A Jarama fordítójaként mondom

Talán olyan az érzés, amit A Jarama c. regény maga után hagy, mint ami évtizedek múltán él az emberben egy Antonioni-film vagy az összes olasz neorealista film után. Álló kamera, a végtelenségig nyújtott pillanatok, a fehérnél is vakítóbb fehér, szemet kápráztató okkervörös, levelek közt áttűző nap, földön pettyeződő árnyék, szórt holdfény a fák között. Aztán egyszer begyorsul, kocsizni kezd a kamera, felfordul a világ, minden megváltozik hirtelen. Megy tovább a nap, és mégis minden más lesz, mert keletkezett az a hajszálrepedés, amely után már nem lehet ugyanaz semmi, mint előtte volt.
Azt hiszem, leginkább az riasztott vissza mindenhol mindenkit, aki nem merte lefordítani vagy lefordíttatni A Jaramát, hogy nehéz szöveg. Hogy az ötvenes évek spanyol szlengjét, az extremadurai tájnyelvi kifejezéseket lehetetlen visszaadni magyarul. Én úgy határoztam el, hogy húsz év után nem olvastam újra, nem kellett, mert tudtam, hogy azok közül a regények közül való, amelyekhez húsz év elteltével sem félve nyúl az ember, hogy vajon most milyen érzés lesz. Mert életem egyik legmeghatározóbb regénye volt akkor is, a nyolcvanas évek elején, és most is, miután már minden porcikájában ismerem. Fordításkor szinte drukkol a fordító, hogy jaj, csak ezt a szálat a végén ne felejtse el, mert nem kéne elhagyni, el kellene dolgozni, hogy ne álljon ki, jaj, vajon ez majd hogy jön össze akkor, ha… A Jaramában nincs tökéletlenség. Talán azért „utálta meg” Ferlosio, mert olyan, amilyennek lennie kell. Erős, önálló, komoly mű, amit szinte lehetetlen felülmúlni, vagy csak nagyon keveseknek sikerülhet. Ferlosio elég okos volt hozzá, hogy megértse, ennyi, amit neki a regényirodalomban tennie kellett. Ez az egy regény ér annyit, mint számos regényíró teljes életműve. És most az esszével foglalkozik. Meg a publicisztikával. Teljesen igaza van.
Ha valaki a regény megjelenése után Nadal-díjat kap, aminek akkor még rangja van, mi több, két évre rá, 1957-ben még a kritikusok díját is megkapja, azt támadni kell. Ostobábbnál ostobább kérdésekkel zaklatták, gondolom én, abból az elejtett félmondatból, amit márciusban mondott, mikor azt kérdezte, hogy maga is észrevette, hogy a hold nem megy le? Én meg bárgyún néztem rá: Milyen hold? Hogyhogy nem megy le? Van egy utalás a regényben, hogy ma telihold van, hamarabb lenyugszik ilyenkor a hold. És éjjel egy óra van, amikor ezt mondják, egy szereplőnek még meg kell tennie öt-hat kilométert, kimegy a kocsmából, megsaccolja, hol áll, és azt mondja, hm., ez kitart, amíg hazaérek.
Egy regényben akár azt is mondhatná, hogy eltűnt a hold az égről azon az éjszakán, akkor se vádolhatná senki a szerzőt azzal, hogy tudománytalanságot ír. A titok abban áll, hogy úgy kell leírni, hogy elhiggyék, hogy a holdnak bizony el kell tűnnie azon az éjszakán. Az ostobaság ellen azonban nemigen akad fegyver, Ferlosio nem is akart hadakozni senkivel. Elég megnézni a 65-ös kiadáshoz írt előszavát, melyben vitriolos választ kap, aki számon kéri, hogy miért nem tüntette fel az idézet forrását – ha már egyszer idéz – a Jarama földrajzi leírásánál, amellyel indul és zárul a regény.

Reklámok

Miért van szükségünk a klasszikusokra a 21. században?

