Rafael Sánchez Ferlosio (1927-2019)

Sosztakovics második Jazz szvitje, és főleg a keringő tétel a gyászzeném. Egész nap azt hallgatom, mióta megtudtam, hogy Ferlosio meghalt. Most is az szól. Tegnapelőtt írta Deme lánya, hogy most ne menjek, Deme elég gyengécske, műtét után van. Ha Deme gyengécske, vajon hogy viseli majd Rafael halálát? Istenem, milyen szép történet az övék! Deme fiatal, tizennyolc éves egyetemista lány volt, már akkor szerelmes volt Rafaelbe. Amikor Rafael még Carmen Martín Gaite férje volt. Aztán csak összehozta őket a sors. Ma mentem volna Madridba. Ha Deme azt mondja, mehetek. Nem mentem, így a ravatalánál se búcsúzhatok el tőle, és holnap a temetésére se megyek. Ahogy Lajoséra se mentem el Pozsonyba, meg még ki tudja, hány temetésről hiányoztam életemben, ahol ott lett volna a helyem. Rafael, Rafael, az utolsó emlékem, ahogy két éve novemberben ülünk a lépcsőházban, várjuk, hogy jöjjön a taxi, ami majd bevisz a kórházba. És Nemecsekről meg Bokáról mesélsz. Mert A Pál utcai fiúkat még kisiskolás korodban olvastad Rómában, ahol születtél.  I ragazzi di via Pál. 1941-ben jelent meg talán. Nem is tudom, mennyit gyalogoltam ez után a találkozás után. Nem tudtam kijárni magamból a bánatomat. Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak, Rafael Sánchez Ferlosio, még többet mentem volna. És ma téged sirat itt velem együtt az ég is, áldás a földnek, elverte az út porát is, amelyen egyszer jártunk.

Reklámok

Marosszéki Feri emlékére

 

Látlak magam előtt, ahogy nevet a szemed, „Ej, amikor azzal csikóval átugrattam a Gyöngyszem kerítésén!”, ott volt a mondatod mögött egy egész élet, minden, ami kimondott és kimondatlan, és most, hogy látlak mosolyogni itt ezen az utolsó fényképen, minden emlékem abba a távoli képbe sűrűsödik össze rólad, amelyikről csak a mesélésedből ismerhettelek.

Hát te is elmentél a többiek után, akikre már csak emlékezhetünk a régi Leányfaluból, azokból az  időkből, amikor még szólt a kolomp a révnél, ha taxit kértek ideátról a szigetre, amikor az utcán még köszöntek egymásnak az emberek, mert mindenki mindenkit ismert, ha a saját nevén nem is, de a ragadványnevén mindenképpen.

Örülök, hogy ismerhettelek, hogy valamit még én is érezhettem abból a faluból, ami valamikor lehetett, mert olyan már soha többé nem lesz, és mostantól te is hiányzol belőle, aki még mesélhettél róla.

Isten veled, Feri!

In memoriam Kertész Zoli (1961-2017)

 

 

Majd holnap. Holnap írok. Ma születésnapom van. De holnap, holnap megkérdezem, hogy vagy, fölöslegesen, mert tudom, úgyis tudom, hogy nem jól. Hogy is lehetnél jól. Átkozott rák. Hát nincs ebből menekvés senkinek?

Egy kicsit jobb, azt mondtad legutóbb. Nem is válaszoltam, halvány reménysugár volt bennem, hogy hátha, hátha, aztán elsodortak fontosnak vélt dolgaim, ide, oda, amoda tekingettem a gépemből, miközben te nyilván szépítettél kicsit a helyzeten, azt írtad, az infúziók jók, de állandóan a vécére jársz tőlük. És nem tetted hozzá, hogy a saját lábadon már ki se tudsz menni. Hogy egyre gyöngébb vagy.

Az alatt a pár nap alatt, amíg távol voltam, te a legutolsó erőtartalékaidat is fölélted. Most nincs tovább. Vége. Elmentél a húgod után. Vajon milyen téridőben találkozol vele? Rád ismer-e egyáltalán ez után az elmúlt jó negyven év után?

Dadogni tudok csak tehetetlenségemben. Megint elment egy társunk. Fölmérhetetlen veszteségeink sorába álltál hát, Zoli, te is, már csak gondolatban lehetsz ezután velünk. Legyen könnyű neked a föld, mondják, de az csak a tested, amit letesznek majd, a lelked már elszakadt tőle, legyen könnyű neki az elválás innen. Isten veled!

In memoriam Nell Lajos (1942-2017)

Tudod, ki a teniszpartnerem Leányfalun? Nell Lajos! Nem felejtem el Ricsi, Török Richárd tekintetét, ahogy sugárzó arccal dicsekedett egy alkalommal,  mikor az utolsó időkben egyszer nála jártam. Régen volt, talán utolsó találkozásaink egyikén, még a kilencvenes évek legelején. Ricsi már régen nincs, és most Lajos sincs, kurta hír tegnap óta a fejemben, hetvenöt éves korában meghalt a Vasas és a Győri ETO legendás labdarúgója.

