A délutáni erdő

A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenesetre nem győzöm hajtani őket az orrom elől a pórázzal. Ezek az apró, fekete legyek, ezek a legszemtelenebbek. Tudom, ők is csak élni szeretnének, élvezik gondolattalanul az életet, a kutyák szeméből is csak inni szeretnének, de én nem hagyom őket. Szarvaskullancslegyek hála istennek most nincsenek, nem úgy, mint a kullancsokból, ezekből elvétve akadt egy-egy idáig, de ha megfogom, miszlikbe aprítom őket, velük kíméletlen vagyok. De most nincsenek. Gomba sincsen, csak világító tölcsér, ott följebb egy keserű tinóru, amit sajnos nem ismerek, hazaviszem meghatározás végett, bár gyanítom, hogy nem ehető.

Csönd van, csak én kurjantok bele időnként a csöndbe, Maxit hívnám, de nem jön, lemaradt Az erdő fohásza táblánál. A Csaba-kútjához érve szakad rólam a víz. Ilyen magas lenne a páratartalom, vagy ennyire megterhelt a cukkinis tésztám? Nagy sokára megérkezik Maxi, földig ér a nyelve, nem győz inni a forrás gyéren csordogáló vizéből. Nem hajol bele, lefekszik a vályú előtt, belelógatja a fejét, és úgy iszik. Azt se tudja, hova legyen, látszik rajta, hogy kimerült. Ezek szerint nem csak engem viselt meg a kaptató.

Miután készen vagyok a forrásvizeimmel, elindulunk lefelé, Monti egy idő után fölkapja a fejét egy hangra, és akkor döbbenek rá megint, sokadszor immár, hogy mennyire hiányzik a vegyeskar éneke ebből az augusztusi erdőből, a bizonyság a jelenlétükre, nem csak ennek az egy-egy fölriasztott feketeharkálynak, zöldküllőnek vagy feketerigónak a hangja, hanem minden költő vagy költeni készülő énekesmadáré, aki csak él és mozog itt. Persze most is itt vannak, de mintha itt se lennének, nem hallom, nem látom őket. És most ez a hang, ez az összetéveszthetetlen, fájdalmas, panaszos sírás, ahogy a repülés első élményeit tapasztalják meg a fiatal ölyvek, ez tényleg olyan szívbemarkoló. Nem is értem, miért, ember fejemmel szinte sajnálom őket. Mégis, akárhogyan is, de a július végi-augusztus eleji erdő csöndjében nekem fáj ez a vijjogás.

Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.

Kalandtúra

Még útvonalterv alapján is eltévedek. Az a baj, hogy nem jó irányba indulok el. Hiába tudom, hogy merre kell menni, amíg nincs meg az irány, egy helyben toporgok, mint aki keresi az északot, bár azt is hiába tudnám, az se segítene. A telefonomon mozog a kék kör, követ a Lurdy-házba is. Próbáltam megfejteni, honnan az elnevezés, de nem találtam rá, Lurdy-csoport, biztos valamelyik tulajdonos, de nem is ez érdekel igazán, hanem az irány. Ha már itt vagyok, körülnézek, igazán üdítő most ez a hely a kinti felfordulás miatt. Építik a villamossíneket, minden föl van túrva a Róbert Károly körúton, egyetlen ember, akit megszólíthatnék, nem tud rendesen magyarul, fogalma sincs, mit kérdezek. Mindegy, átprogramozom az útvonalat, most már a Lurdy-ház a kiindulópontom, és lám, arra kellett volna mennem egyenesen, amerre indultam volna. Mindig az első gondolat a legjobb, beigazolódik ismét. Megyek, megyek. Egy híd alatt vezet át utam. Azt a mocskot, ami ott van! Az túltesz minden eddig híd alatti mocskon, amit életemben láttam. És a környék is, lehangoló raktárépületek, cégek, a másik oldalon a hajdani sertésvágóhíd romjai. Átmegyek a másik oldalra, ott talán lesz majd egy kis árnyék, mert vadul tűz a nap. Egy idő után elfogynak az épületek, a kitaposott fűben megyek tovább, látszik, hogy autóval is itt járnak, de nem baj, megyek, megyek, megyek a hőségben, és nem tudom, hol van még a végcél, egyelőre semmi nem utal arra, hogy itt a közelben egy irodaház lehet. Lepusztult épületben különféle cégek, jó időbe telik, mire megpillantom a víztoronyra néző Mester utcai irodaházat a semmi közepén.

A sertésvágóhídról készítettem képet, ha a telefonom visszakerül, majd előcsalom belőle, addig is érdemes elolvasni az Index fényképes cikkét a környékről.

