Szent Rozália maszkban

Mára a Giornale di Sicilia egyik tegnapi cikkét hoztam nektek. Így szól:
Koronavírus – Szent Rozália véd bennünket: maszkos arca kivetítve Palermo házfalain
Palermo házainak, palotáinak homlokzatáról Szent Rozália maszkos arca tekint ránk.
Az ExVoto művészeiből és kulturális munkásaiból álló közösség alkotása. Az ábrázolás a múltat idézi, azokat az időket, amikor a Santuzza, a mi kis Szentünk megszabadította a várost a pestistől.
Most azért e fohász a szenthez, hogy szabadítsa meg Palermót, de ne csak a koronavírustól.

Elment a görög baloldal legendája Manólisz Glezosz (1922-2020)

A kép forrása: https://www.tovima.gr/2020/04/01/society/o-ieronymos-tha-telesei-tin-eksodio-akolouthia-tou-manoli-glezou/

Március 30-án 98 esztendős korában elhunyt Manólisz Glezosz, a görög baloldali eszme élő legendája.

A baloldal történetével elválaszthatatlanul összefonódó harcos temetése a szükségállapot miatt szűk családi körben lesz.

Három évvel ezelőtt Manólisz Glezosz találkozott Ierónimosz athéni érsekkel, és információk szerint akkor fejezte ki az érseknek azon kívánságát, hogy egyházi temetéssel búcsúzzanak tőle, és az érsek személyes felelősséget vállaljon ennek megtörténtéért.

Manolisz Glezosz olyan szerencsés volt, hogy a 20. század nagyjaival is találkozhatott.

Olyan nevek, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, olyan emberek, akik eszményeikért harcoltak, olyan politikusok és művészek, akiket ezrek imádtak. Pont ahogyan őt magát is.

Glezosz találkozott Arafattal, Maóval, Picassóval, Chávez-szel, ám ő bizonyára a Fidellel és a Che Guevarával való ismeretségét tartotta legtöbbre.

„Fidelt és Che Guevarát 1963-ban ismertem meg, amikor Kubába mentem” – emlékezik vissza Glezosz a Vice-nak adott interjújában, majd így folytatja: — Fidelt pedig egy baseball-meccsen ismertem meg. Ő már tudott rólam. Nem gondoltam volna, hogy Kubában ennyire ismert lennék.”

Találkozásuk egyébként nem is röpke néhány percig tartott, hanem hosszúra nyúlt beszélgetésben végződött, melyben szót ejtettek Kuba elszigeteléséről, az Egyesült Államok szuperhatalmáról, vagy Görögország akkori helyzetéről is.

— Végighallgattam a hétórás nagy beszédét. Pontosan mögötte álltam. Aztán megvitattuk a nemzetközi helyzetet. Emlékszem, a beszélgetés közben egyszer csak fölpattant: «Idenézz, Manólisz», azzal elhúzta a függönyt, és odakint megjelent egy amerikai hajó. «Ti jobb helyzetben vagytok, mint mi», ezt mondta, és igaza volt – tette hozzá nyomatékkal Manólisz Glézosz.

A két harcostárs viszont arról is beszélt, hogy mikor kell forradalomnak jönnie. «Amikor érettek rá a körülmények», mondta Fidel, «erővel nem kell forradalmat csinálnunk». És Glezosz ezzel tökéletesen egyetértett.

— Ott, Kubában ismertem meg őket, Che Guevarát is, aki akkor gazdasági miniszter volt. Azokat is megismertem, akik a havannai bevonulást kezdték, akik a Granmától a pártlaptól jöttek. Ez nem valamiféle hadsereg volt, ami parancsolni jött. Forradalom volt, azzá fejlődött. Ahol csak megfordult, tovább erősödött, mert igazságos követelésekkel állt elő – emlékezik vissza Glezosz arra a megható beszélgetésre.

— Hogy értsd is, mire gondolok, a taxis a szálloda előtt ahol laktunk, fel volt fegyverezve. Mikor egy rendszer nem fél a felfegyverzett népétől, akkor az nem diktatórikus. Hogy lehetnél diktátor, mikor a lakosság döntötte el felvonulásokon, hogy mi történjen? Ők maguk döntötték el. Hol itt a diktatúra? – mondja végezetül.

Búcsúzóul Raúlnak üzent Glezosz Fidellel

Az elhunyt vezér öccsének, Raúl Castrónak üzent Manólisz Glezosz búcsúzóul Fidel Castróval.

