Búcsú válasz helyett

„Sajnos nem tudok, de meg kell próbálni, Neked való hely.” Négy nappal ezelőtt írta nekem szűkszavúan, ahogy szokta, válaszul egy levelemre, melyben azt kérdeztem, tud-e valami közelebbit egy ösztöndíjról. Még mindig nem válaszoltam neki, annyit se, hogy köszönöm, hogy gondolt rám, annyira el voltam foglalva kicsinyes gondjaimmal, óriásinak hitt terheimmel, melyek most egy csapásra eltörpülnek, de akkor is hiába minden, most ezt a mulasztásomat is hozzáírhatom a többihez, Borbély Szilárd is azok közé az ismerőseim, barátaim közé lépett, akiknek ebben az életben már nem tudok válaszolni.
Nem ismertük egymást személyesen. Sose találkoztunk, csak leveleztünk. Mégis az első pillanattól kezdve régi ismerősökként váltottunk szót egymással, mikor verset kértem tőle Leányfalura a költészetnapi plakátjaimhoz, mikor tavaly júniusban Füreden fordítottuk két versét a magyar-spanyol műfordító szemináriumon, vagy amikor Zoltai Lívia tagfelvételi kérelme ügyében és még nem tudom, mi mindenben váltottunk levelet.
A minap kérdezett felőle Rami Saari barátom, kollégám, aki most éppen Finnországban él és dolgozik, egyébként hontalan költőtárs ő is, többek között A gólyakalifa ivrit fordítója, és most megírhatom neki, kedves Rami, ha lefordítod Szilárd könyvét, már nem tudsz vele találkozni.
Nézem ezt a rövid hírt, Szilárd halálhírét, hát már hiába minden, kiabálhatom bele a nagyvilágba, hogy Szilárd, hová mentél?, hiába, hogy egyre csak az jár a fejemben, hogy vajon honnan tudta, az a hely nekem való hely lesz, és az, ahová most ő ment, vajon neki való-e? És hová címezhetném már a neki szánt levelemet, mikor hiába minden, mikor az elmulasztott választ is írhatom akár egész hátralévő életemben, akkor is legfeljebb az örök életre szóló adósságaim közé sorolhatom?

http://www.litera.hu/hirek/emlekezesek-borbely-szilardra