Ilyen kalandos úton értem tegnap a szervizbe, ahol remélem, hamar megcsinálják a telefonomat, mert a régit használni se tudom, a kölcsönkészülékemen nincs se fényképező, se internet, telefonálni viszont lehet vele, végső soron arra is szolgálna egy telefonkészülék, nemde bár?

Utóhang Horger úrhoz

1979 október legeleje, Szeged, az összes elsőéves magyaros egy teremben, az előadó Balázs Mihály, akkor még adjunktus, bevezetés az irodalomtudományba. Mielőtt bármibe belefogna, mosolygósan, kedvesen, de nem leereszkedőn, hanem mintha csak egy sör vagy egy pohár bor mellé hívták volna beszélgetni komoly témákról, komoly kollégákkal, a miheztartás végett mintegy, Tegye föl a kezét, aki ír! Valahogy így kezdi. Melegem lett, naná, hogy nem jelentkeztem, majd még égetem magam, voltam ugyan Sárváron, de nem is nyertem, helyezést se kaptam, a Carducci-szonett fordításomnál is azt kifogásolta Papp Márió, hogy ilyen harmadrangú olasz költőt fordítottam (azóta is kikérem magamnak Carducci nevében, kár, hogy nincs meg a fordításom, belinkelhetném a Wikipédiába, Az ökör című volt éppen), sőt versem se jelent még meg komoly lapban, csak az iskolai újságban, de nem is vagyok benne biztos, hogy verset kéne írnom, dehogy fogok én itt jelentkezni. Valami ilyesmi szaladt át bennem hirtelen, miközben Misi tanár úr folytatta, szabadkozva szinte, hogy történt már egy s más író emberekkel ezen az egyetemen. Igen, drága tanár úr, csakhogy, csakhogy, és ez akkor ott is megfordult a fejemben, azóta is mondom, Horger nem régimagyaros volt.

Vathy Zsuzsa (1940-2017)

Szombatra virradó éjszaka tragikus hirtelenséggel 76 éves korában elhunyt Vathy Zsuzsa. Ez áll a híradásokban, és következik utána a szokásos felsorolás, díjai, művei, munkásságának rövid összegzése, a végén talán még az is, hogy Lázár Ervin felesége.
Bethlen Kata önéletírását olvasom itt éppen, próbálok most az irgalmas istenre gondolni, mint élete számtalan megpróbáltatásai idején ő maga, hogy nagy az isten kegyelme, ember nem tudhatja, mikor mit miért cselekszik, de nem tudok nem az emberre gondolni, arra, amit az ember cselekszik, nem tudom kiverni a fejemből a képet, nem tudok nem lázadni a sors vagy az isteni akarat ellen tehetetlen haragomban, kétségbeesésemben vagy bánatomban. Hát mi végre gondoljuk, hogy majd mi megelőzzük a bajt, mikor a megelőzéssel talán még nagyobb bajnak nyitunk utat? Előrelátón cselekedni, mi, emberek? Hagynánk a dolgot arra, akire tartozik? De mi cselekedni akarunk a legjobb szándékkal is akár, és lám, ez a vége. Az emberi mulasztásról meg nem is beszélve, hogy amikor cselekedni kéne, nem ismerjük föl a helyzetet.
Vathy Zsuzsa influenza elleni védőoltást adatott be magának, amitől rosszul lett, a kórházban hosszú órákon keresztül várakoztatták, és mire ellátták volna, már nem tudtak rajta segíteni, összeomlott a keringése. Ez történt. Ma, Magyarországon, Budapesten, a Honvéd kórházban vagy melyikben, bánom is én, melyikben. Nem eret vágtak rajta, mint szegény Bethlen Katán számtalan nyavalyáinak egyike alkalmával, nem tanyasi javasasszonyok próbálták boszorkánykonyhájuk bétellevesével talpra állítani, hanem az egészségére vigyázó, a megelőzéssel komolyan törődő embertársunk halálához vezetett az orvosi gondoskodás megléte és egyszersmind hiánya.
Nem tudok mit mondani, cserbenhagynak a szavak, átkozódnék, verném fejemet a falba, kiáltanám bele a budapesti éjszakába, hogy miéééééért?, pedig tudom, hiába minden, ez van, Zsuzsi nincs többé, és ha az irgalmas isten szólította is magához, mert terve van még vele, akkor sem tudhatom meg soha már ezzel a földi eszemmel, hogy miért, és a kórházat is hiába okolom már a tehetetlenségéért.

