?

Eszembe jut, amikor Nemecsek temetése után hazafelé tartanak a fiúk, Boka hátul kullog, és szomorúan hallja, hogy a gittegylet tagjai ott előtte már a másnapi latinleckét beszélik meg. Az élettel nem fér össze a halál. Gyászolni pedig kell, de a gyászhoz is idő kell, meg hely, kell az a tér, ahol senki nem lát, vagy ha lát is, az csak olyan legyen, aki veled sír, nem szánakozik fölöslegesen, hanem pontosan tudja, hogy milyen veszteség ért. De így? Itt, most, ahol ajtót csapkodnak, nevetgélnek, szaladgálnak, mutogatják új sminkjüket, frissen készül műkörmüket az utcának, mert élvezik az életet, a fiatalságukat ezek a kamaszlányok körülöttem? Tündikém, itt csak Megyer tanár úr juthat eszembe, aki engem a P. Mobilba küldött, olyan hülye vagyok, odavaló vagyok, neked meg azt mondta, ha nem tudod megoldani ezt a példát, férjhez adunk. Emlékszel?

Emlékeztek?