Szabadságunk okán

Nem vagyok egy politizáló alkat, abban az értelemben, ahogyan manapság a politizálást érteni szokás, többnyire pártpolitizálást értve alatta, viszont zoon politikonnak tartom magamat, és van is véleményem a történésekről. Felületesen követem a napi politika eseményeit, miközben jó ideje nap mint nap száz évvel ezelőtti dokumentumokat olvasok készülő regényemhez, sűrűn csóválom is a fejemet közben.

Nem is tudom, hogy’ kerültem oda, hogy’ ragadtam le hétfő hajnalban a tévészékháznál, mindenesetre egész nap, végig, a tüntetés kezdetéig néztem az élőképeket. A bent rekedt politikusok közül Szél Bernadetten kívül csak Hadházy Ákos nevét ismertem, hallottam ugyan már Kunhalmi Ágnes nevét, de nem ismertem volna föl, mert tévét nem nézek, újságot nem olvasok, amit időnként a FB magát függetlennek tekintő portáljain érdekesnek találok, azt talán erősen megszűrve időnként elolvasom, Szabó Tímea felszólalását például meg is néztem. Mondom, nem tudom, mi tartott ott a köztévében zajló eseményeknél, talán a puszta tény, hogy itt most valami szokatlan történik, elvégre prózaírással foglalkozom, érdekelnek a kiélezett helyzetek. Tudtam, miről van szó, erősen szűrten ugyan, de értesültem a közelmúlt eseményeiről, és elkerekedő szemekkel néztem, amint a képviselők ugyan hasztalanul próbálnak odabent érvényt szerezni követelésüknek, mégis kitartóak, és végre teszik a dolgukat, amit eddig annyira hiányoltam.

Tegnapi posztomban még melegében megírtam, mit gondolok erről, azt még egyszer már nem ismétlem el, de így visszagondolva az egész történetről A választás bátorsága, Fernando Savater spanyol filozófus esszékötete jut eszembe, melyet jó tizenöt évvel ezelőtt adtam ki azzal, hogy ez lesz az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez. Szkeptikus barátaim csak hümmögtek, aki elolvassa, az úgyis tudja, akinek meg el kéne olvasnia, az úgysem fogja. Hát lehetséges. Ugyanettől a Savatertől sikerült két másik fontos kötetet kiadatnom valamikor a kétezres évek elején a Műszaki Kiadóval. A Politikáról Amador fiamnak című középiskolásoknak szól, csakúgy mint az Etikáról Amador fiamnak. Előbbiből idézek, fordításomon tudnék javítani, de most nem ez a célom, nem is teszem: „A demokratikus társadalomban nekünk állampolgároknak jogunkban áll, és egyszersmind kötelességünk is, hogy megköveteljük magunknak a jogot (ami bizonyos mértékben kötelezettséget is jelent számunkra), hogy hallassuk szavunkat, részt vegyünk a dolgok alakításában, őrködjünk jogaink felett, vagy segítséget nyújtsunk ott, ahol szükséges. Vannak olyanok, akik nem panaszkodnak egyfolytában, hogy a bevándorlók nem beszélik a nyelvünket, hanem önként vállalják, hogy a szabadidejüket feláldozva megtanítják nekik; mások erejüket vagy pénzüket áldozva vállalnak együttműködést különféle társadalmi szervezetekkel (oktatási, rasszista ellenes, segélyező stb.) vagy nem kormányzati szervezetekkel, mint az Amnesty International, az Emberi Jogok Egyesületei vagy az Orvosok Határok Nélkül, melyek munkája elengedhetetlenül fontos a jelenlegi civil társadalom jobbá tétele érdekében. Aki demokratikus lelkiismeretében sohasem érzi magát fontosnak abban, amit szerinte tenni kell, nem menthető fel, bármennyit panaszkodik is, hogy a „kormány” sem oldja meg. Az egyéni felelősség súlyát kicsivel sem csökkentvén helyénvaló, ha elismerjük társadalmi társ-felelősségünket, amiért nem léptünk közbe a közelünkben történt helyzetekben, melyek valószínűleg bűncselekményhez vagy katasztrófához vezetnek.

Beszéljünk világosan: a felelőtlen ember esküdt ellensége a szabadságnak, akár tudatában van ennek, akár nem. Aki nem ismeri el a felelősséget, az lényegében véve a közös szabadságot utasítja el, amely megfoghatatlan, hogyha elválasztjuk az egyes ember önmagáért való felelősségének kötelezettségétől. A szabadság önkontroll: egyszóval mindannyian tartunk magunk mellett egy rendőrt, orvost, pszichológust, tanárt, még papot is, aki megmondja, mit kell tennünk, vagy vállaljuk a döntésünket, s utána képesek vagyunk szembenézni a következményekkel, akár jók lesznek számunkra, akár nem. Mert szabadnak lenni azt is jelenti, hogy az ember tévedhet, akár kárt is okozhat magának, mikor él a szabadságával: ha csupán szabadságunk birtokában sohasem érhetne bennünket baj vagy kellemetlenség, akkor… az azt jelentené, hogy nem is vagyunk szabadok.”

Erről van szó. A szabad ember mivoltunk kötelez, hogy hallassuk a hangunkat, ott és akkor, amikor annak szükségét érezzük.

Nem vagyok naiv. Tudom, mennyire elfogult a köztévé. Tegnap meg is írtam, előre tudtam, mit fognak bevágni a több mint huszonnégy óra képeiből. Nem is ez bánt igazán, hanem az, hogy ennyire igénytelenek honfitársaim, akik elhiszik, amit az egyes csatorna hírműsorából ontanak nekik. Száz évvel ezelőtt még menthették volna őket a körülmények, az információhiány, de ma? Ma, amikor a világon minden hír elérhető? Hogyhogy nincs erre igény? Mégis naiv lennék, hogyha azt gondolnám, hogy természetes igény az emberben, hogy átmenjen tájékozódni a másik táborba is, miként Seneca írja erkölcsi levelében („A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is, nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő.”)? Savater nem annyira naiv, mint én, erre is megadja a választ. A fanatizmus az oka. Csak a fanatikus hívők lehetnek ennyire igénytelenek, ők azok, akik nem tűrnek meg maguk mellett senkit, aki másképpen gondolkodik, mert attól félnek, hogy a végén maguk is kénytelenek lesznek rádöbbenni, nem is annyira biztosak a hitükben, melyet fennen hirdetnek. Nietzsche szerint is a fanatizmus az egyetlen akaraterő, amire a gyengétől is futja. Ennyire egyszerű lenne a magyarázat erre a mérhetetlen igénytelenségre?

Reklámok