A pápai könyvbemutató

papaMielőtt elindultam, tudtam, legszívesebben inkább majd én kérdeznék attól, akit a könyvtár vezetője kiszemelt nekem beszélgetőtársul a pápai könyvbemutatóra, mert ritkán fordul elő, hogy egy lehetséges regényalak ott üljön az író mellett a pódiumon, és arról kérdezze, amiről ha jól meggondoljuk, ő maga sokkal többet mondhatna, mint ami a szóban forgó regényben áll. Márpedig ez történt. A kulisszául szolgáló lepkekiállítás, Jókai összes, Révai és egyéb kötelező kézikönyvtári állomány előtt ott várt a pódiumon Pápa egyik nevezetessége, élő legendája, Huszár János, akit talán nem is a véletlen, hanem a sors sodort mellém erre az estére, mert ilyen véletlen nincsen, az sem véletlen tehát, hogy Jung mester maga is szinkronicitásnak nevezte az ilyen helyzeteket. Azért szeretnek engem az istenek, hogy egy lehetséges regényalakommal élőben is beszélgethetek.

Minden azon az osztálykiránduláson kezdődött Gyékényesen, igen, mert mi minden évben találkozunk, mindig máshol, mert ki-ki a lakóhelye környékén szervezi meg a találkozót, és a két-három nap alatt megmutatja nekünk a környék kulturális és természeti nevezetességeit. Osztálytársam, biológus társam, mert mindketten az osztály biológus és latinos feléhez tartoztunk, Duga Erika, teljes nevén Horváthné dr. Duga Erika, a járás tiszti főorvosa ott mondta nekem szeptemberben, hogy Pápán majd ő szervez nekem könyvbemutatót, és így is lett, még egy hónap sem telt bele, már hívott is, és miután kigondolta, a tőle régről megszokott precizitással minden apró részletet kidolgozva le is vezette ezt a beszélgetést, olyan profizmussal, mintha világéletében pódiumi beszélgetések moderátora lett volna, és bennem megint csak igazolta, amit már eddig is tudtam, mert ahogy a beszélgetés elején bemutatott bennünket, abból rögtön látszott, ő tudja, mivel kell megfogni a közönséget, mert akárki akármit mond, természetes hangnál nincs hitelesebb.

Nem emlékeztem magára a gyakorlatra, amelyikre békát kellett vinnünk, csak a művelet helyszínére, ahol azt a szegény varangyot zsákmányul ejtettem, állóképen látom egykori önmagamat, amint a lehetséges áldozatot keresem a zsombékoson, és ahogy Erika a bemutatásomkor az esetet fölelevenítette, olyan érzéssel hallgattam, mintha nem is én lettem volna, aki az ötliteres befőttes üveg fenekét csapkodta, amiben elhoztam, nehogy idő előtt elpusztuljon szegény, de a béka nem akart kijönni, aztán amikor elszabadult, kergettük az osztályban, még Teri néni is mosolygott, pedig ő aztán ritkán mosolygott, mert a biológia komoly dolog, a mosoly legföljebb egy-egy állattársnak szólhat, ha a viselkedését érzékeltetjük, de nem gyakorlaton, amikor minden idegszálunkkal a tárgyra koncentrálunk. Hallgattam Erika fölvezetését, mint valami fikciót, melyben én magam is a történet kitalált alakja volnék, és szinte láttam magam előtt a biológia termünk hosszú padsorát, a hatalmas asztalainkat, éreztem a formalinszagot, a viasszal kiöntött szürke bonctál hidegét, a szike érintését, és láttam magam előtt a béka kétpitvaros, egykamrás szívét, amint ott lüktet benne a padon, mi meg fölé hajolunk, nézzük megbabonázva, miután már túlvagyunk az üldözésen.

És még csak most jön János bácsi, vagyis Huszár János, Pápa város egyik nevezetessége, akiről én már szeptemberben megtudtam, hogy ott van ő a regényem jelenetében, lehet, hogy azzal a Miklóssal együtt ugrik ki Csantavérnél a gépből, akit aztán a zentai kórházba visznek, Bozsik Péter kolléga döbbenetére, aki a tavalyi veszprémi beszélgetésen meg is kérdezte az írótárs cinkos malíciájával, hogy miért pont Zentára viszik, mikor Szabadka kézenfekvőbb lett volna, mert ilyen az élet, összefutnak a szálak, ha az ember nyitva tartja a szemét és a fülét, akkor jó esetben nem szaladnak el mellette a részletek, jobban mondva ő maga nem szalad el mellettük.

