Szabadságunk okán

Nem vagyok egy politizáló alkat, abban az értelemben, ahogyan manapság a politizálást érteni szokás, többnyire pártpolitizálást értve alatta, viszont zoon politikonnak tartom magamat, és van is véleményem a történésekről. Felületesen követem a napi politika eseményeit, miközben jó ideje nap mint nap száz évvel ezelőtti dokumentumokat olvasok készülő regényemhez, sűrűn csóválom is a fejemet közben.

Nem is tudom, hogy’ kerültem oda, hogy’ ragadtam le hétfő hajnalban a tévészékháznál, mindenesetre egész nap, végig, a tüntetés kezdetéig néztem az élőképeket. A bent rekedt politikusok közül Szél Bernadetten kívül csak Hadházy Ákos nevét ismertem, hallottam ugyan már Kunhalmi Ágnes nevét, de nem ismertem volna föl, mert tévét nem nézek, újságot nem olvasok, amit időnként a FB magát függetlennek tekintő portáljain érdekesnek találok, azt talán erősen megszűrve időnként elolvasom, Szabó Tímea felszólalását például meg is néztem. Mondom, nem tudom, mi tartott ott a köztévében zajló eseményeknél, talán a puszta tény, hogy itt most valami szokatlan történik, elvégre prózaírással foglalkozom, érdekelnek a kiélezett helyzetek. Tudtam, miről van szó, erősen szűrten ugyan, de értesültem a közelmúlt eseményeiről, és elkerekedő szemekkel néztem, amint a képviselők ugyan hasztalanul próbálnak odabent érvényt szerezni követelésüknek, mégis kitartóak, és végre teszik a dolgukat, amit eddig annyira hiányoltam.

Tegnapi posztomban még melegében megírtam, mit gondolok erről, azt még egyszer már nem ismétlem el, de így visszagondolva az egész történetről A választás bátorsága, Fernando Savater spanyol filozófus esszékötete jut eszembe, melyet jó tizenöt évvel ezelőtt adtam ki azzal, hogy ez lesz az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez. Szkeptikus barátaim csak hümmögtek, aki elolvassa, az úgyis tudja, akinek meg el kéne olvasnia, az úgysem fogja. Hát lehetséges. Ugyanettől a Savatertől sikerült két másik fontos kötetet kiadatnom valamikor a kétezres évek elején a Műszaki Kiadóval. A Politikáról Amador fiamnak című középiskolásoknak szól, csakúgy mint az Etikáról Amador fiamnak. Előbbiből idézek, fordításomon tudnék javítani, de most nem ez a célom, nem is teszem: „A demokratikus társadalomban nekünk állampolgároknak jogunkban áll, és egyszersmind kötelességünk is, hogy megköveteljük magunknak a jogot (ami bizonyos mértékben kötelezettséget is jelent számunkra), hogy hallassuk szavunkat, részt vegyünk a dolgok alakításában, őrködjünk jogaink felett, vagy segítséget nyújtsunk ott, ahol szükséges. Vannak olyanok, akik nem panaszkodnak egyfolytában, hogy a bevándorlók nem beszélik a nyelvünket, hanem önként vállalják, hogy a szabadidejüket feláldozva megtanítják nekik; mások erejüket vagy pénzüket áldozva vállalnak együttműködést különféle társadalmi szervezetekkel (oktatási, rasszista ellenes, segélyező stb.) vagy nem kormányzati szervezetekkel, mint az Amnesty International, az Emberi Jogok Egyesületei vagy az Orvosok Határok Nélkül, melyek munkája elengedhetetlenül fontos a jelenlegi civil társadalom jobbá tétele érdekében. Aki demokratikus lelkiismeretében sohasem érzi magát fontosnak abban, amit szerinte tenni kell, nem menthető fel, bármennyit panaszkodik is, hogy a „kormány” sem oldja meg. Az egyéni felelősség súlyát kicsivel sem csökkentvén helyénvaló, ha elismerjük társadalmi társ-felelősségünket, amiért nem léptünk közbe a közelünkben történt helyzetekben, melyek valószínűleg bűncselekményhez vagy katasztrófához vezetnek.