Ahogy írja: «Viva Cuba, Viva Cuba, Viva Cuba. Fidel, Che Guevara, te és a kubaiak, ti megtanítottátok nekem, amikor fél évszázaddal ezelőtt Kubában jártam, mert a gyakorlatba ültettétek harcaitokkal és áldozataitokkal. A szabad Latin-Amerika és a teljes szabad emberiség víziója marad is vízió, sőt megelevenedik és óriásivá nő, miután Fidel biológiai értelemben visszavonult, mert Fidel mint vízió, mint idea nem halt meg, él és éltet valamennyi rabszolgát, valamennyi harcost.

A bejegyzés alapjául szolgáló két újságcikk linkje:

https://www.in.gr/2020/03/31/greece/manolis-glezos-gnorimia-ton-fintel-kastro-kai-ton-tse-gkevara/

Ο Ιερώνυμος θα τελέσει την εξόδιο ακολουθία του Μανώλη Γλέζου

Hollandia nem az idős embereké

R. ALONSO DE LA TORRE*

Fekete legenda. A spanyolnátha és a spanyolbaj az idősek iránti szeretetünknek tulajdonítható

 

Az 1918-as influenza 40-50 millió embert vitt magával. Bizonyított, hogy az Egyesült Államokban tört ki, és úgy terjedt át a háborús Európára, ahol könnyű volt megfertőződni. Egyetlen európai országban sem tájékoztattak a világméretű járványról, nehogy tovább demoralizálják a lakosságot és a hadsereget. Európaiak ezrei haltak meg influenzában, de cenzúrázták az adatokat, az újságok nem írhattak róla.

Spanyolországban más volt a helyzet. Nem állt hadban, és itt a 300.000 halottat nem lehetett másnak a számlájára írni, mint az átkozott nátháéra, úgyhogy az újságok bőséges tájékoztatást adtak a pandémiáról. Száz szónak is egy a vége, úgy nézett ki, mintha az influenza csak a spanyolokat érintené, mikor aztán a háború véget ért, és a halottakat Európa többi részén sem lehetett már a golyókra meg a bombákra fogni, a pandémia jutott főszerephez, és mivel addig csupán Spanyolország adott tájékoztatást róla, spanyolnáthaként vonult be a történelembe.

Kicsit hasonló történt a XVI. században a szifilisz esetében is, amit Hollandiában, Itáliában, Portugáliában és Észak-Afrikában is spanyol rühként ismertek. Ez a betegség is jól érzékelteti, hogy idegengyűlölet és betegség milyen szoros összefüggésben áll egymással immár 500 esztendeje. A szifiliszt tehát nápolyi bajnak mondták a franciák, lengyel betegségnek az oroszok, britnek a haitiak és kereszténynek a törökök. Most a koronavírussal is némiképp hasonló a helyzet az Egyesült Államokban, ahol Trump folyamatosan kínai vírusról beszél.

Európában egyetlen ország sem hibáztatja közvetlenül a kontinens másik országát a pandémia miatt, de bizony eltitkolnak adatokat, és mivel az idegengyűlöletet nem lehet eltitkolni, ki is használják, hogy más országokat okoljanak, amiért nem védekeztek kellőképpen a pandémia ellen, aztán az Európai Uniótól kérnek segítséget. Ez a helyzet alapvetően Hollandiában. Ott a járvány elleni küzdelem felelős vezetői Spanyolországot vádolják, amiért időseket is ellátnak a kórházak intenzív osztályain, miközben a Benelux Államokban nem vihetnek kórházba időseket, sem nagyon gyenge állapotú betegeket. Mintha érvekkel szolgálnának a miniszterelnöküknek, hogy ne támogassa a gazdasági szolidaritást koronabónusz vagy kölcsönös adósság formájában, és azt mondanák neki: — Ne adj nekik pénzt, mert majd arra fogják költeni, hogy idős emberek életét mentsék meg, és ez nem kifizetődő.

A koronavírus halálos áldozatainak számára vonatkozó, áttekinthető spanyol adatszolgáltatás némiképp hasonló helyzetet teremt, mint az 1918-20-as influenzajárvány idején. Hollandiában az idős halottakat nem számolják, mert nincsenek kórházban, Franciaországban nem számolják az idősotthonokban elhunytakat, és Európában úgy általában véve csak a közvetlenül a koronavírus következtében elhalálozottakat veszik figyelembe. Mivel nem titkolunk el halottakat, nagyobb is a számarány, az örökösen lappangó idegengyűlölet pedig elvégzi a továbbiakat.