Az utóbbi hónapokban elég gyakran vagyok távol a falutól, decembertől április végéig bár otthon voltam, de akkor is a drámámmal voltam elfoglalva, inkább az erdőbe jártam a kutyákkal, a falun esetleg végighasítottam a biciklimmel, beszélgetni végképp nem álltam meg senkivel. De még így is feltűnt, hogy Lajost nem látom. Nem azonnal, csak mostanában gondoltam rá többször is, hogy hol lehet. Hiányzott alakja, mert korábban is sokat voltam távol, de legalább a piros lámpa előtt összefutottunk, Lajos jött, én mentem, az út közepén üdvözöltük egymást, aztán ki-ki a dolgára tovább, vagy legalábbis ha otthon játszott a csapat, a pálya szélén, a büfé közelében nagy valószínűséggel megpillantottam összetéveszthetetlen alakját, mert még támaszkodva is kitűnt a körülötte állók közül. Őt nem volt nehéz észrevenni. A kapuba is illett volna, olyan magas volt, mint Buffon, de Lajos csatár poszton játszott.

Június 25-én halt meg. Tegnap, amikor meghallottam, nagyon elszorult a szívem, hát nem véletlen, hogy nem láttam! Beteg volt, igaz, tudtam, hogy beteg, de akkor is. Elment Vancsó István után, igaz, de akkor is! Élhetett volna még, nem volt öreg, hányszor elmondtam már, és most is ezt mondom, mert szeretném még hallani, amint kérdezi, Csinálod még?, Hogy veszed a levegőt rúgás közben?, vagy ahogy biztat, Mindegy ám, mit csinálsz, a lényeg, hogy mozogj!, Jól csinálod!, meg hasonlókat. De nem kérdezi már soha többé, hogy mi újság, ő is kikerült már a temetőbe, ahol a fejfán csak az évszámok hirdetik a megmásíthatatlant, és a magyar labdarúgás történetében is lezárult a pályafutását tárgyaló fejezet, a Vasas és az ETO játékosa itthagyott bennünket örökre. Szálfaegyenes alakjával nem tűnik föl soha többé a bolt előtt, vasárnap délután nem támaszkodik a korlátra a pálya szélén idényben, a világ pedig megy tovább nélküle, nem is veszi észre, hogy megint mennyivel szegényebb. Nyugodj békében, Lajos!

In memoriam Józsa Gyula (1961-2017)

A lélek örök, Gyuszikám, most mondta Sanyikánk, ő pedig tudhat valamit, mert azt is mondta, hogy a világ teremtése óta létezik – ahogy mi valamennyien, akik megszülettünk. Mert a lélek örök, igen, úgyhogy akárhol jár is most a te lelked, és még ha majd a temetéseden azt mondom is, hogy legyen könnyű a föld elhamvasztott testednek, a lelked akkor is itt marad örökre, tudod, fizikán is tanultuk, energia, elég a rád gondolás, és hipp-hopp itt leszel.

Kedves óvodás társam! 1966, Kaposvár, Zrínyi utcai óvoda. Erzsi néni, Márti néni. Talán Attila mellett állsz a képen, vagy Sturm Jóska mellett, pontosan nem is emlékszem, aztán Bartók, alsó tagozat, négy év, majd mentél a C-be, a sportosokhoz, persze számon tartottuk egymást, attól még, hogy a C-sek voltak a kivételezettek, a sporttagozatosok, Halmos Laci bácsi és Hollósy Ágota tanítványai, mi meg a mezei A-sok, a végén aztán a biológia ismét egy osztályban hozott össze bennünket, a negyvenkettőből mi heten a Bartókból, azért ez nagy dolog – és már hárman nem éltek! –, négyen maradtunk, Ernő és Miki után már is a lélekben jelenlevők közé kerültél.

Nem veszem elő a képeket, most nem veszem elő, elég mára a kétsoros üzenet, amit Julcsi tett föl a falára, ma reggel örökre elaludtál.

Kavarog bennem a múlt, a jelen, a két héttel ezelőtti hívásod, hogy lányok Spanyolországba mennek, ha van ötletem, szóljak. Olyan vidám volt a hangod. Aztán még egyszer hívtál, már véletlenül, mert elmentetted a számomat az új telefonodba. Két hete sincs még, ugye?

És már nem vagy. Hát nem, nem vagy, te sem. És ez a nem vagy, ez vajon hogy férhet össze az örökkévaló lélekkel, ezt még nem tudom megérteni. Talán nem is lehet, ezzel a földi eszemmel föl se foghatom, esetleg a félbemaradó mozdulatom végén érezhetem, hogy eddig, nincs tovább, kár emelni a telefont, mert te már nem veszed föl, veled is csak gondolatban beszélgethetek majd ezután.

Isten veled, drága Gyuszikám!

