Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.