Beszéljünk világosan: a felelőtlen ember esküdt ellensége a szabadságnak, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki nem ismeri el a felelősséget, az lényegében véve a közös szabadságot utasítja el, amely megfoghatatlan, hogyha elválasztjuk az egyes ember önmagáért való felelősségének kötelezettségétől. A szabadság önkontroll: egyszóval mindannyian tartunk magunk mellett egy rendőrt, orvost, pszichológust, tanárt, még papot is, aki megmondja, mit kell tennünk, vagy vállaljuk a döntésünket, s utána képesek vagyunk szembenézni a következményekkel, akár jók lesznek számunkra, akár nem. Mert szabadnak lenni azt is jelenti, hogy az ember tévedhet, akár kárt is okozhat magának, mikor él a szabadságával: ha csupán szabadságunk birtokában sohasem érhetne bennünket baj vagy kellemetlenség, akkor… az azt jelentené, hogy nem is vagyunk szabadok.”

Erről van szó. A szabad ember mivoltunk kötelez, hogy hallassuk a hangunkat, ott és akkor, amikor annak szükségét érezzük.

Nem vagyok naiv. Tudom, mennyire elfogult a köztévé. Tegnap meg is írtam, előre tudtam, mit fognak bevágni a több mint huszonnégy óra képeiből. Nem is ez bánt igazán, hanem az, hogy ennyire igénytelenek honfitársaim, akik elhiszik, amit az egyes csatorna hírműsorából ontanak nekik. Száz évvel ezelőtt még menthették volna őket a körülmények, az információhiány, de ma? Ma, amikor a világon minden hír elérhető? Hogyhogy nincs erre igény? Mégis naiv lennék, hogyha azt gondolnám, hogy természetes igény az emberben, hogy átmenjen tájékozódni a másik táborba is, miként Seneca írja erkölcsi levelében („A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is, nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő.”)? Savater nem annyira naiv, mint én, erre is megadja a választ. A fanatizmus az oka. Csak a fanatikus hívők lehetnek ennyire igénytelenek, ők azok, akik nem tűrnek meg maguk mellett senkit, aki másképpen gondolkodik, mert attól félnek, hogy a végén maguk is kénytelenek lesznek rádöbbenni, nem is annyira biztosak a hitükben, melyet fennen hirdetnek. Nietzsche szerint is a fanatizmus az egyetlen akaraterő, amire a gyengétől is futja. Ennyire egyszerű lenne a magyarázat erre a mérhetetlen igénytelenségre?

Reklámok

Kalandtúra

Még útvonalterv alapján is eltévedek. Az a baj, hogy nem jó irányba indulok el. Hiába tudom, hogy merre kell menni, amíg nincs meg az irány, egy helyben toporgok, mint aki keresi az északot, bár azt is hiába tudnám, az se segítene. A telefonomon mozog a kék kör, követ a Lurdy-házba is. Próbáltam megfejteni, honnan az elnevezés, de nem találtam rá, Lurdy-csoport, biztos valamelyik tulajdonos, de nem is ez érdekel igazán, hanem az irány. Ha már itt vagyok, körülnézek, igazán üdítő most ez a hely a kinti felfordulás miatt. Építik a villamossíneket, minden föl van túrva a Róbert Károly körúton, egyetlen ember, akit megszólíthatnék, nem tud rendesen magyarul, fogalma sincs, mit kérdezek. Mindegy, átprogramozom az útvonalat, most már a Lurdy-ház a kiindulópontom, és lám, arra kellett volna mennem egyenesen, amerre indultam volna. Mindig az első gondolat a legjobb, beigazolódik ismét. Megyek, megyek. Egy híd alatt vezet át utam. Azt a mocskot, ami ott van! Az túltesz minden eddig híd alatti mocskon, amit életemben láttam. És a környék is, lehangoló raktárépületek, cégek, a másik oldalon a hajdani sertésvágóhíd romjai. Átmegyek a másik oldalra, ott talán lesz majd egy kis árnyék, mert vadul tűz a nap. Egy idő után elfogynak az épületek, a kitaposott fűben megyek tovább, látszik, hogy autóval is itt járnak, de nem baj, megyek, megyek, megyek a hőségben, és nem tudom, hol van még a végcél, egyelőre semmi nem utal arra, hogy itt a közelben egy irodaház lehet. Lepusztult épületben különféle cégek, jó időbe telik, mire megpillantom a víztoronyra néző Mester utcai irodaházat a semmi közepén.

A sertésvágóhídról készítettem képet, ha a telefonom visszakerül, majd előcsalom belőle, addig is érdemes elolvasni az Index fényképes cikkét a környékről.

