A jó palócok földjén 1.

L'immagine può contenere: albero, cielo e spazio all'aperto

Túranapló – 1. nap

Nem is tudom, mi volt a legnagyobb élmény ebben az ötnapos vándorlásban, a táj-e vagy az emberek, végső következtetésem, hogy a tájjal együtt az emberek. A falvak lakói és a Cserhát szelíd dombjai, vulkáni eredetű hegyei, búzatáblái, szénaboglyái. Mikszáth vidéke, ahol illatosabbak a rétek, zöldebb a fű, mint máshol. És a sár is vendégmarasztalóbb, bár Mikszáth ezt nem jegyzi meg.

Első nap, hétfő, át a váci réven, ez mindig nagy élmény, főleg így, hogy folytatás is lesz. A hátizsákunk nem könnyű, polifoam, hálózsák, sátor, kétfelé osztva, hogy igazságos legyen, és persze ennivaló. Minden megvan, kivéve a két, mogyorófa kéktúrabotom. Szerencsére az erdő mindig kínál botot, ha szükséges, úgyhogy nem is esek kétségbe.

Félórás várakozás után be is fut a busz, amelyik elvisz minket Alsópetényig, a kissé rossz emlékű helyig, ahol előző, pecsét nélkül végigjárt kéktúrázásunknak vége szakadt. Akkor, három éve, Nagymarosról indultunk, idáig jutottunk, most innen folytatjuk. Mérgelődhetünk, hogy akkor nem volt füzetünk, mert bizony ha igazolni akarjuk a túrát, újra vissza kell majd mennünk, hogy pecsétet szerezzünk. De ez már a múlt, a jelen pedig a Prónayak hazája. A százados biztos örülne, ha látná, hogy a családi kultusz virágzik, én ettől nem vagyok maradéktalanul boldog, már csak a regényem miatt sem, még akkor sem, ha tudom, nincs fekete fehér nélkül, és fehér sem fekete nélkül.

A Kecske-kő 421 méteres csúcsán áll a Prónay kilátó. 26 méter magas, én meg sem kísérlem, hogy fölmásszak rá. tapasztalatból tudom, hogy csak a zárt kilátók jók nekem, ahol jobbra-balra lelátok, ott félek, előbb-utóbb beszippantana a mélység, mint a gyerekkori kútember, aki folyton kísértett. A kilátóból lefelé tart egy kerékpáros, Becskéről jött, Ősagárdra tart.

Romhányba tartunk, gyönyörű az erdő, erdei békával, cincérrel találkozunk, gomba is akad.

Romhányt elérve a gyárkémény emlékeztet a múltra, csempegyártás ugyan nincs már, a Zalakerámia a Romhányi is egyben. 850 méter kitérőt kell tennünk, hogy megláthassuk a Rákóczi ültette törökmogyorófát. Érdemes megtenni, a tűző napon a hátizsákot inkább lenn hagyom, és nélküle megyek föl. Kétségeim a fa eredetét és korát illetőn már a helyszínen is támadnak, de ha a legendák eredetét vizsgáljuk, messzire úgysem jutunk, úgyhogy elhiszem, a romhányi ütközet után a fejedelem leszúrta a botját, és abból nőtt ez a fa.

L'immagine può contenere: albero, pianta, cielo, spazio all'aperto e natura

A művelődési ház előtt némi tanácstalanság a pecsétet illetően, közben egy beszélgetést hallgatva rájövök, hogy maga a plébános úr, vagyis hát az atya, aki pénzt vesz ki az automatából. A ház ajtajában álló hölgyet megkérdezzük, kedvesen útba is igazít bennünket a pecsételőhely felé. Komolyabb élelmet (értsd sajt, olajos hal) nem hoztunk magunkkal, így jöhet a Coop. Vidéki tempó, még Leányfalun is morognának, ha ilyen tempóban haladna, de szerencsére Romhányban is másképp járt az idő, mint Budapesten és környéken. Szoknunk kell, mert ez a normális. Nehogy már a pénztárosnő ne válthasson két szót a falubelijével!

A Lókos-patak kőhídjánál, a Rákóczi emlékhelyen verünk tábort az ebédhez, a boltba igyekvők közül többeknek van egy-két jó szava hozzánk, hiszen itt is messziről megismerik a kéktúrásokat.

A Fáradt vándor panziónál rendben találjuk a pecsétet, úgyhogy indulunk tovább Kétbodony felé.