Hosszan kell mesélnem, összetett a történet, szerteágazók a szálai, mint a regényé is, melynek nagy része a Fenye-hegyen kapta végleges formáját, a János bácsihoz köthető pápai epizódnál például ottani messzi szomszédomnak, a hajdani veszprémi vadászrepülő alezredes Gerlei Józsefnek köszönhetően futottak össze a szálak, mert amikor a készülő pápai találkozót említettem, ő már mosolygott, János bácsit ismeri, minden év április 12-én ott van ő is a találkozón, amikor a lezuhant gép parancsnokáról megemlékeznek.

(1941. április 11-én a 3. hadsereg gyorsan mozgó alakulatai néhány nap alatt elérték Újvidéket, a szerbek visszavonultak, csak a félkatonai csetnikek tartottak ki utánunk, de április 14-én be is fejeződött a délvidéki hadművelet, melynek része lett volna az ejtőernyősök bevetése. Tizenkettedikén történt. Kétszázan mentek volna Pápáról. A Ferenc-csatorna hídját kellett volna elfoglalniuk, hogy Újvidék felé biztosítsák az átjárást a szárazföldi csapatoknak. A négy SM-75-ös szállító repülőgéppel két hullámban kellett volna végrehajtani a műveletet. A pápai repülőtér nem volt alkalmas a felszállásra, ezért a jutaspusztairól szálltak fel. Tizenhat ötvenkor azonban a vezérgép ismeretlen okokból lezuhant. Odaveszett a tizenöt ejtőernyős katona, a repülőgép személyzetének négy tagja és a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is, aki a bevetést irányította.) Négy gép volt, egy lezuhant, maradt három, és a három egyikén János bácsi maga is ott lehetett, mint fiatal ejtőernyős.

Hogyan volt, ott volt-e János bácsi maga is a három közül valamelyik gép fedélzetén, vagy csak a földi személyzet sorából kellett végignéznie, ahogy lezuhan a gép, mert aztán rohantak mind, hogy a lángoló roncsokat eloltsák, és a bajba jutott gépen mentsék, ami menthető, nem tudom, János bácsi azt mindenesetre elmondta, hogy negyvenötben a Farkasréti temetőben exhumálták az első világháborús katonai hőstetteiért Mária Terézia-renddel kitüntetett Bertalan őrnagy hamvait a díszsírhelyről, és elvitték a temető végébe, majd onnan is, míg végül a rendszerváltáskor visszakerült, aztán 2013-ban ismét exhumálták, és átvitték a Fiumei útra, a nemzeti sírkertbe, és ott katonai pompával végső nyugalomra helyezték. Nem mondta, csak én teszem hozzá, remélhetőleg ott már nem bolygatják tovább, akik időről időre át akarják írni a történetet.

János bácsi kérdez, kérdéseire szinte lehetetlen válaszolni, hogyan is mondjam el, hogy képtelen vállalkozás lenne ezt a regényt vonzóvá tenni, rossz a megközelítés, hiszen mivel tehetnék vonzóvá egy nehéz olvasmányt, amely nagyobbrészt mégiscsak borzalmakról szól, hogyan magyarázzam, hogy amit el akartam mondani erről a világról, azt beleírtam, én erről többet mondani nem tudok, szívem szerint inkább őt magát faggatnám, de lassan rájövök, saját csapdámba esnék, ha kérdeznék, úgy járnék, mint oly sokszor, amikor megállapítottam, hogy nem kell sok, elég egy apró momentum, a többit majd hozzáképzelem a történethez, így hát most is beérem azzal, amit vadászrepülő szomszédom mondott, így megadón hallgatom, amint János bácsi a kilencvenötödik évében járó ember vékonyodó, öregesen meg-megbicsakló hangján olvassa az újabb részletet, Erika egy idő után odaül mellé,  odatartja a mikrofont neki, én meg közben lopva a közönséget figyelem, látom, össze-összesúgnak többen, de hallgatják türelmesen, én magam pedig egyre különösebb érzéssel hallgatom János bácsi szájából a regényrészletet, a Trombitás Janó esetét, vagy ahogy Boros honvéd Újvidéken a parancsnok utasítását követve célba veszi a Rebeka ruhaszalon próbababáját, amit a razzia előtt nyilván kinn felejtettek a második emeleti erkélyen. Nem múlik el, közben végig ott marad az a furcsa érzés bennem, mintha nem is írtam volna ezt a szöveget, úgy hallgatom, sőt ahogy a beszélgetés végén azt a két bekezdést felolvasom, átvillan bennem, hogy itt ezzel az egy szóval többet elmondtam, mint amennyit egy egész fejezettel mondhattam volna. Egyelőre. És ehhez kellett ez a pápai beszélgetés, Erika szervezésében, János bácsi közreműködésével, ahol ismét csak megállapíthattam, sokkal, de sokkal fontosabb nekem ez a személyes közelség, ahol mindenki számára érezhetően tisztán cseng minden hang.