Ilyen kalandos úton értem tegnap a szervizbe, ahol remélem, hamar megcsinálják a telefonomat, mert a régit használni se tudom, a kölcsönkészülékemen nincs se fényképező, se internet, telefonálni viszont lehet vele, végső soron arra is szolgálna egy telefonkészülék, nemde bár?

Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

Fajsajátosságok

Az állatorvos, aki olvasott az állatok tekintetéből, mindenkit kiküldött a rendelőből, mikor hozzáfogott, hogy ellássa a sérült állatot. Többnyire kutyákat, hisz városi rendelőben dolgozott, bár a környék számtalan településén lovarda is működött, sőt sokan tartottak kecskét, birkát, hovatovább struccot meg tevét is, úgyhogy gyakran találkozott különös esettel. S mivel értett az állatok nyelvén, először a szemükből olvasta ki, hogy mi a panaszuk. Szívesen járt ezért olyan helyekre is, ahol egzotikus állattal találkozhatott, mert mindtől tanult valamit, miután megtanult olvasni a tekintetükből. Legjobban azért mégiscsak a kutyákat kedvelte.

Legutolsó esete nagyon megdöbbentette. A fekete alapon tigriscsíkos rajzolatú keverék kan kutya hátát teljes hosszában mély, gennyező sebek szántották, a  fején is súlyos ütlegelés nyomai látszottak. Egy állatbarát talált rá valahol az erdőben, a rendelőbe is ő hozta be. Az állatorvos kiküldte az embert, s mielőtt nekiállt az altatásnak, a kutya sárga szemébe nézett, és amit onnan kiolvasott, attól olyan mélységes szomorúság fogta el, olyan határtalan megvetést érzett embertársai iránt, hogy gondolatban azt kérdezte a kutyától: miért nem mentél neki, és marcangoltad, ahol éred, mielőtt ezt teheti veled? Mire a kutya lázas tekintetében egy pillanatra szikra gyúlt – melyet az állatorvos a büszkeség jelének vélt –, és azt felelte neki: azért, mert én négyzetcentiméterenként ötszáz kilopondnyi erővel tudok harapni, ő meg csak ember.

Kiskutya a szatyorban

Szilárd meggyőződésem, hogy ez a rengeteg elhagyott, kidobott kutya, macska mind a humanizmusunk áldozata. Hooogyaaan?, kérdezhetné joggal bárki is, akibe csöppnyi emberség is szorult , és valóban, ellentmond a józanész szabályainak a föltételezés. De csak első ránézésre, amúgy meg most is, mint oly sokszor, a saját farkába harapó kígyó esetével állunk szemben.

Ahogy visszaemlékszem, régen, azazhogy nem is olyan régen, nem volt ennyi kidobott, sorsára hagyott kutya, se városon, se falun, nem lehetett nap mint nap menhelyek kétségbeesett hangú felhívását olvasni, hogy legalább ideiglenes befogadók jelentkezzenek, különben elkerülhetetlenül altatás következik, nem mellesleg mondva nem is voltak menhelyek, nem volt rájuk szükség, így aztán nem is láthattuk nap mint nap a gyepmesteri telep sorszámozott felvételein a rácsok mögött ágaskodó vagy épp egykedvűen várakozó kutyák szívbemarkoló, örökre kitörölhetetlen tekintetét. Nem volt szaporulat, pedig ivartalanítani se ivartalanítottak, megellett a kutya, és annyit hagytak meg, amennyire szükség volt, vagy amennyire biztos jelentkező akadt. Nemrég elborzadva olvastam egy hatvanas évekbeli német szerzők által írott kutyás könyv magyar kiadásában, hogy hogyan válasszuk ki, melyik kölyköt érdemes meghagyni. Részletesen leírták, mi mindent kell figyelembe venni a döntésnél. Ez volt tehát a bevett gyakorlat.

Egyszer aztán azon vettük észre magunkat, hogy egyre több lett körülöttünk a kutya, a macska, egyre kevesebben vállalkoztak a hóhérmunkára, sok gazdának nem volt szíve vagy mersze elpusztítani a fölösleges szaporulatot. Ezért mondom hát, hogy vélt vagy valós humanizmusunk áldozatai a kóborló vagy kidobott, sorsukra hagyott kutyák, macskák. Az ivartalanítás pénzbe kerül, egyéb oka is lehet a puszta hanyagságon túl, most nem is ez a lényeg, hanem hogy saját farkába harapó kígyó esetével álluk szemben. Ha a gazdának nincs szíve vagy mersze megölni a kölyköket, mi a kézenfekvő megoldás számára? Egy szatyorban, dobozban a menhely kapujára akasztja őket, a lelkiismerete is tiszta, a gond is lement róluk. Csupán annyi a bökkenő, hogy az állatvédők nyakába varrta a problémát, akik erőn felül küzdenek, saját idejüket áldozva mentik, ami menthető. Hogy mi a megoldás? Nagyobb odafigyelés az állatvédők munkájára, egyéni és hatósági szinten egyaránt, és hát ivartalanítás. Annál jobbat nem tudok.