Romhány határában áll Rákóczi lovas szobra, Ági meg is jegyzi, Rákóczi Ferenc a lovát ugratja. Romhány jobban lobbizott Rákócziért, ezt majd Kétbodonyban fogjuk megtudni, de ott még nem tartunk, egyelőre Felsőbodonyban járunk, ahol a beszélgető nénik a medvét emlegetik, hogy látták, meg hogy nem félünk-e majd sátorozni a környéken. Félni nem félünk, eső nem lesz, legalábbis így látjuk, aztán húsz percbe sem telik, és máris egyértelmű jelei vannak, hogy esni fog, sőt, vihar is lesz. A legszebb buszvárók egyike a kétbodonyi, amit életemben láttam, üvegezett, muskátlis ablakú, itt fogjuk átvészelni a vihart, illetve Ági boltot keres, majd három palackkal és egy ananászos Tibi csokival visszatérve azt mondja, a turistaházaknál meg kellene kérdezni, van-e szállás, mert akkor itt maradhatnánk. Nincs ellenemre, elvégre fürödni csak kell, hatvan felé közeledve, hatvanon túl pedig az ember már tényleg nem úgy van ilyesmivel, mint húszévesen. Ha első nap 9,7 km, akkor annyi. Végső soron nem hajt bennünket a tatár, idő van bőven. Szállás is van, erdei iskola és vendégház, odamegyünk, ott várjuk ki, hogy alábbhagyjon a zivatar, közben szállásadónk, az egykori polgármester, Imre indulna értünk a buszmegállóba, de mi már zsákostul itt vagyunk. Feltűnik nekem, bár nem teszem szóvá, a dörgések szünetében mintha afrikai dobokat hallanék a háttérben, egyelőre azonban a jó szerencsénket áldom, hogy lesz szállásunk, nem is áztunk el, mi több, az esőköpenyt sem kellett elővennünk arra a rövid szakaszra, amíg a buszmegállótól az erdei iskoláig eljutottunk.

Kisállatkert is van, szállásadónk, a huszadik század egyik polihisztora, a sok közül, aki tett is a településért, a falu összes fáját ő ültette, aki volt bankár, gyógypedagógus, most pedig valóságos szállásmester és rendezvényszervező egy személyben. Kár, hogy Cukor póni beteg patáját nem tudja meggyógyítani, mert szegényke nagyon nehezen jár.

L'immagine può contenere: montagna, cielo, spazio all'aperto e natura

A délutáni erdő

A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenesetre nem győzöm hajtani őket az orrom elől a pórázzal. Ezek az apró, fekete legyek, ezek a legszemtelenebbek. Tudom, ők is csak élni szeretnének, élvezik gondolattalanul az életet, a kutyák szeméből is csak inni szeretnének, de én nem hagyom őket. Szarvaskullancslegyek hála istennek most nincsenek, nem úgy, mint a kullancsokból, ezekből elvétve akadt egy-egy idáig, de ha megfogom, miszlikbe aprítom őket, velük kíméletlen vagyok. De most nincsenek. Gomba sincsen, csak világító tölcsér, ott följebb egy keserű tinóru, amit sajnos nem ismerek, hazaviszem meghatározás végett, bár gyanítom, hogy nem ehető.

Csönd van, csak én kurjantok bele időnként a csöndbe, Maxit hívnám, de nem jön, lemaradt Az erdő fohásza táblánál. A Csaba-kútjához érve szakad rólam a víz. Ilyen magas lenne a páratartalom, vagy ennyire megterhelt a cukkinis tésztám? Nagy sokára megérkezik Maxi, földig ér a nyelve, nem győz inni a forrás gyéren csordogáló vizéből. Nem hajol bele, lefekszik a vályú előtt, belelógatja a fejét, és úgy iszik. Azt se tudja, hova legyen, látszik rajta, hogy kimerült. Ezek szerint nem csak engem viselt meg a kaptató.

Miután készen vagyok a forrásvizeimmel, elindulunk lefelé, Monti egy idő után fölkapja a fejét egy hangra, és akkor döbbenek rá megint, sokadszor immár, hogy mennyire hiányzik a vegyeskar éneke ebből az augusztusi erdőből, a bizonyság a jelenlétükre, nem csak ennek az egy-egy fölriasztott feketeharkálynak, zöldküllőnek vagy feketerigónak a hangja, hanem minden költő vagy költeni készülő énekesmadáré, aki csak él és mozog itt. Persze most is itt vannak, de mintha itt se lennének, nem hallom, nem látom őket. És most ez a hang, ez az összetéveszthetetlen, fájdalmas, panaszos sírás, ahogy a repülés első élményeit tapasztalják meg a fiatal ölyvek, ez tényleg olyan szívbemarkoló. Nem is értem, miért, ember fejemmel szinte sajnálom őket. Mégis, akárhogyan is, de a július végi-augusztus eleji erdő csöndjében nekem fáj ez a vijjogás.