Búcsú Andéosz Hriszosztomídisztól

Az európai könyves szakma ismét szegényebb lett egy kitűnő emberrel. Ma temették el Athénban Andéosz Hriszosztomídiszt, a Kasztaniótisz kiadó világirodalmi sorozatszerkesztőjét. Hriszosztomídisz, aki maga is műfordító volt, az olasz kultúra lovagja, kivételes műveltségű szakember, a kihalófélben lévő fajtából való, 1998-ban indította el életének e legfontosabb vállalkozását, mellyel a kortárs külföldi szépirodalom első számú görögországi képviselője lett. Mindig a minőséget tartotta szem előtt. A kiadó neve a sorozattal együtt immár márkavédjegy, rangot jelent írónak, fordítónak egyaránt.
Többször is találkoztam vele, Athénban, Szalonikiben, ha két életem lenne, talán vállalkozhattam volna arra, amiről többször is beszéltünk, hogy jó lenne több magyar szerzőt is fordítani, de sajnos erre már nem kerülhet sor.

Nyugodj békében, Andéosz, Isten veled!

Miért van szükségünk a klasszikusokra a 21. században?

A 2OO8-as év a kulturális sokféleség éve lesz az Európai Unióban. Számos rendezvény, nemzetközi megmozdulás, ötletbörze, nagy felhajtás minden téren. A társművészeteket most félretéve, jelentőségüket azonban egyáltalán nem figyelmen kívül hagyva mondom némi szkepszissel: miről beszélhetünk egyáltalán, hogyha nem olvasunk? Hogy ismerheti meg az ember önmagát, ha nem olvas, és ha saját magát nem iparkodik megismerni, akkor hogy akar ismerni másokat? Lehet-e olvasás nélkül kultúráról beszélni akkor? Kiindulópontnak mindenesetre leszögezem, hogy nálam a kultúra az írott szóval, az irodalommal kezdődik, mindig is ott kezdődött, mióta az eszemet tudom, és ott is ott fog, amíg az eszemet tudom.
Sok helyen elmondtam már, hogy minden ország és nemzet irodalmának van legalább tíz, húsz, harminc, százötven… olyan alapműve, amelyet okvetlenül ismerni kellene ahhoz, hogy valami fogalmunk legyen arról az irodalomról. És persze nemcsak az irodalomról, hanem arról az országról. Mert miből gondoljuk, hogy valaha is lehet fogalmunk róla, milyen volt a hatvanas években Spanyolország, ha nincsenek mindenki számára hozzáférhető irodalmi művek, amelyek megmutatnak belőle valamit?
Amikor elhatároztam, hogy lefordítom Rafael Sáchez Ferlosio A Jarama c. regényét, akkor elsősorban az hajtott – túl azon, persze, hogy a világirodalom egyik legjobb regényéről van szó –, hogy mutassuk meg a fiataloknak, akik imádják Spanyolországot, fülsértően magyarított elnevezésű spanyol kocsmákba járnak, ahol spanyol módra készült sör- és borkorcsolyát adnak, egyszóval mindent megtesznek, hogy elsajátítsák a spanyol szellemiségből valamit, amit a tortilla meg a flamenco sajátos ötvözeteként értelmeznek, ha nagyon sarkítani akarom a kérdést. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez a nyitott, befogadó spanyol világ nem most lett ilyen, amilyen, amikor már jobban Európára tárja kapuit, ahogyan persze Magyaroszág sem pőrén ez, ami most, hanem ebben a mostaniban benne van minden, ami volt, a honfoglalástól kezdve, és ugyanúgy Spanyolországban is benne van. A kezdetektől mostanáig. És ha valaki ma elmegy Madridba, kiszáll a négyes terminálon, és a Paracuellos del Jarama név nem mond semmit neki, akkor baj van. És akkor is, ha a Jarama csak egy folyó meg egy San Fernando-i metróállomás, semmi más nem jut eszébe róla. Nem juthat eszébe, mert honnan juthatna, ha nem tanult részletes spanyol történelmet, hogy a Jarama mentén végig állt a front a polgárháborúban. És erről elhangzik egy hátborzongató mondat a regényben, amely sokkal nagyobb erővel bír, mintha hetven oldalon keresztül részletezné a szerző a testvérháború borzalmait. És van a regényben egy jelenet, amikor az országúton döcögő Balillát megelőzi egy amerikai rendszámú fekete Crysler busz, és az autóban ülők csak annyit mondanak, hogy így könnyű, de az olvasó már tudja, mert előtte negyven oldallal két szereplő szájából elhangzott a megjegyzés, hogy az amerikaiak építik már a katonai repülőteret Torrejón de Ardozban. És még sorolhatnám.
A hiányzó kortárs klasszikusok lefordítása elengedhetetlenül fontos. Ha nem fordítanak rá gondot a könyvtermelésre szakosodó, mind jobban piacosodó kiadók, akkor kénytelen a fordító maga neki vágni, hiszen nyomja őt is a felelősség súlya, ha már egyszer ezt a szakmát választotta.