A 2OO8-as év a kulturális sokféleség éve lesz az Európai Unióban. Számos rendezvény, nemzetközi megmozdulás, ötletbörze, nagy felhajtás minden téren. A társművészeteket most félretéve, jelentőségüket azonban egyáltalán nem figyelmen kívül hagyva mondom némi szkepszissel: miről beszélhetünk egyáltalán, hogyha nem olvasunk? Hogy ismerheti meg az ember önmagát, ha nem olvas, és ha saját magát nem iparkodik megismerni, akkor hogy akar ismerni másokat? Lehet-e olvasás nélkül kultúráról beszélni akkor? Kiindulópontnak mindenesetre leszögezem, hogy nálam a kultúra az írott szóval, az irodalommal kezdődik, mindig is ott kezdődött, mióta az eszemet tudom, és ott is ott fog, amíg az eszemet tudom.
Sok helyen elmondtam már, hogy minden ország és nemzet irodalmának van legalább tíz, húsz, harminc, százötven… olyan alapműve, amelyet okvetlenül ismerni kellene ahhoz, hogy valami fogalmunk legyen arról az irodalomról. És persze nemcsak az irodalomról, hanem arról az országról. Mert miből gondoljuk, hogy valaha is lehet fogalmunk róla, milyen volt a hatvanas években Spanyolország, ha nincsenek mindenki számára hozzáférhető irodalmi művek, amelyek megmutatnak belőle valamit?
Amikor elhatároztam, hogy lefordítom Rafael Sáchez Ferlosio A Jarama c. regényét, akkor elsősorban az hajtott – túl azon, persze, hogy a világirodalom egyik legjobb regényéről van szó –, hogy mutassuk meg a fiataloknak, akik imádják Spanyolországot, fülsértően magyarított elnevezésű spanyol kocsmákba járnak, ahol spanyol módra készült sör- és borkorcsolyát adnak, egyszóval mindent megtesznek, hogy elsajátítsák a spanyol szellemiségből valamit, amit a tortilla meg a flamenco sajátos ötvözeteként értelmeznek, ha nagyon sarkítani akarom a kérdést. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez a nyitott, befogadó spanyol világ nem most lett ilyen, amilyen, amikor már jobban Európára tárja kapuit, ahogyan persze Magyaroszág sem pőrén ez, ami most, hanem ebben a mostaniban benne van minden, ami volt, a honfoglalástól kezdve, és ugyanúgy Spanyolországban is benne van. A kezdetektől mostanáig. És ha valaki ma elmegy Madridba, kiszáll a négyes terminálon, és a Paracuellos del Jarama név nem mond semmit neki, akkor baj van. És akkor is, ha a Jarama csak egy folyó meg egy San Fernando-i metróállomás, semmi más nem jut eszébe róla. Nem juthat eszébe, mert honnan juthatna, ha nem tanult részletes spanyol történelmet, hogy a Jarama mentén végig állt a front a polgárháborúban. És erről elhangzik egy hátborzongató mondat a regényben, amely sokkal nagyobb erővel bír, mintha hetven oldalon keresztül részletezné a szerző a testvérháború borzalmait. És van a regényben egy jelenet, amikor az országúton döcögő Balillát megelőzi egy amerikai rendszámú fekete Crysler busz, és az autóban ülők csak annyit mondanak, hogy így könnyű, de az olvasó már tudja, mert előtte negyven oldallal két szereplő szájából elhangzott a megjegyzés, hogy az amerikaiak építik már a katonai repülőteret Torrejón de Ardozban. És még sorolhatnám.
A hiányzó kortárs klasszikusok lefordítása elengedhetetlenül fontos. Ha nem fordítanak rá gondot a könyvtermelésre szakosodó, mind jobban piacosodó kiadók, akkor kénytelen a fordító maga neki vágni, hiszen nyomja őt is a felelősség súlya, ha már egyszer ezt a szakmát választotta.