A Nextstrain segítségével felállított génszekvencia azt igazolja, hogy a koronavírus első esetei Németországból (Kanári-szigetek) és az Egyesült Királyságból (Baleári-szigetek) érkeztek, de Svájcot, mint a Kínával bankkapcsolatban álló országot is kimutatta importőrként. Vagyis a mese, amit Észak-Európában elhisznek, hogy a vírus azért terjed, mert a déli országok olyan rosszul csinálják, és mert olyan jól bánnak az idősekkel. Csakhogy azt elfelejtik beleszőni a mesébe, hogy a turisták meg ezeknek a gazdag országoknak a felelős vezetői hurcolták be a vírust mind Olaszországba, mind Spanyolországba, ahol a 2008-as válság nyomán megszorításokat kellett végrehajtani az egészségügy terén; ezek a gazdag országok pedig nem hoznak drasztikus intézkedéseket, ezekben nincs helye az öregeknek: ott ha megöl a koronavírus, nem is tartanak számon.

* Publicista, az Extremadurai Drámaművészeti Főiskola igazgatója. Spanyol nyelv- és irodalomtanár.

Eredeti megjelenés linkje:

https://www.hoy.es/extremadura/holanda-viejos-20200330000402-ntvo.html?fbclid=IwAR3h0gtBdzQi7SUtSAhS2SBEvF37IP8kCzxPuOwg1NiMlmxmIdLlkSHbiHs

A spanyol járványról

Az Est 1918. december 28-ikai számában ez áll:

Hatmillió ember halt meg spanyol járványban. A Times december 18-iki száma hosszú cikkben számol be arról a pusztításról, amelyet a spanyol járvány okozott világszerte. Nem túlzás — írja az angol lap —, ha az áldozatok számát hatmillióra becsüljük. A rettenetes járvány három hónap alatt szedett ennyi áldozatot. A világ minden államában megakasztotta az üzleti és társadalmi életet és közgazdaságilag is kimondhatatlan károkat okozott. A hírhedt »fekete pestis« járványa óta ilyen pusztítást járvány még nem okozott és egyedül Indiában három millió ember halt meg spanyol betegségben. Bombayban 15 000, Delhiben pedig, amelynek csak 200 000 lakosa van, 800 ember halt meg naponta. Panjabban 250 000 ember pusztult el. Dél-Afrikában is rettenetes volt a járvány hatása. Cape Townban a bennszülöttek között volt irtózatos a pusztulás, Samoa-ban a bennszülöttek 80 százaléka esett át a spanyol betegségen. Érdekes, hogy a fehér faj ezeken a vidékeken jobban ellenállott. New-Zeelandban minden nyilvános üzemet be kellett zárni.
Rettenetes volt a pusztítás Amerikában is és Kanadában nem kevesebb mint 108 orvos halt meg spanyol betegségben. Ontario kanadai államban novemberben ötezer volt a halottak zárna. Az amerikai indiánok egy nagy részét pusztította ki a járvány. Spanyolországban, ahonnan kiindult, szintén mérhetetlen volt a pusztulás és Barcelonában 1200 ember halt meg naponta. Ebből a statisztikából Franciaország, Németország és Ausztria-Magyarország (a Times még mindig csak így ismer bennünket) is kivette a részét. Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a háborúban elesettek, sebesülések és betegségek következtében elhaltak száma négy és fél év alatt körülbelül húsz millió volt, akkor a spanyol betegség három hónapja alatt a mortalitás ennek ötszöröse, és négy és fél év alatt ilyen arány mellett 108 millió ember pusztult volna el spanyol betegségben és a velejáró tüdőgyulladásban. Rettenetesebb erejű járvány még nem lépett fel a világon!

Alább pedig az aznapi mérleg:

— Négy halott. Karácsony második napján négy áldozata volt a spanyol járványnak. Egy haláleset fordult elő a kerületekben, hárman pedig a Gellért-kórházban haltak meg. A tiszti főorvosi hivatal kimutatása szerint tegnap 61 új megbetegedés fordult elő a főváros területén, ebből 38 esetet a kerületekből jelentettek be. A kórházakból a tegnapi nap folyamán tíz beteget bocsátottak el gyógyultan, úgy hogy az összes kórházi létszám jelenleg 1173, az üres ágyak száma pedig 842.