Vathy Zsuzsa (1940-2017)

Szombatra virradó éjszaka tragikus hirtelenséggel 76 éves korában elhunyt Vathy Zsuzsa. Ez áll a híradásokban, és következik utána a szokásos felsorolás, díjai, művei, munkásságának rövid összegzése, a végén talán még az is, hogy Lázár Ervin felesége.
Bethlen Kata önéletírását olvasom itt éppen, próbálok most az irgalmas istenre gondolni, mint élete számtalan megpróbáltatásai idején ő maga, hogy nagy az isten kegyelme, ember nem tudhatja, mikor mit miért cselekszik, de nem tudok nem az emberre gondolni, arra, amit az ember cselekszik, nem tudom kiverni a fejemből a képet, nem tudok nem lázadni a sors vagy az isteni akarat ellen tehetetlen haragomban, kétségbeesésemben vagy bánatomban. Hát mi végre gondoljuk, hogy majd mi megelőzzük a bajt, mikor a megelőzéssel talán még nagyobb bajnak nyitunk utat? Előrelátón cselekedni, mi, emberek? Hagynánk a dolgot arra, akire tartozik? De mi cselekedni akarunk a legjobb szándékkal is akár, és lám, ez a vége. Az emberi mulasztásról meg nem is beszélve, hogy amikor cselekedni kéne, nem ismerjük föl a helyzetet.
Vathy Zsuzsa influenza elleni védőoltást adatott be magának, amitől rosszul lett, a kórházban hosszú órákon keresztül várakoztatták, és mire ellátták volna, már nem tudtak rajta segíteni, összeomlott a keringése. Ez történt. Ma, Magyarországon, Budapesten, a Honvéd kórházban vagy melyikben, bánom is én, melyikben. Nem eret vágtak rajta, mint szegény Bethlen Katán számtalan nyavalyáinak egyike alkalmával, nem tanyasi javasasszonyok próbálták boszorkánykonyhájuk bétellevesével talpra állítani, hanem az egészségére vigyázó, a megelőzéssel komolyan törődő embertársunk halálához vezetett az orvosi gondoskodás megléte és egyszersmind hiánya.
Nem tudok mit mondani, cserbenhagynak a szavak, átkozódnék, verném fejemet a falba, kiáltanám bele a budapesti éjszakába, hogy miéééééért?, pedig tudom, hiába minden, ez van, Zsuzsi nincs többé, és ha az irgalmas isten szólította is magához, mert terve van még vele, akkor sem tudhatom meg soha már ezzel a földi eszemmel, hogy miért, és a kórházat is hiába okolom már a tehetetlenségéért.

In memoriam Keszthelyi Rezső

születését
váltja valóra haláláig.

Tegnap meghalt. Ennyi áll a Keszthelyi Rezső tárgyú E-mailben, melyet egy órával ezelőtt küldött költő barátom, akivel terveztük, hogy majd együtt meglátogatjuk egyszer. Erre sajnos már nem lesz módunk, se együtt, se külön, ez a majdani látogatás is felkerül életünk örök adósságainak sorába, és mi szegényebbek leszünk egy élménnyel, mert hallhattunk volna együtt olyan valakit, aki tanúja volt múltunk egy szeletének, melyet mi nem ismerhettünk, és már soha nem is ismerhetünk meg.

Egyszer jártam nála. Majdnem elszédültem, mikor végső elkeseredésemben felhívtam, hogy nem találom a lakást, és végre megértettem, hogy még a függőfolyosón is át kell mennem, a másik épületszárnyba, és ott megtalálom. Csalódást okoztam neki, pedig a tiszteletemre spanyol bort nyitott, és én csak szódavizet kértem a földimogyoróhoz. Aztán mesélt. Hogy milyen volt Leányfalu, mikor Karinthyt meglátogatta. Volt itt egy lábteniszpálya, nem messze Ciniéktől, meg egy őz is, lejött egész a kerítésig, mikor arra mentek. Ugyanolyan valószínűtlennek hatott mindez, mint minden más, amit arról a rég letűnt faluról mesélnek nekem a helybeliek, akik még látták, milyen volt, amikor úgy befagyott a Duna, hogy cölöpöket vertek le, és azok mentén mentek át lovas kocsival vagy szánnal a szigetre.

Keszthelyi Rezső is meghalt, sóhajtozhatok, minden hiába, tegnap óta megy már ő is Juhász Ferenc után, találkozni a magyar líra legnagyobbjaival, mert közülük való, még akkor is, ha költészetét igazán kevesen ismerték. És most itt állok tehetetlenül, megint egy veszteség, egy örökre elszalasztott lehetőség, így vagyunk ezzel mindig, mindig későn ébredünk. Múltunk tanúi szép sorban itt hagynak bennünket, magunkra maradunk a közösen megélt múlttal a jelenben. Rokonok, barátok, kollégák mennek el egymás után, és írhat vagy mesélhet utánuk bárki bármit, az a történet sose lesz már olyan, mint amilyen velük lenne, ha még élnének.