Los molinos de Don Quijote

Mucho no se equivoca quien dice que Don Quijote es hermano de sangre de los molinos. Por culpa quizás de los contenidos que se han ido acumulando en su nombre a lo largo de los siglos, la figura del caballero de La Mancha hoy por hoy es más bien un símbolo del hombre que lucha con brío contra el enemigo invisible, a pesar de que prevea el fracaso y la derrota.
Paralelismo excelente: por una parte, el hombre que reaviva las novelas caballerescas, y que, a fin de cuentas, añora las acciones nobles de los caballeros de antaño; por otra parte, el luchador que se arrostra con los molinos de viento del siglo XXI, o sea, va a lo suyo e intenta no tomarse a pecho lo que está pasando a su alrededor. Es consciente, no está chiflado y, al igual que en Don Quijote, en él tampoco hay más locura que la indispensable para sobrevivir en este mundo.
Hasta aquí está claro todo: Don Quijote ve un enemigo armado en el molino. Aparentemente es una locura lo que hace, sin embargo Sancho Panza se queda con él. Hay pues en su historia algo en que hasta el momento nadie ha reparado –si me equivoco, pues que le digan al que lo hizo, si aun está vivo, que no hay nada nuevo bajo el sol, es más, que el Werther está ya escrito, según lo confirma el título de una obra de teatro de Valentín Petróvich Katáyev, y si no está vivo que sea alabada su memoria. Aun así, yo creo que he inventado la pólvora: Don Quijote y los molinos son hermanos de sangre.
Si uno observa desde cerca un molino de viento –sea uno de los tradicionales o de esos modernos cuyas esbeltas y gigantescas figuras blancas se ven por todas partes hoy en día, las hay miles en los parques eólicos- entonces, ¿qué es en realidad lo que ve? Sus aspas pugnan sin parar, las mueve aquella fuerza invisible a la cual no puede contrarrestar, pero aun así será él quien saldrá airoso, porque al final produce energía de ella. Lo que se ve, pues, es solo lo superficial.
Para el luchador de los molinos de viento de la edad moderna vale lo mismo que para Don Quijote: a largo plazo será él quien saldrá airoso. Don Quijote llegó a ser un símbolo eterno, el héroe cervantino vivirá hasta el fin del mundo –en este caso no importa si en la realidad o la ficción, pues él ya vivió lo suficiente para no importar si era una persona real o si es inventada- y a los Quijotes de nuestra era se los ve parecidos a él: se los considera unos santos locos, pero en el fondo del alma se les alienta: a ver si lo consigue, y si el alentador no fuera cobarde, oportunista o simplemente un filisteo que teme por su trabajo, salud o integridad, entonces tal vez él mismo daría la batalla.
Hasta cierto punto Sísifo, el de la roca rodante -que por cierto fue hijo de Eolo y Enareta- y el Caballero de la Triste Figura se funden en el conocimiento público, tal vez no sin razón, siendo los dos conscientes de lo imposible que es su misión. Pero al igual que el molino que vence la fuerza invisible y hasta produce energía de ella, el trabajo de Don Quijote y sus sucesores tampoco queda sin resultado ninguno. No será un triunfo inmediato y sonado, eso está claro, pero sí algo parecido a la energía sacada del viento que va por debajo de la superficie: su ejemplo será de mayor envergadura y como la corriente eléctrica que va por los cables para mover máquinas y producir luz, moverá a la gente. Contemplados desde este punto de vista la figura de Don Qujote y sus molinos de viento, podemos llegar, parafraseando al poeta húngaro Ady, a la conclusión de que a pesar de ser estrafalaria la lucha, vale la pena, siempre que el hombre siga siendo lo que era: un descendiente noble, valiente y libre de Don Quijote.

Comer bien en Borja

De comidas las hay miles, de buenas y malas también. Se puede comer a la carta, hay menús baratos y más caros, depende de dónde vayamos, pero si uno busca cocina algo diferente a lo habitual, entonces se complica la cosa. Es cierto, las referencias, las propuestas de amigos o colegas pueden ayudar, pero aun así es posible que que no encontremos lo que buscamos. Si uno busca la sorpresa y está dispuesto a comer platos nunca vistos, entonces puedo recomendar que vaya un jueves a Borja y le tocará lo que los alumnos del I.E.S. Juan de Lanuza han preparado. Una veintena de futuros cocineros en Departamento de Hostelería y Turismo del instituto que el pasado jueves 26 de febrero de 2015 trabajaron a partir de las diez de la mañana para servirnos luego los once platos principales y los postres cuyos nombres a primera vista nos resultaron algo chocantes. Veámoslos, pues. Si uno ve en la carta “Coca-cola con hielo bien caliente”, ni de broma piensa comerlo. Pero si cree que es lo cree que es, pues se equivoca. Ese día a los cocineros aprendices les tocó el tema de la cocina de vanguardia, precisamente goodfood de U.S.A. Los nombres de los platos los inventaron ellos, claro, y “Coca-cola con hielo bien caliente” no era nada más y nada menos que sopa de cebolla con un cubito blanco que hacía las veces del hielo y todo esto servido en un vaso de cristal, claro está. No me voy a alargar mucho con contar uno por uno los once platos, quiero sólo dejar muy claro que mientras haya voluntad y fantasía en los cocineros, el futuro del arte culinaria está garantizado. Es cierto, pero los clientes tambien tienen que estar abiertos a lo novedoso.

Lo que se nos ofreció

La pandilla

IMG_4911