A délutáni erdő

A délutáni erdő egész más. Másképp esnek a fények, Monti kutya is gyanakodva torpan meg egy-egy ismeretlennek látszó árny előtt. Más a levegő, mintha sűrűbb lenne, mint délelőttönként, a rovarok is aktívabbak, vagy jobban izzadok, mire fölérünk, mindenesetre nem győzöm hajtani őket az orrom elől a pórázzal. Ezek az apró, fekete legyek, ezek a legszemtelenebbek. Tudom, ők is csak élni szeretnének, élvezik gondolattalanul az életet, a kutyák szeméből is csak inni szeretnének, de én nem hagyom őket. Szarvaskullancslegyek hála istennek most nincsenek, nem úgy, mint a kullancsokból, ezekből elvétve akadt egy-egy idáig, de ha megfogom, miszlikbe aprítom őket, velük kíméletlen vagyok. De most nincsenek. Gomba sincsen, csak világító tölcsér, ott följebb egy keserű tinóru, amit sajnos nem ismerek, hazaviszem meghatározás végett, bár gyanítom, hogy nem ehető.

Csönd van, csak én kurjantok bele időnként a csöndbe, Maxit hívnám, de nem jön, lemaradt Az erdő fohásza táblánál. A Csaba-kútjához érve szakad rólam a víz. Ilyen magas lenne a páratartalom, vagy ennyire megterhelt a cukkinis tésztám? Nagy sokára megérkezik Maxi, földig ér a nyelve, nem győz inni a forrás gyéren csordogáló vizéből. Nem hajol bele, lefekszik a vályú előtt, belelógatja a fejét, és úgy iszik. Azt se tudja, hova legyen, látszik rajta, hogy kimerült. Ezek szerint nem csak engem viselt meg a kaptató.

Miután készen vagyok a forrásvizeimmel, elindulunk lefelé, Monti egy idő után fölkapja a fejét egy hangra, és akkor döbbenek rá megint, sokadszor immár, hogy mennyire hiányzik a vegyeskar éneke ebből az augusztusi erdőből, a bizonyság a jelenlétükre, nem csak ennek az egy-egy fölriasztott feketeharkálynak, zöldküllőnek vagy feketerigónak a hangja, hanem minden költő vagy költeni készülő énekesmadáré, aki csak él és mozog itt. Persze most is itt vannak, de mintha itt se lennének, nem hallom, nem látom őket. És most ez a hang, ez az összetéveszthetetlen, fájdalmas, panaszos sírás, ahogy a repülés első élményeit tapasztalják meg a fiatal ölyvek, ez tényleg olyan szívbemarkoló. Nem is értem, miért, ember fejemmel szinte sajnálom őket. Mégis, akárhogyan is, de a július végi-augusztus eleji erdő csöndjében nekem fáj ez a vijjogás.

Reklámok

A Mária út

Reggel megbolondul a telefonom, örülök, hogy a névnapi köszöntőket tudom fogadni. Ha már a GPS nem működik (HuMap), akkor legalább telefonálni lehessen vele. Effektíve a HuMapnál bolondult meg, összevissza ugrálni kezdett, majd megnyitogatott programokat. Még jó, hogy a Mária út viszonylag friss képződmény, nyilván jól van jelezve, gondolom én indulás előtt. Semmi üzemanyag a Beliből, még el se búcsúzok, ez nem szép. Na mindegy, kaukázusi kefir és kifli, aztán elindulok.

A Szent Kút az első megálló nyolcszáz méter után, a körbetérkövezett kápolnával. Egy illúzióval kevesebb: klórt öntött a turistának vélt botos fickó a forrás medencéjébe, ahonnan átfolyik a kivezető csőhöz. Jobban szeretem a közvetlenül kifolyó vizeket, de mindegy. Irány. Föl, föl, föl, és csak föl. Úgy rémlik, négyszáz méteren vezet az út szinte végig, ha jól néztem a szinteket. Hamar kiderül, hogy nem. Szép bükkösök, nagyon idős példányok, ketten se tudnánk átkarolni, megnéztem, nem szemre mondom. Mindenütt embernyom, fasebek formájában. Szégyellem magam ember voltomban a bükkfák előtt. Gyűlölöm az emberiséget. Vagyis hát ezeket a mocskokat. A tizenöt kilométer jár a fejemben, amit meg kell tennem Zircig. Egy vidám csapat jön velem szembe, lehetnek vagy hatan, jó reggelt köszönök nekik fél tizenegykor, meg se fordul a fejemben, hogy nem Zircről jönnek, de még az út felénél se jártam, amikor eszembe jutottak, mérget rá, hogy nem Zircről jöttek, különben nem így néztek volna ki, ahogy kinéztek.