Que te sea leve, Jaume

„¡No!, ¡No!,¡No!, ¡No!, ¡No!” – dijo agitando la mano. Su rostro enrojeció y empezó a moverse junto a su silla, como si quisiese bailar al tacto de sus palabras alborotadas. Eso fue en Albarracín, en Mayo, del año no estoy del todo segura, si no me falla memoria en 2006, en un encuentro de editores, al que pude participar gracias a Antón Castro, como editora flamante, con el único título publicado en mi colección, nada menos que, valga la redundancia, „Nada” de Carmen Laforet.
Allí le vi a Jaume Vallcorba por primera vez, allí escuché impresionado por sus palabras fulminantes y aprendí algo importante de él que me acompañará toda la vida. Algo que quizá sospechaba, pero enunciado allí lo escuché por primera vez, de la boca de él, Jaume Vallcorba, que los libros hablan entre ellos en los estantes, hay una comunicación entre ellos.
Recuerdo su voz, mientras contaba cómo ha empezado todo, cómo volaba por toda España a controlar si sus libros están puestos adecuadamente y entonces comprendí que por mucho que quisiera, yo nunca voy a poder ser como él, porque yo, más traductora y escritora entonces, más escritora y traductora que editora, no me voy a poder dedicar del todo a la edición. Porque la edición no acaba en la publicación, al contrario, allí empieza.
Jaume Vallcorba fue para mí (cosa más extraña hablar en pasado de alguien como él) el editor ejemplar, cada vez que hablé sobre el tema, siempre le citaba a él, porque él fue único en su genero, uno de los pocos que no se rindieron ante la bestia masificadora de la edición de libros.
El rojo tiene que ser exactamente ese rojo. El rojo de El Acantilado, así le recuerdo, mientras pronuncia esto con vehemencia y veo ante mí la cara de Jaume, con una sonrisa socarrona, ¡Exactamente ese rojo!
Que te sea leve, Jaume.

SZAKEMBERT – BAGÓÉRT

A brüsszeli székhelyű, mintegy harminc európai ország műfordító-szervezeteit egyesítő CEATL (Conseil Européen des Association des Traducteurs Littéraires – European Council of Literary Translators’ Associations) 2008 december 12-én az alábbi nyilatkozatot tette közzé az európai műfordítók idestova tarthatatlanná vált helyzetéről.

A CEATL nemrégiben tette közzé honlapján 2007-2008 folyamán végzett első összehasonlító felmérésének eredményét a műfordítók pénzügyi és társadalmi helyzetéről Európában. Az adatokból félreérthetetlenül kiderül: a műfordítók sehol Európában nem képesek a „piac” diktálta viszonyok közt önállóan megélni. A helyzet számos országban (nem egyszer éppen a leggazdagabbak esetében) egyszerűen katasztrofális. A jelenlegi állapotok nemcsak összeegyeztethetetlenek egy fejlett, kulturális és nyelvi sokszínűségre törekvő kontinens gyakran megfogalmazott vágyképével, hanem ráadásul és mindenek előtt súlyos művészi-kulturális problémát jelentenek. Mert hiszen miképpen áramolhatnának az irodalmi értékek szabadon, határok nélkül, ha egyszer a műfordítók kenyérgondjaik szorításában kénytelenek lóhalálában végezni munkájukat?

A kutatás eredményei franciául a http://www.ceatl.eu/docs/surveyfr.pdf ,angolul a http://www.ceatl.eu/docs/surveyuk.pdf webhelyekről tölthetők le. Az adatokat elemzések magyarázzák, mindez együtt megtalálható a http://www.ceatl.eu honlapon. Bővebb felvilágosításért kérjük, írjanak az info@ceatl.eu e-mail-címre.