 

 

Szabadságunk okán

Nem vagyok egy politizáló alkat, abban az értelemben, ahogyan manapság a politizálást érteni szokás, többnyire pártpolitizálást értve alatta, viszont zoon politikonnak tartom magamat, és van is véleményem a történésekről. Felületesen követem a napi politika eseményeit, miközben jó ideje nap mint nap száz évvel ezelőtti dokumentumokat olvasok készülő regényemhez, sűrűn csóválom is a fejemet közben.

Nem is tudom, hogy’ kerültem oda, hogy’ ragadtam le hétfő hajnalban a tévészékháznál, mindenesetre egész nap, végig, a tüntetés kezdetéig néztem az élőképeket. A bent rekedt politikusok közül Szél Bernadetten kívül csak Hadházy Ákos nevét ismertem, hallottam ugyan már Kunhalmi Ágnes nevét, de nem ismertem volna föl, mert tévét nem nézek, újságot nem olvasok, amit időnként a FB magát függetlennek tekintő portáljain érdekesnek találok, azt talán erősen megszűrve időnként elolvasom, Szabó Tímea felszólalását például meg is néztem. Mondom, nem tudom, mi tartott ott a köztévében zajló eseményeknél, talán a puszta tény, hogy itt most valami szokatlan történik, elvégre prózaírással foglalkozom, érdekelnek a kiélezett helyzetek. Tudtam, miről van szó, erősen szűrten ugyan, de értesültem a közelmúlt eseményeiről, és elkerekedő szemekkel néztem, amint a képviselők ugyan hasztalanul próbálnak odabent érvényt szerezni követelésüknek, mégis kitartóak, és végre teszik a dolgukat, amit eddig annyira hiányoltam.

Tegnapi posztomban még melegében megírtam, mit gondolok erről, azt még egyszer már nem ismétlem el, de így visszagondolva az egész történetről A választás bátorsága, Fernando Savater spanyol filozófus esszékötete jut eszembe, melyet jó tizenöt évvel ezelőtt adtam ki azzal, hogy ez lesz az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez. Szkeptikus barátaim csak hümmögtek, aki elolvassa, az úgyis tudja, akinek meg el kéne olvasnia, az úgysem fogja. Hát lehetséges. Ugyanettől a Savatertől sikerült két másik fontos kötetet kiadatnom valamikor a kétezres évek elején a Műszaki Kiadóval. A Politikáról Amador fiamnak című középiskolásoknak szól, csakúgy mint az Etikáról Amador fiamnak. Előbbiből idézek, fordításomon tudnék javítani, de most nem ez a célom, nem is teszem: „A demokratikus társadalomban nekünk állampolgároknak jogunkban áll, és egyszersmind kötelességünk is, hogy megköveteljük magunknak a jogot (ami bizonyos mértékben kötelezettséget is jelent számunkra), hogy hallassuk szavunkat, részt vegyünk a dolgok alakításában, őrködjünk jogaink felett, vagy segítséget nyújtsunk ott, ahol szükséges. Vannak olyanok, akik nem panaszkodnak egyfolytában, hogy a bevándorlók nem beszélik a nyelvünket, hanem önként vállalják, hogy a szabadidejüket feláldozva megtanítják nekik; mások erejüket vagy pénzüket áldozva vállalnak együttműködést különféle társadalmi szervezetekkel (oktatási, rasszista ellenes, segélyező stb.) vagy nem kormányzati szervezetekkel, mint az Amnesty International, az Emberi Jogok Egyesületei vagy az Orvosok Határok Nélkül, melyek munkája elengedhetetlenül fontos a jelenlegi civil társadalom jobbá tétele érdekében. Aki demokratikus lelkiismeretében sohasem érzi magát fontosnak abban, amit szerinte tenni kell, nem menthető fel, bármennyit panaszkodik is, hogy a „kormány” sem oldja meg. Az egyéni felelősség súlyát kicsivel sem csökkentvén helyénvaló, ha elismerjük társadalmi társ-felelősségünket, amiért nem léptünk közbe a közelünkben történt helyzetekben, melyek valószínűleg bűncselekményhez vagy katasztrófához vezetnek.

Beszéljünk világosan: a felelőtlen ember esküdt ellensége a szabadságnak, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki nem ismeri el a felelősséget, az lényegében véve a közös szabadságot utasítja el, amely megfoghatatlan, hogyha elválasztjuk az egyes ember önmagáért való felelősségének kötelezettségétől. A szabadság önkontroll: egyszóval mindannyian tartunk magunk mellett egy rendőrt, orvost, pszichológust, tanárt, még papot is, aki megmondja, mit kell tennünk, vagy vállaljuk a döntésünket, s utána képesek vagyunk szembenézni a következményekkel, akár jók lesznek számunkra, akár nem. Mert szabadnak lenni azt is jelenti, hogy az ember tévedhet, akár kárt is okozhat magának, mikor él a szabadságával: ha csupán szabadságunk birtokában sohasem érhetne bennünket baj vagy kellemetlenség, akkor… az azt jelentené, hogy nem is vagyunk szabadok.”