Addig viszonylag simán haladok, amíg ki nem ér az út az erdőből. Vannak dzsumbujos részek, de ezt már megszoktam, benövi az ösvényt a csalán, a vadszeder, minden, ha nem járnak elegen rajta, márpedig ahogy elnézem, ezen se nagyon. Majd talán Nagyboldogasszonykor? Megnézném azt a zarándokot, aki Mariazellből jön rajta éppen. Az erdőből kiérek. Hm. Na, most merre. Három irány is van, a nyíl mind a három felé értelmezhető, sehol egy tereptárgy, a bokrokon semmi jelzés. Nagyon óvatosan előveszem a telefont, fohászkodok az égiekhez, ne hagyjon cserben, mert akkor elvesztem itt a semmi közepén, és a végén tényleg visszafordulhatok. Lassan, nagyon lassan megnyitom a HuMapet. És engedelmeskedik. Persze, hogy nem jó irányba megyek. Vissza az egész.

Ugyanez a történet még háromszor megismétlődik az út alatt, de lőn csoda, nem hagy cserben a telefonom.

Van egy szakasz, ahol erdészeti utat csináltak, az útépítés nyilván érintette a Mária utat is, ki is táblázták, hogy elnézést kérnek. Hát igen. De mielőtt végigvisznek a bozóttá sűrűsödő aljnövényzeten, kiterelhettek volna a földek mellé, ahogy később ki is terelnek. Aztán vissza. De hogy hol, arra megint csak a telefon ad választ. Észbontó. Hogy én mennyire naiv voltam! Még hogy ez ki van jelölve! Persze, ott, ahol nem kéne, nevetséges, ötven méterenként jelzés a fákon, mi a jó fenének, azt nem tudom, ahol meg kellene, ott nincs.  Meddig tartott volna ennek az átkozott magaslesnek mind a két sarkára odafesteni azt a nyomorult jelet? Plusz egy kilométer megint. Hátizsákkal, ezt hozzáteszem.

Reménykedek, hogy itt lesz a Zoltay-forrás. Patakmeder, le, föl, le föl. Nagyjából az egész út ilyen, le, föl, változatos terep, azt meg kell hagyni. Hát nincs forrás, foglalt legalábbis nincs, úgyhogy mehetek tovább. Szép bükkpéldány viszont akad, ennek örülök. Legalább valami, mert összességében nem tetszenek a bakonyi erdők, ezt elmondhatom. A Bükk, a Mátra, a Zemplén, sőt a Pilis is jobban tetszik. Ez van.

Az a bizonyos Zoltay-forrás tíz kilométerre van, egyszer csak odaérek, ott lesz a hosszabb (legalább tízperces) pihenőm. Leülni nem ülök le, kifli, halpástétom állva, víznyerés és –vesztés, aztán indulás. Ez a legszebb pontja az egész útnak. Valóban varázslatos hely, a fűzfői turisták foglalták, kopjafát is állítottak tagtársaik emlékére. Gondolom, nem itt van mind eltemetve.

Még öt kilométer. Reménykedek, hogy ez már nem lesz olyan nehéz. Hiú ábránd, az út legrosszabb szakaszai előtt állok. Nem is értem, miért arra viszik, amerre. Egy helyen vadkerítéssel elvették az út felét, aki nálam kicsit szélesebb, már csak oldalazva tudna elférni rajta, hátizsákom szélét csapkodják a bükkök levelei. A továbbvezetés se jobb, galagonya, szederinda, aztán ki a szántóföldre. Itt már nem is keresem a jelet, megyek a telefonom után. Árpaföld. Az árpát még nem kellett learatni? Ezek szerint nem. Alatta tárcsáznak, a traktoros megáll egy pillanatra a tábla közepén a John Deerrel, talán azt hiszi, eltévedtem? Vagy ritka madár erre a turista? Mindegy, én megyek, nem kérdezek, szeretnék már Zircre érni. Hogy mire föl ez a nagy sietség, nem értem, úgyis zárva minden, hétfő van, de mindegy, menni kell. Menni, menni. Ez az út lényege, hogy menni kell. A szakrális rész most kimarad, másról szól ez éppen. A bozótkerülésről. Van egy-két szebb sziklás rész. Na jó, a patak mentén is szép.

Nem tudom, mikor következik el a pillanat, illetve meg tudnám nézni, a 14,61 km mely szakaszán, amikor kiértem az erdőből, szép, katángos rét tárult elém, és lenn megpillantottam az apátság tornyát. De ez még nem az út vége volt, úgyhogy a botomtól még nem váltam meg, mert ezen a mezőn keresztül kellett vágnom. Igen, de merre? Jelzés nincs. A GPS-t nagyjából követem, nem toronyiránt megy, mintha elkerülné a várost. Hm. Még tetetnek velünk plusz pár kilométert. Meg én is megtettem, ahogy elnézem ezt az ábrát a telefonomon. Hogy tíz kilométernél mi lehet az a derékszögű háromszög, aminek hegyes szöge önmagába tér vissza az útgörbén, azt nem tudom, mert a forrásnál szüneteltettem a mérést, az biztos.

Túljutok a réten, van ám ott jelzés, csak ember legyen a talpán, aki az erdőből kijőve észreveszi, ugyanolyan magas a növényzet, úgyhogy csak közvetlen közelről látszik, nyilván arra számítottak, akik kitették, hogy ez kaszáló, vagy csak télen járnak erre a turisták.

Már látom a házakat. Egy galagonyabokornál válok meg a botomtól, hűséges kísérőmtől, talán majd észreveszi egy vándor, aki innen indulna Bakonybélbe. Hát felkötheti.