A CEATL vezetősége

Az örök párbeszéd

A Spanyol Elbeszélők legújabb kötetének (Miguel Delibes: A patkányok) fordítása közben,  a korrektúra olvasásakor, de leginkább így utólag visszagondolva látom, mennyi igazság van a kijelentésben, hogy végső soron mindnyájan azt a történetet írjuk, hovatovább annak a történetnek a szereplői vagyunk, amelyikben megtaláljuk a helyünket, ahol ismerős a táj, ismerősek színek, szagok, emberek, ahol egy-egy történet oly közelinek tetszik, mintha velünk esett volna meg.

A patkányok nagyapáim, nagyanyáim, Gion Nándor hangján szólalt meg bennem magyarul, de nemcsak A kárókatonák még nem jöttek vissza

nyelvén, hanem egy távolabbi, Fekete István világát idéző emlék, hangfoszlány, állatnév vagy -mozdulat formájában, egy Móricz-ember hangjában.

Hát, valahogy így jön létre az örök párbeszéd, melynek minden szava ismerősen cseng a fül számára, amely értőn hallgatja.

Α szerelmi eskü

Αz ókori görögök végtelenül tisztelték az esküt, és megbüntették azt, aki megszegi, ám előrelátóak voltak, és a szerelmi hűségesküvel kivételt tettek… saját, jól felfogott érdekükben; közmondásuk is volt erre: “Αφροδίσιος όρκος ουκ εμποίνιμος” – vagyis a szerelmi eskü megszegése nem büntetendő cselekmény.

Egy talján tudós Erdélyben

Mostanában szedtem elő egy kedves fordításomat, melyhez az alábbi bevezetőt írtam, s amelyből megjelent néhány szemelvény az alant látható helyen és időben. Talán nem véletlen, hogy előkerült. Lehet, hogy valami egyszer lesz belőle? Úgy értem, könyv. Igen. Támogatást kell rá szereznem. Majd még teszek fel belőle néhány részletet, ha lesz kedvem begépelni, mert nincs digitalizálva persze, kézirat a nagy része, gépelt kézirat. Ahogy már csak kevesen írnak. Lettországban egy magyar fordító például, amint hallottam, aki irodalmunk ottani nagykövete. Hiába, ezek a fordítók…

A monzai születésű barnabita szerzetes, Felice Caronni (1747-1815) 1790-ben került Viczay Mihály meghívására Hédervárra; világhírű éremgyűjteményének katalogizálásával bízta meg a gróf. Caronni ekkorra már több numizmatikai leírást, gyűjtemény-leltárt készít, melyek nyomtatásban is megjelennek. A pénzérmészet mellett foglalkozik archeológiával is; tudjuk róla, hogy hosszasan tanulmányozta Karthágó romjait.

1808-ban Magyarország prímása erdélyi körutazásra hívja, melynek célja elsősorban az ottani bányák meglátogatása. Erről az utazásról számol be a magyarul itt megjelenő In Dacia

című naplójában, amely 1812-ben jelenik meg Milánóban.

Munkája két fő részből áll, az egyik valójában inkább néprajzi vonatkozásaiban érdekes, hiszen két népcsoport, a vlachok és a cigányok életét, szokásait mutatja be a korabeli olasz olvasóközönségnek; a másik szorosabb értelemben vett „úti jelentés”, melyben a meglátogatott városokat veszi sorra.

Hangsúlyoznunk kell, hogy szerzőnket nem szépírói törekvések vezérelték, ami azonban cseppet sem von le munkája értékéből, mivel könnyedén, gördülékenyen ír. Stílusa igazán olvasmányossá teszi a naplót, hiszen közvetlen „testközelből” írja le a látottakat, helyenként bőséges kommentárt is fűz hozzájuk, ugyanakkor képes megőrizni a viszonylagos objektivitáshoz szükséges kívülállóságát. S ez a kicsit mértéktartó, ám korántsem kényszeredetten visszafogott vagy szenvtelen tónus igazán fokozza írása hitelességét, s főleg a humoros jelenetek leírásának hatását. Emelik munkája értékét az akkor még talán elhanyagolhatónak számító részletek, melyek mára már felbecsülhetetlen értékű adalékul szolgálnak az akkori valóság pontosabb megismeréséhez.

Napjainkban Erdély a figyelem gyújtópontjába került. Sorra jelennek meg az Erdélyről szóló cikkek, tanulmányok, monográfiák. Felice Caronni írásának alábbi részlete színesítheti a képet akkor is, ha „élménybeszámolója” nem kíván teljességre törekvő képet festeni sem a vidékről, sem a népességről, csupán a kor Itáliájában szinte teljesen ismeretlen világról, emberekről szól.

P.M.

(megjelent: Új Írás, 1990. február)