Erről van szó. A szabad ember mivoltunk kötelez, hogy hallassuk a hangunkat, ott és akkor, amikor annak szükségét érezzük.

Nem vagyok naiv. Tudom, mennyire elfogult a köztévé. Tegnap meg is írtam, előre tudtam, mit fognak bevágni a több mint huszonnégy óra képeiből. Nem is ez bánt igazán, hanem az, hogy ennyire igénytelenek honfitársaim, akik elhiszik, amit az egyes csatorna hírműsorából ontanak nekik. Száz évvel ezelőtt még menthették volna őket a körülmények, az információhiány, de ma? Ma, amikor a világon minden hír elérhető? Hogyhogy nincs erre igény? Mégis naiv lennék, hogyha azt gondolnám, hogy természetes igény az emberben, hogy átmenjen tájékozódni a másik táborba is, miként Seneca írja erkölcsi levelében („A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is, nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő.”)? Savater nem annyira naiv, mint én, erre is megadja a választ. A fanatizmus az oka. Csak a fanatikus hívők lehetnek ennyire igénytelenek, ők azok, akik nem tűrnek meg maguk mellett senkit, aki másképpen gondolkodik, mert attól félnek, hogy a végén maguk is kénytelenek lesznek rádöbbenni, nem is annyira biztosak a hitükben, melyet fennen hirdetnek. Nietzsche szerint is a fanatizmus az egyetlen akaraterő, amire a gyengétől is futja. Ennyire egyszerű lenne a magyarázat erre a mérhetetlen igénytelenségre?

Kalandtúra

Még útvonalterv alapján is eltévedek. Az a baj, hogy nem jó irányba indulok el. Hiába tudom, hogy merre kell menni, amíg nincs meg az irány, egy helyben toporgok, mint aki keresi az északot, bár azt is hiába tudnám, az se segítene. A telefonomon mozog a kék kör, követ a Lurdy-házba is. Próbáltam megfejteni, honnan az elnevezés, de nem találtam rá, Lurdy-csoport, biztos valamelyik tulajdonos, de nem is ez érdekel igazán, hanem az irány. Ha már itt vagyok, körülnézek, igazán üdítő most ez a hely a kinti felfordulás miatt. Építik a villamossíneket, minden föl van túrva a Róbert Károly körúton, egyetlen ember, akit megszólíthatnék, nem tud rendesen magyarul, fogalma sincs, mit kérdezek. Mindegy, átprogramozom az útvonalat, most már a Lurdy-ház a kiindulópontom, és lám, arra kellett volna mennem egyenesen, amerre indultam volna. Mindig az első gondolat a legjobb, beigazolódik ismét. Megyek, megyek. Egy híd alatt vezet át utam. Azt a mocskot, ami ott van! Az túltesz minden eddig híd alatti mocskon, amit életemben láttam. És a környék is, lehangoló raktárépületek, cégek, a másik oldalon a hajdani sertésvágóhíd romjai. Átmegyek a másik oldalra, ott talán lesz majd egy kis árnyék, mert vadul tűz a nap. Egy idő után elfogynak az épületek, a kitaposott fűben megyek tovább, látszik, hogy autóval is itt járnak, de nem baj, megyek, megyek, megyek a hőségben, és nem tudom, hol van még a végcél, egyelőre semmi nem utal arra, hogy itt a közelben egy irodaház lehet. Lepusztult épületben különféle cégek, jó időbe telik, mire megpillantom a víztoronyra néző Mester utcai irodaházat a semmi közepén.

A sertésvágóhídról készítettem képet, ha a telefonom visszakerül, majd előcsalom belőle, addig is érdemes elolvasni az Index fényképes cikkét a környékről.

Ilyen kalandos úton értem tegnap a szervizbe, ahol remélem, hamar megcsinálják a telefonomat, mert a régit használni se tudom, a kölcsönkészülékemen nincs se fényképező, se internet, telefonálni viszont lehet vele, végső soron arra is szolgálna egy telefonkészülék, nemde bár?

Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.