Vathy Zsuzsa (1940-2017)

Szombatra virradó éjszaka tragikus hirtelenséggel 76 éves korában elhunyt Vathy Zsuzsa. Ez áll a híradásokban, és következik utána a szokásos felsorolás, díjai, művei, munkásságának rövid összegzése, a végén talán még az is, hogy Lázár Ervin felesége.
Bethlen Kata önéletírását olvasom itt éppen, próbálok most az irgalmas istenre gondolni, mint élete számtalan megpróbáltatásai idején ő maga, hogy nagy az isten kegyelme, ember nem tudhatja, mikor mit miért cselekszik, de nem tudok nem az emberre gondolni, arra, amit az ember cselekszik, nem tudom kiverni a fejemből a képet, nem tudok nem lázadni a sors vagy az isteni akarat ellen tehetetlen haragomban, kétségbeesésemben vagy bánatomban. Hát mi végre gondoljuk, hogy majd mi megelőzzük a bajt, mikor a megelőzéssel talán még nagyobb bajnak nyitunk utat? Előrelátón cselekedni, mi, emberek? Hagynánk a dolgot arra, akire tartozik? De mi cselekedni akarunk a legjobb szándékkal is akár, és lám, ez a vége. Az emberi mulasztásról meg nem is beszélve, hogy amikor cselekedni kéne, nem ismerjük föl a helyzetet.
Vathy Zsuzsa influenza elleni védőoltást adatott be magának, amitől rosszul lett, a kórházban hosszú órákon keresztül várakoztatták, és mire ellátták volna, már nem tudtak rajta segíteni, összeomlott a keringése. Ez történt. Ma, Magyarországon, Budapesten, a Honvéd kórházban vagy melyikben, bánom is én, melyikben. Nem eret vágtak rajta, mint szegény Bethlen Katán számtalan nyavalyáinak egyike alkalmával, nem tanyasi javasasszonyok próbálták boszorkánykonyhájuk bétellevesével talpra állítani, hanem az egészségére vigyázó, a megelőzéssel komolyan törődő embertársunk halálához vezetett az orvosi gondoskodás megléte és egyszersmind hiánya.
Nem tudok mit mondani, cserbenhagynak a szavak, átkozódnék, verném fejemet a falba, kiáltanám bele a budapesti éjszakába, hogy miéééééért?, pedig tudom, hiába minden, ez van, Zsuzsi nincs többé, és ha az irgalmas isten szólította is magához, mert terve van még vele, akkor sem tudhatom meg soha már ezzel a földi eszemmel, hogy miért, és a kórházat is hiába okolom már a tehetetlenségéért.

A pápai könyvbemutató

papaMielőtt elindultam, tudtam, legszívesebben inkább majd én kérdeznék attól, akit a könyvtár vezetője kiszemelt nekem beszélgetőtársul a pápai könyvbemutatóra, mert ritkán fordul elő, hogy egy lehetséges regényalak ott üljön az író mellett a pódiumon, és arról kérdezze, amiről ha jól meggondoljuk, ő maga sokkal többet mondhatna, mint ami a szóban forgó regényben áll. Márpedig ez történt. A kulisszául szolgáló lepkekiállítás, Jókai összes, Révai és egyéb kötelező kézikönyvtári állomány előtt ott várt a pódiumon Pápa egyik nevezetessége, élő legendája, Huszár János, akit talán nem is a véletlen, hanem a sors sodort mellém erre az estére, mert ilyen véletlen nincsen, az sem véletlen tehát, hogy Jung mester maga is szinkronicitásnak nevezte az ilyen helyzeteket. Azért szeretnek engem az istenek, hogy egy lehetséges regényalakommal élőben is beszélgethetek.

