Búcsúm Veronkától

In memoriam Adorján Istvánné (1947-2020)

Miközben Zoltán atya el-elcsukló hangját hallgatom, tőled búcsúzik, Veronka, keresi nagyon a szavakat, hogy még jobban el ne érzékenyüljön, a kilátszó betonvasat figyelem magam előtt virágtartóban. Lekopott róla az anyag. Az apró, fehér, tölcséres, bordó szárú kis virágot már kezdettől csodálom, sokadszorra is bizonyítja előttem, hogy a növényi létezésnél nincs kitartóbb ezen a földön. És akkor egyszer csak rászáll a virágra egy méhecske. Nem tudom, melyik fajtából való, nagyon fényes a potroha, a földi poszméh szőrösebb, a házi méheink meg tizennyolc fok alatt nemigen repülnek ki a kaptárból, márpedig akármilyen kellemes időt adott is a Jóisten a temetésed napjára, Veronka, tizennyolc fok itt még a napon sincsen. Fázom is, csalóka ez a februári tavasz. Hiába süt a nap, folyton úgy érzem, hogy valaki eltakarja mögöttem, nem süti a hátamat.

Nem hallom a kántort, énekelek is, nem is, a méhet figyelem, kitartóan végigjárja a virágocska minden egyes tölcsérét. Akárhogy van is, még nem tettük teljesen tönkre ezt a földet. Lám, ez a kis virág is túlélte a telet, ilyen gyöngén, ilyen árván, és ez a méh is kirepült, előmerészkedett ebben a jó időben.

Sokat tettél a faluért. Első találkozásunkkor szíved szerint nekünk is megengedted volna, hogy úgy épüljön a házunk, ahogyan eredetileg terveztük, örültél, hogy egy régi leányfalusi visszaköltözik, ámde az áthághatatlan (?) rendeletre hivatkozó műszaki ember belekötött a tetőbe. Hiába győzködted, nem engedett. Sok fölösleges munka árán áttervezett házzal, tetővel végül csak ideköltöztünk.

Lefelé tartottam a templomba, útközben a hangodat hallottam, Az én kedves kis falumban karácsonykor / Magába száll minden lélek, mint azon a karácsony estén, amikor az éjféli mise előtt még A Líra Gyalogosaival karácsonyi verseket olvastunk föl a kórusban. Abban az évben te is ott voltál közöttünk, Ady versével. Elszaladtak az évek, Veronka.

Nem tudom, az előttem haladók közül észrevette-e valaki, szerencsére senki nem lépett rá, úgyhogy szépen föl tudtam venni azt a nünükét a temető előtti út kövei közül. Nem is tudtam, hogy a nünüke is ilyen remek tetszhalott. Azt már régóta tudom, hogy nagyon korán előmerészkedik, de hogy ilyen jól mímeli a halált, azt most látom először. Látod, élet és halál mennyire elválaszthatatlan! Te meghaltál, de hamarosan két unokád is születni fog.

Egy kidőlt fakereszt előtt állok. Rádőlt a sírra. Nézem, alatta bújna ki a téltemető. Hallgatom a kántort, a valaha meghalt és a jövőben gyászolandó katolikusokért szóló örök búcsúéneket, elmerülni benne/csendes, tiszta tó, és már tudom, hogy miután az atya beszentelte a sírodat, és elénekelték, hogy örök nyugodalmat adj, ó uram, neki, örök világosság fényeskedjék neki, én majd arrább tolom azt a keresztet a síron, hogy a téltemető tudjon rendesen kibújni alóla. Isten veled, Veronka, most már megpihenhetsz. Bár fáj a hiányod, de megy tovább az élet, ahogy Katinka lányod is mondja majd a Faluházban az agapén, aki a negyedik gyermekét várja.

 

Katerína Anjeláki-Rooke (1939-2020)

E hó 21-én meghalt Katerína Anjeláki-Rooke görög költő, aki tizenhét esztendősen publikált először verset folyóiratban. Kazantzákisz ajánlásával. Személyesen sosem találkoztak, mire érettségi után kiment volna hozzá Franciaországba, Kazantzákisz meghalt. Ezzel a versfordításommal búcsúzom tőle. 2001-es dátum alatt találtam a Görög versfordítások című mappámban.

Jannusza és ami nem látható

 

Megmutatnák magukat nekem, ha nem szenvedtem volna?

 

Kövek és füvek,

tárgyak, melyeket piros halállal

takar be az alkony

előbújnak csöndjükből

s nem beszélnek – ellenkezne

a természetükkel – hanem az asszony

igazát jelentik

mert a sajátjukat mutatják meg neki.

A tengernek van egy másik arca, a szikla

a rigónak, az ág

a virág indulásának, a sár.

A borongós élet ereje

bibében és porzóban tör ki

ziháló lélegzetekben, mint amelyek

téged valaha béklyóba vertek.

Most odalent, mélyen odalent, érzed,

érzed, milyen illatos, ami nem látható?

Marosszéki Feri emlékére

 

Látlak magam előtt, ahogy nevet a szemed, „Ej, amikor azzal csikóval átugrattam a Gyöngyszem kerítésén!”, ott volt a mondatod mögött egy egész élet, minden, ami kimondott és kimondatlan, és most, hogy látlak mosolyogni itt ezen az utolsó fényképen, minden emlékem abba a távoli képbe sűrűsödik össze rólad, amelyikről csak a mesélésedből ismerhettelek.

Hát te is elmentél a többiek után, akikre már csak emlékezhetünk a régi Leányfaluból, azokból az  időkből, amikor még szólt a kolomp a révnél, ha taxit kértek ideátról a szigetre, amikor az utcán még köszöntek egymásnak az emberek, mert mindenki mindenkit ismert, ha a saját nevén nem is, de a ragadványnevén mindenképpen.

Örülök, hogy ismerhettelek, hogy valamit még én is érezhettem abból a faluból, ami valamikor lehetett, mert olyan már soha többé nem lesz, és mostantól te is hiányzol belőle, aki még mesélhettél róla.

Isten veled, Feri!

In memoriam Kertész Zoli (1961-2017)

 

 

Majd holnap. Holnap írok. Ma születésnapom van. De holnap, holnap megkérdezem, hogy vagy, fölöslegesen, mert tudom, úgyis tudom, hogy nem jól. Hogy is lehetnél jól. Átkozott rák. Hát nincs ebből menekvés senkinek?

Egy kicsit jobb, azt mondtad legutóbb. Nem is válaszoltam, halvány reménysugár volt bennem, hogy hátha, hátha, aztán elsodortak fontosnak vélt dolgaim, ide, oda, amoda tekingettem a gépemből, miközben te nyilván szépítettél kicsit a helyzeten, azt írtad, az infúziók jók, de állandóan a vécére jársz tőlük. És nem tetted hozzá, hogy a saját lábadon már ki se tudsz menni. Hogy egyre gyöngébb vagy.

Az alatt a pár nap alatt, amíg távol voltam, te a legutolsó erőtartalékaidat is fölélted. Most nincs tovább. Vége. Elmentél a húgod után. Vajon milyen téridőben találkozol vele? Rád ismer-e egyáltalán ez után az elmúlt jó negyven év után?

Dadogni tudok csak tehetetlenségemben. Megint elment egy társunk. Fölmérhetetlen veszteségeink sorába álltál hát, Zoli, te is, már csak gondolatban lehetsz ezután velünk. Legyen könnyű neked a föld, mondják, de az csak a tested, amit letesznek majd, a lelked már elszakadt tőle, legyen könnyű neki az elválás innen. Isten veled!