Békával kezdtünk, békával is fejeztük be a beszélgetést, magamban újra megállapíthattam, lám, az emlékezet mennyire segít feldolgozni a múltat, mert ma már biztos képtelen lennék megfogni azt a békát, mikor tudom, úgyis az lesz a sorsa, hogy éterrel elaltassák, és utána fölboncolják, így utólag pedig már hiába tudtam meg, mi történt, ugyanolyan lesz majd ez is, mint minden emlék, amit utólag fölidéznek, mint János bácsi emlékezetében az az 1941. április 12-ikei nap, amelyről minden év április 12-én megemlékeznek parancsnokuk sírjánál a Fiumei úton az ejtőernyősök.

The Bookshow Must Go On Too

Fel akartalak hívni az este, vagy legalább egy SMS-t küldeni, de mivel nyolc hónapja tudom, hogy többé már nem lehet, csak az érzés motoszkált bennem, a mérhetetlen hiány, ha én ezt valakivel most megoszthatnám, akkor csakis veled, hiszen otthon csak te ismered, te vagy, akiknek hirtelen-hamarjában eldadoghatnám, hogy nincs. És te sem vagy már. Nem vagy, hogy elmondhassam, hogy ő is. Elment ő is, teutánad, arrafelé, ahol az égi könyvtárosok rakosgatják egymás mellé az elolvasott vagy még olvasásra váró könyveket, mit tudom én, egy könyvtáros el tud-e szakadni holtában a könyvtől, nem hiszem, honnan tudhatnám, azt viszont tudom, hogy ha odaát még van rá módotok, akkor ott ti már nem szervezkedtek többé, hanem most már csak olvastok. Te is, ő is.

Én nem tudok erről a hiányról beszélni. Nincs semmi, csak a hiány, hogy nincs, kinek elmondjam, hogy nincs, érted? Csak te lehetnél az, és nem vagy. Erre se vagy, semmire sem vagy itt, csak álmomban időnként, de legtöbbször onnan is arra ébredek sírva, hogy már megint menned kell. Mert már ott is tudom, hogy nem maradhatsz. Csak itt a hátam mögött, mint most, de mihelyt megfordulok, csak ez a kínzó hiány megint.

Tudod milyen érzés volt? Megláttam azt a gyászkeretes partecédulát ott a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet ajtaján, és kétségbeesetten néztem hátra, hogy hol vagy, látod, mintha ott lehetnél, rögtön elkaptam volna a karodat, hogy jól megszorítsam, mint régen, és mondjam, nézd, látod, én ezt nem hiszem el, hiába áll ott fekete betűkkel, hogy élt negyvenkilenc évet, én akkor sem hiszem el, nem lehet, hogy ő, pont ő, akiben annyi élet volt, tavaly ilyenkor felőled kérdezett, hogy vagy, szemében azzal a különös csillanással, ahogy nagybetegek sorsa felől érdeklődnek, melynek mélyén mindig ott a félsz, de mire mondhattam volna bármit is, hogy nem jól, nagyon nem jól, háromszorosan is nem jól, ahhoz képest, ahogyan én létezni tudni szeretnélek, de ő időt se hagyott szinte rá, hogy válaszoljak, térült-fordult, akkor is éppen könyves dologban készülődött, épp benne volt nyakig a szervezkedésben, mikor megérkeztem, de valahányszor elszaladt mellettem, pillantása mélyén mindig ott volt, hogy neked is szól a figyelme, ahogy futtában is kérdez, nincs-e valamire szükségem. És most nincs. Nem vagytok. Elmúlt egy év, én itt vagyok Zentán, és Angi nincs többé, csak az emléke. Fiatalabb koromban a tehetetlen düh vagy a puszta keserűség biztos rávitt volna, hogy rúgjak, ordítsak, ököllel belecsapjak a levegőbe, hogy nem!, ezt nem tűrhetem, ekkora igazságtalanság, ezt nem lehet, hogy pont ő. Pont ő. De már nem tettem, ahogy azt se mondtam, hogy pont te, mert réges-rég tudom, nem erről szól a történet, hogy pont kicsoda, hanem hogy menni kell tovább a könyvekkel, igaz, Angi?