Minden azon az osztálykiránduláson kezdődött Gyékényesen, igen, mert mi minden évben találkozunk, mindig máshol, mert ki-ki a lakóhelye környékén szervezi meg a találkozót, és a két-három nap alatt megmutatja nekünk a környék kulturális és természeti nevezetességeit. Osztálytársam, biológus társam, mert mindketten az osztály biológus és latinos feléhez tartoztunk, Duga Erika, teljes nevén Horváthné dr. Duga Erika, a járás tiszti főorvosa ott mondta nekem szeptemberben, hogy Pápán majd ő szervez nekem könyvbemutatót, és így is lett, még egy hónap sem telt bele, már hívott is, és miután kigondolta, a tőle régről megszokott precizitással minden apró részletet kidolgozva le is vezette ezt a beszélgetést, olyan profizmussal, mintha világéletében pódiumi beszélgetések moderátora lett volna, és bennem megint csak igazolta, amit már eddig is tudtam, mert ahogy a beszélgetés elején bemutatott bennünket, abból rögtön látszott, ő tudja, mivel kell megfogni a közönséget, mert akárki akármit mond, természetes hangnál nincs hitelesebb.

Nem emlékeztem magára a gyakorlatra, amelyikre békát kellett vinnünk, csak a művelet helyszínére, ahol azt a szegény varangyot zsákmányul ejtettem, állóképen látom egykori önmagamat, amint a lehetséges áldozatot keresem a zsombékoson, és ahogy Erika a bemutatásomkor az esetet fölelevenítette, olyan érzéssel hallgattam, mintha nem is én lettem volna, aki az ötliteres befőttes üveg fenekét csapkodta, amiben elhoztam, nehogy idő előtt elpusztuljon szegény, de a béka nem akart kijönni, aztán amikor elszabadult, kergettük az osztályban, még Teri néni is mosolygott, pedig ő aztán ritkán mosolygott, mert a biológia komoly dolog, a mosoly legföljebb egy-egy állattársnak szólhat, ha a viselkedését érzékeltetjük, de nem gyakorlaton, amikor minden idegszálunkkal a tárgyra koncentrálunk. Hallgattam Erika fölvezetését, mint valami fikciót, melyben én magam is a történet kitalált alakja volnék, és szinte láttam magam előtt a biológia termünk hosszú padsorát, a hatalmas asztalainkat, éreztem a formalinszagot, a viasszal kiöntött szürke bonctál hidegét, a szike érintését, és láttam magam előtt a béka kétpitvaros, egykamrás szívét, amint ott lüktet benne a padon, mi meg fölé hajolunk, nézzük megbabonázva, miután már túlvagyunk az üldözésen.

És még csak most jön János bácsi, vagyis Huszár János, Pápa város egyik nevezetessége, akiről én már szeptemberben megtudtam, hogy ott van ő a regényem jelenetében, lehet, hogy azzal a Miklóssal együtt ugrik ki Csantavérnél a gépből, akit aztán a zentai kórházba visznek, Bozsik Péter kolléga döbbenetére, aki a tavalyi veszprémi beszélgetésen meg is kérdezte az írótárs cinkos malíciájával, hogy miért pont Zentára viszik, mikor Szabadka kézenfekvőbb lett volna, mert ilyen az élet, összefutnak a szálak, ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, akkor jó esetben nem szaladnak el mellette a részletek, jobban mondva ő maga nem szalad el mellettük.

Hosszan kell mesélnem, összetett a történet, szerteágazók a szálai, mint a regényé is, melynek nagy része a Fenye-hegyen kapta végleges formáját, a János bácsihoz köthető pápai epizódnál például ottani messzi szomszédomnak, a hajdani veszprémi vadászrepülő alezredes Gerlei Józsefnek köszönhetően futottak össze a szálak, mert amikor a készülő pápai találkozót említettem, ő már mosolygott, János bácsit ismeri, minden év április 12-én ott van ő is a találkozón, amikor a lezuhant gép parancsnokáról megemlékeznek.

(1941. április 11-én a 3. hadsereg gyorsan mozgó alakulatai néhány nap alatt elérték Újvidéket, a szerbek visszavonultak, csak a félkatonai csetnikek tartottak ki utánunk, de április 14-én be is fejeződött a délvidéki hadművelet, melynek része lett volna az ejtőernyősök bevetése. Tizenkettedikén történt. Kétszázan mentek volna Pápáról. A Ferenc-csatorna hídját kellett volna elfoglalniuk, hogy Újvidék felé biztosítsák az átjárást a szárazföldi csapatoknak. A négy SM-75-ös szállító repülőgéppel két hullámban kellett volna végrehajtani a műveletet. A pápai repülőtér nem volt alkalmas a felszállásra, ezért a jutaspusztairól szálltak fel. Tizenhat ötvenkor azonban a vezérgép ismeretlen okokból lezuhant. Odaveszett a tizenöt ejtőernyős katona, a repülőgép személyzetének négy tagja és a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is, aki a bevetést irányította.) Négy gép volt, egy lezuhant, maradt három, és a három egyikén János bácsi maga is ott lehetett, mint fiatal ejtőernyős.

Hogyan volt, ott volt-e János bácsi maga is a három közül valamelyik gép fedélzetén, vagy csak a földi személyzet sorából kellett végignéznie, ahogy lezuhan a gép, mert aztán rohantak mind, hogy a lángoló roncsokat eloltsák, és a bajba jutott gépen mentsék, ami menthető, nem tudom, János bácsi azt mindenesetre elmondta, hogy negyvenötben a Farkasréti temetőben exhumálták az első világháborús katonai hőstetteiért Mária Terézia-renddel kitüntetett Bertalan őrnagy hamvait a díszsírhelyről, és elvitték a temető végébe, majd onnan is, míg végül a rendszerváltáskor visszakerült, aztán 2013-ban ismét exhumálták, és átvitték a Fiumei útra, a nemzeti sírkertbe, és ott katonai pompával végső nyugalomra helyezték. Nem mondta, csak én teszem hozzá, remélhetőleg ott már nem bolygatják tovább, akik időről időre át akarják írni a történetet.

János bácsi kérdez, kérdéseire szinte lehetetlen válaszolni, hogyan is mondjam el, hogy képtelen vállalkozás lenne ezt a regényt vonzóvá tenni, rossz a megközelítés, hiszen mivel tehetnék vonzóvá egy nehéz olvasmányt, amely nagyobbrészt mégiscsak borzalmakról szól, hogyan magyarázzam, hogy amit el akartam mondani erről a világról, azt beleírtam, én erről többet mondani nem tudok, szívem szerint inkább őt magát faggatnám, de lassan rájövök, saját csapdámba esnék, ha kérdeznék, úgy járnék, mint oly sokszor, amikor megállapítottam, hogy nem kell sok, elég egy apró momentum, a többit majd hozzáképzelem a történethez, így hát most is beérem azzal, amit vadászrepülő szomszédom mondott, így megadón hallgatom, amint János bácsi a kilencvenötödik évében járó ember vékonyodó, öregesen meg-megbicsakló hangján olvassa az újabb részletet, Erika egy idő után odaül mellé,  odatartja a mikrofont neki, én meg közben lopva a közönséget figyelem, látom, össze-összesúgnak többen, de hallgatják türelmesen, én magam pedig egyre különösebb érzéssel hallgatom János bácsi szájából a regényrészletet, a Trombitás Janó esetét, vagy ahogy Boros honvéd Újvidéken a parancsnok utasítását követve célba veszi a Rebeka ruhaszalon próbababáját, amit a razzia előtt nyilván kinn felejtettek a második emeleti erkélyen. Nem múlik el, közben végig ott marad az a furcsa érzés bennem, mintha nem is írtam volna ezt a szöveget, úgy hallgatom, sőt ahogy a beszélgetés végén azt a két bekezdést felolvasom, átvillan bennem, hogy itt ezzel az egy szóval többet elmondtam, mint amennyit egy egész fejezettel mondhattam volna. Egyelőre. És ehhez kellett ez a pápai beszélgetés, Erika szervezésében, János bácsi közreműködésével, ahol ismét csak megállapíthattam, sokkal, de sokkal fontosabb nekem ez a személyes közelség, ahol mindenki számára érezhetően tisztán cseng minden hang.

Békával kezdtünk, békával is fejeztük be a beszélgetést, magamban újra megállapíthattam, lám, az emlékezet mennyire segít feldolgozni a múltat, mert ma már biztos képtelen lennék megfogni azt a békát, mikor tudom, úgyis az lesz a sorsa, hogy éterrel elaltassák, és utána fölboncolják, így utólag pedig már hiába tudtam meg, mi történt, ugyanolyan lesz majd ez is, mint minden emlék, amit utólag fölidéznek, mint János bácsi emlékezetében az az 1941. április 12-ikei nap, amelyről minden év április 12-én megemlékeznek parancsnokuk sírjánál a Fiumei úton az ejtőernyősök.